Kína hadiflottája már nagyobb, mint az amerikai – de van bármi értelme erre költeni milliárdokat a kiberháború és atomfegyverek korában?

A Tajvan körüli légi és tengeri manőverek, a szigetet érintő inváziós riogatások és a kínai támadás esetére vonatkozó amerikai katonai beavatkozás ígérete, Ausztrália nagydobra vert atommeghajtású tengeralattjáró-beszerzése, a Dél-kínai-tengeren és a Kelet-kínai-tengeren állandósult haditengerészeti kergetőzés, valamint általában véve az Egyesült Államok és Kína közt megkövülni látszó gazdasági és politikai feszültségek – Joe Biden amerikai elnök szavaival élve „stratégiai versengés” – fényében az utóbbi hetekben ismét szélesebb sajtóérdeklődést kapott a kelet-ázsiai haditengerészeti erőviszony-átrendeződés, azon belül is az a tény, hogy

Kína ma már nagyobb haditengerészettel rendelkezik, mint az Egyesült Államok.

A nagyobb itt a hajók számát jelenti. Az amerikai védelmi minisztérium tavalyi éves jelentése szerint a Népi Felszabadító Hadsereg néven futó kínai haderő nagyjából 350 hajóval és tengeralattjáróval bír, míg az Egyesült Államok haditengerészete 293-mal.

A távlati tendenciák pedig növekvő különbségeket vetítenek előre: a jelentés szerint „Kína vízkiszorításban mérve a világ legnagyobb hajóépítője, és növeli hajógyártási kapacitásait és képességeit minden hadihajóosztályban”. Az amerikai hírszerzés szerint pedig a kínaiak 2030-ig hat további atommeghajtású tengeralattjárót állítanak hadrendbe, és fokozzák tengeralattjáró-építési kapacitásaikat; az előrejelzések alapján így kilenc év múlva a kínai haditengerészet 425, az amerikai 360 hajóval fog rendelkezni.

Emiatt az Egyesült Államokban egyes volt haditengerészek már elkezdték kongatni a vészharangot. Arról ugyanakkor megoszlanak a vélemények, hogy az amerikai előny valóban elveszett volna, illetve hogy van-e értelme az effajta összehasonlításoknak. Egyesek pedig azt is vitatják, hogy a rettenetesen drága haditengerészeti versengés megéri-e a 21. század változó viszonyai között.

Még több hadihajót

A vészharangkongatás legfrissebb jele, hogy a Foreign Policy külpolitikai magazin őszi számában két vendégszerző is az amerikai haditengerészeti fölény elvesztésén kesereg, és a haditengerészet gyors fejlesztését követeli.

Jerry Hendrix volt haditengerész és aktív védelmi tanácsadó azt írta, évszázados tapasztalatok alapján „egy ország ereje – és annak hanyatlása – közvetlen összefüggésben áll a haditengerészetének méretével és képességeivel”. Emiatt szerinte az Egyesült Államoknak a hadi költségvetés további növelésére és legalább 456 hajóra (és feltételezhetően jó sok, drága védelmi tanácsadóra) lenne szüksége ahhoz, hogy felvegye a versenyt Kínával és Oroszországgal.

Bár Hendrix az évszázados tapasztalatokból csupán a brit birodalom bukását emeli ki, egyes geopolitikai elméletek régi alapvetése, hogy a világtengerek és ezáltal a világkereskedelem katonai ellenőrzése, a világ távoli szegleteiben való erőalkalmazás képessége a globális hatalom és befolyás legfontosabb komponense. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok második világháború utáni hegemóniája együtt járt a tengeri fölénnyel – a haditengerészet azon területek egyike volt, ahol a szovjetek sosem vették fel a versenyt.

A Foreign Policy egy másik volt haditengerész szerzője, Alexander Wooley azon kesereg, hogy az amerikai haditengerészet sorozatos és drága tervezési és stratégiai hibák miatt elvesztette a hadihajóépítési versenyt Kínával szemben, és sem a költségvetési támogatás, sem a politikai támogatás, sem az ipari háttér nincs meg ahhoz, hogy rövid úton visszaszerezze az elsőségét.

A neokonzervatív Heritage Alapítvány egy elemzője pedig azon lamentál egy nyári cikkében, hogy a 2022-es védelmi költségvetést a kognitív disszonancia jellemzi: az „agresszív kínai és orosz magatartás” ellenére a hajóépítésre költött összeg csökken.

