11 millió bevándorlón segítene Biden első radikális reformterve

2021. február 12. – 22:59

11 millió bevándorlón segítene Biden első radikális reformterve
Az Egyesült Államok papírból készült zászlója és az eskü szövege egy, az állompolgársági esküt letenni készülő bevándorló kezében New Yorkban 2021. február 9-én – Fotó: Robert Nickelsberg / Getty Images)

Másolás

Vágólapra másolva
  • Az Egyesült Államokban becslések szerint tizenegy millió ember él letelepedési engedély nélkül, többségük feketén, de dolgozik, felük családos ember, harmaduknak ingatlantulajdona is van.
  • Ez egy sok évtizedes folyamat eredménye, amely során a bevándorlási törvények és a határőrizet szigorodott, de a migráció a gazdasági motivációk miatt nem állt le, az engedély nélküli munkások alkalmazása pedig jogi kiskapuk és a hatósági ellenőrzés gyengesége miatt a mezőgazdaságban, az építőiparban és a szolgáltatási szektorban elterjedt maradt.
  • A kérdés másfél évtizede téma Washingtonban, korábban prominens jobboldali politikusok is kiálltak az illegális bevándorlók helyzetének legalizálása mellett, de két átfogó reformterv is megbukott.
  • Donald Trump ezzel szemben a bevándorlók elleni retorikával jutott hatalomra, kormányon zéró toleranciát hirdetett. Eredményeket azonban nem ért el, embertelenséggel vádolt intézkedései pedig a Demokrata Pártban és a teljes lakosság körében is növelték az engedékenyebb hozzáállás támogatottságát.
  • Emiatt Joe Biden elnök egy újabb átfogó bevándorlási reformot nyújtott be januárban. Ez a jelenlegi formájában várhatóan nem fog átmenni a törvényhozáson, miután a republikánusok szerint a rendszer lazítása politikailag és gazdaságilag is árt Amerikának. A demokraták viszont abban bíznak, hogy egyes részeit keresztül tudják vinni, és ez a népszerűségüket sem tépázza meg.

Míg a bevándorlás a 2016-os amerikai elnökválasztási kampány egyik fő témája volt, 2020-ban szinte alig került elő a kérdés. Mégis ez az egyik olyan terület, ahol Joe Biden demokrata párti elnök beiktatása után azonnal gyors és radikális változtatásokba kezdett, hogy teljesen eltörölje elődje, Donald Trump hagyatékát, és feltámassza a Trump hatalomra jutásával a fiókba került, de az ezredforduló óta terítéken lévő reformterveket.

A politikai probléma alapja, hogy a 330 milliós Egyesült Államokban becslések szerint tíz és tizenegy millióan élnek tartózkodási engedély nélkül, vagy a magyar közbeszéd terminológiái szerint illegális bevándorlóként. Bár ezt a fajta migrációt az állam legalább az 1980-as évektől kezdve próbálta elfojtani, a bel- és külföldi gazdasági motivációk miatt a bevándorlók száma azóta is nőtt, a szigorítások pedig végül pont a migráns népesség tömeges letelepedéséhez vezettek. Ez a kérdés politikai vetületeit is jelentősen bonyolította: ma már ingázó vendégmunkások helyett nagyrészt családos, gyökeret vert emberek millióiról van szó, az ő sorsuk pedig nem pusztán idegenrendészeti kérdés.

Tartózkodási engedély nélkül az országban tartózkodó és dolgozó család az amerikai Aurora városában 2010-ben – Fotó: John Moore / Getty Images / AFP

Emiatt időről-időre felmerül Washingtonban, hogy valamilyen keretek között rendezzék az engedély nélkül Amerikában élők helyzetét, és további szigorítások helyett a lazítás irányába mozduljon a rendszer. Ezek az elvek az utóbbi években részben a Trump-elnökség embertelen körülményekhez vezető egyes lépései, részben a párt táborának átalakulása nyomán különösen mély gyökereket vertek a Demokrata Pártban.

Ennek következtében Joe Biden elnök pár hét alatt teljes hátraarcot vezényelt le: jelentősen enyhített a határvédelem és a bevándorlókkal szembeni hatósági fellépés szigorúságán, és egy újabb, átfogó reformtervet is beterjesztett a kongresszus elé. Ez utóbbi sok minden más mellett azt is lehetővé tenné, hogy az engedély nélkül Amerikában élők az egyébként elég szigorú feltételek teljesítése esetén munka-, majd letelepedési engedélyt, és idővel állampolgárságot kapjanak.

