Hszi Csin-ping bebetonozza magát a hatalomba, kérdés, mi jön utána

• Október 16-án nyitja meg XX. kongresszusát a Kínai Kommunista Párt.
• A várakozások szerint az esemény Hszi Csin-ping pártfőtitkár hatalmának bebetonozásáról fog szólni.
• A kínai pártállam irányát illetően érdekes kérdés lesz, hogy pontosan kik kerülnek be Hszi alá a felső vezetésbe, feltűnik-e potenciális utód, és ki viszi majd a gazdasági ügyeket.
• A piacok pedig arra kíváncsiak, hogy lesz-e irányváltás a növekedést visszavető zéró-Covid-politikában, illetve mit akar kezdeni a párt a sokasodó ingatlanpiaci és pénzügyi problémákkal.
• A fenti döntések arra is hatással lesznek, hogy az Orbán Viktor csodálata ellenére manapság gyengébben muzsikáló Kína mekkora energiákat lesz képes fordítani az Egyesült Államok és általában véve a nyugati világ világgazdasági és világpolitikai befolyásának csökkentésére, és a sajátja növelésére.

A Kínai Kommunista Párt (KKP) október 16-án nyitja meg ötévente megrendezett kongresszusát, amelyen a párt felső vezetésének – a jelenleg 205 állandó taggal bíró Központi Bizottság (KB) erősebb tagjait tömörítő, 25 tagú Politikai Bizottság (vagy Politbüro), és az utóbbi hétfős Állandó Bizottsága, a kínai pártállam legfelsőbb hatalmi szerve – összetételéről döntenek.

A nagy tét az utóbbi hetekben nagy spekulációs hullámot és rengeteg álhírt szült. Szeptemberben például a Peking által üldözött Falun kung (Falun Gong) vallási szekta és az indiai sajtó jobb széle által felerősített pletykák kaptak szárnyra arról, hogy Hszi Csin-ping pártfőtitkárt megpuccsolták (természetesen nem puccsolták meg). Egy héttel később már arról ment a találgatás, hogy Hszi maszk nélküli feltűnése vajon változást hoz-e a kínai Covid-politikában; miközben Pekinget elkezdték ellepni a Kádár-rendszer bornírt jelszavait idéző mozgalmi feliratok.

Az idei, XX. kongresszust külön fontossá teszi, hogy minden jel arra mutat,

Hszi Csin-ping pártfőtitkár, államfő és a Központi Katonai Bizottság elnöke az elmúlt évtizedek hagyományaival szakítva legalább egy harmadik ötéves ciklusra – és aztán ki tudja, mennyire időre – a kínai pártállam élén marad.

Egy sor más, lényeges kérdés azonban csak a kongresszus végére (vagy akkorra sem) fog kiderülni: a politológusokat a vezetés összetétele és Hszi hatalmi bázisának alakulása, a piacokat az esetleges gazdaság- és Covid-politikai irányváltás kérdése foglalkoztatja, a kongresszus kimenetele pedig a világrend jövőjét illetően is lényeges lesz.

Hszi marad(-e) a főnök

Hszi elődje, Hu Csin-tao (2002-2012) két ciklust kapott, ráadásul ez idő alatt kifejezetten gyengült a párttitkár személyes befolyása, és egy kiscsoportos döntéshozatal felé tendált a párt legfelső vezetése. De a formális hatalomátadás rendje már 1982-ben kialakult, amikor a főbb állami tisztségekre kétszer ötéves cikluskorlátot vetettek ki. Ezt azóta sokan úgy értékeltek, hogy a Kínai Kommunista Párt tanult Mao Ce-tung személyközpontú diktatúrájának túlkapásaiból, és a teljhatalmú pártvezér helyett a kollektív vezetés irányába indult, a párton belüli formális és informális fékeket és ellensúlyokat alakított ki egy új Mao felemelkedésének elkerüléséhez.

