Részben bejött Orbán egyik legmeglepőbb jóslata – és ezzel ő járt a legrosszabbul

Orbán Viktor világpolitikai jövendöléseinek egyik régi eleme, hogy az Európai Unió gazdasági és politikai erőviszonyai átalakulóban vannak: a lomha nyugati tagállamok vesztenek relatív erejükből, a gyorsabb gazdasági növekedést produkáló kelet-közép-európai térség pedig felértékelődik.

Közép-Európa felszálló ágban van, erősödik, a jelentősége nő, az egész Európai Unió növekedési centruma keleti irányba tolódik, Közép-Európába. Már régen nem a német–francia tengelyről szól csak az EU, Nyugat-Európának a közép-európai országokkal kialakított kapcsolata legalább olyan kulcskérdés – hangzott a miniszterelnöki összefoglaló egy 2020-as szlovén eseményen. De elsütötte ezeket a szólamokat a kormányfő fegyverhordozója, Orbán Balázs is: a miniszterelnök politikai igazgatója arról beszélt, hogy „térségünk politikai, kulturális, gazdasági értelemben egyre erősebb, miközben Nyugat-Európában komoly problémákat tapasztalunk”.

Ezek erősen vitatható értékelések. A 2004 után csatlakozó tizenhárom tagállam ma gazdaságilag a huszonhét tagú Európai Unió 11,8 százalékát, lakosságarányban 23 százalékát teszi ki, azaz együtt is mérsékelt befolyással bírnak. Arról sincs szó, hogy a felzárkózás üteme eget rengető lenne: az elmúlt tíz évben gazdaságilag 2,2 százalékpontot nőtt, a népességben 0,9 százalékpontot csökkent a keleti tagállamok aránya. Orbán korábbi nyilatkozataival szemben elég messze van attól a térség, hogy Európa motorja legyen.

Ennek ellenére az ukrajnai háború alatt egyvalami valóban megváltozott: a keleti tagállamok közös érdekeiknek megfelelően erejükön felül próbálják befolyásolni az uniós külpolitika irányát,

és eltérő biztonsági és geopolitikai elképzeléseik miatt hangsúlyosabban (és sikeresen) ellentartanak az óvatosabb és hagyományosan oroszbarátabb német–francia tengelynek.

A dolog iróniája, hogy ez a kelet-közép-európai egység, amelyre Orbán egy-két éve vágyott, tartalmilag ellentétes a Fidesz külpolitikájával. Külpolitikai téren Orbánhoz ma már sokkal közelebb áll a német–francia tengely és különösen Emmanuel Macron francia elnök, mint a lengyel, cseh vagy balti államok atlantista, keményvonalas nézetei.

Az új Európa

Orbán jövendöléseivel ellentétben az EU keleti felének felértékelődése nem kifejezetten a gazdasági erőből fakad: a teljes régió együtt sem éri el Németország vagy Franciaország súlyát. Bár a miniszterelnök szereti felhozni, hogy Németország ma többet kereskedik a visegrádi négyekkel, mint Franciaországgal, azt rendre elfelejti hozzátenni, hogy ez a kereskedelmi viszony nem egyenrangú felek között folyik: nem a visegrádi országok vállalatai kereskednek német partnereikkel, hanem nagyrészt német cégek kereskednek saját kelet-közép-európai leányvállalataikkal, amelyek az olcsóbb munkaerőt kihasználandó kiszervezték keletre és délre az alacsonyabb hozzáadott értékű termelési folyamataikat.

A nyugat-európai értékelések ezzel szemben azt emelik ki, hogy az ukrajnai háború felborította az európai prioritásaikat és javította brüsszeli renoméjukat. Az orosz agresszió előtt a Moszkvával keményebb hangnemet képviselő Lengyelország vagy balti államok álláspontjának kevés támogatója volt. A tavaly februárban megindult invázió legitimálta a nézeteiket, ez pedig Brüsszelben és Washingtonban is azt az üzenetet hordozta, hogy nekik volt igazuk, nem az oroszokkal jó viszonyra törekvő németeknek és franciáknak.

Ez a nézet a nyugati közvéleményben is elterjedt, ami szintén jót tett a keleti tagállamok érdekérvényesítő képességének. Bár a külpolitika egyes vajákosai szeretik azt hirdetni, hogy csak a katonai és gazdasági erő számít, az EU-ban ez pont nem feltétlenül igaz: számos kis tagország képes erőn felül tematizálni a napirendet és koalícióépítéssel átvinni nézeteit (végül is ez volt a lényege a visegrádi négyek korábbi futtatásának vagy a szlovén belpolitikába való beavatkozásnak is a magyar kormány részéről).

Az ukrajnai invázió a keleti végek számára a prioritásaikat is átrendezte: míg az EU nyugati felével szembeni uniós viták korábban általában jogtechnikai és gazdaságpolitikai alkudozásokban öltöttek testet, az ukrajnai háborút a szomszédos országok (egy kivétellel) egzisztenciális fenyegetésként élték meg, és emiatt kénytelenek voltak a korábbinál hangsúlyosabban képviselni geopolitikai érdekeiket Brüsszelben.

Amikor pedig Berlin és Párizs kevésbé volt fogékony ezekre, az Egyesült Államokhoz fordultak, részben pont azért, hogy nyomást gyakoroljanak az EU „tengelyére”. (Ez Németország vonatkozásában valamivel sikeresebb volt, mint Franciaország esetében.)

