Ez a tömörülés lehet a valódi alternatíva a Nyugattal szemben; A Nyugat megdöntésére törnek; Ennyit az eddigi világrendről; A dollár ellen vonulnak a BRICS-országok – ha az ember (vagy esetleg az ember kevésbé éber ismerősei) a Fidesz-sajtón keresztül követi a világot, akkor az lehetett a benyomása, hogy kis bolygónk története súlyos fordulóponthoz érkezett a múlt hét végén, a BRICS, azaz Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika részleges csúcstalálkozóján.
A dél-afrikai csúcs nagy híre, hogy az egyébként formális szervezeti keretekkel nem is igazán bíró csoporthoz Argentína, Egyiptom, Etiópia, Irán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek is csatlakozott, ami az első bővítés 2010 óta. Mindezt pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök a távolból, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő részben a helyszínről a sátáni Amerika elleni globális osztályharc keretében próbálta értelmezni.
Ez egyfelől jelzi, hogy a világ bizonyos részein – az újabban külpolitikai elképzeléseiket illetően az 1970-es éveket idéző Fidesz-közeli szerkesztőségeken túl is – van politikai igény a „nyugati” nemzetközi rend alternatívája iránt. A „feltörekvő” nem nyugati országok vezetői a jelek szerint úgy érzik, hogy egyre kevésbé kell az Egyesült Államok és Európa ukázát követniük, és a világgazdaság mérsékelt átrendeződésének és Kína felemelkedésének árnyékában képesek lehetnek hatékonyan fellépni vélt és valós érdekeikért a nemzetközi porondon.
Másfelől egyelőre elég vakmerő dolog lenne az amerikai hegemónia vagy akár a dollár megtörését várni ettől az elég vegyes csoporttól.
Mint a fenti országlista mutatja, az igényt megfogalmazók jelenleg elég mérsékelt vonzerővel bírnak, és az újonnan csatlakozó országok enyhén szólva nem a világgazdaság üstökösei. Emellett a tagok közti érdekharmónia és bajtársiasság mértékével kapcsolatban is erős kételyek merülhetnek fel az emberben: Kína és India vagy Szaúd-Arábia és Irán között legalább annyi a potenciális konfliktusforrás, mint a közös érdek.
Végül pedig a pontos célok sem teljesen világosak: a BRICS nem politikai vagy katonai szövetség, nem gazdasági paktum, nem eszmei és elvi közösség, és még a tagok között sincs egyetértés a laza szerveződés szerepét illetően.
A Goldman Sachs megdönti a Nyugatot
A történet iróniája, hogy a nyugati világrend lebontóiként ünnepelt csoportot az amerikai központú befektetési bank, a Goldman Sachs találta ki: az akkor még Brazília, Oroszország, India és Kína kezdőbetűiből álló BRIC mozaikszó először Jim O’Neil, a bank elemzőjének egy írásában jelent meg 2001-ben, amikor arról elmélkedett, hogy a feltörekvő gazdaságok integrálása új világgazdasági rendet követel. Bár a tagok között nem sok közös pont volt, a betűszó ragadósnak bizonyult. A BRIC 2009-ben tartotta első csúcsát, 2010-ben a szintén feltörekvő gazdaságnak tartott Dél-Afrika is csatlakozott, azóta a BRICS formátum kövült meg.
A történet másik ironikus része, hogy a BRICS épp akkor kezdte felvállalni az imperialista nyugati gazdasági sajtó által rájuk erőltetett közösséget, amikor a legtöbbjük feltörekvése megbicsaklott. Az ezredforduló utáni évtizedben Brazília, Oroszország és Dél-Afrika is gyors növekedést produkált, ám ezt inkább a magas világpiaci nyersanyagáraknak köszönhették, mint a jó gazdaságpolitikának. A magas nyersanyagáraknak viszont a 2008-as válság utáni pangás véget vetett, és az egykori feltörekvő sztároknak azóta sincs B tervük. Emiatt Brazília, Oroszország és Dél-Afrika világgazdasági súlya nemhogy nőtt volna, de csökkent is az elmúlt évtizedben.
