Így lett cipőégetés és világmárkák bojkottja a kényszermunka elítéléséből

• Tavaly több nyugati cég is aggodalmát fejezte ki, miután jelentések szerint a nyugat-kínai Hszincsiangban az ott élő, régóta elnyomásnak kitett muszlim ujgur kisebbség kényszermunkájával szedetik le a nagy világmárkák által felhasznált pamuthoz szükséges gyapotot.
• Eközben ugyanezek a cégek az Egyesült Államok kormányánál az ujgur kényszermunka szankcionálása ellen lobbiztak, Washington azonban mégis megtiltotta a hszincsiangi pamut importját, és Kanadával, az Egyesült Királysággal és az Európai Unióval karöltve néhány kínai tisztviselőt is szankcionált az ügy miatt.
• Erre a kínaiaknak hirtelen eszükbe jutottak a nyugati cégek hónapokkal korábbi nyilatkozatai, és tavasszal bojkott indult a H&M, a Nike, az Adidas és más márkák ellen.
• Bár ez nem új jelenség, a nyugati gazdasági sajtónak panaszkodó menedzserek szerint a mostani feszültségek szintlépést jelentenek, és sok, a csetepatéban nem érintett cégnek is problémát okoznak. De kínai oldalon is vannak olyan értékelések, amelyek szerint az Egyesült Államok az ujgurokra hivatkozva próbálja elbarikádozni Kínát a piacától.
• Mindenesetre a jelek szerint az ujgurok helyzeténél az összes szereplőt jobban érdeklik a nevükben folytatott politikai és gazdasági csatározások.

A Better Cotton Initiative (szó szerinti fordításban Jobb Pamut Kezdeményezés) nevű nonprofit szervezet saját megfogalmazása szerint a „fenntartható és humánus” pamuttermelés érdekében dolgozik. A cél, hogy a pamut termelésében és felhasználásában érdekelt vállalatokkal együttműködve csökkentsék a szektor környezetterhelését, javítsák a munkakörülményeket, fellépjenek a dolgozók kizsákmányolása ellen, és biztosítsák az erre érzékeny fogyasztó számára, hogy etikus és fenntartható módon létrehozott termékeket vásárolhasson. A BCI egyik tagja, a H&M svéd divatmárka például azt állítja, hogy teljes beszerzési lánca transzparens, és a vásárló minden termékükről megtudhatja, hol és kik gyártják.

Ezzel szemben a BCI bírálói szerint a valós változások biztosítása helyett inkább a kényszermunka és a környezetszennyezés témái iránt egyre érzékenyebb nyugati fogyasztóknak szánt marketingeszközről van szó (greenwashing). Mégis sokan vannak, akik komolyan veszik a BCI tevékenységét. Köztük van a Kínai Kommunista Párt is, amelynek kapcsolt részei az utóbbi hetekben bojkottot hirdettek BCI-tag nyugati márkák, például a H&M, a Nike és az Adidas ellen.

A közvetlen ok, hogy a szervezet és a márkák aggodalmukat fejezték ki, miután több nyugati jelentés szerint a nyugat-kínai Hszincsiangban a muszlim ujgur kisebbség kényszermunkára fogott tagjaival takaríttatják be a gyapotot, amelyből a globális márkák ruhái készülnek. A közvetett ok pedig a spekulációk szerint az lehet, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei elkezdték szankciókkal büntetni Kínát a hszincsiangi helyzet miatt, amire Pekingben a pénzcsapok elzárásával reagáltak.

Ez nem új jelenség: a kínai pártállam és a fogyasztók ilyen-olyan érdeksérelmek miatt az utóbbi években az észak-amerikai kosárlabdaligától (NBA) kezdve a Versacén át az Audiig számos nyugati vállalatot megcsuklóztattak. Ugyanakkor egyes vélemények szerint a mostani történet szintlépést jelent: egyre több vállalat kerül a geopolitikai feszültségek kereszttüzébe, és a régi kommunikációs megoldások egyre kevésbé hatékonyak a két oldal eltérő elvárásainak neutralizálására.

