A Közel-Kelet legrégebbi konfliktusában váratlanul kitört a béke

2023 elején Ukrajnában szaporán dolgozik a bahmuti vérszivattyú, és nemcsak nem látni, de még elképzelni is nehéz az Oroszország által indított háború végét. Az Egyesült Államokat és Kínát egyre jobban beszippantja a gazdasági-technológiai-geopolitikai konfliktusok örvénye. Ciszjordánia fölé egy újabb intifáda árnya borul, az atomfegyvere kifejlesztésén munkálkodó Irán fölé pedig egy megelőző izraeli légicsapásé.

Azonban a Föld egyik legkeserűbb és legmélyebb gyökerekkel rendelkező konfliktusában áttörés látszik. Március 10-én Pekingben ugyanis Szaúd-Arábia és Irán nemzetbiztonsági tárcavezetői aláírtak egy szándéknyilatkozatot, ami több fontos konkrét vállalást és általános szándéknyilatkozatot is tartalmazott:

• két hónapon belül kölcsönösen újranyitják 2016-ban bezárt nagykövetségeiket;
• Rijád megszünteti a kifejezetten a teheráni rezsim ellen létrehozott tévécsatorna, az Iran International támogatását;
• Teherán viszont a szaúdi vezetésű koalíció ellen harcoló jemeni húszik katonai támogatásával hagy fel, és megpróbálja meggyőzni az Irántól egyébként meglehetősen függetlenül politizáló frakciót arról, hogy szüntessék be a szomszédos Szaúd-Arábia alkalmi rakétázását.
• Fontos pont az Irán és az arab olajmonarchiák által alkotott Öböl-menti Együttműködési Tanács tagállamai közti „gazdasági és diplomáciai kapcsolatok magasabb szintre helyezése”;
• és a régió biztonságát és stabilitását szolgáló „keretmegállapodás” kidolgozására irányuló közös szándék deklarálása.

A megállapodást ráadásul további fontos gesztusok követték. Ebrahim Raíszi iráni elnök bejelentette, hogy szaúdi meghívásra Rijádba látogat. Mohamed al-Dzsadán szaúdi pénzügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy az energiaárrobbanásnak köszönhetően óriási pénztartalékokon ülő kormányzat kész befektetésekkel felrázni a több évtizedes kormányzati dilettantizmus és a nemzetközi szankciók miatt igencsak lepusztult, ámde óriási lehetőségekkel kecsegető Iránt.

Évtizedenként újratermelődik az évezredes viszály

A szaúdi–iráni közeledés óriási jelentőségét az a tény adja, hogy

a két ország ellenségeskedése a közel-keleti konfliktusok legfontosabb katalizátora.

Ez az ellenségeskedés ráadásul egyszerre fakad a klasszikus hatalmi versengésből és hitbéli viszályból. Előbbire példaként hozható a régió utóbbi bő évtizedének legtöbb jelentős válsága a szíriai és jemeni polgárháborútól a libanoni felekezeti frakcióharcokig. Utóbbi alapja, hogy mindkét rezsim teokratikus jellegű, azaz uralmuk jellegét elsősorban az iszlám vallás tanításai határozzák meg – csakhogy a két rezsim által igaznak elfogadott tanítások két, egymással ellenséges felekezet tanításai.

Szaúd-Arábia alapító dinasztiája az iszlám 80 százalékát adó szunnita felekezet legpuritánabb és legradikálisabb, vahabita szunnita jogi iskolájára esküdött fel. Irán ellenben a XVI. század óta az iszlám világban szétszóródott – és számos iskolára aprózódott – síita irányzat patrónusának tartja magát, ez a szerep igazán akkor vált politikai programmá, amikor az ország irányítását 1979-ben Ruholláh Khomeini ajatollah ragadta magához.

A szunniták és síiták viszálya lényegében azóta tart, hogy Mohamed apósa, Abu Bakr és Mohamed veje, Ali Ibn Abi Talib nem tudott megállapodni arról, ki a Próféta jogos örököse. A konfliktusnak állandó muníciót biztosít az Arab-félsziget keleti oldalán élő síita kisebbség. A partvidék eleve évszázadokon át a mindenkori perzsa dinasztiák érdekszférájába tartozott, hódításaik nyomában pedig az arab dinasztiák által vezetett Öböl-monarchiákban mindenütt jelentős síita közösség található.

