Ahová mentőcsapatok helyett szinte csak a holttestek érkeztek az első napokban

Miközben a február eleji, történelmi léptékkel mérve is kirívóan pusztító földrengés után Törökországba özönlöttek a nemzetközi mentőcsapatok és tévéstábok, addig a lökéshullámok által az északi részén szintén romba döntött Szíria megsegítésére – meg úgy általában az ottani állapotok és igények megértésére – északi szomszédjához képest lényegesen kevesebb erőfeszítés történt.

Martin Griffiths, az ENSZ segélyezésért felelős főtitkárhelyettese az első kritikus napok utáni tétlenséget látva önkritikusan jegyezte meg:

Cserben hagytuk Északnyugat-Szíria lakosságát. Joggal érezhetik magukat egyedül, várva a nemzetközi segítséget, amely nem érkezett meg.

A mentőcsapatok késlekedése Törökországban is óriási felháborodást váltott ki, de Szíriában még esetlegesebb volt, hol is bukkan fel a segítség. Az első órákban-napokban leginkább a nehézgépek hiánya okozott végzetes késéseket; több helyről is kétségbeesve posztolták-nyilatkozták, hogy hallják a romok alatt a szeretteik hangját, de az ad hoc szerveződött mentőcsapatok képtelenek megmozdítani a sírkövükké váló többtonnás betonelemeket.

Később a mentés hiányosságain túl a túlélők ellátása és elszállásolása (a katasztrófa sújtotta területeken mindenhol fagypont közeli hőmérséklettel és hóviharokkal kellett megküzdeni) is súlyos problémát okozott. Február végére a véglegesnek még mindig nem tekinthető statisztikák szerint a földrengésnek közel 7000 közvetlen halálos áldozata és 14 500 sérültje volt Szíriában (a két országban pedig összesen több mint ötvenezren haltak meg); több tízezer ház vált lakhatatlanná, a világörökség részének minősített Krak des Chevaliers erődje és az aleppói citadella is megrongálódott, és nem mellesleg 5-6 millió ember válhatott földönfutóvá. Ráadásul

Szíriában a természeti csapás csak a betetőzése volt a több mint tíz éve tartó gazdasági-társadalmi katasztrófának.

Állam sincs, amely elosztaná a segélyeket

Egy Richter-skála szerinti 7,8-es erősségű rengéssel bevezetett földrengéssorozat a föld bármely pontján katasztrófát idézett volna elő, azonban Szíriában pont a világ egyik legsérülékenyebb régióját kapta telibe.

Az érintett területek jelentős része ugyanis a 2011-ben kirobbant polgárháború utolsó ellenzéki bástyái közé tartozik, szétbombázott infrastruktúrával, milliónyi belső menekülttel, nehezen átjárható határokkal és helyi „kormányzattal”. A földrengés pusztításának szíriai részén három entitás érintett:

• a Bassár el-Aszad és az Aszad klán által vezetett damaszkuszi rezsim alá tartozó Aleppó és Latakia kormányzóságok;
• a Törökország által támogatott szíriai ellenzéki milíciák ernyőszervezete a „Szír Nemzeti Kormány” által ellenőrzött északi határsáv;
• a 10 év alatt igen kalandos pályát bejáró – az Iszlám Állam alvó ügynökeiből az al-Kaida szíriai leányvállalatává váló, az elmúlt években a nemzetközi dzsihádról lemondó, a tálibokéhoz hasonló független emirátuson dolgozó – Hajat Tahrír as-Sám szélsőséges iszlamista szervezet tartománya, Idlíb.

A három terület között a kormányzás minősége tekintetében nincs nagy különbség, a szintet jól mutatja, hogy szakértők még a Hajat Tahrír as-Sámot tartják a legkompetensebb szereplőnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a posztdzsihadista szervezet legalább a hatalmat központosította, miközben a többi területen a hadurak kvázianarchiája uralkodik. Az ellenzéki területek kváziháborús övezeteknek számítanak; különösen Idlíb tartomány, ahol a szír és az orosz légierő szisztematikusan bombázta a civil infrastruktúrát. Ezekben a régiókban milliónyi belső menekült él, akiknek csekély vagy semennyi tartalékuk sincs ahhoz, hogy új életet kezdhessenek a romokon.

A damaszkuszi rezsim által ellenőrzött régiók is borzalmas állapotban vannak, gondoljunk csak a 2016-ban ostrommal visszafoglalt Aleppóra. De még az Aszad klán törzsterületének számító, a háború által megkímélt tengerparti Latakia is óriási hendikeppel indult neki a katasztrófának.

Egy, az amerikai közszolgálati rádiónak nyilatkozó orvos arról számolt be, hogy az altatóktól az MR-készülékekig mindenben hiányt szenvednek.

A borzalmas gazdasági és politikai állapotoknak tulajdoníthatóan Északnyugat-Szíriában csak a relatíve csendesnek számító 2022-es évben összesen 400 egészségügyi, oktatási és közműszolgáltató függesztette fel működését.

Törökországból csak a holttestek érkeztek

Az ellenzéki területekre a damaszkuszi kormányzat eddig sem engedte át a segélyszállítmányokat, a segélyszervezetek így az elmúlt évtizedben a török határ túloldalán, Gaziantepben és Hatayban állították fel logisztikai központjaikat – azaz a február 6-i földrengéshullám epicentrumában. Sok bázis súlyosan megrongálódott, az utak járhatatlanná váltak. A török határt ráadásul lezárták, a helyi készleteket a török lakosság támogatására használták fel. A szíriai segélyezési politikával foglalkozó amerikai elemző, Natasha Hall elborzadva tapasztalta:

Az első napokban az egyetlen dolog, ami Északnyugat-Szíriába átjuthatott a határon, a törökországi szíriai menekültek holtteste volt – ezrével.

