Mike Johnson nagy trükkje, hogy olyan unalmas jogi csűrcsavarásba csomagolja trumpizmusát, amivel még a mérsékelt republikánusoknak is elfogadhatóvá tudott válni. Így október vége óta olyan házelnöke van az amerikai képviselőháznak, aki amúgy mindent elkövetett egy legitim elnökválasztás eredményének megsemmisítéséért. Az első nagy feladata pedig pont annak a kormányzati leállásnak az elkerülése lehet, amibe elődje belebukott.
Sokan vakarták a fejüket 2023. október 25-én, amikor hetekig tartó hercehurca után a Republikánus Párt némileg váratlanul lezárta a képviselőházi frakciójában kirobbant polgárháborút, és egyetlen kósza szavazat híján teljes egységben Mike Johnsont választotta házelnöknek az október elején megbuktatott Kevin McCarthy helyére.
Az egyetlen távol maradó, a wisconsini Derrick Van Orden szinte biztosan nem tiltakozásból nem volt ott, korábban minden gond nélkül szavazott arra a Jim Jordanre, aki ideológiailag nagyon közel áll Johnsonhoz, ám akinek a jelölése ellen a párt mérsékeltjei fellázadtak. Ezek a mérsékeltek aztán mind lelkesen megszavazták Johnsont, akiről nemcsak az átlagos hírfogyasztók, sőt még csak nem is az amerikai belpolitika fejleményeit megszállottan figyelők nem tudták, mi fán terem, de még néhány szenátusi kollégája sem.
„Nem ismerem” – felelte például a CNN kongresszusi tudósítójának az egyik legismertebb republikánus szenátor, a függetlenségére kényes Susan Collins Maine-ből, amikor az arról érdeklődött, milyen lesz együttműködni az új házelnökkel. Majd mindjárt ráguglizik, ígérte.
Közben azok, akik ismerték Mike Johnson munkásságát, legalább ennyire értetlenül fogadták váratlan sikerét. Vajon miért tartották elfogadhatóbbnak pártja mérsékeltjei az obskúrus, ráadásul csak 2016 óta képviselő Johnsont szoros szövetségesénél és elvbarátjánál, a trumpista szárny korábbi reménységénél, Jim Jordannél? Maga Johnson – aki Jordan nagy hatalmú igazságügyi bizottságának tagja volt – is Robinként jellemezte magát Jordan Batmanjéhez képest. „Hallott már valaha Mike Johnsonról?” – válaszolta a New Yorker riporterének felvetésére egy neve elhallgatását kérő republikánus tanácsadó.
Pedig lett volna mit hallani róla, már ha bárkit érdekelt volna, mit is gondol egy kvázi ismeretlen, tizenkettő egy tucat konzervatív déli ügyvéd. Mike Johnsonnak ugyanis voltak gondolatai: 2004-ben, louisianai otthona, Shreveport napilapjában az akkor már hat éve vegetatív kómában lévő Terri Schiavo ügyében, akinek sorsáról férje pereskedett a nő szüleivel, Johnsonnak egyből az abortusz jutott eszébe, amit a holokauszthoz sikerült hasonlítania. Azt a bírói felfogást, amely mind az abortusz, mind az agyhalott betegek esetén megengedő a terminálással, „hitlerinek” nevezte, és a halál kultúrájáról magyarázott.
A semlegesen semmitmondó nevű keresztény–jobboldali jogvédő szervezet, az Alliance Defense Fund (ADF) jogászaként az abortuszjogok mellett a melegek jogai ellen is lelkesen és kitartón küzdött. A Shreveport Timesban közölt publicisztikáiban a homoszexualitást „természetéből adódóan természetellenesnek”, „veszélyes életformának” nevezte, mely csupán afféle hóbort: nem adottság, hanem választás kérdése. „Ez egy szabad ország, de nem adunk kiemelt védelmet bárki bizarr értékválasztásának” – érvelt a melegjogok védelme ellen.
Johnsonnak nem csak véleménye volt, tettekkel is küzdött ideológiai meggyőződéséért. 2003-ban tárgyalta az amerikai legfelsőbb bíróság a Lawrence kontra Texas-ügyet. Ennek tárgya a homoszexualitást általában kriminalizáló texasi törvény volt. Johnson, aki ekkor az ADF szóvivője is volt, a szervezet nevében a törvény megtartása mellett érvelt a bíróságnak küldött pártoló levelében (.pdf) – bár a testület végül 6:3 arányban eltörölte a szabadságjogokat korlátozó archaikus törvényt. Ez annak fényében persze nem meglepő, hogy ekkoriban ő „közegészségügyi kockázatként” jellemezte a homoszexualitást, amit szerinte az amerikai tagállamok „számos törvényes alapon korlátozhatnak”.