Ezek valódi nagyságáról nyilván csak torz adatokkal rendelkezünk, de becslések szerint mindegyik Öböl-országban minimum 10 százalék a síiták aránya, Kuvaitban a lakosság 30-40 százaléka tartozik a síita felekezethez, Bahreinben pedig már minimum 60 százalék. A síitákat azonban ezekben – Kuvait részleges kivételével – az Öböl-monarchiákban en bloc eretnekeknek, iráni ügynököknek, potenciális terroristáknak minősítik, és rendszeresen üldözik.

A szaúdi–iráni viszály legutóbbi fázisának is egy síita kisebbségek elleni incidens volt a nyitánya – már ha incidensnek lehet nevezni egy tömeges kivégzést.

2016 elején a szaúdi hatóságok „terrorizmus” vádjával 47 embert végeztek ki, köztük Nimr al-Nimr híres hitszónokot, aki a 2011-es arab tavasz helyi megmozdulásainak egyik vezetője volt. A tömeges kivégzésre azután Teheránban spontán (vagy „spontán”) tüntetések robbantak ki, melynek résztvevői megrohanták a helyi szaúdi nagykövetséget, melyre válaszul a királyság be is zárta diplomáciai képviseletét.

Háború közeléből kellett visszarángatni a két országot

Azóta a két ország nem csak a kliensháborúkban – melyekben Irán határozottan jobban teljesít riválisánál – feszül egymásnak. Az elmúlt években Irán és szövetségesei, az iraki és jemeni síita milíciák számos támadást intéztek az Öbölben hajózó tankerek és szaúdi olajérdekeltségek ellen (2019-ben például kéttucatnyi drónnal és ballisztikus rakétával napokra kiütötték az egyik legfontosabb szaúdi olajfinomítót), és

a szaúdi titkosszolgálat pár hónapja még arra figyelmeztetett, hogy Irán „napokon belül” nagyszabású támadást indíthat az ország ellen.

Azonban az iráni provokatív akciók mellett a háttérben már évek óta folynak a diplomáciai tárgyalások a két ország viszonyának normalizálásáról (1979 óta egyébként a viszonyra a súlyos konfliktusok majd enyhülések ciklusossága jellemző). Ezek eleinte Ománban és Irakban zajlottak, és egyaránt élvezték az amerikai és a kínai diplomácia támogatását, azonban a megállapodás kihirdetése előtti nyilatkozatok egyáltalán nem utaltak ilyen mértékű diplomáciai áttörésre.

Abban az elemzők egyetértenek, hogy az áttöréshez a végső lökést a szaúdi–iráni egyeztetést 2021 óta felkaroló Kína adta meg, melynek vezetője, Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő személyesen is egyengette a megállapodást: 2022 decemberben Rijádban Mohamed bin Szalmán trónörökössel folytatott tárgyalásán, majd Ebrahim Raíszi iráni elnök 2023-as pekingi látogatásán is napirenden szerepelt a kérdés.

A kínai bábáskodás miatt elemzők előszeretettel állítják be a megállapodást az Egyesült Államok hegemón szerepének hanyatlásaként. Azonban Irán pacifikálása valójában az új nukleáris megállapodásra törekvő Washingtonnak sem jön teljesen rosszul – az egyezményt az Egyesült Államok is üdvözölte.

Vége a mosolygó amerikai elnökök korszakának

Az elmúlt hetekben igen sok értelmezés látott napvilágot, mit is jelent a tény, hogy az Egyesült Államok helyett Kína segítségével született meg a szaúdi–iráni megállapodás. Az USA évtizedeken keresztül számos történelmi jelentőségű szerződés megszületésénél bábáskodott az 1978-as, Izrael és Egyiptom viszonyát tartósan rendező Camp David-i egyezménytől az utolsó észak-írországi fegyveres felkelés 1998-as lezárásáig; tévénézők generációinak retinájába égett bele a külföldi államfőket széles mosollyal átkaroló amerikai elnökök képe.