Veszélyesen felszínes

Ezzel együtt a fenti narratívának sok bírálója is van. James Holmes, az amerikai Haditengerészeti Főiskola tanára szerint „veszélyesen felszínes” dolog összehasonlítani a két haditengerészet hajóit és repülőit, és ennek alapján megállapítani, hogy a jobb adatokkal rendelkező erő nyerne egy fegyveres konfliktusban.

A washingtoni Brookings Intézet két kutatója egy korábbi cikkében azt írja, ha a hajók száma lenne a mérvadó, a világ legütőképesebb ereje a New York-i jachtklub lenne. A kvalitatív mutatók alapján ugyanakkor az amerikai haditengerészetnek nincs mitől tartania: bár Kína az utóbbi években két repülőgép-hordozót és számos modern rombolót és atommeghajtású tengeralattjárót mutatott fel, az amerikai hajók nagyobbak és fejlettebbek.

• Egy idei összesítés szerint a kínai haditengerészet két repülőgép-hordozóval, egy cirkálóval, 32 rombolóval, 49 fregattal, 37 korvettel; 46 dízel- és hat atommeghajtású vadász-tengeralattjáróval és négy ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjáróval bír.
• Ezzel szemben az Egyesült Államok flottájában 11 repülőgép-hordozó, 92 cirkáló és romboló, 50 vadász-tengeralattjáró, 14 hadászati ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjáró és négy harcászati robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáró is van. Azaz a jelentősebb csapásmérő képességgel bíró hajókból az Egyesült Államoknak van több.

Az amerikai elemzők jó része arról is meg van győződve, hogy a kínaiak gyors fejlesztései ellenére az amerikai flotta ma még technológiailag is jóval magasabb színvonalat képvisel, és jelentősebb harci tapasztalattal rendelkezik (az más kérdés, hogy ez a harci tapasztalat az utóbbi évtizedekben nem feltétlenül rózsás).

Szintén gyakori érv, hogy az Egyesült Államoknak világszerte 800 katonai támaszpontja és temérdek szövetségese van. Csak Kína közvetlen környezetében féltucatnyi formális katonai szövetségese van Washingtonnak – Ausztrália, Japán, Új-Zéland, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, Thaiföld –, és számos további térségbeli állammal, kiváltképp Indiával és Vietnámmal is erődösnek a formális kapcsolatok. Ezek közül csak Japán 51, Dél-Korea 23 komolyabb hadihajóval bír. Kína ezzel szemben két külföldi haditengerészeti bázissal van jelen Dzsibutiban és Mianmarban, bár a bimbózó orosz szövetség és más térségbeli kikötőprojektek javíthatnak a helyzeten.

Az Egyesült Államok 2020-ban a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint a teljes globális védelmi költés 39 százalékát adta, miközben az amerikai gazdaság a globális GDP 24 százalékát tette ki. Nem véletlen, hogy az amerikai vezetést a vélt vagy valós kínai fenyegetés mellett a védelmi költségek fenntarthatósága is élénken foglalkoztatja: a kongresszus például csak akkor hajlandó új hajókat finanszírozni, hogyha a haditengerészet előbb kivon a forgalomból pár régebbit.

A brit birodalom bukásának felhánytorgatása pedig külön érdekes, miután a fősodorbeli magyarázat szerint a brit flotta erejének csökkenése nem a hanyatlás oka, hanem következménye volt: a 20. század elejére a brit gazdaság termelékenysége az amerikai és német szint alá esett. Azaz ellentétes nézőpontból az amerikai katonai költségek további növelése a birodalmi túlterjeszkedésként is felfogható, ami azt a helyzetet írja le, amikor egy birodalom a gazdasági teljesítőképességét meghaladó hódítások miatt omlik össze.

Mit érnek a szövetségek?

Ugyanakkor a fentiek sem feltétlenül adnak helytálló képet a helyzetről.

Az Egyesült Államok globális csendőrködést folytat, és katonai doktrínájának deklarált célja, hogy egyszerre két, távoli háborút is képes legyen vívni. Ezzel szemben a kínai haditengerészeti ambíciók egyelőre az ország közvetlen térségére koncentrálódnak.

Egy kínai kommentátor megfogalmazása szerint „az amerikai katonai feltartóztatás feltörése” a cél, azaz hogy az amerikai erők és szövetségesek által körülvett Kína korlátozza az amerikaiak erőkivetési képességeit az országot körülvevő vizeken, kiváltképp a Peking által kvázi beltengerként, kínai felségterületként kezelt Dél-kínai-tengeren, a Kelet-kínai-tengeren és a szakadár tartománynak tartott Tajvan esetében.