A külföldi segélyszállítmányokat így kénytelen-kelletlen a damaszkuszi kormány által ellenőrzött repterekre irányították, dacára a szállítmányok eljuttatásával és igazságos elosztásával kapcsolatos kételyeknek. A hétvégéig 214 légi segélyszállítmány landolt. Ezek közül azonban csak egyetlenegy érkezett Nyugatról – Norvégiából. A nyugati államok ugyanis sem a páriaként kezelt damaszkuszi rezsimben, sem pedig a kétes hátterű milíciákban nem bíznak.

Ez nem jelenti azt, hogy ne segítenének, ám ezt az ENSZ-en keresztül teszik. Az ENSZ segélykonvojainak elérését azonban mindig is hátráltatta a damaszkuszi rezsim Biztonsági Tanácsban ülő szövetségeseinek, Kínának és Oroszországnak a vétófenyegetése – ezek a hatalmak ugyanis nem járultak hozzá a „terroristá”-nak minősített területekre vezető határátkelőhelyek használatához, és a diplomáciai szívózás következtében csak egy héttel a katasztrófa után indulhattak meg az ENSZ kamionjai Idlíb és Észak-Aleppó felé.

Közben viszont a földrengés egyik legfontosabb politikai utórezgésének tűnik, hogy a katasztrófa réseket ütött a damaszkuszi rezsim elszigeteltségén. 2011 óta – ekkor zárták ki Szíriát az Arab Ligából – először érkeztek az országba segélyszállítmányok útjának egyengetésére Irakból, Jordániából, Líbiából vagy az Egyesült Arab Emírségekből diplomaták.

Azok az Öböl-országok, amelyek 2011 után az ellenzéki milíciáknak öntötték a pénzt és a fegyvereket, mára kénytelen-kelletlen belátták, hogy az Irán és Oroszország közvetlen katonai támogatását is élvező Bassár el-Aszadot nem tudják megbuktatni, és a Szíria területének közel 65 százalékát – benne olyan fontos városokkal, mint Damaszkusz, Aleppó vagy Homsz – ellenőrzése alatt tartó diktátor Szíria jövőjének is megkerülhetetlen szereplője.

Ezek a szankciók tényleg nem működnek, de nélkülük még rosszabb lehet

A másik fontos politikai következmény a nemzetközi szankciók ellen tiltakozó hangok felerősödése. A földrengés után akadozó szíriai mentő- és segélyakciókban többen ugyanis újabb bizonyítékát látták annak a széles körben elterjedt kritikának, miszerint a gazdasági-pénzügyi büntetőintézkedések nem rendítik meg az intézkedések deklarált célpontjainak (azaz a politikai-katonai-gazdasági elitnek) a hatalmát, ellenben megnyomorítják az egyszerű állampolgárokat.

Szíria – a közel-keleti terrorizmus egyik régi támogatójaként – 1979 óta sorozatosan kapja a nyakába a különböző büntetőintézkedéseket az Egyesült Államoktól és szövetségeseitől, elsősorban az Európai Uniótól. A szankciók különösen azután váltak kényelmetlenné, hogy Aszad 2011 tavaszától százával lövette le, kínoztatta meg az ellene tüntetőket, majd a polgárháborúvá fajuló tiltakozáshullámban többször is szaringázt vetett be saját állampolgárai ellen.

A szankciók igen kiterjedtek, a rezsim központi figuráit célzó büntetőintézkedések mellett az egész országra kihat a nemzetközi pénzügyi szolgáltatások és a nyersanyag-kereskedelem korlátozása, illetve az Egyesült Államok részéről minden, 10 százalékot meghaladó mértékben amerikai eredetű termék Szíriába irányuló exportjának tilalma. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy olyan meghatározó informatikai szolgáltatások és platformok is nagyrészt elérhetetlenek az országban, mint a Google vagy a Zoom. Azonban a szankciók alól mindig is felmentést kaptak a humanitárius segélyek és támogatások, ráadásul a büntetőintézkedések gazdái a földrengés után a külföldi adományok számára is ideiglenes kivételt tettek.

Az optimista elemzők szerint ahogy a földrengés sokkja az ENSZ-t és a nemzetközi donorokat a válságövezetekbe irányuló segélyek rendszerének reformjára késztetheti, úgy teremthet kellő politikai figyelmet és lendületet a szankciós politika átgondolására is. Elemzők szerint noha Bassár el-Aszad és környezete valóban egy tömeggyilkos, védelmi pénzekből, váltságdíjakból és drogkereskedelemből élő bűnszervezetet kreált a szír államból, önmagában segélyekkel nem lehet kirángatni a húszmilliós országot a negatív spirálból.

A hiperinfláció megállításához, a békés területeken is akadozva működő infrastruktúra helyreállításához pedig el kellene takarítani a szankciós akadályokat a nemzetközi befektetők elől. Azonban ahogy Szíriában lenni szokott, nincs egyszerű recept a válság megoldására, ugyanis a közelmúlt példái alapján teljes joggal lehet attól tartani, hogy a gazdasági béklyóitól megszabaduló rezsim első dolga nem nyomorgó polgárainak megsegítése lenne, hanem azonnal nekilátna a rebellis területek visszafoglalásához szükséges katonai eszközök beszerzésének, és felélesztené a polgárháború jelenleg pislákoló lángját.