Bár ezt pár éve még prominens jobboldali politikusok is támogatták, Biden reformtervezete a mostani politikai klímában vélhetően nem fog átmenni a törvényhozáson. Egyes részei ugyanakkor valamilyen formában törvényerőre emelkedhetnek majd.

Mit nyújtott be Biden?

A vonatkozó törvényjavaslatot Biden idén januárban, első munkanapján nyújtotta be, ez alapján:

  • A 2021 január elsején az Egyesült Államokban tartózkodó, letelepedési iratokkal nem rendelkező külföldiek átmeneti jogi védettséget kapnának a kitoloncolás elől, és lehetőségük nyílna munkaengedélyért folyamodni.
  • Főszabály szerint öt évvel a munkaengedély megszerzése után kérvényezhetnék a korlátlan időtartamú letelepedést és szabad amerikai munkavállalást lehetővé tevő zöldkártyát, amelynek megszerzéséhez (minden más jelentkezőhöz hasonlóan) szigorú adóügyi, büntetőjogi és nemzetbiztonsági vizsgálaton kell átesniük.
  • Az ötéves főszabály alól kivételt képez három csoport, akik azonnal folyamodhatnának zöldkártyáért: az úgynevezetett Dreamerek, akik gyerekként érkeztek illegálisan Amerikába, és ott nőttek fel; a mezőgazdasági munkások; és az átmeneti védelem alá esők (ezt azok kaphatják meg, akik bizonyos, konfliktus- vagy katasztrófa sújtotta országokból származnak, és emiatt hazatérésük esetén nem lennének biztonságban).
  • Akik sikeresen megkapják a zöldkártyát, további hároméves (legális) amerikai tartózkodás után adhatnák be az állampolgársági kérelmet, amelyet megint csak az összes többi kérelmezőre is vonatkozó feltételek teljesítése (átvilágítás, vizsga állampolgári ismeretekből és angolból, stb.) esetén kaphatnának meg.
Joe Biden aláírja a bevándorlásról szóló elnöki rendeleteit 2021. február 2-án, mellette az alelnök, Kamal Harris – Fotó: Doug Mills – Pool / Getty Images / AFP

Az tervezet emellett sok egyéb rendelkezést is tartalmaz. Így például

  • kiterjesztené a menedékstátusra jogosultak körét, és növelné a befogadott menekültek számát,
  • négymilliárd dolláros segélyt adna több latin-amerikai ország számára a migrációt hajtó szegénység és bűnözés felszámolása érdekében,
  • javítaná a kizsákmányolással szembenézők munkajogi védelmét,
  • növelné a bevándorlási bíróságok költségvetését,
  • támogatná a családegyesítéseket,
  • szélesítené a legális migráció lehetőségeit,
  • egyúttal azonban erősítené a határvédelmet is, bár elődjétől eltérően nem falépítéssel, hanem technológiai fejlesztésekkel tenné ezt.

Ki ez a 11 millió bevándorló?

Ezek a tervek a magyar médiában sok helyen úgy kerültek elő, hogy Biden „állampolgárságot adna” az „illegális bevándorlóknak”, sőt az MTI egy novemberi Biden-nyilatkozat félrefordításán és félremagyarázásán alapuló, sok hírportálon (köztük a Telexen is) változtatás nélkül átvett anyagában egyenesen azt írta, hogy „Elnöki beiktatása után két hónapon belül állampolgárságot kapnak az illegális bevándorlók – jelentette be Joe Biden”.

Ilyet természetesen Biden sosem mondott, és mint a fentiekből kiderül, az eredetileg 2019 decemberében bejelentett reformtervei nem erről szólnak. A zöldkártya és az állampolgárság azok számára realitás, akik már gyökeret vertek az Egyesült Államokban. Rájuk az amerikai baloldalon szó szerint „dokumentumok nélküli” vagy „engedély nélküli” (undocumented vagy unauthorized), kicsit szakszerűbben letelepedési engedéllyel nem rendelkező bevándorlókként szokás hivatkozni.