Szlovákiában, Csehországban és Szlovéniában a kormányváltás is hozzájárult az európai hangjuk erősödéséhez:

az Orbán-közeli, mérsékelten EU-szkeptikus és bírálóik szerint autokratikus tendenciákat mutató korábbi kormányokat az elmúlt években liberálisabb koalíciók váltották fel, amelyek könnyebben tudnak szót érteni az uniós intézményekkel és nyugati partnereikkel. De az orosz veszély miatt még a lengyel kormánypárt is letekerte az EU-val kapcsolatos harcokat, és valamelyest kompromisszumkészebbé vált az egyéb kérdésekben is.

Orbán a francia térfélen találta magát

Az uniós politika befolyásolására tett kísérleteket az is segítette, hogy nem pusztán egy klasszikus kelet–nyugat, régi és új tagállamok közti nézeteltérésről van szó: az ukrajnai háború az EU északi végeit is közelebb tolta a balti–lengyel állásponthoz, amit Finnország NATO-csatlakozása és Svédország jelentkezése is jelez. Ebben pedig az is benne van, hogy az északi és keleti uniós államok az ukrajnai háború után még kevésbé bíznak a francia vagy német védelemben, és kénytelenek az Egyesült Államokra hagyatkozni.

A sors iróniája, hogy ez a fajta keleti ébredés ellentétes Orbán Viktor külpolitikai és uniós elképzeléseivel. Mint azt korábban számos beszámoló és elemzés kivesézte, a sokáig a térség országainak magyar vezérlettel való összefogását célzó visegrádi együttműködés Orbán oroszbarátsága miatt kiüresedett; a szlovén, cseh és szlovák kormányváltás erősen megnehezíti az EU-ban folytatott szélsőjobbos ideológiai kultúrharcot; jóval nehezebb lett következmények nélkül beszólogatni az Egyesült Államoknak és udvarolni Oroszországnak; és a brüsszeli koalícióképzés is kellemetlenebbé vált.

Míg Orbán pár éve még a német–francia tengely megtörését vizionálta, ma valójában sokkal inkább az Amerikától való függés csökkentését, az ukrajnai háború letekerését és a Kínához való közeledést hirdető Emmanuel Macron francia elnökkel találta magát egy térfélen – és szemben korábbi lengyel és keleti bajtársaival.

A térségbeli országok és a magyar kormány merőben eltérő lépései ugyanakkor nem csak a külpolitikában gyengítik a közös érdekeket. A G7.hu összesítése szerint Magyarország a háború óta is nagyjából szinten tartotta orosz földgázvásárlásait, és ezzel tavaly év végére az orosz földgáz legnagyobb európai felhasználójává vált, miközben a korábbi nagyobb vevők közül kiestek a románok és nagyrészt a balti országok, a csehek, illetve a bolgárok is. Ehhez képest a magyar kormány még áprilisban is az orosz gáz és olaj mellett kardoskodott, dacára annak, hogy kifejezetten rossz feltételekkel veszi az orosz szénhidrogént.

Eddig az oroszoktól való energiafüggőség miatt a térségbeli országok érdekei egybeestek az energiapolitika terén; az európai és térségbeli diverzifikációs kísérletek alapján azonban a magyar különutasság csökkenti ezt az érdekazonosságot, és minimum rizikós a jövőre nézve.

Nincs minden veszve

Arról persze nincs szó, hogy az ukrajnai orosz invázió véget vetett volna a korábbi kelet–nyugat érdekellentéteknek vagy a Magyarország és a térség többi országa között fennálló érdekharmóniának.

Lengyelország politikai szerepe hiába értékelődött fel az utóbbi évben, a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) a jogállam és bírói függetlenség magyar mintára folytatott leépítése miatt továbbra is a Fideszhez hasonló uniós lépésekkel néz szembe, és emiatt az uniós politikában világos érdeke a magyar kormánypárttal való együttműködés. A jogállamiság mellett Varsóban és Budapesten hasonlóan gondolkodnak az európai integráció jövőjét illetően is, az EU mélyítésének elutasítása is összeköti a két országot – a széljobbos kultúrharcos retorikáról nem is beszélve.

Szlovákiában és Csehországban a Fidesztől való elhidegülés az orosz kérdés mellett belpolitikai változások következménye, ám egy kormányváltás esetén nem valószínűtlen, hogy ismét Orbán-barát(abb) erők jussanak hatalomra ebben a két országban.

A közös gazdasági érdekek egyébként sem tűntek el, ezek pedig olykor erősebbek, mint a külpolitikai szolidaritás. Ennek a legfrissebb jele, hogy szombaton Lengyelország, majd Magyarország, hétfőn pedig Szlovákia is felfüggesztette a hazainál jelentősen olcsóbb ukrán gabona importját, arra hivatkozva, hogy abban tiltott növényvédő szerek vannak, illetve hogy az olcsó import feszültséget szül a helyi termelők körében. (Erről bővebben itt írtunk.)

Emiatt a visegrádi együttműködés feltámasztása sem feltétlenül irreális, bár Lengyelország gazdasági és politikai erejének növekedése miatt hosszabb távon Orbán legfeljebb másodhegedűs szerepre pályázhat.

Az is kérdéses, hogy az „új” tagállamok befolyása hosszabb távon kitart-e majd. Bár olyan elképzelések is vannak, hogy a háború végével majd a lengyel–ukrán tengely lesz Európa új hatalmi központja, ez egyelőre sci-fi kategória. A térségbeli országok az utóbbi években jóval ügyesebben és erélyesebben mozognak ugyan az uniós politikában, mint korábban, gazdasági erejük és demográfiai kilátásaik alapján azonban erejük korlátozott marad.

Paradox módon ez a jelen állás szerint pont jól jönne Orbánnak, aki a külpolitikai kérdéseket illetően a kelet felemelkedése helyett most a francia–német tengely helyreállításában kénytelen bízni – vagy esetleg a magyar történelemben oly sikeresnek bizonyult hintapolitika jegyében részleges fordulatot kell vennie.