A politikusnak előkerült egy korábbi beszéde is, amelyet még 2016-ban mondott. Ebben többek között azt fejtette ki, hogy az országban rendszeresen előforduló iskolai lövöldözéseket az is okozza, hogy az evolúció a tananyag része.
Trumpistának maradni, de másnak látszani
Ha a széles közvélemény, és ha névértéken vesszük Susan Collins nyilatkozatát, szenátusi kollégái tán nem is hallottak még Mike Johnsonról, képviselőtársai nagyon is jól ismerték, többtucatnyian pedig konkrétan lekötelezettjei is a halk szavú jogásznak, akinek talán politikai túlélésüket is köszönhetik. Johnson volt ugyanis az, akinek hála most Donald Trump elkötelezett híveiként mutogathatják magukat a pártban, ahol a közelgő előválasztásokon a Trump iránti hűség tűnik a legdöntőbb tényezőnek.
2021. január 6-án, már helyi idő szerint is késő éjszaka a képviselőház republikánus frakciója komoly egzisztenciális válságot élt meg. A képviselőket, hat évre megválasztott szenátusi kollégáikkal szemben kétévente újraválasztják, politikai életképességük sokkal inkább függ a pillanatnyi közhangulattól, határozottabban kell igazodniuk az aktuális korszellemhez.
A választási évet követő januárban már új összetételében ülésezik a képviselőház, vagyis a frakcióban most olyanok ültek, akik nem kis részben Donald Trumpnak és elkötelezett híveinek köszönhették mandátumukat. Ezért a képviselőházi republikánus frakció érdekeltebb volt abban, és nyitottabb is arra, hogy valamilyen módon kedvében járjon a választási csalás Nagy Hazugságába egyre mélyebbre süllyedő bukott elnöknek, és valamilyen módon megakadályozza Joe Biden győzelmének kongresszusi kihirdetését.
Azon az éjszakán azonban komoly dilemmával találták szembe magukat. Eleve csak azért voltak még azon a kései órán is a Capitolium épületében, mert a képviselőház és a szenátus valójában csak ceremoniális programját, az elnökválasztás eredményének hivatalos megerősítését megakasztotta Trump kamucsalásvádakkal felhergelt híveinek zavargása. Pár órával korábban annyira eldurvult a helyzet, hogy Mike Pence alelnököt a fejét követelő zavargók háta mögött kellett kicsempésznie az épületből az elnöki testőrségnek, amelynek egy tagja az egyik elbarikádozott folyosót védve egy zavargót agyon is lőtt. Túlzás nélkül az amerikai történelem egyik legsötétebb pillanata volt ez, erőszakkal utoljára a Brit Birodalom katonái hatoltak be az épületbe bő kétszáz évvel korábban.
Ebben a helyzetben rendkívül óvatosan kellett egyensúlyozniuk, egyszerre figyelve arra, hogy bár végső soron Donald Trump megszállott híveinek szavazataival nyerték el posztjukat, az adott körülmények között, a súlyos zavargás után mégse tűnjön úgy, mintha egyetértenének a bukott elnöknek az amerikai demokratikus rendszer alapjait megkérdőjelező, amúgy is teljes mértékben alaptalan vádjaival. Ebben volt segítségükre Mike Johnson.
Unalmasra csomagolni a radikalizmust
Az 51 éves louisianai alkotmányjogász csak harmadik képviselői ciklusát kezdte a képviselőházban, amelybe 2016-ban, Donald Trump elnökké választásának évében jutott be. Nem volt ugyan teljesen újonc, másfél évvel korábban egy időközi választáson a louisianai törvényhozás képviselője lett, de alapvetően keresztény-konzervatív ügyeket képviselő, a melegházasság és az abortuszjogok ellen harcoló ügyvédként volt ismert, szinte kizárólag a keresztény jobboldalon. Washingtonban is ezzel, a konzervatív ügyek és pártja iránti megingathatatlan hűségével tűnt ki, és azzal, hogy nyakatekert jogi szakzsargonba csomagolva volt képes ártalmatlannak álcázni a nagyon is megosztó kérdéseket.