E csoport tagjai az amerikai és nemzetközi sajtóban jellemzően Latin-Amerikából érkező, illegális határátlépőkként jelennek meg, de egy civil szervezet felmérése szerint 60, a Pew kutatócég szerint 40 százalékuk nem a zöldhatáron lépett be a Egyesült Államokba, hanem úgy vált illegálissá, hogy vízumának lejárta után az országban maradt. Ennek egyik fő oka, hogy egyesek sokévi tartózkodás után, sokszor adminisztrációs hibák, rosszul kitöltött űrlapok miatt elvesztik vízumukat.

A Pew 2017-es adatai szerint a felnőtt engedély nélküliek mintegy kétharmada több mint tíz éve tartózkodik Amerikában, és csak 20 százalékuk töltött öt évnél rövidebb időt az országban. Bár szűk többségük valóban mexikói, és egy további jelentős hányaduk más latin-amerikai országokból származik, mintegy negyedük ázsiai, jellemzően kínai és indiai, az utóbbi időben főleg utóbbiak részaránya nő. Nagy többségük dolgozó ember, a Pew becslései szerint például 2017-ben a 10,5 millió illegális bevándorlóból 7,6 millióan dolgoztak, a teljes amerikai foglalkoztatás 4,6 százalékát adták.

Nagyrészt családos emberekről van szó, a Pew szerint az engedély nélküli bevándorlók mintegy felének, a Migration Policy Institute agytröszt szerint harmaduknak van Amerikában született gyermeke, akik az alkotmány szerint amerikai állampolgárok (ennek jogi jelentőségéről később). Hatvan százalékuk a húsz legnagyobb amerikai agglomeráció egyikében lakik, harmaduk pedig ingatlantulajdonnal is rendelkezik.

A pénzért jöttek, a szigorítás miatt maradtak

A folyamat hátterében az amerikai közrádióban megszólaló szakértők szerint évszázados gazdasági motivációk állnak: az Egyesült Államok a magasabb bérek és szűkösebb munkaerő-ellátottság miatt mindig is vonzotta a külföldi munkásokat, utóbbiak pedig különösen a hazai válságok idején szánták rá magukat az amerikai idénymunkára.

A mexikói határmenti bevándorlás már száz éve is virágzott, ám az 1920-as évektől az ország „etnikai és nyelvi örökségének” (vagy más szóval fehérségének) megőrzésére hivatkozva, majd az 1929-es gazdasági válság miatt néhány nyugat-európai állam kivételével lezárták a legális migráció csatornáit, ekkortól kapott nagyobb lendületet a déli határfal építése is, amely egyébként kisebb szakaszokon már korábban beindult.

A határőrség emberei a mexikói határon épp elfogott bevándorlókkal 2019 szeptemberében – Fotó: John Moore / Getty Images

Később, a második világháború időszakának munkaerőhiánya miatt állami program indult a mexikói idénymunkások toborzására, de 1965-ben, a munkaerőpiac telítődésével ennek is vége szakadt. Ám mivel a határőrizet nem volt különösebben szigorú, a mexikói munkások továbbra is ki-be jártak Amerikába. Nagyobb robbanást az 1980-as évek hozott, amikor a mexikói gazdasági válság, az egyébként az Egyesült Államok tevékeny részvételével zajló latin-amerikai konfliktusok és az amerikai demográfiai trendek együttes hatása miatt 1980 és 1986 között 1,5 millióról 3,2 millióra nőtt a számuk.

Ezután a kérdés ismét politikai témává vált, az 1986-os bevándorlási reform a határőrizet erősítését és a feketén dolgozók felkutatását irányozta elő, bár amnesztiát és letelepedési engedélyt adott a legalább öt éve Amerikában élő illegális bevándorlóknak. Az 1990-es évek erős gazdasági növekedésével párhuzamosan azonban a bevándorlás nem állt le, emiatt az 1990-es évek közepén az amerikai hatóságok elkezdték komolyabban ellenőrizni a déli határt, és 1996-ban Bill Clinton demokrata párti elnök regnálása idején ismét szigorodott a szabályozás, és bezárták a kapukat az illegálisan érkezett emberek státusának legalizálása előtt. (A törvényi változásokat a Pew idővonalon is ábrázolta.)

