A 25 milliós Sanghajban április eleje óta tartanak a legszigorúbb járványügyi lezárások. A kínai gazdaság egyik központjának számító városban a koronavírus omikron variánsának terjedése miatt az ottlakók hosszú hetek óta ki sem tehetik a lábukat az otthonukból, még a társasházak lépcsőházai, közös udvarai is teljesen kihaltak, miközben a lezárások sok helyen élelmiszerhiányhoz és online népharaghoz vezettek. Ebben a „vesztegzárban” élnek magyarok is nagyjából százan, százötvenen. Közülük egy kisebb baráti társaság egy magyar nyelvű podcastban beszéli ki azt, hogy milyenek most a mindennapok, ott, ahol
- az eredetileg néhány naposként bejelentett lezárások több mint egy hónapja tartanak;
- nincs tömegközlekedés, bezárták a kórházakat, és a boltok csak úgy tudnak nyitva lenni, ha az eladók nem járnak haza, hanem bent alszanak az üzletben;
- vásárolni csak online lehet, a futárok külön engedéllyel járhatják az utcákat, de ezért cserébe ők sem mehetnek haza, a saját otthonaik helyett kapualjakban vagy tömegszállásokon alszanak;
- így is egész lépcsőházaknak, lakóközösségeknek kell összeállniuk ahhoz, hogy ételt tudjanak rendelni, különben alig lehet kiszállítót találni;
- még jómódú családokban is előfordul, hogy a szülők nem vacsoráznak, hogy a gyerekeknek jusson étel a nap végén, vagy hogy este nem tudják, másnap lesz-e mit enniük;
- egy 200 grammos instant kávé 10 ezer forintnyi jüanba is kerülhet, de így is örül, aki hozzájut;
- és a kutyákat sem lehet megsétáltatni, még a zárt belső udvarokon sem.
A Vesztegzár Shanghai című podcast készítői közül Balogh Attilával, Fodor Péter Ákossal, Gíber Misivel, Lehoczki Istvánnal, Polivka Gáborral és Szakács Evelynnel beszélgettünk.
Nehéz témákról humorral
„Omicron-kalandok Sanghajból, 2022. tavaszán. Március végén »pár napra« karanténba került az egész város, erről tudósítunk a városban élő magyarok közreműködésével” – így szól a Vesztegzár podcast öndefiníciója. Ez nem csak a helyzetet vázolja röviden, benne van az is, hogy a felmerülő kellemetlenségeken inkább nevetni mint búslakodni igyekeznek a készítők. Az egyik adásban például elhangzik, hogy a
„négynapos karanténban az első három hét volt a legnehezebb”.
Persze humor ide, vagy oda, azért adásról adásra felmerülnek elég komoly nehézségek. Amikor például hallgatóként azon nevetünk együtt a készítőkkel, hogyan irigykednek egymás felhalmozott karanténkészletére a szereplők, az az ellátási nehézségekről is szól. Mikor megtudjuk, milyen vérre menő online vitát tud generálni egy lakóközösségben, ha egy szomszéd nem létszükségletnek minősülő terméket, mondjuk, kólát szeretne beszerezni, abból az is kiderül, mennyire félnek a sanghajiak a megfertőződéstől (nyilván nem ok nélkül, az egészségügyi kockázat mellett a központi karanténba se szeretnének bekerülni). Ha a poén tárgya az, hogy kinek a szomszédságában lesz először válás, abban az is benne foglaltatik, hogy mennyire embertelenül megterhelő tud lenni ilyen hosszan be- és összezárva lenni egyetlen lakásban.
Ha belegondolunk ezekbe a könnyed hangnemben felvetett, de gyakran húsba vágó problémákba, a vírust Európában túlélő hallgatókban azért adásról adásra felmerülhet a kérdés:
Hogyan lehet 25 millió embert bezárva tartani?