Az eddigi egyetlen jelentős projektként 2012-ben egy közös nemzetközi pénzügyi intézményt hoztak létre Új Fejlesztési Bank néven nagyrészt infrastrukturális beruházások finanszírozására, de ez eddig enyhén szólva nem mozgatta meg a világgazdaságot. A szervezet 2014 és 2023 között összesen alig 33 milliárd dollárnyi hitelt hagyott jóvá és fele ennyit folyósított, míg a Világbank egy évben 70 milliárdot helyez ki, és a jobb években a nagy kínai állami fejlesztési bankok is hasonló összeget hagynak jóvá külföldi beruházásokra.
Míg az Új Fejlesztési Bank annak idején részben azért jött létre, hogy az amerikai dollártól független finanszírozást nyújtson a fejlődő világnak, kölcsönei több mint kétharmadát végül dollárban folyósította. Az ukrajnai háború kitörése óta a nyugati pénzügyi szankciók hatására kénytelen volt felfüggeszteni orosz projektjeit, és a dollárhoz jutás nehézségei miatt más térségekben is megtorpant az aktivitása.
Végső soron a mostani bővítés mögött is az ebből fakadó erőtlenség áll. A BRICS eddig nem különösebben volt képes befolyásolni a világpolitikát és a világgazdaságot, miközben a csoport tagjai egyre inkább erre vágynak:
- Vlagyimir Putyinnak természetesen a belső és a nyugati közönség irányába is fontos megmutatnia, hogy nem vált páriává, és van neki politikai-gazdasági kiút a nyugati szorításból.
- Hszi Csin-ping jó egy évtizede igyekszik szorosabbra fűzni Kína és a fejlődő világ gazdasági és politikai kapcsolatait, ami az utóbbi években az Egyesült Államokkal szemben fokozódó gazdasági és politikai kiszorítósdi fényében egyre fontosabbá vált. Hszi most is elővette azt a régi kínai mondókát, miszerint Peking örökké a fejlődő világ tagja és pártfogója lesz (ezzel vélhetően nem azt akarta mondani, hogy a kínai gazdaság soha nem lesz fejlett, hanem azt, hogy mindig gyűlölni fogja Amerikát).
- Bár egyes washingtoni körökben hosszú ideje próbálnak szövetségest faragni Indiából, a világ legnépesebb országa eddig is saját geopolitikai játékát játszotta, amit jelez, hogy az orosz hadiipar egyik legfőbb megrendelője, és az ukrajnai invázió alatt az orosz olaj legfőbb vásárlójává vált.
- Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök a hatalomba való visszatérése után igyekszik magát a fejlődő világ globális szószólójaként és a latin-amerikai baloldal eszmei vezéreként pozicionálni, és egy olyan nemzetközi rendről álmodik, amelyben Latin-Amerika saját sorsát kovácsolhatja, függetlenül az amerikai befolyástól, és a globális ügyek alakításában is fontosabb szerepet kaphat.
- Dél-Afrikában ehhez hasonlóan egyre kevésbé kíváncsiak a gyarmatosító nyugati világ leckéire, és új gazdasági és politikai partnerségeket várnak a világgazdaság súlypontjának keletre tolódásától. A korrupciós vádakkal szembenéző dél-afrikai rendszer vezetője, Cyril Ramaphosa kapcsolata korábban sem volt felhőtlen a nyilvános lopásra beszólogató nyugati világgal, de az ukrajnai háború alatti oroszbarátsága miatt különösen eldurvult a helyzet.
Nem mindenben értenek egyet
Csakhogy az egyik probléma, hogy a mostani bővítés nem nagyon növelte a csoport gyakorlati súlyát. Az államcsődrekorder Argentína, a polgárháború felé sodródó Etiópia, a nagyjából máig katonai diktatúraként funkcionáló, gazdasági válságban őrlődő Egyiptom, a hasonló gazdasági problémákkal és az elnyomó rezsim elleni folyamatos tüntetésekkel küzdő Irán vagy a pénzügyi energiáit a (rendszer kritikusainak brutális kivégzése mellett) sivatagba építendő, értelmetlen gigaprojektekbe csatornázó Szaúd-Arábiától talán túlzás lenne „a Nyugat” megdöntését és az „új világrend” megalapozását várni.