Évtizedek óta épül

A történet háttere, hogy az utóbbi években több tucat nyugati kutatás és cikk jelent meg, amelyek műholdfelvételek, kiszivárgott és nyilvános kínai kormányzati dokumentumok és adatbázisok, valamint ujgur áldozatok tanúvallomásai alapján arra jutottak, hogy a kínai hatóságok kiterjedt rendőrállamot építettek ki nyugati Hszincsiangban. A muszlim ujgur kisebbség egy jelentős részét, egyes becslések szerint több százezer embert átnevelőtáborokba zártak; akiket nem, azokat is folyamatos megfigyelésnek és ellenőrzéseknek teszik ki; korlátozzák vallási és kulturális életüket; az ujgurok közti népszaporulatot pedig hatósági eszközökkel próbálják visszafogni, a statisztikák szerint sikeresen.

A kínai birodalom által a 18. században bekebelezett, gyéren lakott, nagyrészt sivatagos területen nem most kezdődtek a gondok, az ott lakó ujgurok beolvasztására tett kísérletek hosszú ideje feszültségeket szültek. Ezek legutóbb 2009-ben torkolltak kiterjedt erőszakba: a térség legnépesebb városában, Ürümcsiben tüntetések lázongássá fajultak, több mint 190-en meghaltak, többségükben han kínaiak. Az ezt követő években több, ujgurok számlájára írt támadás is történt Kínában.

A terrorra hivatkozva a kínai állam egyre keményebb eszközökhöz nyúlt. Egyes jelentések szerint ma a muszlim vallás gyakorlása, a külföldi rokonokkal való kapcsolattartás vagy akár a hosszú szakáll viselése is hatósági intézkedést von maga után, aki pedig gyanús, az mehet a táborokba. Peking ezek létét először tagadta, később azt állította, hogy bentlakásos iskolákról van szó, ahol a megtévelyedett lelkek megtisztulhatnak a radikális eszméktől, és szakmát tanulhatnak.

Az elnyomást különböző értékelések különböző, bár egymást nem kizáró folyamatokkal magyarázzák. Egyesek szerint az a 2009-es ürümcsi (és az azt megelőző 2008-as tibeti) zavargásokra adott reakcióként indult. Egy ezt nem kizáró narratíva szerint az intézkedések eldurvulása Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államelnökhöz köthető, aki 2012-es hatalomra jutása óta a párt (és saját) közvetlen társadalmi-gazdasági befolyásának növelésére törekszik. Egy harmadik megközelítés szerint a háttérben az utóbbi néhány év biztonsági félelmei állnak: Pekingben attól tartottak, hogy a hszincsiangi ujgurok növekvő számban csatlakoznak a közel-keleti és délkelet-ázsiai dszihadistákhoz, és hazatérve terrortámadásokat követhetnek el Kína területén.

Mások ugyanakkor megkérdőjelezik a terrorizmusnarratívát, és vitatják, hogy valóban szervezett, radikális iszlamista terrorizmusról van szó, nem pedig a kínai asszimilációs kísérletekkel szembeni, elszórt erőszakról. Ugyanezen kutatók a kínai állam tevékenységére az ujgurok különálló kulturális identitásának átformálását és a „kínai identitás” oktrojálását célzó kampányként tekintenek. És olyan vélemények is vannak, amelyek az ujgur kisebbség marginalizált gazdasági helyzetére vezetik vissza a problémákat.

Egyesek szerint ezek az atrocitások az ujgur kisebbség megsemmisítésére irányulnak, és kimerítik a népirtás fogalmát is. Az utóbbi időben néhány nyugati parlament határozatban mondta ki, hogy népirtás folyik Hszincsiangban. Ezt ugyanakkor – a hszincsiangi helyzet embertelenségét nem vitatva – sokan túlzásnak tartják. A kínai kormány eközben ma már (a korábbi tagadással szakítva) azt hangoztatja, hogy Hszincsiangban sikeresen felléptek a radikalizmus és terrorizmus ellen, a terület épül, szépül, gyarapodik, és ettől mindenki boldogabb.

Pamut vs. emberség vs. Amerika

Az átnevelőtáborok és a hatósági megfigyelés mellett az utóbbi időben számos jelentés és sajtóhír jelent meg arról is, hogy ujgurok tízezreit fogták kényszermunkára a hszincsiangi gyapotföldeken és régión kívüli textilüzemekben. Az általuk leszedetett és feldolgozott gyapotot pedig az Adidas, a Lacoste, a H&M, az Abercrombie & Fitch, a Ralph Lauren, a Tommy Hilfiger, a Calvin Klein és még ki tudja hány nyugati márka termékeiben is használják. A kényszermunkáról szóló jelentések pedig rossz sajtót hoztak a divatmárkák számára azokon a nyugati piacokon, ahol a fogyasztók egy jó része szeretné azt hinni, hogy nem rabszolgamunkával készül a leértékelt pólója (vagy legalábbis nem szeretne tudni róla).