Ez az elmúlt húsz évben megváltozott; egyes vélemények szerint azért, mivel az Egyesült Államok egyre jobban foglyává vált saját szövetségi rendszerének, és a konfliktusokban egyre gyakrabban sodródik az egyik oldalra. A hatalmi politikára öntött moralizáló diplomáciai máz ráadásul a „Harmadik Világ” vagy „Globális Dél”-nek nevezett egykori gyarmati-félgyarmati szférában kevéssé inspiráló – még akkor is, ha az emberi jogi kifogások általában teljesen jogosak. Hasonlóképpen sok féldemokratikus/diktatórikus rezsimet riasztanak el az USA erőszakos és elhibázott demokráciaexportálási kísérletei Líbiától Afganisztánig – Kína rezüméjében ezzel szemben a kasmíri incidensek és a dél-kínai-tengeri agresszív nyomulás ellenére igen jól mutat, hogy 1979 óta nem vívott háborút.

Annak ellenére, hogy alapvetően érthető, hogy az Egyesült Államok az őt „Nagy Sátánnak” tartó, városaiba rendszeresen terroristasejteket telepítő Iránt kváziellenségként kezeli, diplomáciai szempontból mégis többen óriási balfogásnak tartják, hogy – a 2015-ös iráni nukleáris megállapodás által nyitott kapuk ellenére – teljesen leépültek az amerikai–iráni intézményes kapcsolatok, és az USA a szankciós és katonai nyomásgyakorláson kívül semmilyen eszközt nem tud bevetni abban az esetben, ha el akar valamit érni az iráni rezsimnél.

Azonban jelenleg úgy tűnik, hogy az iráni–szaúdi kezdődő megbékélés egyetlen nyilvánvaló vesztese Izrael. A zsidó állam ugyanis eddig úgy kalkulált, hogy Szaúd-Arábiával is sikerül nyélbe ütni a más arab országokkal már megkötött „Ábrahám-megállapodást”, és létrejöhet egy Irán-ellenes egységfront. A márciusi megállapodás azonban ezeket – a palesztin kérdés rendezetlensége miatt eleve kissé hiú – reményeket szertefoszlatta. A szaúdi kapcsolat régi hívének számító Benjámin Netanjahut ellenzéke rögtön elő is vette a „diplomáciai kudarc” miatt.

Egyengetni az olaj útját

Az lehet, hogy Kína a szaúdi–iráni megállapodással érkezett meg a közel-keleti hatalmi politikába, de a nagy gurítást 20 évnyi diplomáciai bemelegítés előzte meg. Peking szokása szerint gazdaságpolitikai alapon kezdett építkezni; az ezredfordulótól kezdve a régió összes országával stratégiai partnerségi megállapodást írt alá, a 2010-es évektől kezdve pedig szinte mindegyik közel-keleti ország elsőszámú kereskedelmi partnerévé vált, mára az import és export tekintetében is sokszorosan szárnyalja túl az Egyesült Államokat. Az Öböl-államoknak a gazdasági szerkezet diverzifikálásához kifejezetten jól jön a kínai beruházás és a know-how, a pénzügyileg-gazdaságilag elszigetelt Irán pedig minden szankciós kiskapunak örül.

Ahogy arról részletesen írtunk, 2022-re a szaúdi rezsim Kínát már megbízhatóbb, barátibb partnerként kezeli, mint legfontosabb fegyverbeszállítóját és egyben védelmezőjét, az Egyesült Államokat. Kína közvetítő szerepét lehetővé tette az a tény is, hogy gondosan kimaradt a régiót megosztó konfliktusokból – bár az ENSZ Biztonsági Tanácsában rendszeresen a szíriai Aszad-rezsim mellett szavazott.

Amikor 2017-ben Kína katonai bázist létesített a kelet-afrikai miniállamban, Dzsibutiban, nyugati elemzők a lépést egy direktebb jelenlét első jeleként értékelték. Azonban az első bázist nem követték újabbak (az Egyesült Arab Emírségekbe tervezett kikötő tervét 2021 őszén ejtették), és Kína sem aspirált az Egyesült Államok katonai-stabilizációs szerepére, sőt, hallgatólagosan elismeri a Perzsa-öbölre és a Vörös-tengerre vigyázó 5. amerikai flotta és a régiót Incirliktől Dzsebel Aliig behálózó légi- és tengerészeti bázisok hasznosságát. Ahogy arra Jitzák Shicór, a London School of Economics oktatója rámutat, Pekingnek Közép-Ázsián túl hagyományosan nincsenek európai értelemben vett hatalmi igényei, megelégszik a kereskedelem zavartalanságának biztosításával.