Ezek a folyamatok ágyaztak meg a mai helyzetnek, magyarázta Jeffrey Passel, a Pew munkatársa. Az 1990-es évekig relatíve könnyű volt az ingázás a határon keresztül, ám ahogy veszélyesebbé vált a dolog, a mexikói és máshonnan érkező munkások inkább megtelepedtek az Egyesült Államokban, és a legálisan bejutottak közül is többen maradtak vízumuk lejárta után. Ez további hatósági fellépést szült: az 1990-es évektől jelentősen megnőtt az előállítások és kitoloncolások száma körükben, és ez a folyamat George W. Bush és Barack Obama elnöksége alatt is folytatódott, utóbbi nyolc éve alatt például hárommillió embert toloncoltak ki. Ennek ellenére a számuk egészen a 2008-as válságig növekedett, azaz a gazdasági húzóerő erősebb volt az idegenrendészeti elrettentésnél.

Dolgoznak

Bár elvben alkalmazásuk törvénytelen, a gyakorlati és jogi kibúvók sokasága, valamint a feketén dolgozók felderítésének adminisztratív költségei miatt többségük nem kerül a hatóságok célkeresztjébe. Bár korábban a mezőgazdasági idénymunka volt a jellemző, a letelepedett engedély nélküliek ma már jellemzően a szolgáltatószektorban dolgoznak, például rosszul fizetett konyhai kisegítőmunkát vagy kertészkedést végeznek.

Egyes elemzések szerint foglalkoztatásuk nem reagál a bérek változására, aminek egyik potenciális magyarázata, hogy bármilyen olcsó melót elvállalnak. Ezt megerősítik azok az adatok, amelyek szerint azonos munkáért alacsonyabb bért kapnak az engedély nélkül dolgozók.

A foglalkoztatott engedély nélküliek után a munkáltatók ettől függetlenül jellemzően befizetik a foglalkoztatásra eső közterheket, az amerikai adóhivatal 2014-es becslése ezt évi 9 milliárd dollárra tette, plusz (2010-es becslés szerint) 12 milliárd folyik be az államkasszába a nyugdíjjárulékaikból, dacára annak, hogy nem jogosultak nyugdíjra.

Sokan közülük személyi jövedelemadót is fizetnek egy, amúgy más célból létrehozott jogi kiskapunak köszönhetően. A munkaengedéllyel nem rendelkezők adózását szabályozó jogi megoldással 2015-ben 4,4 millióan éltek, szakértők szerint döntő többségük letelepedési engedéllyel nem rendelkező munkás lehetett. Ennek oka a feltételezések szerint az lehet, hogy abban bíznak, ha esetleg ki akarnák toloncolni őket, vagy a későbbiekben legalizálnák státusukat, előnyt jelent majd, ha bizonyítani tudják a hosszú távú adófizetést.

Mezőgazdasági munkások egy jellemzően bevándorlókat foglalkoztató farmon a kaliforniai Greenfieldben 2020 áprilisában – Fotó: Brent Stirton / Getty Images / AFP

A rendelkezésre álló adatok alapján ugyanakkor nem igaz az a gyakran hangoztatott nézet, hogy az illegális letelepedettek körében nagy számban lennének bűnözők. Bár Donald Trump exelnök a 2016-os elnökválasztási kampányban azt hangoztatta, hogy a Mexikóból érkezők „drogdílerek, bűnözők, nemi erőszaktevők”, kutatások nem találtak pozitív összefüggést az illegális bevándorlók jelenléte és a bűnözés között, sőt egyes vizsgálatok szerint az illegális bevándorlók kifejezetten kevésbé hajlamosak a bűnözésre, mint a legális és a natív populáció tagjai – ami egyébként annak fényében nem is meglepő, hogy nekik sokkal több a vesztenivalójuk, hiszen előállítás esetén szinte biztosan kitoloncolják őket.

Veszélyként tekintettek rájuk

A bűnözési adatok ellenére évtizedek óta hangoztatott érv volt a jobboldalon a bűnözéstől való félelem, az amerikai kultúra védelme. Aztán az 1980-as években kezdődő drogháború és a 2001-es terrortámadások farvizén kétpárti nemzetbiztonsági kérdést faragott a bevándorlásból a politika. Az is visszatérő indoklása volt a szigorításoknak, hogy az illegális migráció lenyomja az amerikai béreket és növeli a munkanélküliséget: ha az amerikai mezőgazdaság és a szolgáltatószektor olcsón kizsákmányolható külföldi munkaerőhöz jut, akkor kevesebb amerikait alkalmaz majd, őket is olcsóbban.