Ehhez képest a 2012-ben hatalomra jutott Hszi Csin-pinget – aki a pártfőtitkári poszt mellett a hagyományokhoz híven és elődjeihez hasonlóan az államfői címet és a KKP Központi Katonai Bizottságának elnökségét, más szóval a hadsereg vezetői tisztségét is birtokolja – ma már a nyugati sajtó gyakran Maóhoz hasonlítgatja.

• Tíz év alatt a korrupcióellenes harc jegyében a pártállam számos befolyásos szereplőjével számolt le;
• lojális embereivel töltötte fel a főbb állami és pártpozíciókat;
• 2018-ban eltörölték az államfői posztra vonatkozó formális kétciklusos korlátot;
• Hszi Csin-ping téziseit pedig a párt és az állam alkotmányába is beleírták, és a közoktatástól kezdve a sajtón át a diplomáciáig visszatérő referencia lett a kedves vezető gondolatainak tanítása és ismételgetése.

Legutóbb Mao idejében volt példa rá, hogy a pártállam vezetőjének magvas gondolatai a hivatali idejében, a saját neve alatt jelenjenek meg az alapdokumentumokban. 2021-ben a párt egy új történelemértelmezést is kiadott. Az előző ilyen, 1981-ben kiadott határozat egy fontos történelmi cezúrát jelentett, akkor a párt a Mao Ce-tung brutális és véres uralma utáni zavaros időket akarta lezárni. Egyes értékelések szerint a tavalyi, Hszi Csin-ping érdemeit hangoztató dokumentum hasonlóan fontos fordulópont a pártfőtitkár hosszabb távú hatalmának biztosítását illetően.

Ezzel párhuzamosan az állam a gazdasági élet terelgetésébe is élénkebben belefolyt: bár Kína sosem volt a gazdasági liberalizmus fellegvára, a stratégiai iparágak és technológiai szektorok, valamint a burjánzó online pénzügyi és információs piac az utóbbi bő két évben látványosan szorosabb szabályozás alá került, amelynek része volt az is, hogy az egyik leggazdagabb kínai techcézárt, Jack Mát hirtelen kényszerpihenőre küldték. Hszi pedig a nemzetközi fogyasztásra szánt kampányanyagokban is erősen a letűnt korok kedves vezetőire hajazó hangulatot áraszt, mint például a kínai pártállami napilap, a Zsenmin Zsipao alábbi videóján.

Közben az európai vállalatok is gyakran panaszkodnak rá, hogy elkezdett körülöttük fogyni a levegő a kínai piacon, és újabban a pártdelegáltak már a német tulajdonú gyárak működésébe is bele akarnak szólni. Barry Naughton, a Kaliforniai Egyetem (San Diego) közgazdászprofesszora, tapasztalt Kína-elemző szerint az utóbbi időszak szabályozói lépései ugyan egyenként igazolhatók konkrét piaci, pénzügyi vagy adatvédelmi problémákkal,

a folyamat egésze „tagadhatatlanul az állami és a Kínai Kommunista Párt hatalmának kiterjesztését jelenti”.

Nem Mao

A KKP – valamint a KKP álláspontjának visszhangzását Kína-szakértésként aposztrofáló rétegek – olvasatában pusztán arról van szó, hogy Hszi egy válságos időszakban vette át a párt vezetését, amikor a belső koherencia, valamint a társadalmi és gazdasági folyamatok feletti irányítás gyengülése veszélybe sodorta Kína fejlődését. Ebben a helyzetben a kedves vezető pusztán gatyába rázta a korrupció által szétfeszített, széttartó szervezetet, valamint megerősítette a gyengülő államhatalmat, azaz a diktatúraépítés valójában a nemzet megmentéséről és felvirágoztatásáról szól. (Ez a szöveg természetesen egyes európai államok fékei és ellensúlyai elleni támadások indoklásakor is gyakran előkerül.)

Ehhez hasonlóan a pénzügyi és technológiai szereplők megrendszabályozását és az iparpolitikai hévet is a kínai fejlődés érdekében tett szakpolitikai lépésekként értelmezik, amelyekre részben a fenntartható fejlődés biztosítása, részben az Egyesült Államok ellenséges lépései miatt van szükség.