Itt jön a képbe a BCI és a H&M. A BCI tavaly márciusban bejelentette, hogy a jogsértések esélye miatt 2020–2021-ben nem ad ki a helyi termelés fenntartható és humánus módját igazoló licenceket a hszincsiangi pamutra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a BCI tagjai, köztük például a Nike vagy a Burberry brit luxusmárka nem vesznek hszincsiangi pamutot. A H&M emellett tavaly szeptemberben egy közleményben „mély aggodalmát” fejezte ki a kényszermunkáról szóló hírek miatt, és azt állította, nem használ hszincsiangi pamutot.

Ennél ugyanakkor lényegesebb eleme a történetnek, hogy az aggódók sorába az Egyesült Államok is beállt. Az amerikai kongresszus alsóháza tavaly decemberben kétpárti támogatással elfogadott egy törvénytervezetet, amely kényszermunkából származónak nyilvánította volna a legtöbb hszincsiangi terméket. Bár a tervezet a szenátusban elakadt, januárban, az emberi jogokra hagyományosan magasról tevő, cserébe a Kína elleni kirohanásokat annál jobban kedvelő Donald Trump exelnök hivatali idejének utolsó napjaiban a kormány betiltotta a hszincsiangi textilek behozatalát.

Február végén aztán amerikai képviselők ismét benyújtottak egy törvényjavaslatot a hszincsiangi import tilalmáról, majd március derekán az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kanada és az Európai Unió közös szankciókat jelentett be néhány kínai tisztviselővel szemben a hszincsiangi emberijog-sértésekre hivatkozva.

A KISZ közbelép

Hogy, hogy nem, pár napra rá a kínai KISZ, a Kommunista Ifjúsági Liga előkapta a svéd vállalat tavalyi nyilatkozatát, az állami média különböző csatornáin téma lett a dologból, hirtelen a külügyi szóvivőnek is eszébe jutott a hálátlan H&M, és a közösségi oldalakon is felháborodott posztok milliói születtek a Kína ellen ármánykodó gaz nyugati márkákról. A H&M termékei hirtelen eltűntek a legfontosabb kínai online áruházakból, és számos pláza is felmondta a H&M üzleteinek bérleti szerződését.

A vitriolból a BCI nyilatkozata miatt jutott a Nike-nak, az Adidasnak, a Burberrynek és több más márkának is. Előbbi két cég márkajelzéseit például utólag kicenzúrázták a tévében, de elterjedt az interneten a Nike cipők égetésének műfaja is. A brit márkára többek között egy hongkongi képviselő mért jelentős csapást, amikor bejelentette, hogy többet nem veszi fel a három, egyenként 500 dollár (kb. 150 ezer forint) körül futó Burberry sálját. Kínai divattervezők eközben ódákat kezdtek zengeni a hszincsiangi pamutról.

Kína később ellenszankciókat is életbe léptetett amerikai, brit, kanadai és európai uniós tisztviselők ellen, például kitiltotta az országból az Európai Parlament több, Kínát gyakran bíráló tagját, egy német kutatóintézetet és egy svéd politológust is. Erre az Európai Bizottság közölte, hogy felfüggeszti a tavaly decemberben megkötött EU–Kína beruházási szerződés ratifikálásának gyorsítása érdekében folytatott politikai tevékenységét. (Ám arról nincs szó, hogy ettől megakadt volna a ratifikáció, itt az Európai Parlament és a tagállamok kezében a döntés.)

Jogvédők szerint minimum homályos, hogy az online felháborodásból mennyi volt valós, és mennyi a kommunista párt megafonjának hatása. A kínai média mindenesetre igyekszik a boldog, jellemzően népviseletben, előre megkoreografált eseményeken táncikáló ujgurokról szóló videókkal és hirdetésekkel bizonygatni, hogy minden rendben a régióban, az atrocitásokról beszámolókat pedig ellentámadással próbálják leszerelni.