A bevándorlási törvények lazítása és az illegálisan ott tartózkodók helyzetének rendezése jó ideig a dolog bruttó gazdasági előnyeit hangsúlyozó liberális közgazdászok, libertariánus agytrösztök és az olcsó munkaerőre vágyó üzleti lobbiszervezetek heppje volt, amelyek egyébként jellemzően inkább a Republikánus Párt felé húztak. Ezzel szemben például a 2016 óta az újbaloldal vezéralakjává vált Bernie Sanders vermonti szenátor sokáig ellenezte a bevándorlási szabályok lazítását, és hasonló utat jártak be a szakszervezetek is.

Ettől függetlenül az már jó másfél évtizede világossá vált Washingtonban, hogy a szigorításokkal nem sokat érnek, hiszen a gazdasági faktorok miatt a migráció nem csökkent. Az is egyértelmű volt, hogy a 11-12 millió ember felkutatása és kitoloncolása nemcsak az amerikai mezőgazdaságban és szolgáltatási szektorban okozna beláthatatlan károkat, hanem pusztán logisztikai szempontból is irreális. Mindemellett pedig az a szempont is felbukkant, hogy az aktuális helyzet embertelen – erről 2004-ben már George W. Bush elnök is nyíltan beszélt.

Ezért már az ezredforduló utáni években is számos kétpárti reformterv készült, amelyek alapelvei a mostanihoz hasonlóak voltak, azaz szigorú feltételek mellett, de legalizálták volna az Egyesült Államokban engedély nélkül tartózkodók helyzetét, és az állampolgárság lehetőségét is tartalmazták.

Ám ezzel párhuzamosan a tervek tovább szigorították volna a határőrizetet és a feketén foglalkoztatottak kiszűrését is. 2007-ben Bush elnök és tizenkét republikánus és demokrata szenátor, 2013-ban négy demokrata és négy republikánus szenátor, köztük két, most is hivatalban lévő republikánus, Lindsey Graham és Marco Rubio nyújtott be egy konszenzusos javaslatot, és ugyanezen évben Barack Obama is előállt a saját tervezetével. A legutóbbi kétpárti rendezési terv 2018-ban került elő, ám ekkor már csak hat szenátor maradt a kezdeményezők között.

Ezen tervek egyike sem szerzett többséget. A 2007-es reform csak 46 voksot kapott a százfős szenátusban (Joe Biden és Barack Obama az igenek között volt). 2013-ban a szenátus ugyan megszavazta a konszenzusos tervet, de az akkor republikánus többségű képviselőházban elakadt az alku.

Trump bekeményített

Bár az engedély nélküliek száma az utóbbi években, a fejlődő világbeli bérnövekedéssel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutatott (2005-ben 12,2 millión tetőzött számuk), a kérdés Donald Trump 2015-ös színre lépése után vált igazán kiélezett politikai csaták tárgyává. Trump hevesen bevándorlásellenes kampányt folytatott, azt ígérte, hogy falat épít a mexikói határra a „bűnözők és drogdílerek” megfékezéséhez, és beutazási tilalmat ígért és hirdetett az általa terrorveszélynek tartott muszlim többségű országokból érkezők számára.

Trump a mexikói határfalnál 2020 júniusában – Fotó: Saul Loeb / AFP

Arról több teória van, hogy miért volt ilyen sikeres ez a retorika. Az egyik szerint a bevándorlásellenesség (és általában véve a Trump-jelenség) az alsó-középosztály és a képzetlen dolgozók anyagi helyzetének romlásával van összefüggésben. Mások szerint a republikánus választók keménymagja a gazdasági helyzettől függetlenül is bevándorlásellenes, Trump csupán felszínre hozta a szakadékot, amely a nagyvállalatok és a libertariánus agytrösztök szavára hallgató pártelit és az átlagos jobbos szavazók nézetei között tátongott.

Míg Trump előtt a Republikánus Párt az amerikai demográfiai folyamatok fényében próbált nyitni a növekvő létszámú kisebbségek felé, addig Trump egyértelműen a bevándorlást élesen elutasító fehér vidéki és kisvárosi választókra támaszkodott.

Ezzel párhuzamosan a Demokrata Párt egyre liberálisabbá vált a kérdésben. Ezt egyesek a társadalom, és azon belül a párt bázisának változásával magyarázzák. 1995-ben, a Clinton-éra szigorításainak elfogadása idején a demokrata tábor 75 százalékban fehérekből állt, de mára ezt az arányt különböző mérések 53-57 százalék közé teszik. Ezzel párhuzamosan a baloldalon nagyobb figyelmet kaptak a bevándorlási politikát kísérő embertelenségek is, ezzel a kérdés munkaügyi aspektusa helyett humanitárius vetületei kerültek előtérbe.