Ebben egyes pártfüggetlen elemzések is látnak igazságokat. Visszatérő érv, hogy valójában a hatalom átadásának és gyakorlásának intézményesülése soha nem volt kőbe vésve a KKP-ben; a hatalom Hszi előtt is személyekhez, és nem intézményekhez kötődött; az államfői mandátumkorlát eltörlése abból a szempontból nem lényeges, hogy annál mindig is fontosabb volt az egyes vezetők párt feletti formális és informális befolyása; a hatalmi koncentráció pedig eleinte valóban az elharapódzó belső frakciózásra, a hatalommal való önkényes visszaélésre, korrupcióra és a pártfegyelem hiányára adott válasz volt Hszi részéről.

Ezt pedig a jelek szerint a pártszervezet is támogatta: Hszinek hatalomra jutásakor még nem volt erős hatalmi bázisa, és hatalmának megerősítése tág támogatottságot élvezett a párton belül, másképp nem lehetett volna kivitelezni. Ez egyesek szerint a mai napig igaz, azaz a Hszi-féle út nem a párt maga alá nyomásáról szól, hanem egy szélesebb konszenzus élén kormányoz erős vezetőként.

Mások azt emelik ki, hogy a pekingi hatalomkoncentrációnak országos szinten megvannak a korlátai: a kormányzás sava-borsa Kínában jellemzően a tartományi, városi és megyei szinten zajlik, és ugyan Hszi igyekezett növelni a központi vezetés befolyását és gyengíteni a helyi kiskirályok szabadságát, a kínai állam decentralizált jellege megmaradt. A maói párhuzamokat az is erősen gyengíti, hogy Hszire egyáltalán nem jellemző a Mao uralmát (vagy legalábbis annak második felét) jellemző impulzív, populista, ideologikus, az állandó forradalom tüzében égő vezetési stílus, hanem

egy számító és hidegfejű autokratáról van szó, aki elsősorban a pártszervezet és a társadalom feletti kontroll kiterjesztésére törekszik.

Ugyanakkor mások, például napjaink egy sokat nyilatkozó disszidense, a korábban a KKP pártiskolájában tanító Caj Hszia szerint a hatalomkoncentráció valahol Hszi hatalmi bázisának gyengeségét és szűk mivoltát is jelzi. Szerinte a pártfőtitkárral az elit széles körei elégedetlenek mind személyes, mind ideológiai okokból, és a lakossági bizalom is gyengül, ebben a helyzetben a hatalomkoncentráció és a személyi kultusz feltekerése védekező mechanizmus.

Bármelyik verzióban hisz is az ember a fentiek közül, a lényeg, hogy Hszi a jelek szerint elődjeivel szemben nem akarja elengedni a párt formális vezetését. A kérdés valójában csak az, hogy milyen minőségben folytatja: pusztán pártfőtitkárként, vagy esetleg egy újonnan kreált (esetleg a párt zivataros időszakaiból feltámasztott) magasabb vezetői tisztség birtokosaként.

Hogyan alakul a felső vezetés összetétele

Hogy a fenti elméletek közül melyik áll közelebb a valósághoz, annak az egyik mérőfoka a Politbüro Állandó Bizottságának összetétele lesz. Ez a hétfős testület a hatalom csúcsa Kínában, és a találgatások nagy kérdése, hogy a Hszihez lojális kádereken túl bekerülnek-e mások is a csoportba.

Az egyik érdekes kérdés, hogy a kínai KISZ-ből felemelkedett két tag, a formálisan a rezsim második emberének számító Li Ko-csiang miniszterelnök bent marad-e a hétfős testületben, valamint Hu Csun-hua miniszterelnök-helyettes és KB-tag bekerül-e.