A prioritás természetesen az olaj- és földgázimport. Kína ugyanis olajfogyasztásának több mint 70 százalékát, földgázfelhasználásának közel 45 százalékát fedezi külföldi forrásból; és mindkét területen egyre nagyobb a közel-keleti import szerepe. A kőolaj-behozatalnak már jelenleg is több mint felét a nagy közel-keleti olajtermelő országok – főleg Szaúd-Arábia – adják, a földgáznál pedig Kína tudatosan törekszik arra, hogy csökkentse függését az olyan szomszédoktól, mint Ausztrália, és inkább a politikailag semlegesebb piacokról, mint Katar – vagy éppen Irán – szerezze be a földgázt.

Éppen ezért Kína számára is stratégiai jelentőséggel bír a Perzsa-öböl biztonsága és a régiós befektetések fialtatásához szükséges stabilitás. Azért egy enyhülési-piacnyitási egyezmény önmagában még nem csodaszer; kérdés, milyen mértékben merik a leendő szaúdi és kínai befektetők áthágni az Irán elleni nemzetközi szankciókat.

A drogpara is sürgeti a regionális enyhülést

Nemzetközi szervezetek és elemzők abban reménykednek, hogy az enyhülés következtében végre sikerülhet lezárni a jemeni polgárháborút, melyet részben a két regionális hatalom konfliktusa tart ma is takaréklángon.

A háborúban teljesen kimerült, a részben a szaúdi vezetésű blokádnak köszönhetően alapvető szükségleti cikkektől elzárt Jemenben egyébként a harci cselekmények minimális szintre estek vissza. A harcoló felek 2022 tavaszán fegyverszüneti megállapodást kötöttek, melynek októberi megújítása ugyan elmaradt, azonban a fegyverszünet szüneteltetése nem hozta maga után a konfliktus felizzását. És annak ellenére, hogy a húszik nem függnek politikailag olyan mértékben Irántól, mint mondjuk a libanoni Hezbollah, a helyzet kedvezőnek tűnik arra, hogy szintet lépjen a diplomácia.

Szaúd-Arábia ráadásul lapértesülések szerint Irán egyik fontos vazallusának, a Szíria nagy részét ellenőrző Aszad-rezsimnek is békejobbot kíván nyújtani. Az arab országok többsége évekkel ezelőtt belátta, hogy – a bűnlajstromát tekintve teljes joggal – páriaként kezelt, az Arab Ligából kizárt Aszad-rezsim túlélte a 2011-ben kirobbant tiltakozó mozgalmakból kinőtt fegyveres felkelést. A rezsim elleni harcra dollármilliárdokat eltapsoló rijádi vezetés számára az Északnyugat-Szíriát is romba döntő februári földrengés utáni szolidaritás adta meg a megfelelő alkalmat a diplomáciai kapcsolatok felmelegítéséhez.

Szíria számára életmentő lehet a szaúdi kapcsolat újrafelvétele, mivel Rijáddal az élen az Öböl-államok ígéretet tettek arra, nyomást gyakorolnak az Egyesült Államokra a Szíriába történő beruházásokat ellehetetlenítő gazdasági–pénzügyi szankciók megszüntetése érdekében.

Azonban a megbékélés nagyban szól a rezsim megmentésében Oroszország mellett kulcsszerepet játszó Irán befolyásának visszaszorításáról, „az arabok szerepének megerősítésé”-ről (az alavita kisebbségből származó Aszad-klán főképp, de nem kizárólag a Szíria lakosságának negyedét kitevő nem-szunnita kisebbségekre támaszkodik). Szíria elszigeteltségének feloldásához ráadásul az Öböl-államoknak elemi közegészségügyi érdeke is fűződik.

Legális gazdasági lehetőségek híján ugyanis Damaszkusz legfontosabb bevételét a drogtermelés- és csempészet jelenti. A rezsim lényegében megörökölte a 2017-ig Szíria területének keleti harmadát meghódító Iszlám Államtól a Captagon nevű metamfetamin gyártását, melyre ráállította a szénhidrogén-export híján sok üres kapacitással rendelkező vegyiparát, biztonsági erői pedig a szomszédos országokba irányuló, 10 milliárd dollár értékűre becsült csempészetben segédkeznek. Az állami drogtermelés- és csempészet így azután valóságos függőségi járványt eredményezett a régióban, melynek kezelésére már diplomáciai eszközöket is be kell vetni.