Beindult a trumpista bevándorláskampány, ami Ukrajnát is elsüllyesztheti

Bár hosszú ideje igaz, hogy az amerikai politikai élet inkább az egyes táborok kemény magját célzó performance-okról, mintsem az ország problémáinak megoldásáról szól, a washingtoni törvényhozás republikánus jobbszéle az utóbbi hetekben még a szokásos ügymenethez képest is súlyos, az ukrajnai háború menetére, a novemberi amerikai elnökválasztásra és az Egyesült Államok tágabb társadalmi viszonyaira nézve is vészjósló hazárdjátékba kezdett.

A republikánusok évek óta támadják Joe Biden demokrata elnököt és pártját az illegális migráció növekedése és a déli zöldhatáron uralkodó fejetlenség miatt. Ez a közelmúltban a kormány számára is komoly és növekvő kihívást kezdett jelenteni, miután valóban rekordmértékűre nőtt a déli migrációs nyomás, a helyzet tágabb rendezése viszont kongresszusi közbenjárást igényel.

Donald Trump exelnök és a republikánus frakció kis számú, de hangos és a szűk többségből fakadóan befolyásos szélsőjobbos képviselőinek másik fő ügye az utóbbi időben Ukrajna segélyezésének elutasítása volt, részben taktikai (minden, amit Biden csinál, rossz), részben ideológiai okokból (ne költsék az amerikaiak pénzét az ukránokra; az antiliberális Vlagyimir Putyin orosz elnök iránti rokonszenv).

A párt tavaly ősszel összekapcsolta a két ügyet, és részben belső vitáik, részben Biden szívatása érdekében azt mondták, hogy a határ „lezárását” követelik Ukrajna segélyezéséért cserébe. Ebbe aztán a szenátus centristább demokratái és Biden is belement, ám hiába született meg az Ukrajna támogatását és a határőrizet és a menekültügyi rendszer példátlan szigorítását tartalmazó törvény, szerdán a republikánusok mégsem szavazták meg azt a szenátusban.

A prózai ok, hogy Trump és egyes követői kikeltek az alku ellen, és a választások utánra akarják halasztani a migrációs helyzet kezelését, abban a reményben, hogy ez több szavazatot hoz számukra.

A paktum bedőlése miatt pedig egyelőre Ukrajna segélyezése is megakadt: ugyan a szenátusban végül leválasztották a bevándorlási részről a Kijevnek 60 milliárd dollárt, Izraelnek 14 milliárdot, más országok humanitárius segélyezésére további 10 milliárdot tartalmazó finanszírozási csomagot, az nem világos, hogy a republikánusok képesek lesznek-e a következő napokban feloldani azokat a belső vitáikat, amelyek szeptember óta akadályozzák az ukrán támogatás elfogadását.

Ha az Egyesült Államokban hosszabb távon sem sikerülne megegyezni Ukrajna tavaly év végén kifutott amerikai támogatásának folytatásáról, az annak ellenére is nagyon súlyosan érintené az Oroszország által megtámadott országot, hogy az EU-ban múlt héten végül Orbán Viktor sem vétózott, és mind a 27 tagország megszavazta a négy évre szóló, 50 milliárd eurós támogatási csomagot.

Költségvetési zsarolásnak indult

A történet kiindulópontja, hogy a 2022-es félidős választások következményeként 2023 januárja óta a republikánusok vannak szűk többségben a törvényhozás alsóházában, a képviselőházban. A két párt közötti, illetve a republikánusok párton belüli ellentétei miatt a képviselőház azóta nem igazán végez érdemi munkát, viszont a jobboldali többség a költségvetés, valamint az állami adósságkibocsátás szintje felett gyakorolt kontrollján keresztül igyekszik zsarolni az elnököt.