Li az utóbbi hónapban többször tett olyan nyilatkozatokat, amelyek Hszi burkolt bírálataként értelmezhetők, amit Li hatalmi manőverezéseként szokás értelmezni. Ám abban a legtöbb külső spekuláns egyetért, hogy a kormányfő hatalma rendkívül mérsékelt: a fontosabb területeken a hivatalosan államtanács néven futó kabinet helyett a Hszi által elnökölt különleges pártbizottságok felelnek a stratégia- és politikacsinálásért, és Li pártbeli hatalmi bázisa is gyenge. Egyes kínai professzorok szerint sem Li, sem Hu nem lesz tagja a következő vezetésnek, más kínai professzorok szerint mind a ketten bent maradhatnak, megint mások szerint egy pozíciójuk marad a KISZ-eseknek, ami jól jelzi, hogy mennyire nem tudni semmit az erőviszonyokról.

A KISZ-es múltú vezetők hagyományosan gyenge családi háttérrel, komoly hátszél nélkül kapaszkodtak fel, szemben a kommunista elit más befolyásos csoportjaival, a kommunista nagykutyák leszármazottaival (hercegek) vagy a külön kasztot alkotó sanghaji elittel. A Hszi előtti időszakot a KISZ-esek és a sanghaji klikk közti hatalmi harc jellemezte, ám azóta a KISZ-frakció jelentősen meggyengült, és manapság a rezsim homályos belső viszonyait vizslatók szerint egy Hszi személyéhez köthető hatalmi csoport a domináns, amelynek a sanghaji klikk – vagy bármely más elitcsoport – is egyre kevésbé tud ellentartani.

Mindenesetre ha Li kiesik és Hu nem kerül be az Állandó Bizottságba, akkor nagy esély van egy olyan felállásra, ahol minden tag erősen Hszihez kötődik. Az új potenciális tagok közül a legerősebb szereplők Caj Csi pekingi párttitkár, Li Csiang sanghaji párttitkár, Csen Min-ezs csungkingi és Ting Hszüe-hsziang, a központi bizottság adminisztratív intézménye, az általános ügyek irodájának vezetője. Őket mindannyian Hszi lojális embereinek szokás tartani.

Az is indikatív lesz, hogy hogyan néz majd ki az Állandó Bizottság korfája: korábban jellemző volt, hogy a 67 év feletti tagokat – néhány kivétellel – visszavonultatták, hogy legyen egy folyamatos frissülés a párt élén. Kérdés, hogy az idei markánsan öregebb vezetés lesz-e a korábbiaknál. Hasonlóan nagy kérdés, hogy lesz-e a legfelsőbb vezetésben kora és profilja alapján potenciális utódjelölt, akit elkezdenek majd felépíteni.

A spekulánsok többsége nem lát ilyen politikust a láthatáron, ami azt jelzi, hogy Hszi még hosszú ideig készül a pártállam élén állni.

Hszi kezét emellett az is erősíti, hogy míg Csiang Cö-min idején az előző vezér, Teng Hsziao-ping, Hu Csin-tao pártfőtitkársága alatt pedig Csiang Cö-min befolyása jelentős maradt, és a formálisan visszavonult öregek a háttérből továbbra is részt vettek a párt terelgetésében és a belső hatalmi harcokban, mára kikoptak a régi motorosok.

Ezek a kérdések ma már eldőltek, a jellemzően nagyjából egyhetes pártkongresszus nem a hatalmi harcok színtere, hanem a már a háttérben lejátszott csaták utáni eredményhirdetés. A hatalmi személycserék jövő márciusban fejeződnek majd be, amikor az Országos Népi Gyűlés, avagy a névleg a törvényhozás szerepét betöltő, a gyakorlatban a KKP diktátumait lepecsételő szerv jóváhagyja az Államtanács, azaz a kormány tagjait.