A cinikusabb vélemények szerint emellett az is szerepet játszhat a baloldali engedékenységben, hogy az állampolgárság megkapása esetén szavazópolgárokká válnának az egykori illegális bevándorlók, és vélhetően a Demokrata Párt táborát erősítenék (bár nagyrészt olyan helyeken élnek, ahol most is erős a demokrata többség, és a választói magatartás eleve nem feltétlenül ilyen egyszerű).

Humanitárius üggyé vált

Ehhez vélhetően hozzájárultak a Trump-évek is. Az előző elnök 2018-ban „zéró toleranciát” hirdetett az illegális határátlépésekkel szemben, és számos elnöki rendelettel szigorította a bevándorlási törvények végrehajtásának módját. A dolog iróniája, hogy az Obama-érához képest csökkent a deportálások száma, ám míg a demokrata elnök alatt elsősorban a bűnelkövetőket próbálták nagy számban eltávolítani az országból, addig Trump ennél jóval tágabbra vonta a célpontok körét.

Obama egy elnöki rendelettel például védelemben részesített a kitoloncolás elől 800 ezer Dreamert, ezt a védelmet azonban Trump 2017-ben megvonta. Emellett lépéseket tett az átmeneti védelemben részesítettek kitoloncolása felé, nem engedte be az országba a menedékkérőket, az önkormányzatok ellenkezése dacára szabad kezet adott a határvidék mellett az ország nagyvárosaiban is engedély nélküli bevándorlókra vadászó bevándorlási és vámhivatalnak (ICE), amelynek eredményeként különösebb diszkréció nélkül toloncolták ki olyan emberek tízezreit is, akiknek gyermekei amerikai állampolgárok.

Az utóbbi évek talán legnagyobb visszhangot kapott lépése volt, hogy az elnök megágyazott a családosan elfogott bevándorlók és gyermekeik elszakításának, rettenetes körülmények között tartotta fogva az elkapott gyerekeket, és felvetette, hogy véget vessen annak a gyakorlatnak, hogy az Egyesült Államokban született gyerekek amerikai állampolgárságot kapjanak, holott ezt az alkotmány garantálja. Utóbbival az volt Trumpék baja, hogy a felnőtt amerikai állampolgárok és a zöldkártyával rendelkezők hozzátartozói vízumot igényelhetnek családtagjaiknak, így a gyerekek 21 éves koruk után legalizálhatják engedély nélkül Amerikában élő szüleik helyzetét.

A bevándorlás korlátozása a legális csatornákra is kiterjedt, Trump még a magasan képzett külföldiek alkalmazására szóló vízumok kiadását is vissza akarta fogni. Bár a fő kampányígéretből, a mexikói határra tervezett falépítésből nem sok valósult meg, és ami igen, az is nagyrészt már létező falszakasz felújítása volt, az tény, hogy a bevándorlási politika terén Trump radikális változásokat hozott.

Egy fogvatartott hondurasi kisfiú néz rajzfilmet az egyik ICE központban 2014 szeptemberében – Fotó: John Moore / Getty Images / AFP

Igény lenne rá

Miközben a trumpi bevándorláspolitika egyre keményebbé vált, a demokrata választók körében 2002 óta kétharmadról egyharmadra csökkent azok aránya, akik fontos célnak tartják az illegális bevándorlással szembeni keményebb fellépést, de hasonló tendenciák jellemzőek a pártpreferenciával nem rendelkezők körében is. Míg a republikánusok körében az utóbbi években csökkent, a teljes lakosságon belül nőtt a bevándorlás növelését támogatók aránya. A bevándorlás támogatói közé a progresszív technokraták és a demokrata táborhoz közelebb álló gazdasági lobbiszervezetek is beszálltak. Bár Trump 2020-ban bizonyos déli területeken jól szerepelt a konzervatívabb latinók körében, a latin-amerikai származásúak kétharmada a demokratákra szavazott.

Ezen folyamatok eredményeként ma már a társadalom többsége támogatja, hogy az illegális bevándorlók lehetőséget kapjanak az állampolgárság megszerzésére. Ennek fényében már nem is tűnik radikálisnak, hogy a 2020-as kampányban minden korábbinál liberálisabb bevándorláspolitikával indultak a demokrata párti jelöltek, és mindegyikük kiállt az állampolgárság lehetősége mellett.