A játszma lényege, hogy a republikánusok az állami kiadások visszafogását és saját szakpolitikai programjuk egyes részeinek megvalósítását követelik az elnöktől és a szenátus irányítását megőrző demokratáktól a költségvetés finanszírozásának megszavazásáért cserébe. A republikánusok egyes radikálisabb trumpista képviselői elutasítanak bármilyen alkut, és a kormányzat leállítását is támogatnák, de a frakció jó része nem akar elmenni a falig, és teljesen befagyasztani a kormány pénzelését, mert az állami gépezet kényszerű leállítása népszerűtlen a választók körében. Ebből fakadóan az elmúlt időszakban a kongresszus egy hosszabb távú költségvetés elfogadása helyett kisebb, időszakos finanszírozási alkukkal pénzeli a kormányzatot. Ezek elfogadása előtt rutinszerű kötélhúzás folyik a felek között arról, hogy mire mennyi pénz megy, és a kormánynak milyen engedményeket kell nyújtania cserébe.

A játszma legutóbbi fejezete tavaly ősszel kezdődött, amikor a kormány ismét pénzt kért a kongresszustól, egyebek mellett Ukrajna jövőbeli támogatására és az idegenrendészetre. Korábban a költségvetési huzavonában a pártja keményvonalasai általuk túlzottnak tartott, valójában elég minimális kompromisszumkészsége megbuktatták Kevin McCarthy házelnököt is, akinek utódját csak nagy nehezen tudták megválasztani a trumpista Mike Johnson személyében. Ez a republikánus jobbszárny aztán azzal állt elő, hogy csak akkor hajlandó megszavazni Ukrajna további támogatását, ha cserébe a kormány radikálisan szigorítja a menekültügyi rendszert és a déli határ védelmét.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy a republikánusok valóban komolyan gondolták-e az alkut, vagy csak a sárdobálást célozta a manőver. A kormány és demokrata szenátorok mindenesetre a vártnál nagyobb nyitottságot mutattak a kérdésben, miután Joe Biden hatalomra jutása óta valóban jelentősen nőtt a mexikói zöldhatáron letartóztatott határátlépők száma, ami számukra is kezdett súlyos problémává válni.

Tényleg sokan jönnek

Négy éve Biden elnöki kampányának fontos része volt Trump bevándorlási és menekültügyi politikájának kárhoztatása, amit a demokraták kegyetlennek, erkölcstelennek és jogsértőnek tartottak.

• Trump négyéves ciklusa alatt egyebek mellett egy alkotmányossági problémák miatt többször módosított rendeletsorozattal betiltotta tizennégy, többségében muszlim ország polgárainak beutazását, illetve (legális) bevándorlását és menedékkérelmeinek elbírálását;
• a koronavírus-járvány alatti vészhelyzetre hivatkozva őrizetbe vételük és menedékkérelmük elbírálása helyett automatikusan kitoloncoltatta a zöldhatáron érkezőket;
• fő szabállyá tette a határon elfogott összes felnőtt büntetőjogi felelősségre vonását, aminek következtében az együtt érkező családokat szétszakították és a kiskorúakat elkülönítették szüleiktől;
• felpörgette a kitoloncolásokat, a bevándorlási hivatalt ráküldte az Egyesült Államokban hosszabb ideje engedély nélkül tartózkodókra, és az USA-ba gyerekként (akár legálisan, akár illegálisan) érkezett, letelepedési engedély nélküli, de Amerikában felnőtt és külföldi gyökerekkel nem rendelkezők kitoloncolással szembeni védelmét is feloldotta;
• erősen korlátozta a menedékkérelmek engedélyezésének körét; az ügyük elbírálásáig a kérelmezőket Mexikóba toloncolta; továbbá megfosztotta a védelemtől a korábban politikai válságok és természeti katasztrófák miatt beengedett külföldiek tág körét;
• emellett korlátozta a legális bevándorlás csatornáit is a vízumok és a permanens letelepedést lehetővé tevő zöldkártyák kiadásának visszafogásával.