Utóbbit illetően Li Ko-csiang gyengeségétől függetlenül érdekes kérdés, hogy ki lesz az új miniszterelnök (már ha Li nem marad az). A közeljövő fontos talánya az is, hogy hogyan alakul a gazdasági döntéshozatal. Az elmúlt időszak legfontosabb gazdasági vezetői a különböző pozíciókban az amerikai gazdasági kapcsolatokat terelgető Liu Hótól kezdve Ji Kang jegybankelnökön és Liu Kun pénzügyminiszteren át Kuo Su-csing bankfelügyeleti vezetőig bezárólag kezdenek kiöregedni. Ők a régi, jól képzett, sok évtizedes munkával felemelkedett pekingi technokrata réteg képviselői, ám azt illetően sok a spekuláció, hogy visszavonulásuk esetén hasonlóan mély gazdasági és pénzügyi tudással és vezetői tapasztalattal rendelkező szereplők érkeznek-e majd a helyükre, vagy a pártfőtitkárhoz való lojalitás határozza meg a pozíciók kiosztását.

Véget ér-e a zéró-Covid?

A hatalmi pozíciók mellett a másik nagy kérdés, hogy a pártkongresszus hoz-e elmozdulást a zéró-Covid-politikától. A kínai hatóságok hivatalos célja a mai napig az, hogy a nulla közelébe szorítsák le a koronavírus belföldi terjedését. Ennek érdekében hajlandók néhány pozitív eset hatására teljes háztömböket és kerületeket lezárni, és pár tucat pozitív eset alapján városrészeket vagy akár tízmilliós nagyvárosokat is korlátozások alá vonni. Bár az intézkedések szigora valamelyest enyhült a tavaszi nagy sanghaji lezárások óta, egyes becslések szerint ma is százmilliókra vonatkoznak kisebb-nagyobb járványvédelmi intézkedések.

A rezsim számára ugyanakkor problémát jelent, hogy az idősek között relatíve alacsony a harmadik oltásukat megkapók aránya, és a kínai vakcina magyar és más nemzetközi kutatások alapján jóval alacsonyabb hatásosságot mutat, mint az mRNS-alapú nyugati vakcinák. Utóbbiak Kínában nem jelentek meg: a Pfizer–BioNTech és a Moderna vakcináit a mai napig nem engedélyezték az országban (a Financial Times forrásai szerint utóbbi esetben szerepet játszott a dologban, hogy a Moderna nem volt hajlandó átadni Pekingnek a vakcina mögött álló technológiát), és egyelőre a hazai mRNS-kísérleteket sem. Bár egy kínai gyártmányú – a nyugati versenytársakénál alacsonyabb hatásosságú – mRNS-vakcina nemrég Indonéziában már megkapta az engedélyeket, de belföldön még nem.

Egy további probléma a dolog optikája: a kínai állami média két éve azzal van tele, hogy szemben az inkompetens nyugati világgal, ahol tömegével haltak bele az emberek a járványba, Kínában alacsony maradt a megbetegedések és halálozások száma, mert a kompetens és jóságos állam sikeresen megvédte az embereket. A kínai kormány szerint a stratégia egymillió halálesetet előzött meg – a hivatalos adatok szerint az 1,4 milliárdos országban mindössze hatezren haltak bele a Covid–19-fertőzésbe –, míg a Fudan Egyetem kutatóinak egy tavasszal megjelent modellezése szerint a teljes nyitás 1,6 millió halálesetet követelne.

Ezzel együtt annak is vannak jelei, hogy az állítólag engedelmes kínai emberek idegeit is kezdik kikezdeni a folyamatos lezárások, a gyakran kiszámíthatatlan és önkényes hatósági fellépés, valamint a gazdasági lassulás.

A bezárkózás emellett külpolitikai szempontból sem feltétlenül előnyös: egyes vélemények szerint az amerikai–kínai feszültségekre is rátesz egy lapáttal, hogy a két ország közti személyes kapcsolatok erősen gyengülnek, emiatt Washingtonban kevesebben vannak, akik tudják és értik, mi folyik Pekingben, illetve akik a feszültségek enyhítésében érdekeltek, és tenni is tudnának ennek érdekében. „Washingtonban szeretnék tudni, hogy ki lép előre és ki bukik, ki lesz a következő miniszterelnök, aki a gazdaságpolitikáért felel, de őszintén szólva csak közvetett jelek alapján spekulálunk. Nem igazán tudjuk, mi folyik (a pekingi hatalmi elit köreiben)” – mondta Vang Jang, a Harvard Egyetem professzora.