Mint azt Holmes is kiemelte, ebben a térségben jelenleg az amerikai flotta egy kis része és (annál jóval kisebb) szövetséges erők állnak szemben a teljes kínai haditengerészettel, légierővel és légvédelemmel. Itt Kína az úgynevezett hozzáférést gátló/területmegtagadó stratégiát folytat, azaz magyarul fogalmazva olyan rakétarendszereket fejleszt, amelyekkel gyorsan kilőheti az amerikai hajókat, hogy ne kelljen velük törődni például egy tajvani invázió esetén.

Erről a helyzetről két amerikai elemző, Adam Mount és Van Jackson azt írta, az Egyesült Államok és szövetségesei egyszerűen nem tudnak elegendő repülőt kiállítani ahhoz, hogy legyőzzék a kínai légierőt és a légvédelmi rakétarendszert; a szövetségesek hajóflottája pedig túl kicsi, és a kínai rakétarendszerekkel szemben is túl sérülékeny.

A szövetségesek hiánya sem feltétlenül olyan fontos, mint elsőre látszik, írja James Stavridis volt NATO-főparancsnok, a Tufts Egyetem külpolitikai karának dékánja. Bár az Egyesült Államok újabban erősen próbálja Japánt is belerángatni Tajvan katonai védelmébe (ami abból a szempontból reális lehet, hogy ha Kína például le akarja rohanni Tajvant, ahhoz neutralizálnia kell a Japánban állomásozó amerikai erőket, ergo meg kell támadnia Japánt is), és az aktuális ausztrál kormány is hajlik erre, Dél-Korea vagy Thaiföld egészen biztosan nem csatlakozna egy Kína elleni hadművelethez, a NATO-tagországokról nem is beszélve.

A kínaiak optimisták

Szintén kínai előnyként szokás felhozni, hogy bár Peking katonai költségvetése a SIPRI szerint az amerikai költség harmada, vásárlóértéken közelebb van egymáshoz a két ország: Kínában az alacsonyabb bérszínvonal és a gyártási költségek miatt azonos összegből több katonát tudnak fizetni, és azonos pénzből több hajót tudnak építeni.

Ehhez hozzájárul az is, hogy az Egyesült Államok az utóbbi időben csapnivalóan használja a forrásait.

Mint Wooley kiemelte, a futurisztikus Zumwalt-osztályú lopakodó rombolóból a súlyos költségkeret-túllépések és a technológiai hiányosságok miatt a tervezett 32 helyett csak hármat építenek, darabonként 7 milliárd dollárért (kb. 2200 milliárd forintért), azaz drágábban, mint egy repülőgép-hordozót; a part menti és sekély vízi bevetésre tervezett hajóosztály, amelyet a haditengerészet svájci bicskájának szántak, szintén blamázsba fulladt, és a legújabb amerikai repülőgép-hordozó hadrendbe állítását is folyamatos technológiai problémák és költségtúllépések hátráltatják.

A potenciális kínai előnyök között emellett az is elhangzik a hadviselés jövőjéről spekuláló írásokban, hogy Kína sokkal hatékonyabban állítja a védelmi tervezés szolgálatába a tömeges adatgyűjtést és az azon alapuló algoritmusokat, valamint a mesterséges intelligencia irányába mutató fejlesztéseket.

„A teljes képességek és a minőség terén fennálló jelentős különbségek ellenére a kínai haditengerészet minden bizonnyal számszerű erőfölénybe kerül Kelet-Ázsiában a Kína és az Egyesült Államok erőkivetési képességei közti különbségek miatt, és ez a számszerű előny bizonyos mértékben ellensúlyozza majd a minőségbeli lemaradást”, írta tavaly Hu Po, a Pekingi Egyetem kutatóprofesszora.

Hu szerint a feszültségeket csak úgy lehet feloldani, ha Washington elfogadja, hogy Kelet-Ázsiában megváltoztak az erőviszonyok. Ez ugyanakkor Joe Biden legutóbbi, Tajvan megtámadása esetén amerikai katonai segítséget ígérő nyilatkozata alapján nincs napirenden. (Bár a Fehér Ház később az elnök egy lakossági fórumon elhangzott szavait illetően azt állította, azok nem jelentenek változást az amerikai stratégiában, amely szerint Washington nem vállal nyíltan garanciát sem Tajvan megvédésére, sem a konfliktustól való távolmaradásra.)