Papíron jól fest ugyan, hogy a BRICS a bővítéssel a globális lakosság 47 százalékát és a világgazdaság 29 (vásárlóértéken 37) százalékát öleli fel, valójában az ilyen szép nagy számok mögött Kína és India párosa áll. Az újonnan csatlakozó országok közül egyedül Szaúd-Arábia GDP-je nagyobb, mint Ausztriáé (és értelemszerűen ezt sokszor akkora lakosság termeli meg esetükben). Inkább az Orbán Viktor által is folytatott, „hátha kapunk egy kis kínai befektetést, ha elég erősen dörgölőzünk” című külpolitikai programot követik: az üres államkasszával szembenéző Argentínának vagy Egyiptomnak az a reménye, hogy a formális csatlakozás új befektetéseket és kereskedelmi lehetőségeket szül, bár elemzők szkeptikusak azt illetően, hogy egy ilyen jelképes politikai lépés megváltoztatná a befektetők elképzeléseit az adott gazdaságokról.
A BRICS iránt kevésbé lelkes nyugati elemzők azt is meg szokták jegyezni, hogy a csoportosulás tagjainak az árukereskedelemben (a nyersanyagokat tehát nem nézve) jellemzően hatalmas deficitjük van Kínával szemben, azaz a BRICS jelenlegi kerete a hosszabb távon nem túl üdvözítő nyersanyagexporttól eltekintve mérsékelt felemelkedési lehetőséget kínál.
A másik probléma, hogy a vegyes csoport közti érdekharmónia és bajtársiasság mértékével kapcsolatban is erős kételyek merülhetnek fel az emberben. Ez már az eredeti tagságra is igaz volt: India és Kína egymás természetes riválisai, és nehéz lenne új világrendet várni két olyan országtól, amelynek katonái rutinszerűen ütik egymást fabotokkal a Himalájában, és rakétákat telepítgetnek közös határszakaszukra.
A bővítés csak növelte a riválisok számát, például a BRICS-en belülre került a Közel-Kelet két, egymással évtizedes közvetlen konfliktusokat vívó ellenpólusa, Szaúd-Arábia és Irán is.
A kínai diplomácia közelmúltbeli legnagyobb eredménye volt, hogy a két országot a tavasszal váratlanul megbékítették, de az egyelőre minimum kérdéses, hogy pár kézfogással le tudják-e zárni az évezredes viszályt.
Apropó Szaúd-Arábia: a BRICS új tagjai között két olyan ország – a szaúdiak mellett az Egyesült Arab Emírségek – van, ahol jelenleg amerikai katonák állomásoznak. Ugyan a szaúdi trónörökös újabban elég érdekes pávatáncot jár, és a hagyományos szövetséges Egyesült Államoktól távolodva igyekszik új partnereket találni megalomán terveihez, azért egyelőre ez még nem kenyértörés, és az egész jelentős részben arról is szól, hogy ahogy Amerika energia terén önellátóvá válik, Washingtonban egyre kevésbé tolerálják a szaúdi rezsimet.
Az egység korlátait jelzi, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök végül el sem utazott a csúcsra, mert a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki ellene emberiesség elleni bűnök gyanújával, aminek figyelmen kívül hagyása még az egyetemesnek tekintett nyugati értékeket Orbán Viktorhoz hasonlóan elutasító dél-afrikai szervezők és egyéb résztvevők számára is problémásnak bizonyult.
Nem is Nyugat-ellenesek
A tagok közti nyílt ellenségeskedés mellett az elvi különbségek is nyilvánvalók. Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping (előbbi nyíltan, utóbbi szóvirágokban) az Egyesült Államokkal szemben pozicionálta a csoportot, és a kínai pártállam elemzői részlege is a „Nyugattal” szembeni konfrontáció eszközeként jellemezte a csoportosulást.