Hatalomra jutása után Biden egy humánusabb rendszert ígért. Egyfelől Trump számos intézkedését feloldotta a muszlimok beutazási tilalmától a családok elszakításáig, enyhített valamit a menekültkérelmek elbírálásán, letekerte a kitoloncolásokat és az engedély nélkül tartózkodók hatósági üldözését. Másfelől a menedékkérelmek benyújtásának megkönnyítésével megpróbálta a zöldhatár helyett a határátkelőkre terelni a migránsokat, és igyekezett növelni a legális bevándorlás lehetőségét, és az engedély nélkül tartózkodók státusának rendezésével is megpróbálkozott (ezekről a tervekről, illetve a demokraták tágabb migrációs elképzeléseiről Biden beiktatása után írtunk részletesen).

A törekvések jelentős része ugyanakkor a kongresszusi viták miatt nem vált valósággá; a közegészségügyi indoklás szerinti kitoloncolások feloldását pedig Texas állam bíróságon kaszáltatta el, így a gyakorlat végül csak tavaly májusban, a járványügyi vészhelyzet feloldása után ért véget. Azaz a trumpi rendszer egyes fontos részei sokáig életben maradtak.

Ezeket a lépéseket a republikánus jobbszél azért bírálta, mert szerintük az amerikai határ kinyitásáról volt szó; a demokrata balszél meg azért, mert nem hozott radikális változást a trumpi időszakhoz képest, csak a korábbi rendszert kozmetikázta.

Ezeknél az elvi megfontolásoknál azonban mára fontosabbá vált, hogy – nagyrészt a határvédelem kegyességének vagy kegyetlenségének mértékétől független okok miatt –

a déli zöldhatáron érkezők száma az elmúlt hónapokban történelmi rekordokat döntött.

A 2023-as költségvetési évben (amely 2022. októbertől 2023. szeptember végéig tart) több mint kétmillió esetben fogtak el külföldieket a déli zöldhatáron; szeptember óta nagyságrendileg havi átlag 200 ezer embert tartóztatnak fel. Ez a határrendészeti és a menekültügyi rendszert is súlyosan túlterhelte, emiatt az elfogásuk után (illetve legálisan, a határátkelőkön) menedékkérelmet benyújtó emberek nagy részét ügyük elbírálásáig jobb helyen kénytelenek belföldön szabadon engedni.

Ebből a republikánusok igyekeznek politikai tőkét kovácsolni: Trump természetesen 2016-hoz hasonlóan napi szinten üti a témát; déli államok republikánus kormányzói demokrata vezetésű városokba utaztatják az ügyük elbírálását váró menedékkérőket; impeachment alá akarták vonni Alejandro Mayorkas belbiztonsági minisztert (bár ez végül elbukott).

Az utóbbi hetekben a szövetségi állammal szembeni hangulatkeltésben mindig is aktív texasi kormányzat is feljebb tekerte a hadakozást. Decemberben a helyi törvényhozás egy új jogszabállyal tagállami kézbe próbálta venni az illegális határátlépők jogi felelősségre vonását és potenciális bebörtönzését, a helyi nemzeti gárda pedig megpróbálta kiszorítani a határról a szövetségi bevándorlási hivatal embereit, amiért a migránsok testi épségének védelmére hivatkozva elvágták a texasiak által kifeszített szögesdrótokat.

A kormány ezek miatt beperelte az államot, és január végi végzésében a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság felfüggesztette a szövetségi ügynökök kiszorítását, miután a határrendészet szövetségi kompetencia. Ugyanakkor a jogi ügyek még messze nem értek véget, Greg Abbott kormányzó pedig nem tágít. Időközben pedig az önkéntes rendteremtők is megjelentek, különböző szélsőjobbos milíciák azzal fenyegetőznek, hogy maguk tesznek rendet a határon.

A demokraták irányt váltottak, a republikánusok kifaroltak

Ez a kampány nem volt hatástalan. A Gallup felmérései szerint a júliusi 8 százalékról januárra 20 százalékra nőtt azok aránya, akik szerint a bevándorlás a legfontosabb társadalmi-politikai probléma az Egyesült Államokban; a bizonytalan szavazók körében 16 százalék volt az arány. Ez természetesen a Demokrata Párt és Joe Biden megítélését is rontja: hét januári felmérés átlaga alapján csupán 29 százalék elégedett a határvédelemmel, míg 63 százalék elégedetlen. Ez még Biden egyébként is gyenge népszerűségéhez viszonyítva is kirívó adat (az elnökkel elégedettek és elégedetlenek aránya 39–57).