Péter szerint nem olyan nehéz dolog ez, mint ahogyan mi, mondjuk, Magyarországról elképzelnénk, mivel a kínai kultúra udvarias, engedelmes és erősen szabálykövető:
„Ha azt mondja a kormány, hogy most otthon maradtok, akkor mindenki otthon fog maradni, nem nagyon kell a karhatalmat bevetni, vagy erőszakot alkalmazni. 2020-ban, mikor elkezdődött a járvány, Sanghajban egy hónap alatt 150 eset volt nagyjából, ennek ellenére az egész város kihalt. Megmondták, hogy jobb, ha nem megy ki senki, de ekkoriban egyáltalán nem kötelezték otthonmaradásra az embereket, ők mégsem mászkáltak el.”
Ehhez a társaságból a leghosszabb ideje, 28 éve Kínában élő, a podcastban gyakran csak Guczóként emlegetett Balogh Attila azt is hozzáteszi, hogy a kínaiak rettegnek a különböző fertőzésektől. Nem véletlenül, ugyanis a huszadik század közepéig a járványokat nem igazán kezelték, rengetegen haltak meg az utcákon, magukra hagyva, és a járványközpontok, ahová a fertőzötteket viszik, most sem a legbarátságosabb helyek – magyarázza.
A Vesztegzár állandó szereplői azt is vázolják a helyzet megértéséhez, hogy az európaiakhoz képest a kínaiak már a Covid előtt több szempontból is jobban hozzá voltak szokva a járvány megfékezésének egyes aspektusaihoz. Egyrészt a maszkviselés a hétköznapok része Kínában, nemcsak a légszennyezés miatt, de azért is, mert az egyszerű nátha terjedése ellen is szokás így védekezni. Másrészt a 2002-es SARS-járvány tapasztalata is felkészítette valamelyest a kínaiakat a Covid–19 érkezésére, még akkor is, ha az akkori járványügyi intézkedések össze sem hasonlíthatók a jelenlegiekkel.
Korábban már működött
Misi szerint annak is fontos szerepe van az emberek türelmét tekintve, hogy „az előző években viszonylag kis lábnyoma volt itt a Covidnak”. Vagyis azért bíznak a kínaiak a szigorú, hatalmas áldozatokkal és lemondásokkal járó korlátozásokban, mert a zéró-Covid-stratégia korábban sikeres volt, ahogy Kínában, úgy Sanghajban is igaz volt, hogy 2022 tavaszáig elmaradtak a nyugati világon végigsöprő, egymást érő újabb és újabb hullámok, ha a vírus felütötte is a fejét valahol, azt kisebb-nagyobb helyi lezárásokkal megoldották.
Most, amikor Magyarországon a járványügyi helyzet épp elég laza: maszk és oltási/védettségi igazolvány nélkül lehet utazni, vásárolni, koncertre vagy színházba menni, jelenléti oktatás van, sőt a járvány kitörése óta először megtartják az érettségik szóbeli részét is, nehéz felfogni a sanghaji karantén-hétköznapok szigorát, de volt a helyzet fordított is.
Misi, aki 2021 januárjában úgy tért vissza Kínába, hogy az előző év java részét Magyarországon töltötte, nehezen vette fel a járványügyi szempontból sokkal szabadabb ritmust Sanghajban. Azt mondja, napokba telt az itthoni közösségi távolságtartás, a kihalt utcák és a még karácsonykor is erősen visszafogott találkozások után visszacsöppennie abba, hogy Kínában a kollégái azonnal közös sörözéssel várták, amint letöltötte a beutazás utáni, kötelező karanténidőszakát. Szerinte:
„a 2021-es év ajándék volt Sanghajban a világ legtöbb helyéhez képest”.
Ezzel a többiek is egyetértenek. Sőt hozzáteszik, hogy bár Kínát nehézkesen lehetett csak elhagyni, és nem fogadhattak magyarországi látogatókat (a visszatéréskor kötelező hosszú és költséges, erre külön kijelölt hotelban letöltendő karanténidőszak miatt), az országon belül viszont volt lehetőségük utazgatni. Sanghajban pedig, ahol a leglazábbak voltak a szabályok, szinte zavartalanul élhették a hétköznapjaikat. A helyzetet jól jellemzi, hogy a kint élő, magyar baráti társaságnak több olyan tagja is van, akik csak 2022-ben, az omikron megjelenése után estek át életük legelső PCR-tesztjén.