Ezzel szemben Lula brazil elnök azt hangoztatta, hogy nem az Egyesült Államok vagy a fejlett világ ellensúlya akarnak lenni, csupán a fejlődő világ hangja. Más források szerint Lula részben azért sem örül a bővítésnek, mert az érzése szerint csökkenti a BRICS kohézióját és ezzel potenciális erejét is. Hozzá hasonlóan India BRICS-nagykövete, Anil Szuklal is arról beszélt, hogy „egy sajnálatos narratíva formálódik, amely szerint a BRICS Nyugat-ellenes, a G7-tel vagy az északi országokkal akar versengeni”, de ez szerinte nem így van. „A globális Dél (azaz a fejlődő világ) érdekeit akarjuk képviselni, és egy inkluzívabb, reprezentatívabb, igazságosabb globális rendszert akarunk építeni” – mondta.
A fejlődő világ több prominens vezetője sem feltétlenül elégedett a BRICS irányával: a világ negyedik legnépesebb országa, Indonézia például a kínai meghívás ellenére egyelőre nem csatlakozott a BRICS-hez, miután nem akarnak egy „oldal” vagy „blokk” alapján sem elköteleződni, és úgy vélik, a belépés nem járna előnyökkel, míg – a potenciális nyugati rosszallás miatt – hátrányokkal igen. Hasonló probléma, hogy, mondjuk, a szomszédját lerohanó Oroszországnak vagy Kínának az igazságos és inkluzív nemzetközi rend mást jelent, mint, mondjuk, a nagyhatalmi agressziót elutasító Indonéziának.
Azaz a fejlődő világ jelentős részének nem az a kérdés, hogy Nyugat vagy Kelet, hanem az, hogy ne kelljen választani.
A BRICS kereteinek erősítését az is nehezíti, hogy sem India, sem Kína nem nagy híve a formális szövetségeknek. Bár ezt szokás azzal is magyarázni, hogy az ilyesmi távol áll a kínai gondolkodástól, valójában a feltörekvő hatalmak eszmei környezettől függetlenül sem nagyon hajlamosak a nemzetközi szövetségépítésre. Az utóbbi 150 év felemelkedő hatalmai – Németország, az Egyesült Államok, Japán és a Szovjetunió – hozzájuk hasonlóan nagy, gyorsan növekvő, magabiztos országok voltak, amelyek bíztak erejükben és saját rendszerük felsőbbrendűségében, és nem akartak engedményeket tenni a potenciális szövetségeseikkel szemben. Emiatt inkább gyengébb csatlósokat gyűjtöttek maguk köré, mint erős szövetségeseket – az utóbbiak ugyanis nagyobb árat követeltek volna a támogatásért.
A feltörekvő nagyhatalmakra az is jellemző, hogy lenézik és igyekeznek rövid pórázon tartani csatlósaikat, ahogy azt Magyarország is többször megtapasztalta a német és a szovjet példán. A történelmi tapasztalatok alapján ezért ezek a kapcsolatok nem is valami tartósak és hatékonyak – Magyarországnál maradva, hazánk sem az első, sem a második világháborúban nem hajtott túl sok hasznot a német uraknak.
De a BRICS-hez hasonló lazább szövetkezések még akkor sem feltétlenül működnek, ha nincs ekkora szakadék a szereplők között, például a nagy fejlett gazdaságok fóruma, a G7 is inkább a folyamatos egyeztetésről szól manapság, semmint a nagy közös döntésekről és a világ megváltásáról.
Nem súlytalan, nem is súlyos
Mindazonáltal attól még, hogy a BRICS-ből nem lesz katonai szövetség vagy gazdasági unió, az még nem jelenti azt, hogy teljesen súlytalanságra van ítélve. A mostani csúcsot rendező Dél-Afrika szerint összesen 40 ország jelezte érdeklődését a csatlakozás iránt, és 22-en nyújtottak be formális kérelmet, azaz vannak még bőven, akik szeretnének BRICS-tagok lenni. Ez jelzi, hogy a világban továbbra is jelentős az igény a nem nyugati dominanciájú, kevesebb kötöttséggel járó nemzetközi intézményekre, például a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap vagy általában véve az amerikai pénzügyi rendszer „fejlődő” alternatívájára; és a jelek szerint az utóbbi évek hitelválságai ellenére a kínai tőke iránti vágy sem csillapodott a fejlődő országokban. Bár a kelet és nyugat közti legfontosabb híd, Magyarország még nem jelentkezett, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint a magyar kormány is keresi a kapcsolatot a BRICS-szel.