A helyzet társadalmi és politikai fenntarthatatlansága a közelmúltban hátraarcot hozott a kormány és egyes prominens demokrata politikusok részéről. Bidenék tavaly tavasszal újra elkezdték szigorítani a menekültkérelmek elbírálásának kritériumait, növelték a kitoloncolásokat, és még Amerika egyes esküdt ellenségeivel, mindenekelőtt a venezuelai és kubai rezsimmel is lepaktáltak az onnan érkezők visszaküldése érdekében. A járványügyi vészhelyzet végéig pedig eleve az érkezők magasabb számát küldték azonnal vissza Mexikóba vagy toloncolták ki, mint Trump alatt.

Miután ezeknek az intézkedéseknek vajmi kevés hatásuk volt, és mivel Ukrajna segélyezését prioritásként kezelték, a demokraták centristább szenátorai a republikánusokkal való egyezkedésbe is belementek, és a Fehér Ház részvételével az év elejére megszültek egy kifejezetten szigorú, Biden korábbi ígéreteivel sok területen ellentétes javaslatot.

A törvénytervezet 20 milliárd dollárt fordítana határvédelemre, és előrevetítette a mexikói határ „lezárását” is. Ezen azt kell érteni, hogy ha egy hét alatt a napi átlagos (lefülelt) illegális határátlépések száma elérte az ötezer főt, vagy egy nap legalább 8500 határátlépőt fogtak el a hatóságok, akkor a belbiztonsági minisztériumnak el kell utasítania a belépők menekültkérelmeinek elbírálását, illetve automatikusan ki kell toloncolnia az illegálisan érkezőket.

A határ fizikai lezárása és a migránsok elutasítása mellett a másik fő csapásirány a menekültügyi rendszer példátlan szigorítása. A tervezet az eddiginél komolyabb bizonyítási teherhez köti a menekültstátus megszerzését (azaz annak indoklását, hogy az illető valóban üldöztetés elől menekül), korlátozza a menedéknyújtást humanitárius okokból (ilyesmit kubaiaknak, venezuelaiaknak, illetve más, válság és/vagy autokrácia sújtotta latin-amerikai országok lakosainak szoktak adni); hat hónapban korlátozza a kérelmek elbírálását; az egyedül érkező kiskorúak kivételével lehetővé teszi a menekültügyi döntéssel szembeni jogorvoslat kiiktatását; megkönnyíti a kitoloncolásokat; továbbá 650 millió dollárt szán a határfal bővítésére. A másik oldalon viszont évi 18 ezer új munkavízum kiadását teszi lehetővé, és az Egyesült Államokban dolgozó külföldiek családtagjainak 32 ezer helyet nyitna meg.

A dolog ára a republikánusoknak a felszínen Ukrajna 60 milliárd dolláros segélyezésének megszavazása lett volna. A demokraták pedig a rend kedvéért bedobták a republikánusok szívének jóval kedvesebb (bár a harctéri helyzet alapján amerikai segélyre nem igazán szoruló) Izrael katonai támogatását is az eredeti csomagba, hogy kevesebb kifogás maradhasson.

Minél rosszabb, annál jobb

A törvény átpasszírozását azonban ez sem tette lehetővé, miután az elmúlt hetekben Donald Trump és a kongresszus néhány trumpista hangadója keményen beleszállt az alkuba, azt hangoztatva, hogy a határrendészeti és bevándorlási rendszert szigorító tervezet csak még nagyobb migrációhoz vezetne, és a helyzetet egyedül a prominens floridai ingatlantulajdonos tudja megoldani. Miután a Republikánus Pártban továbbra is a republikánus elnökjelöltség elnyeréséhez öles léptekkel egyre közelebb kerülő Trump szava a döntő, Mike Johnson házelnök jelezte, hogy a képviselőházon nem fog átmenni a tervezet. Ezt követően a javaslat szerdán már a szenátusban is hivatalosan elbukott.