Ezzel együtt a nagyobb kül- és belpolitikai irányokat azért nem olyan nehéz felfedezni:

• Hszi alatt Kína elkezdte komolyabban egzecíroztatni Tajvant;
• Hongkong minden eddiginél szorosabb pártállami irányítás alá került, és a terület autonómiáját és féldemokratikus politikai berendezkedését teljesen kiüresítették;
• a nyugati Hszincsiangban pedig muszlimok százezreit zárták átnevelőtáborokba és fogták a rabszolgaság körülményeit idéző gyári munkára, hogy a hivatalos verzió szerint leszoktassák őket a terrorizmusról – jogvédők szerint viszont azért, hogy elfojtsák kulturális, nyelvi és vallási különállásukat.

De a renitens demokraták és a kisebbségek mellett a köznép is érezhette a párt ölelésének szorosabbra fonódását az utóbbi években: a politikai diskurzus, a társadalmi szerveződés és az akadémiai szabadság keretei szűkültek, a pártállam pedig a technológiai fejlődés és a zéró-Covid nyomdokvizén új és erős – bár nem korlátlan – eszközöket kapott a nép nyomon követésére és felügyeletére. Ezzel párhuzamosan Hszi és Kína megítélése nagyot romlott a nyugati világban az utóbbi tíz évben.

Merre megy a kínai gazdaság?

Bár Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint a számokkal gyakran hadilábon álló egyes sinológusok szerint a Nyugat hanyatlik, a kínai államkapitalizmus viszont sikert sikerre halmoz – ezt 2022-ben nem sok adat támasztja alá. A Világbank szeptember végi előrejelzése 2,8 százalékos növekedést vár ez évre Kínában, az OECD 4,4 százalékot, piaci elemzők 3,7 százalékot jósolnak, azaz messze már a korábbi évtizedek rohamléptékű növekedése. A lassulás pedig a felzárkózás relatíve korai időszakában megérkezett: Kína egy főre jutó gazdasági teljesítménye 2021-ben vásárlóértéken alig volt több a magyar érték felénél, az amerikai érték negyedénél, és hajszállal előzte csak a világátlagot. Olykor Li Ko-csiang is el szokta ismételni, hogy mintegy 600 millió kínai él havi ezer jüanból, azaz 60 ezer forintból.

A lassulásnak számos összetevője van.