Másrészt a tagságnak vannak olyan világos közös gyakorlati érdekei is, amelyeket a fenti nézeteltérések sem hátráltatnak.
Ezek közül a legfőbb az amerikai dollár nemzetközi elszámolásokban való domináns szerepének csökkentése, amely az Oroszországra kivetett amerikai és európai pénzügyi szankciók fényében vált különösen sürgőssé, bár Moszkvában, Pekingben már egy jó évtizede futó projekt, és kisebb fejlődő gazdaságok körében is népszerű elképzelés. Utóbbiaknak a fő ok, hogy külső adósságot jellemzően dollárban tudnak felvenni, és az importjukat is dollárban kénytelenek rendezni, ám komolyabb belső egyensúlytalanságok és/vagy világgazdasági válságok esetén hajlamosak kifogyni a dollárból, valutájuk árfolyama pedig gyakran összezuhan az amerikai pénzzel szemben – főként olyankor, amikor az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve belgazdasági okokból kamatot emel, ahogy az utóbbi évben tette.
Emiatt az egyik csapásirány az lenne, hogy az Új Fejlesztési Bank jelentősen növelje a nem dolláralapú, hanem a hitelt igénylő ország valutájában elszámolt kölcsönöket. Ez a banknak kockázat, mert előfordulhat, hogy az Egyiptomnak vagy Etiópiának folyósított kölcsönökért 10-15 év múlva értéktelen pénzt kap majd vissza; a hitelfelvevőknek viszont nagy könnyebbség.
A másik fő csapásirány, hogy a tagok kétoldalú kereskedelmük egyre nagyobb részét nem dollárban, hanem nemzeti valutájukban bonyolítsák le, megkerülve az amerikai központú fizetési rendszereket, hogy így kevésbé legyenek kitéve az amerikai kormány és a jegybank szeszélyének. E tekintetben sokan az új tagok közti jelentős olajexportőrök szerepét emelik ki: Szaúd-Arábia, az Emírségek vagy akár a más nyersanyagok fontos exportőrének számító Argentína egyre inkább hajlandó jüant, rúpiát és realt használni a dollár helyett, illetve a nyugati központú SWIFT elszámolási rendszert megkerülve más digitális platformokon mozgatni a pénzt.
A dolog egyik nyilvánvaló korlátja, hogy a legnagyobb BRICS-valuta, a kínai jüan (zsenminpi) nem konvertibilis, azaz nem lehet szabadon adni-venni a világban, míg a kevésbé acélos BRICS-gazdaságok valutáját még kevésbé lehet erre használni. Emiatt például az Emírségek vagy a szaúdiak hiába adnak olajat jüanért vagy rúpiáért, mert a befolyt pénzzel a kínai és az indiai importjuk finanszírozásán túl sok mindent nem tudnak kezdeni, és a többletet a végén biztonságosabb eszközökbe, például amerikai értékpapírokba fogják fektetni. Az átállás nehézségeit jelzi, hogy az amerikai dollár nemzetközi fizetésekben betöltött szerepe idén augusztusban minden korábbinál magasabb volt, a 46 százalékos dollárarány mellett eltörpül a kínai jüan 3 százaléka.
A BRIC betűszót megalkotó Jim O’Neill (akiből azóta a nagytőkések gazdagításában végzett elévülhetetlen érdemei miatt Lordot csinált a brit impérium, és egyebek mellett a brit királyi külügyi intézetnél szolgál) mindenesetre ma már kevésbé optimista a kreálmányával kapcsolatban. A Financial Timesnak augusztusban arról beszélt, hogy a BRICS „semmit nem ért el”, és a dollár leváltásával kapcsolatos elképzelésekből „semmi sem lesz, ameddig ezek az országok nem akarják, hogy mások is használják a valutájukat”.