Trump ellenkezése mögött elég világos politikai és ideológiai motivációk állnak. 2016-os elnökválasztási kampányának központi eleme volt a bevándorlással kapcsolatos radikális retorikája. Egyes felmérések szerint ez volt sikerének fő kulcsa: a mexikóiakat drogdílereknek és bűnözőknek tituláló, a muszlimok beutazásának megtiltását hirdető szlogenjei még a republikánus mezőnyből is messze jobbra lógtak ki, ám mint kiderült, ez a szavazók jelentős részének imponált.

A rendelkezésre álló adatok alapján idén a bevándorlásellenes közhangulat meglovagolása még fontosabb lehet Trump számára. A republikánus előválasztások első exit polljai alapján a párt táborában egyre nagyobb az erősen bevándorlásellenes nézeteket vallók aránya, és köztük egyre erősebb Trump támogatottsága. Ez is az egyik fő tényező volt abban, hogy Trump lemosta ellenfeleit az előválasztásokon.

Az is Trump malmára hajtja a vizet, hogy az amerikai választók hagyományosan jobbnak ítélik a republikánusokat a bevándorlást illetően, mint a demokratákat, és Joe Biden renoméja ezen a téren mindig is rossz volt, függetlenül az aktuális bevándorlási adatoktól. Ebből fakadóan a migrációs nyomás enyhítését célzó törvénytervezet elkaszálása egyes értékelések szerint inkább Bidennek árthat, miután a téma előtérben tartása, illetve a migrációs nyomás esetleges erősödése a republikánusok felé tereli a bizonytalan szavazókat. Avagy Trumpnak minél rosszabb, annál jobb.

Az ellentétes elmélet szerint a republikánusok magatartása Bidennek kedvezhet. Trump és elvtársai eddig azzal savazták Bident, hogy tétlenül nézi a déli határ elestét; most Biden jogosan hozakodhat elő azzal, hogy ő hajlandó volt a kompromisszumra és a konstruktív kétpárti megoldásra, de a radikális „MAGA-republikánusok” önös hatalmi érdekeik miatt elkaszálták a dealt, és ezzel ártanak az Egyesült Államoknak.

Az elnök a szerdai szavazás után már meg is indította a retorikai ellentámadást, és Trumpot okolta a helyzetért.

Biden az elmúlt hónapokban a tartalmi üzeneteit is közelítette a republikánus vonalhoz, sőt arról beszélt, hogy ha a kongresszus megszavazná a kialkudott törvénytervezetet, „azonnal lezárná a határt”. Azt egyelőre nem tudni, ennek mekkora hatása lesz akár a migrációra, akár Biden és Trump népszerűségi mutatóira.

Sok munka, sok válság, sok bevándorló

Az elnöknek az is baljós jel, hogy a migrációs nyomás szakértők szerint összetettebb kérdés annál, mint hogy mennyit költ az állam a határőrizetre, vagy mennyire szigorúak a menekültügyi törvények. A kedvezőbb elbírálást ígérő Biden hatalomra jutása valamelyest felbátoríthatta ugyan az Egyesült Államokba bejutni vágyókat, a jelenséget inkább az amerikai gazdasági konjunktúra, a legális bevándorlási csatornák szűkössége, a menekültügyi rendszer túlterheltsége, valamint latin-amerikai gazdasági válságok és a térség egyes országait sújtó erőszakhullám hajtja.

A Biden alatti erős növekedés egy kézenfekvő magyarázata, hogy a koronavírus-járvány idején jóval nehezebb volt eljutni az amerikai határhoz, ami sokakat visszatartott az úttól. A járványhelyzet enyhülése után ők is útra keltek, azaz a korábbi évek elfojtott migrációja is növeli a mostani számokat.