Joe Biden pedig beiktatása után azonnal szembefordult elődjével, és elnöki rendeleketek sokaságával ment neki a trumpi hagyatéknak. Az igazságügyi minisztérium január 27-én közölte, hogy véget vetett a Trump-féle „zéró toleranciának”, Biden elnöki rendelettel visszaállította a Dreamerek védelmét, feloldotta a muszlim országokra kivetett beutazási tilalmat, száznapos kitoloncolási moratóriumot hirdetett, és véget vetett a déli határvidékre Trump által kihirdetett nemzetbiztonsági vészhelyzetnek, amelynek keretében az előző elnök a mexikói határfal kibővítését finanszírozta a védelmi költségvetés terhére. Biden emellett teljes hátraarcot hirdetett a hírhedt ICE-nél, az erőszakos cselekményekért elítélt bűnözőkre és a terrorgyanús személyekre korlátozta a deportálásokat, és általában véve csökkentette az ICE-ügynökök diszkrécióját a bevándorlókkal szembeni fellépést illetően.

A bideni reformok legfontosabb eleme, a fent idézett törvénytervezet ugyanakkor a jelenlegi formájában vélhetően nem fog átjutni a kongresszuson. Bár a törvényhozás mindkét háza demokrata kontroll alatt van, a szenátusban a republikánusok az obstrukció intézményét kihasználva meg tudják akasztani a jogalkotást. Az obstrukció felülírásához a százfős házban 60 szavazat kell, azaz tíz republikánust kell átállítani. Obama 2013-as tervét 68-32 arányban fogadta el a szenátus, 14 republikánus támogatásával, de azóta a párt jóval jobbra tolódott a kérdésben, miközben Biden tervezete sokkal ambiciózusabb Obamáénál.

Kérdéses a hátraarc

Emiatt egyesek azt is felvetették, hogy Joe Biden csak saját táborának muzsikál a javaslattal, és nem számol komolyan annak elfogadásával. Mások szerint vélhetően egy nyitóajánlatról van szó, amelyből az elnök hajlandó valamennyit visszavágni a szenátusi republikánusok meggyőzése érdekében. A Politico forrásai szerint Biden például nyitott rá, hogy felszabdalják a tervezetet, és több csomagban terjesszék a törvényhozás elé, ezzel biztosítva a kevésbé vitatott részeinek elfogadását. Mások szerint reális forgatókönyv, hogy a reform egyes részeit más törvényekbe csomagolva nyomják át a törvényhozáson.

Az egyelőre még kérdéses, hogy az aktuális politikai klímában mennyi fér majd bele a jobbos szenátoroknak. A Fehér Ház és prominens demokrata politikusok egy héttel a tervezet benyújtása után már arról beszéltek, az egy „első lépés”, későbbi tárgyalások alapja, „herkulesi feladat”, amelyet legfeljebb fokozatosan lehet majd kibontani a következő időszakban. Lindsey Graham szenátor, aki 2013-ban a reform egyik támogatója volt, 2017 után viszont Trump egyik jobbkezévé vált, úgy fogalmazott, „nehéz lesz eladni egy átfogó bevándorlási reformot”, és a szenátusi erőviszonyok fényében legfeljebb a Dreamerek helyzetének rendezése reális.

Eközben balos aktivisták azt hangoztatják, hogy szükségtelen egyezkedni a republikánusokkal a korábbi példák alapján, és jogtechnikai megoldásokkal át kell tolni mindent a törvényhozáson, amíg lehet. Ők egyrészt abban bíznak, hogy a trumpi évek megmutatták, a teljes szigortól sem javul a helyzet, így a jobboldalnak is érdeke a kompromisszum.

Trump bevándorlás-politikája elleni tüntetés Portlandben 2020 októberében – Fotó: Nathan Howard / Getty Images / AFP

Egy másik ok az optimizmusukra, hogy Biden törvénytervezetében (az obamai és bushi tervekkel ellentétben) nincsenek kompromisszumok az idénymunkásokra vágyó üzleti szféra felé. Ez szerintük taktikai elem, amely azt üzeni az üzleti lobbi felé, hogy csak akkor kapják meg, amit akarnak, ha rábírják a republikánusokat a kompromisszumra, és a tárgyalások részeként megállapodnak az idénymunkások alkalmazásának megkönnyítéséről.