Gyakran előkerül például az a vád, hogy a Hszincsiang-ügy nagyrészt egyetlen kutató, a német Adrian Zenz munkájának eredménye, aki szerintük egy elvakult Kína-ellenes keresztény fundamentalista; a hozzá hasonló konklúzióra jutó ausztrál kutatók a Kína-ellenes riogatásban érdekelt fegyverlobbi láncos kutyái; a hszincsiangi helyzetről nyilatkozó áldozatok pedig hazudnak. Eközben az utóbbi években százával készültek jelentések a hszincsiangi történésekről, és Zenzen kívül több tucatnyi akadémikus foglalkozik a hszincsiangi emberi jogi helyzettel, jellemzően nagyon hasonló megállapításokra jutva.

Visszatérő vélemény – és nem csak a kínai állami médiában, bár ott is –, hogy az egész ügyet az amerikai imperialisták találták ki Kína besározásához. Azt természetesen nem nehéz elképzelni, hogy a muszlim országokkal szemben beutazási tilalmat hirdető Donald Trump külügyminiszterét, Mike Pompeót nem a muszlimok emberi jogainak védelme motiválta, amikor felhánytorgatta Kína jogsértéseit. Ugyanakkor mint jogvédők megjegyzik, bizonyítékok hosszú sora alapján a kínai állam maga is imperialista módjára viselkedik Hszincsiangban, a Pekinget mentegetők pedig ugyanazokat az érveket hozzák fel, mint annak idején a nyugati gyarmatosítók (barbár, erőszakos népek jóságos civilizálása).

Egy másik kommunikációs fogás volt, amikor a kínai külügyi szóvivő az Egyesült Államok déli államaiban gyapotot szedő fekete rabszolgák fotóját lobogtatva arról beszélt, hogy ezzel szemben Hszincsiangban a pamut 70 százalékát géppel szedik le, ezért nem lehet szó kényszermunkáról. Ez jelentős eltérés a korábban közölt hivatalos adatokhoz képest, amelyek szerint 2019-ben a termelés 38 százaléka, 2020-ban 42 százaléka folyt gépekkel. A legjobb minőségű, de érzékeny hszincsiangi pamutot eleve kizárólag kézzel szedik: a kínai média először 2020 novemberében számolt be róla, hogy sikerült a gépesített betakarítást elviselő magas minőségű pamutfajtát létrehozni – nyolcévnyi kísérletezés eredményeként.

Kína képviselője nemrég az ENSZ-ben egy, az ujgur kérdéssel összefüggő, teljesen súlytalan meghallgatáson arról beszélt, a résztvevők „elutasítják az igazságot” és „félnek az igazságtól”, valamint leszögezte, hogy „Kína ellenez minden, hazugságokon és a bűnösség vélelmén alapuló vizsgálatot”.

Nem meglepő

Ez a fajta adok-kapok önmagában nem új jelenség. Kínában az utóbbi években jó néhány cég megütötte már a bokáját, akár úgy, hogy Tajvanra országként mertek hivatkozni, akár úgy, hogy egy beosztottjuk ki mert állni az azóta teljesen elfojtott hongkongi demokráciatüntetések mellett, mint az NBA esetében. Az Economist szerint a nagyobb nyugati cégek kínai vezetői kész forgatókönyvvel rendelkeznek arra az esetre, ha őket is elérné a népharag: először mélyen bocsánatot kell kérni, dicsérni kell a kínai kultúrát, aztán csöndben kell maradni addig, ameddig el nem ül a felháborodás és vissza lehet térni a pénzcsináláshoz.

Azt sem lehet mondani, hogy a külföldi termékek rituális rongálásával és démonizálásával újat hoztak volna a kínai influenszerek. Az 1980-as években, amikor az Egyesült Államok (és ezen belül például egy Donald Trump nevű fiatal ingatlanmágnás) számára éppen Japán volt a megfékezendő feltörekvő ázsiai ország, a patrióta érzelmű polgárok japán autók és elektronikai cikkek szétverésével próbálták menteni a nemzetet. De ezen műfajban a kínai nép is gyűjtött már némi rutint, 2005-ben és 2012-ben is szétvertek pár japán boltot és autót, hogy elégtételt vegyenek a szigetország történelmi bűneiért.