Amikor már a sanghajiak is verik a fazekakat
Ahogy ebben a cikkünkben részletesen bemutattuk, Sanghaj – a kínai gyakorlathoz képest – eredetileg lazább intézkedésekkel igyekezett elejét venni a vírus terjedésének, amikor megjelent az omikron. Ám amikor ezek nem bizonyultak elegendőnek, először azt hirdették ki, hogy a város keleti részén március 28-tól április 1-jéig, a nyugatin pedig április 1–5-ig lesz tilos a lakhely elhagyása. Végül ez sem működött elég hatékonyan, ezért úgy döntöttek, hogy április 3. után a város teljes területén kijárási tilalmat rendelnek el.
Amikor ezt közölték, azt már nem tették hozzá, meddig tart majd 25 millió ember kényszerotthonléte.
Ahogy nőtt a bezártságban töltött napok száma és egyre többeknek okozott gondot az akadozó élelmiszer-ellátás, a bizonytalanság, az információhiány azért a sanghajiak türelmét is erősen próbára tette. Öt hét után például eljutottak odáig, hogy egy lakóparkban az emberek egyik este a lakásuk ablakaiba kiállva fél órán át vertek fakanállal fazekakat, hogy hangot adjanak a nemtetszésüknek. Korábban az is előfordult, hogy a vegyvédelmi ruhába öltözött rendőröket dulakodó lakosok fogadták, amikor a hatóságok magánlakásokat akartak lefoglalni, hogy ott átmeneti karanténszállást alakítsanak ki.
Az offline érintkezések szinte teljesen eltűntek az emberek életéből, ezért az elégedetlenségüket is leginkább online tudják kifejezni a 25 milliós metropolisz lakói. Ugyanakkor, mivel Kínában a netes tartalmakat erősen ellenőrzik, a vesztegzár parodizálásából, majd konkrétabb kritizálásából egy, a cenzorokkal kitartóan folytatott, metamémesedésig jutó küzdelem bontakozott ki, amiről részletesen ebben az adásban meséltek a vesztegzárasok.
Hogy lehet ezt mégis kibírni?
Péter 26 napot töltött úgy a lakásában, hogy a folyosóra sem dughatta ki az orrát (leszámítva a kötelező teszteket, amikben épp a folyosóra kidugott orroknak jutott nagy szerep). Voltak rosszabb napjai, de azt mondja, igazán mélypontot nem élt meg, viszont amikor végre lemehetett a lakópark kertjébe, akkor örömében egyből két és fél órát sétált.
Vele ellentétben a táncművész Evelyn azonnal fel tudta idézni, mi volt számára a legnehezebb: április 8-án lett volna egy nagy előadás, amire tavaly nyár óta készült a kollégáival. Eredetileg a főváros, Peking közelében akarták bemutatni, de azt az eseményt törölték a koronavírus miatt, és hiába tolódott el az időpont, hiába lett új helyszín, ezúttal Sanghajban is előállt az a vírushelyzet, amelyben törölni kellett az előadást, így a teljes befektetett munka füstbe ment. „A legrosszabb, hogy jelenleg még csak alternatíva sincs, hogy mikor máskor lehetne megtartani ezt az előadást” – mondja Evelyn, aki arról is mesélt, hogy testileg is megviseli a karantén. Hiába edz naponta minimum egy órát otthon, hiába tréningezik és tart online órákat, messze nem tud úgy és annyit mozogni, mint normál időszakban, amikor egy táncstúdióban napi 6 órát tanít és táncol:
„Napi egy online táncóra, amit a nappalinkból tartok meg, nem összevethető azzal, amit a stúdióban csinálunk, nekem nem nagyon fun ez a home office.”
Evelyn párjának, Istvánnak, az volt eddig a legnehezebb, hogy eredetileg 4 napnyi lezárást jelentettek be, ez aztán anélkül folytatódott, hogy lehetett volna tudni, meddig tart. „Kilátástalan volt, hogy mikor engednek ki, és valahol az első hét vége és a 10. nap között kezdett bizonytalan lenni az élelmiszer-ellátásunk. A hivatalos források használhatatlanok voltak.