Ennél egy fokkal világosabban fogalmaz Po Csuo, a Csinghua Egyetem kutatója, aki szerint „Kína az egyetlen nagyhatalom a világon, amely nem érte el a nemzet újraegyesítését, és a Dél-kínai-tengeren és a Kelet-kínai-tengeren is nehéz helyzettel néz szembe, ezért a kínai szuverenitás és a nemzet integritásának védelme érdekében növelni kell a haditengerészet erejét”, mondta, az újraegyesítésen Tajvan elfoglalását értve.

Ezzel együtt Kína gazdasági, politikai és ebből fakadóan haditengerészeti érdekei nem csak határvidékére korlátozódnak. Az utóbbi években egyes elemzők szerint a kínai haditengerészet egyre komolyabb erőt jelent az Indiai-óceán térségében és a Csendes-óceán távolabbi szegleteiben is. „Kína az amerikaiakhoz hasonlóan globális hegemóniára vágyik? Nem. (Ugyanakkor) meg kell védenünk a távoli kínai tengeri érdekeket”, állította korábban Csin Ji-nan nyugalmazott ellentengernagy, a kínai nemzetvédelmi egyetem volt tanára.

A gazdaság fontosabb, és atom is van

Megint mások szerint a tengeri hatalom mindenekfelettiségét hirdető, jellemzően a 19. századi gondolkodók meglátásain alapuló geopolitikai elméletek nem kifejezetten mértékadók a 21. században, ahol ballisztikus rakétákkal (vagy akár hiperszonikus eszközökkel) célba juttatható atomfegyverek sorakoznak a Csendes-óceán két partján, és egy jól irányzott kibertámadás nagyobb potenciális kárt tud okozni, mint tucatnyi hadihajó. Washingtonban a kínai atomfegyverzet fejlesztését is egyre inkább úgy értékelik, hogy az a Tajvan katonai védelmével szembeni elrettentést szolgálja.

Egyesek szerint ezen helyzetben például a repülőgép-hordozók értelmetlen pénznyelők (mások szerint nem). Mount és Jackson szerint a drága haditengerészeti beruházásoknál költséghatékonyabb megoldás lenne az Egyesült Államok számára, ha például a légvédelemre vagy hajóellenes rakétarendszerekre költené a pénzt. Azt is kiemelik, hogy a katonai erő nem minden esetben megfelelő válasz, egyszerűbb lenne a Washingtonban agresszívnak tartott kínai lépések gazdasági és diplomáciai költségeinek növelése.

Jackson egy másik cikkében arról ír, a kelet-ázsiai fegyverkezési verseny nem áll Washington érdekében, mivel az növeli a háború esélyét. Eközben a katonai kérdésekre összpontosító amerikai külpolitika figyelmen kívül hagyja a térség számos olyan problémáját – a mianmari etnikai tisztogatástól és puccstól kezdve az indiai és a Fülöp-szigeteki demokrácia leépülésén keresztül a klímaváltozásig –, amelyek megoldása Amerikának is érdekében állna.

Egy mélyebb ellenérv a haditengerészeti fejlesztésekkel kapcsolatos összehasonlításokkal szemben, hogy a nemzetközi politikai hatalom jellege átalakult, és emiatt a katonai erő alkalmazhatósága is korlátozott.

Három prominens amerikai politológus, Daniel Drezner, Ronald Krebs és Randall Schweller egy tavalyi cikkükben a stratégiai gondolkodás aktuális kérdéseiről, a Kína felemelkedéséről és az amerikai–kínai hatalmi versengésről szóló narratívákkal szembefordulva azt írták, a hatalom/erő eloszlása a nemzetközi rendszerben egyre jobban szétterül a nagy és közepes államok, multinacionális vállalatok és egyéb nem állami szereplők között, így ma már nincsenek olyan erős és koncentrált erőközpontok, mint például a hidegháború idején.

Ebben a világban a katonai vagy gazdasági erő a korábbiaknál jóval kevésbé képes valós politikai befolyást kölcsönözni. Napjaink nagyhatalmait sem a hatalmi játszmák érdeklik, hanem hogy gazdagodjanak és hogy elkerüljék a katasztrofális katonai konfliktusokat. A katonai erő/hatalom pedig egyre inkább arról szól, hogy egy állam képes-e megakadályozni ellenfeleit céljai elérésében. Ezen nézőpontból a haditengerészeti építkezés másodlagos, az igazi versengés arról szól, hogy melyik állam képes „tudásalapú gazdaság kialakítására és a technológiai innováció fejlesztésére”.

Mindazonáltal ez sem minden esetben elég. Tajvan például elég sikeres volt a tudásalapú gazdaság kialakításában, de ez vélhetően keveset számítana, ha Peking valóban invázióra szánná el magát.