A másik kézenfekvő magyarázat az elmúlt évek gazdasági konjunktúrája. A Demokrata Párttal szinte minden közpolitikai kérdésben élesen ellentétes álláspontot képviselő libertariánus Cato Intézet agytröszt munkatársai szerint a jelenséget nagyrészt az amerikai munkaerőpiac ereje magyarázza. Az amerikai munkaerő-kereslet a járvány lecsengése óta erős tempóban nő, és különösen az alacsonyabb képzettséget igénylő szolgáltatási szektorok súlyos munkaerőhiánnyal küzdenek.

Eközben a legális bevándorlás csatornái rendkívül korlátozottak, és Trump alatt szűkültek. Az Egyesült Államokba még a magasan képzett munkavállalók bevándorlása vagy akár az amerikai egyetemeken végzett külföldiek elhelyezkedése is erősen korlátozott, és a beengedett dolgozók száma messze elmarad a vállalati szféra igényeitől. Hasonló a helyzet a zöldkártyák esetében, ahol a vállalati szféra sokkal több embert is hajlandó lenne alkalmazni, mint amennyit a kormány engedélyez.

Ebből fakadóan a határon átjutó emberek relatíve könnyen tudnak munkát találni, szülőföldjükhöz képest magas fizetésért, ami komoly vonzerőt jelent. Jellemző, hogy amikor Ron DeSantis republikánus floridai kormányzó, Trump egykori kihívója az előválasztásra készülve elkezdte keményebben üldözni az engedély nélkül Amerikában tartózkodó emberek foglalkoztatását, a migránsok mellett a helyi építőipari vállalkozók és más kisvállalkozások jártak a legrosszabbul.

Az amerikai mellett hasonlóan fontos faktor a latin-amerikai gazdasági és társadalmi helyzet. Korábban döntően mexikóiak próbáltak átjutni a zöldhatáron, ám mióta a mexikói gazdaság – az amerikai ipar kiszervezésének köszönhetően – valamivel jobban muzsikál, a mexikóiak aránya jelentősen csökkent, sőt egyes időszakokban negatív lett (azaz többen mentek haza, mint ahányan érkeztek).

Ezzel párhuzamosan a 2010-es években a bevándorlók növekvő aránya érkezett a Mexikótól délre fekvő Guatemalából, Hondurasból és El Salvadorból, részben a rossz gazdasági körülmények, részben az elharapódzó bűnözés és erőszak miatt. Guatemala és Honduras a világ legveszélyesebb országai között van az egy főre jutó gyilkosságok számát illetően.

Egyre többen indulnak az amerikai határ felé távolabbi latin-amerikai országokból, elsősorban a jó egy évtizede gazdasági káoszban őrlődő Venezuelából, ahol a bolivári szocializmus eredményei folytán az egy főre jutó GDP vásárlóértéken a 2013-as 18 ezerről 2023-ra 8 ezer dollárra esett, az infláció pedig egy ponton 130 ezer százalékon is járt, bár mostanra a baráti 200 százalékra enyhült. Az országot az utóbbi tíz évben milliók hagyták el, közülük sokan próbálkoztak amerikai menedékkérelemmel vagy a határ illegális átlépésével. Az Egyesült Államok nemrég valamelyest enyhített az országra a választások elcsalására hivatkozva kivetett olaj- és gázipari szankciókon, és a venezuelaiak hazatoloncolását is megkezdte, hogy ezzel csökkentse az érkezők számát, ám ennek nem sok hatása lett.

Azaz az ismételt megválasztása esetén még több kitoloncolást, még szigorúbb határőrizetet és a menedékjog és letelepedés még komolyabb korlátozását ígérő Trump – magyarországi elvbarátaihoz hasonlóan – hiába hangoztatja, hogy minden probléma egy csapásra megoldódna, ha egy kicsit szélesebb és magasabb falat építenének, és keményebben odavernének a migránsoknak, ez nem ilyen egyszerű.