Elég kétségbeejtő felismerés volt, hogy lezárnak minket, de nem biztosítanak ellátást, és a megszokott élelmiszer-rendelés sem működik, annak ellenére, hogy a hivatalos közlés arról szólt, hogy minden zavartalan lesz.”
A többiek által csak Lehónak hívott István ehhez hozzátette, hogy nekik szerencséjük van, mert az ismeretségi hálójuk segítségével, az ételszerzés „szürke zónáit kihasználva” az első ijedtség után elég jól meg tudták szervezni a saját ellátásukat. Olyannyira, hogy az adások visszatérő poénja, hogy a többiek már hallani sem akarják, mikor milyen jót ettek épp Evelynnel.
A karanténrekorder Magyarországra menekül
A legrosszabbul a Vesztegzár készítői közül talán Gábor járt, akire a többiek a karanténozás koronázatlan királyaként hivatkoznak. Ő a munkája miatt a koronavírus kitörése óta is relatíve gyakran utazott, időnként Kínán kívülre is, és most a legrosszabbkor érte Sanghaj teljes lezárása, így zsinórban 9 hetet töltött karanténban.
Gábor egy háromhetes tajpeji karanténidőszak letelte után tért haza Sanghajba, ahol két hét kötelező karanténhotel, plusz egy hét otthoni bezártság várt volna rá az eredeti szabályok szerint. Csakhogy a szabályok időközben megváltoztak, így a harmadik hetét is a hotelban kellett karanténban töltenie. Mire ez letelt, egyetlen közeli kontaktszemélynek minősülő szomszéd miatt teljesen lezárták azt az épületet, ahol lakik, ezért nem térhetett haza, így egy másik hotelba költözött át.
Ahogy ő fogalmaz „a karanténhotelt egy hotelban töltött karantén váltotta”
(ez anyagi szempontból lényeges különbség, az utóbbi valamivel kényelmesebb ugyan, de lényegesen drágább is volt). Itt tartott, amikor végül az egész várost lezárták.
Nem lehet azt mondani, hogy Gábor ne lenne karanténedzett: 2020-ban Bangkokban volt egy három és fél hónapos karanténja, tavaly pedig kétszer is végigcsinálta a Kínába való visszatéréshez szükséges két hét karanténhotel, plusz egy hét otthoni elszigetelődési procedúrát. A karanténhotelok között akadt olyan, amelynek ablaktalan szobájában kellett kivárnia 14 napot, máshol nem kapott törülközőt és tisztálkodószereket, és azzal is megküzdött, mikor kizárólag a karanténcsomag, számára kevéssé fogyasztható, ázsiai menüjén kellett túlélnie két hétig.
De több mint két hónapnyi bezártság után ezúttal úgy döntött, hogy a számára a végtelenségig nyúló lezárások elől inkább Magyarországra menekül. Mi épp a Helsinkin keresztül Budapest felé vezető útjának egyik szünetében beszélgettünk vele, azóta megérkezett Magyarországra, és ebben az adásban el is mesélte, milyen kalandos úton sikerült ezt összehoznia.
Látszik már a fény az alagút végén?
Nagyjából egy hónapnyi vesztegzár után volt Sanghajban egy nagy PR-akció: kihirdették, hogy kiengednek az otthonaikból olyan embereket, akiknek a lakóközösségében több mint két hete nem regisztráltak fertőzöttet. Meg is jelentek a hírekben erősen propagandaszagú videók utcán sétálgató és boltokban vásárolgató sanghajiakról, csakhogy az enyhe időjáráshoz képest igen vastagon öltözött embereket mutattak. Bár a 25 milliós város különböző pontjain elvileg véletlenszerűen vették fel a lazuló hétköznapokat, többeknek feltűnt az is, hogy szinte minden képen megjelent egy jól beazonosítható, mindig ugyanazt a ruházatot viselő nő. Később kiderült, hogy az állítólag utcára engedett, összesen 170 lakóközösséget is egytől egyig visszacsukták.