• Minden országra jellemző, hogy a közepes fejlettségi szint elérése után lassul a növekedése, mert egy fejletlen gazdaságban könnyebben és gyorsabban lehet javítani a hatékonyságot, mint egy olyan helyen, amely már nincs nagyon távol a technológiai élvonaltól – és ez alól Kína sem kivétel.
• Kína eddigi, nagy beruházásokon és államilag terelgetett technológiai fejlődésen alapuló növekedési pályája sok tekintetben hasonló volt más kelet-ázsiai gazdaságok, például Japán, Dél-Korea vagy Tajvan modelljéhez. Erről a modellről azonban mindhárom érintett országban kiderült, hogy idővel súlyos szerkezeti egyenlőtlenségeket szül, és egy bizonyos ponton túl már a fejlődés gátjává válik. Ennek jele, hogy az elmúlt bő tíz évben Kína növekedése egyre inkább hitelből bonyolódott le, és egyre kisebb hatékonyságnövekedéssel járt.
• A kínai vezetés is régen hangoztatja, hogy ezekre a problémákra az jelentené a gyógyírt, ha az egyre kevésbé hatékony beruházások szerepét a belső fogyasztás venné át a gazdaság pörgetésében. Azonban a gyakorlati megvalósítás egy évtizede várat magára: a kormány a mai napig a termelőket támogatja (kínálati oldali élénkítés) ahelyett, hogy a kínai gazdaság méretéhez képest relatíve keveset kereső és költő háztartások pénzügyi helyzetének javításával törődne (keresleti oldali élénkítés), amit újabban kínai közgazdászok is élénkebben kifogásolnak.
• A helyzeten a zéró-Covid is rontott: a kiskereskedelmi forgalom 17 százalékkal a 2013–2019 közötti trendek alatt mozog, miután értelemszerűen a lezárások csökkentették az emberek fogyasztási kedvét és lehetőségeit.
• A zéró-Covid a külföldi befektetői bizalomnak sem tett jót, és az utóbbi időben tőkekiáramláshoz vezetett. Miközben a pekingi vezetés a Covid-járvány alatt azt hirdette, hogy a kínai gazdaság képes lesz elmuzsikálni a „belső keringésére”, azaz hazai erőforrásaira támaszkodva, újabban a döntéshozók már igyekeznek visszacsalogatni a külföldi tőkét.
• Kína egy gyakran emlegetett gyengesége, hogy a pénzügyi rendszer és az ingatlanpiac számos vadhajtással bír, amelyek az utóbbi bő egy évben elkezdtek a felszínre törni: az ingatlanpiac idén nyárra meredek lejtőre került, számos kisebb regionális bank került gondba, és az ingatlanbizniszektől függő vidéki önkormányzatok finanszírozási helyzete is megromlott.
• És ahogy sokan megjósolták, nem igazán jött be Kína nagy külgazdasági programja, az Egy övezet, egy út (leánykori nevén Új Selyemút) néven ismert projekt, amelynek keretében Kína jelentős hitelezésbe és beruházásokba kezdett a fejlődő világban. Az utóbbi években a hitelkihelyezés megakadt, és a kölcsönök és beruházások – részben a hitelezés mögött álló elhibázott konstrukciók, részben a globális gazdasági lassulás járulékos káraként – egyre nagyobb számban jutnak bajba.

A romló helyzet ellenére a nagy állami beavatkozás eddig elmaradt. A kínai jegybank hevenyészett monetáris lazítással próbálja támogatni a növekedést, amelynek hatására más valutához hasonlóan a kínai jüan is rég nem látott mélységekbe került az amerikai dollárral szemben. A fő kérdés, hogy a pártkongresszus után lesz-e irányváltás.

A kínai modellel szemben szkeptikus elemzők szerint Hszi és a KKP számára a gazdasági hatékonyságnál fontosabb a politikai kontroll, ami a jövőben szükségszerűen korlátozni fogja a kínai növekedés ütemét, még ha összeomlástól nem kell is tartani. A rendszer csodálói szerint a turbulencia egyedi és időleges jelenségekből fakad, és a mostani lassulás eleve jó esélyt jelent a szükséges reformok meghozatalára, amelyekből Kína erősebben kerülhet ki.

Hogy a kettő közül melyik verzió igazolódik be, az természetesen a világpolitikára is nagy hatással lesz.

Hszi Csin-ping alatt Kína a világpolitika erélyesebb szereplőjévé vált, amely ütőképes hadsereget épít, az ENSZ tengerjogi bíróságának ítéletét figyelmen kívül hagyva mesterséges szigetekre húz fel katonai bázisokat a Dél-kínai-tengeren, háborúval fenyegeti Tajvant, Afrikában, Közép-Ázsiában és Latin-Amerikában építkezik, és támogat Nyugaton kevésbé szalonképes rezsimeket, és Vlagyimir Putyin orosz elnök utolsó (bár nem túl erős) mentsvára a katasztrofális ukrajnai háború alatt.

A pekingi hatalmi játszmák és a gazdaságpolitikai manőverezés tehát arról is szól, hogy a jövőben Kína mennyi erőforrást lesz képes az Egyesült Államok befolyásának csökkentésére és saját globális hatalmának növelésére fordítani.