Ennek a képességének azon a vészterhes napon nagy hasznát vették párttársai. Johnson, aki korábban már Trump első impeachmentjekor (alkotmányos vádeljárás) csatlakozott az elnök hivatalos védőcsapatához, most olyan jogi érvrendszert talált az elnökválasztás eredményeinek elutasítására, amelynek egyáltalán nem volt része semmilyen csalásvád, amit Trump még a republikánus pártelit megrökönyödésére is lépten-nyomon, minden bizonyíték nélkül hangoztatott. Johnson azzal érvelt, hogy több államban is a koronavírus-járványra tekintettel megváltoztatták a választási eljárás szabályait, ez pedig szerinte alkotmányos alapon megkérdőjelezhető volt.
A már január 7-e hajnali óráira áthúzódó képviselőházi szavazáson aztán a választási eredmények hitelesítésének elutasítására szavazó 138 republikánus kb. kétharmada „nem” szavazatát indoklásában Johnson érveivel magyarázta.
Vagyis Johnson megteremtette a lehetőségét, hogy a republikánus szavazók akaratával egyezően elutasíthassák Joe Biden győzelmének szentesítését, de ne is trumpozzák össze magukat.
Azóta persze nagyot – vagy éppenséggel pont hogy semmit se – változott a világ: a Republikánus Pártban újra, vagy talán inkább még mindig sokaknak a politikai túlélés egyetlen záloga Donald Trump igazoló pecsétje. Így most legalább száz olyan, újraválasztási küzdelem előtt álló republikánus képviselő akad, aki Johnsonnak hála lobogtathatja aznapi szavazatát: látjátok, én Trumppal szavaztam!
Mike Johnsont a republikánus frakcióban „mindenki szereti”, mondta a New Yorkernek a cikk elején már idézett névtelen republikánus tanácsadó, aki korábban még azzal magyarázta Johnson sikerét, hogy senki se hallott róla.
A két állítás nem zárja ki egymást, valóban ebben állhat a rejtély feloldása:
Johnson a frakción belül jól ismert ugyan, de egyben népszerű figura is, akinek számos lekötelezettje van, de a széles közvélemény előtt eléggé ismeretlen, hogy azok a mérsékelt republikánusok se érezzék tőle zavarban magukat, akik korábban a nyílt konfliktust is vállalták Jim Jordan képviselőházi elnökségének megakadályozása érdekében.
Pedig még hunyorogni se kell hozzá, hogy az emblematikusan trumpista Jordan és Johnson nézetei ugyanolyannak tűnjenek. Csak míg Jordan habitusában, éles nyilatkozataiban is igazodik a trumpista ideálhoz, Johnson visszafogott stílusával és jogi csűrcsavarással altatja el a gyanakvást. Így sokkal kevésbé megosztó karakter, amivel végső soron hatékonyabban is szolgálja ugyanazokat az érdekeket.
Ezért is aggódik jó pár demokrata szimpatizáns, köztük a Washington Post publicistája, hogy báránybőrbe bújt farkast választottak házelnöknek, vagyis egy olyan politikus került most két szívdobbanásnyira az elnöki széktől – az amerikai alkotmány szerint az elnök és az alelnök akadályoztatása esetén a házelnökre szállnak az elnök jogkörei –, és határozhatja meg a képviselőház napirendjét egy elnökválasztási évben, aki minden jogi fondorlatot bevetett már egy legitim és szabad elnökválasztás neki nem tetsző eredményének megsemmisítése érdekében.
Hogy Mike Johnson milyen házelnök lesz, mennyire szolgálja ki pártja szélsőjobboldalát – amelynek részben újonnan szerzett hatalmát is köszönheti, hiszen elődjét, Kevin McCarthyt az ő lázadásuk buktatta meg –, hamarosan kiderülhet. Négy napon belül lejár az a költségvetési alku, amit még, vesztére, McCarthy kötött Biden kormányával. És ha lejár, megint előáll ugyanaz a kormányzat teljes leállásával fenyegető helyzet: az adósságplafon elérése miatt a kormánynak újra a képviselőháznál kell majd kuncsorognia, hogy egyáltalán az alapműködését finanszírozni tudja. A nagy kérdés, hogy Johnson elődjéhez hasonlóan inkább az állam működőképességének megőrzését tekinti-e inkább fő feladatának, vagy pártja szélsőségeseinek kíván majd kedvezni, akár a kormányzati leállást is megkockáztatva.