Az persze tagadhatatlan, hogy az egyes elnökök regnálása alatt markánsan eltérő migrációs folyamatok jellemezték az Egyesült Államokat, de ezt nem feltétlenül magyarázza sem a hatalmon lévő párt színezete, sem a határőrizet mértéke. Ezt jelzi, hogy az utóbbi négy évtizedben Barack Obama demokrata párti elnöksége alatt volt a legalacsonyabb a bevándorlás – de nem azért, mert a liberális Obama lövetett volna a migránsokra, hanem mert a 2008–2009-es válság után összeomlott az amerikai munkaerőpiac, és a munkanélküliség a 2010-es években tartósan magas maradt.

Mindenki mást akar

Bidennek a másik politikai kihívás, hogy a bevándorlási politikára vonatkozó társadalmi nézetek és erkölcsi megfontolások valamivel bonyolultabbak, mint azt a republikánus narratíva sejteti. A magyar és amerikai jobbszél visszatérő elképzelése, hogy az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában van valamiféle széles körű társadalmi konszenzus azt illetően, hogy a migránsok előtt le kell zárni a határt, és kész, ám a lipsik a népakaratnak ellenszegülve direkt telepítik be a migránshordákat.

Ezzel szemben a bevándorlás társadalmi támogatottsága Amerikában továbbra is magas, és a demokrata párti táborban az elmúlt években növekvő tendenciát mutatott a liberálisabb bevándorlási politika, illetve a zöldhatáron érkezők iránti nagyobb tolerancia támogatottsága. A demokrata szavazók és a baloldali véleményvezérek jelentős része szerint már a jelenlegi amerikai rendszer is túl szigorú és embertelen, ebből fakadóan a lepaktálás terve a republikánusokkal táboron belül is komoly ellenkezést váltott ki.

Hogy a kérdésre nincs egyszerű megoldás, azt jelzi, hogy az amerikai bevándorlási rendszer legutóbb 1986-ban esett át átfogó reformon, illetve az 1990-es években kisebb szigorításokon. Azóta hiába volt számos próbálkozás a rendszer ismételt átalakítására, a szenátusban kétpárti támogatással benyújtott törvénycsomagok – amelyek egyfelől bővítették volna a legális bevándorlási lehetőségeket, másfelől szigorították volna a határőrizetet – 2006-ban, 2007-ben és 2013-ban is elbuktak. Ez a tehetetlenség nagy szerepet játszott abban is, hogy az amerikai idegenrendészeti, bevándorlási és menekültügyi rendszer mára megroppant a nyomás alatt.

Ezzel együtt a témával foglalkozó mélyebb kutatások szerint a bevándorlással kapcsolatos politikai csatározások nem a helyes megoldás kereséséről szólnak, hanem a múlt, a jelen és a jövő amerikai identitásával és társadalmi viszonyaival kapcsolatos mélyebb ideológiai és (a szó tág értelmében vett) kulturális törésvonalakról. Avagy kicsit egyszerűbben fogalmazva, a fehér amerikaiak jelentős és növekvő része saját megfogalmazása szerint az „amerikai életmód” vagy „amerikai kultúra”, más nézőpontból saját fehér privilégiumainak elvesztését félti a valamivel sötétebb bőrszínű emberektől.

Ezt a fent linkelt, komoly módszertannal készült és széles körben hivatkozott politikatudományi tanulmányok mellett az is jelzi, hogy a bevándorlással kapcsolatos társadalmi attitűdök nem feltétlenül a zöldhatáron érkezők számától függnek: a 2016-os kampányban úgy kapott központi szerepet a kérdés, hogy történelmi összevetésben kifejezetten alacsony volt a szám. Donald Trump regnálása alatt pedig hiába nőtt stabilan az érték, mígnem a koronavírus-járvány gátat szabott a migrációnak, saját táborán belül stabil maradt az elnök népszerűsége. Trump pedig hatalmon egyáltalán nemcsak az illegális migráció ellen lépett fel, hanem az Egyesült Államokba dolgozni, kutatni, vállalkozni és innoválni érkezők előtt ugyanúgy igyekezett becsukni a világ legnagyobb bevándorlóországának kapuját.