Egyesek szerint a pamutháború mégis annak az előjele, hogy a jövőben nehezebb lesz azon cégek dolga, amelyek az amerikai–kínai kommunikációs front mindkét oldalán szeretnének pénzt csinálni. Egyes kínai vélemények a hszincsiangi importtilalmat egy tágabb amerikai stratégia részeként értékelik, amely Kína világgazdasági hozzáférésének elfojtására, a helyi termelési láncok megtörésére irányul. A hivatalos kormányzati válaszok pedig a nyugati márkákat ért megtorlásra utalva azt hangoztatják, hogy ma már az amerikaiak nem tudnak büntetlenül packázni Kínával.

Nyugati kommentátorok és menedzserek eközben azon keseregnek, hogy a kínai állam egyre mélyebben próbál beleszólni abba, mit és hogyan csinálnak, és a jelek szerint már nem elég pusztán csöndben maradni a politikai kérdésekben.

A Nike kipécézésének külön érdekes színezetet ad, hogy a cég – a mély emberi jogi elköteleződését hirdető nyilatkozatai dacára – több globális vállalattal, például az Apple-lel és a kínai cukrot használó Coca-Colával karöltve élénken lobbizott Washingtonban az ujgur kényszermunkából származó termékek importját tiltó törvény ellen. Azaz a vállalati szféra magatartását nem emberi jogi ügyek, hanem anyagi érdekek határozzák meg.

Ez annak fényében nem meglepő, hogy az ázsiai országban piacvezető Nike bevételeinek 19, az Apple bevételeinek 20 százaléka származik Kínából. A Reuters összesítése szerint a kínai piaccal szemben leginkább kitett európai cégek között van a BMW (18,5 százalék) és az Adidas (17,4 százalék) is, de bankoktól kezdve luxusmárkákon át bányászati cégekig számos szektor cégei szerepelnek a listán. Ehhez képest a H&M esetében az arány hat százalék, azaz a mostani bojkott vélhetően inkább szólt az üzenetküldésről, mint a maximális károkozásról. (Arról csak spekulálni lehet, hogy miért pont ezen a cégen csattant az ostor, mindenesetre a kínai–svéd kapcsolatok hosszú ideje mélyponton vannak.)

Nem feltétlenül működik

Bár a cégek nem örülnek neki, a kínai emberi jogi helyzet felemlegetése a jelek szerint központi elem Joe Biden amerikai elnök retorikájában. Az új elnök elődje kereskedelmi háborús lépésein sem enyhített, a Donald Trump által Kínával szemben hozott büntetővámok és egyéb kereskedelmi szankciók ma is életben vannak.

Ezek a büntetőintézkedések viszont eddig semmilyen politikai eredményt nem hoztak, és a hszincsiangi szankciókat illetően is kérdéses, hogy a kommunikációs célokon túl bármi értelmük lenne. A pamuttermelés a kínai gazdaság mindössze 0,1 százalékát teszi ki, azaz nem ezzel fognak végső csapást mérni a feltörekvő ázsiai országra. Sok más helyen viszont nagyobb problémákat okozhatnak: Kína a világ textilipari exportjának 40 százalékát adja, azaz a globális ellátási láncok egyik legfontosabb láncszeme.

Emiatt az amerikai lépéseket világszerte számos cég megérezheti. Idén már több bangladesi szállítmányt is feltartóztattak az amerikai határon, és arra kötelezték az importőrt, hogy bizonyítsa, hogy a pamut nem Hszincsiangból érkezett. Ez sok esetben lehetetlen: a vámosok például azt kérték az egyik cégtől, hogy mutassa be a bangladesi pamutszedők fizetési igazolásait, ez azonban nyilvánvalóan meghaladja a bangladesi pamutipar adminisztrációs képességeit. A Uniqlo nevű japán márka pólóit pedig annak ellenére sem engedték be, hogy a cég azt állítja, igazolni tudja, hogy nem kínai pamutot használt.

A másik probléma, hogy a pamut nem egy forrásból érkezik, a textilipari cégek nagy tételben kereskedőktől, beszállítóktól vásárolják az alapanyagot, akik jellemzően keverik a különböző forrásokból beszerzett árut. Számos nyugati márka teljesen kiszervezte a gyártást, és sokszor maguk se tudják, a beszállítóik milyen anyagokat használnak – végső soron a BCI is az ezen gyakorlattal szembeni fogyasztói ellenérzések miatt jött létre.