Mindazonáltal a Demokrata Párt sem teljesen egységes a kérdésben, és egyes, radikálisabb lépéseket a párt centristább képviselői és szenátorai sem támogatnak. Február elején például a koronavírus-járvány gazdasági hatásait ellensúlyozandó állami élénkítőcsomag kontextusában került elő az ellentét: a balosabb szenátorok azt akarják, hogy az engedély nélküli bevándorlók is kapjanak az állami segélyekből, míg a centristábbak a republikánusokkal karöltve kizárnák őket a kedvezményezettek közül.

Rendeleti kormányzás

A konzervatív hangok szerint az ehhez hasonló lépések politikai öngólt jelentenek: a lazítások ígérete bevándorlási hullámot szülhet, amelynek következtében a közhangulat is megfordulhat; más szóval lehet, hogy a szigorítás nem megoldás, de a lazítás csak súlyosbítaná a problémát. Erre utal, hogy Biden megválasztása óta növekedett a Latin-Amerikából az Egyesült Államokba indulók száma, amelyhez a gazdasági válságok és az utóbbi időszak természeti katasztrófái is hozzájárultak. A Morning Consult felmérése alapján a politikai öngyilkosság túlzásnak tűnik, bár egyes lépések megosztják a társadalmat: a legkisebb (39 százalékos) támogatottságú elnöki intézkedés a menekültek számának növelése volt, és nem érte el az 50 százalékot a muszlim országokra kivetett beutazási tilalom feloldása és a Mexikó felől érkező menedékkérők belépésének megakadályozása sem. Ugyanakkor a trumpi bevándorláspolitika felülvizsgálatát 55-31, a bevándorlóscsaládok szétszakításának betiltását 60-28 arányban támogatják az amerikaiak (a megkérdezettek maradéka a „nem tudja/nem válaszolt” kategóriába esett).

Szintén előkerültek a bérekre gyakorolt esetleges negatív hatásokra vonatkozó félelmek is, bár Biden egy másik tervezete például jelentősen emelné a minimálbért, és a munkajogi védelem javítása is a bérverseny kiküszöbölésének irányába hat. Ennek ellenére sokan balról is arra figyelmeztetnek, hogy a jelentős enyhítés problémákat szül: azok, akik a reformoknak köszönhetően legális státust kaphatnának, jellemzően jóval szegényebbek, mint az átlag amerikai, emiatt integrálásuk az állami elosztás növelését teszi szükségessé; azonban egyes, a bírálók szerint citált kutatások szerint a társadalom sokszínűbbé és ezáltal tagoltabbá válása pont, hogy csökkenti az ilyen lépések elfogadottságát, ahogy azt Trump népszerűsége is mutatta.

És újabban az is visszatérő érv a republikánus oldalon, hogy az illegális bevándorlókkal szembeni elnéző politika nemcsak a „keményen dolgozó amerikaiakkal”, hanem a legális bevándorlókkal szemben sem fair. Ennek hátterében vélhetően az áll, hogy a 2020-as választásokon Donald Trump és a párt jól szerepelt a konzervatívabb, bevándorlásellenes latin-amerikai gyökerű választók körében.

A szenátusi erőviszonyok miatt Biden vélhetően Trumphoz hasonlóan leginkább a végrehajtói hatalom jogkörébe eső lépésekkel tud majd hatást gyakorolni a bevándorlásra, és ahogy az elmúlt hetekben történt, vélhetően továbbra is elnöki rendeletek visszavonásával és kiadásával próbálja majd felszámolni Trump hagyatékát, és lazítani a rendszer szigorát. Ez azonban számos technikai kihívást rejt. Az előző elnök összesen 400 intézkedést hozott saját hatáskörén belül a bevándorlás területén, ezek eltörlése vélhetően hosszabb időbe fog telni Biden számára.

Egyes esetekben pedig jogi akadályokkal is szembe kell néznie, a kitoloncolási moratórium ellen például Texas állam indított (egyelőre sikeres) jogi harcot, azaz a lépést a bíróságon elkaszálták. Más esetekben a trumpi gyakorlat eltörlésének módja és logisztikája okoz fejtörést, például az ICE-re vonatkozó szabályok átalakítását a szerv szakszervezete próbálja megfúrni. A rendeleti kormányzásnak pedig megvan az a veszélye, hogy ahogy most Biden egyesével eltörli Trump lépéseit, úgy egy jövőbeli jobbos elnök is eltörölheti a bideni hátraarcot.