A Vesztegzár podcast készítői mégis javarészt bizakodók, a nyitás lehetséges előjeleit látják például abban, hogy egyre több helyről, egyre könnyebben lehet online vásárolni, de mindenkinek vannak személyes tapasztalatai is a szigor enyhüléséről. Péter azt meséli, hogy a lakóparkjában már kinyitottak fodrászüzletek, Attila pedig tud olyan bútorgyárról, ahová nyolc embert már visszaengedtek dolgozni (azzal a feltétellel, hogy ők egyelőre még éjszakánként sem hagyhatják el a gyárat).
„Nyitó tendenciát mutat a közhangulat, de én azért úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom”
– mondja István. Ő Evelynnel együtt még a legszigorúbb időszakokban is elhagyhatta a lakását, ugyanis egy nagyon kicsi társasházban laknak, ahová nem megy házhoz a tesztelés. Amikor a tesztállomáson kötelező napi jelenésük van, a hosszas sorban állás helyett igyekeznek kisebb sétákat tenni. A szigor enyhülését Evelynék akkor érezték meg először a sanghaji vesztegzárban, amikor az egyik ilyen séta közben találtak egy olyan nyitva lévő kisboltot, ahová be is engedték őket személyesen vásárolni.
Misi mesélt arról, hogy a múlt hétvégén keringett a kínai közösségi médiában egy fél Sanghaj kinyitásáról szóló cikkről készült képernyőkép. Bár az nem derült ki, hogy ennek van-e valóságalapja, ő azért bizakodó, mert a múlt hét végén már tudott rendelni egy adag BBQ sertésbordát, meg egy hatalmas hamburgert, amit melegen szállítottak házhoz, és szerinte
„ez azért egy elég nagy előrelépés a közösségi káposztázás után”.
Ha a vesztegzár véget ér is, a podcast akkor is folytatódik
Sanghajban jelenleg 100-150 magyar élhet a podcast készítői szerint, őket lassan csaknem három évtizede magyar találkozók szervezésével igyekszik összekötni Attila, aki eredetileg a Sanghaji Egyetemen tanuló öccsétől vette át a közösségszervezői szerepkört. Amikor 28 éve megérkezett a városba, akkor még alig féltucatnyi ott élő egyetemistáról tudtak, mára viszont egy csomó magyar nyelvű online csoportban is egymásra találhatnak a kint élő magyarok: vannak főzési tippek, anyukacsoport, egyetemista közösség és így tovább. A legtöbb tagja a Sanghaji Magyarok WeChat csoportnak van, és minden hónap második péntekén tartanak egy „ökörsütés”-nek nevezett offline magyar találkozót is a városban.
A Vesztegzárat készítő, sanghaji magyar baráti társaság a járvány előtti időkben is rendszeresen összejárt már, mivel a nagyvárosi viszonyokhoz képest relatíve közel laknak egymáshoz. A legtöbbek szerint Misi egyik szülinapi bulija hozta őket össze, a város teljes lezárása óta pedig szinte mindennap beszélgetnek. Eleinte csak a saját maguk szórakoztatására ültek össze estéről estére online, de mivel a karanténélményeiket úgyis meg akarták osztani a magyar barátaikkal és a Magyarországon élő családtagjaikkal, kézenfekvő volt, hogy ezekből a beszélgetésekből kinőtte magát a podcast.
Attila azt mondta, ő már legalább 3-4 éve szeretett volna egy Sanghaj tematikájú podcastot csinálni, össze is rakott ehhez egy stúdiót az otthonában, de a vesztegzár előtt hol az idő hiányzott, hol megszólalókat nem tudott találni. Most viszont, hogy a vesztegzárélmény megadta a korábban hiányzó kezdőlökést, már nemcsak ő, hanem a többiek is biztosak abban, hogy ha kiszabadulnak, akkor is folytatják a podcastot. Valószínűleg ritkábban jelentkeznek majd új adásokkal, de továbbra is szeretnének magyarul mesélni a sanghaji életről.