Emiatt az amerikai szankciók a teljes textilipari beszállítói láncban problémákat okoznak, és Bangladestől Vietnámon át Kambodzsáig olyan országokat is sújtanak, amelyeknek az amerikai–kínai villongásokhoz semmi közük. (Ettől függetlenül a textilipari munkások ezekben az országokban is rettenetes, gyakran a rabszolgaságra emlékeztető körülmények között dolgoznak, bár valamiért a híresen kegyetlen bangladesi textilipar szankcionálása még nem merült fel komolyan Washingtonban.)

De nem csak a textilről van szó. Kína a világ domináns napelemtermelője, és amerikai és brit jelentések szerint a kínai napelemgyártók között bőven vannak hszincsiangi kényszermunkát használó cégek. Az Egyesült Államok kormánya bőkezűen tervezi támogatni a megújulóenergia-termelést, ezáltal a napelem-telepítést is, de ezzel indirekt módon pont azt támogatja, amelyet egy másik intézkedésével szankcionál.

A biznisz megy tovább

Bár a nyugati márkák vegzálása piaci lehetőség a helyi divatcégek számára, teljesen utóbbiaknak sem problémamentes a helyzet, és nem csak az amerikai szankciók miatt. Az Anta Sports nevű, a belpiacon 16 százalékos részesedéssel bíró helyi sportszergyártó például sok másik márkához hasonlóan a H&M-botrány farvizén közölte, hogy kitart a hszincsiangi pamut használata mellett, és kilép a BCI-ból. Ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett a finn Amer Sports, amelyben az Anta két éve, 4,6 milliárd euróért szerzett 52,7 százalékos részesedést. A Salomon és a Wilson márkákat birtokló finn cég közölte, hogy a BCI tagja marad, és elítéli a kényszermunka minden formáját.

De az Anta–Amer-különutasság csak egy a sok közül: ma már egyre több európai és amerikai márka kerül részben vagy teljesen kínai befektetők kezébe, akiknek a jövőben könnyen okozhat fejtörést, hogy a hazai és a nyugati fogyasztók igényeinek is meg kell felelniük.

A hszincsiangi atrocitásokkal összefüggő aggodalomról szóló nyilatkozat mindenesetre azóta eltűnt a BCI honlapjáról. A szervezet azt állította, hogy ez kibertámadás eredménye, a kínai média viszont arról írt, hogy a BCI elismerte, hogy nincsenek bizonyítékai emberijog-sértésekről. Közben Kínában elkezdtek egy ellen-BCI-t gründolni, több, a kínai piacnak jobban kitett külföldi márka kiállt a hszincsiangi pamut mellett, és természetesen a hszincsiangi pamutot büszkén használó kínai márkákkal szerződő Nemzetközi Olimpia Bizottságot sem érdekli a dolog. De a tavaly, a hongkongi tüntetések farvizén szankcionált NBA is mélyen hallgat róla, hogy mióta kikerült a büntiből, a kínai sportszergyártók dollármilliókért hirdetnek a ligában.

Egyelőre a kínai népharag másodrendű vádlottjainak sincs félnivalójuk. A kínai közösségi oldalakon hiába volt egy ideig népszerű a Nike cipők elégetése, pár nappal később több százezer kínai regisztrált online, hogy megvehesse a márka egy limitált szériás cipőjét. Ahogy egy, a bojkottot támogató kommentár fogalmazott, az amerikai cég termékei számos területen a sportszergyártás technológiai csúcsát képviselik, ezért nehéz lenne lecserélni őket, különösen ilyen rövid idővel az olimpia előtt.

Egyesek szerint végső soron pusztán az utóbbi években rendszeresen előforduló, a nyugati bírálatokkal vagy vélt és valós sértésekkel szembeni kommunikációs szőnyegbombázás egy újabb példáját láttuk. Utóbbira enged következtetni, hogy bő egy héttel a március végi balhé után a hszincsiangi pamut témája hirtelen újra eltűnt az állami médiából és a közösségi felületekről. Az ujgurok sorsa pedig a jelek szerint továbbra sem érdekli olyan mélyen a nyugati fogyasztókat és a döntéshozókat.