Így lett világpolitikai balhé abból, hogy Ausztrália vesz pár tengeralattjárót

• A napokban bejelentették, hogy Ausztrália az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság segítségével épít atommeghajtású tengeralattjárókat, és szorosabbra vonja a katonai együttműködést a két angolszász országgal.
• Bár ezt nem mondták ki, a legtöbb elemző szerint ez a Kínával szembeni amerikai katonai manőverezés része.
• Ausztrália pár éve még Kínával és Amerikával is jó kapcsolatot akart fenntartani, miután gazdaságilag jelentősen függ a kínai piactól. Most az értékelések szerint mégis évtizedekre elkötelezte magát Washington mellett.
• A biznisz miatt Franciaország is felháborodott, eredetileg ugyanis Canberra tőlük vett volna tengeralattjárókat, de – érzésük szerint – az amerikaiak megfúrták a korábban az évszázad üzletének nevezett megállapodást.
• Bár egyesek szerint pusztán a megrendelés tartalmi részét illetően racionális döntés volt a váltás az ausztrálok részéről, mások a franciák arculcsapására hivatkozva Joe Biden amerikai elnök újabb külpolitikai bakijának tartják az ügyet.
• Kína gazdasági manőverekkel reagált a lépésre, ami jelzi az amerikai és kínai térségbeli stratégia hangsúlyai közti különbséget.
• Mindenesetre valószínű, hogy az erről szóló szalagcímek ellenére az esetleges második hidegháború kezdetét a történetírás nem nyolc tengeralattjáró beszerzéséhez és három, eddig is szövetséges ország megállapodásához fogja kötni.

Ausztrália, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a múlt hét közepén bejelentette, hogy szorosabbra fonják hármójuk katonai együttműködését. Ennek keretében Ausztrália felmondja a franciákkal 2016-ban kötött tengeralattjáró-beszerzését, ehelyett amerikai–brit segítséggel fog atommeghajtású tengeralattjárókat építeni, továbbá növelik az Ausztráliában állomásozó amerikai katonák számát is.

A megállapodás szerint nyolc atom-tengeralattjárót építenek majd Adelaide-ben, ezzel Ausztrália lesz a nyolcadik, nukleáris meghajtású tengeralattjárókkal rendelkező ország a világon. Az ehhez szükséges technológia átadásának folyamatát másfél éven belül fektetik le.

A klikkvadász bulvárhírekben először Joe Biden amerikai elnök „ausztrál pasasos” fordulata miatt felkapott megállapodás konkrétumairól egyelőre keveset tudni, de a három ország nevének összefűzéséből

AUKUS néven emlegetett hármas paktum a világsajtóban élénk hidegháborús spekulációkat, Franciaországban és Kínában pedig felháborodást váltott ki.

Peking szerint az angolszász szövetség Kína ellen irányul, amit egyébként nagyjából minden, a kérdésben megszólaló angolszász elemző hasonlóan gondol. Ausztrália gazdaságilag erősen függ Kínától, és emiatt sokáig próbált egyensúlyozni Amerika és Kína között, de az utóbbi években egyértelműen Washington felé billent, amiért Peking másfél éve gazdasági szankciókkal kezdte büntetni. Ausztrál elemzők a paktum kapcsán úgy vélték, hogy a döntéssel az ország egyértelműen oldalt választott.

Franciaország részben azért akadt ki, mert a 2016-os, eredetileg 34 milliárd eurós (kb. 12 ezermilliárd forintos), de később jelentős infláción átesett szerződés elvesztése hatalmas politikai és pénzügyi blamázs. Részben pedig azért, mert Washington és Canberra a háta mögött állapodott meg az együttműködésről egy olyan térségben, ahol a tengerentúli területeken 1,6 millió francia állampolgár él, és ennek farvizén újabban Franciaország is próbál aktívabban megjelenni a régiós ügyekben.

Ez a blamázs egyesek szerint az Egyesült Államoknak is árthat: Joe Biden amerikai elnök korábban azt hangoztatta, hogy európai és ázsiai szövetségeseivel közösen akar fellépni Kínával szemben, azonban az eleve NATO- és Amerika-szkeptikus franciák arculcsapása kétségessé teszi ezt. Párizs az eset után haza is rendelte washingtoni és canberrai nagykövetét konzultációra, majd pedig hétfőn a francia védelmi miniszter is elnapolt egy megbeszélést brit kollégájával, ami jelzi, hogy mélyebb sebeket ejtett a történet.

Végül olyanok is vannak, akik szerint a nagy hidegháborús narratíva erős túlzás, és a bejelentés hátterében szimplán az áll, hogy 2016 óta sokat romlottak a francia üzlet feltételei, és az amerikaiakkal sokkal jobb üzletet tudott kötni az ausztrál kormány. A fegyverkezési versenyről és Kína feltartóztatásáról szóló narratívát pedig az is gyengíti, hogy az ausztrál beszerzés majd egy évtizede kezdődött, és kifutó hajók pótlásáról szól.

Egyenlő távolságnak indult

Bár 2021-ben az ausztrál–amerikai szövetség nem meglepő, ez nem volt mindig így. Három éve Scott Morrison ausztrál miniszterelnök arról beszélt, hogy Ausztráliának nem kell döntenie Kína és Amerika között, mindkét országgal szoros kapcsolatokat ápol.

Ehhez hozzájárult, hogy Kína messze Ausztrália legnagyobb kereskedelmi partnere: a teljes ausztrál export közel 40 százaléka, az import több mint negyede bonyolódik Kínával; GDP-arányosan a teljes forgalom 12 százalékot tesz ki. Az export az utóbbi évtizedben a duplájára nőtt, miközben a két másik fő ausztrál piaccal, Japánnal és az Egyesült Államokkal stagnált a kereskedelem. (Bár a befektetések terén Kína messze nem ilyen fontos.)

Ausztráliában legutóbb 1991-ben volt recesszió, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy az ausztrál bányászat és más gazdasági ágak egy az egyben rákapcsolódtak a kínai beruházási boomra.

Morrison beiktatása óta azonban nagyot változott a világ.

Az ausztrál kormány 2018-ban kitiltotta a Huaweit, majd a koronavírus-járvány miatt élesen bírálta Pekinget, és a Covid–19 eredetének független kivizsgálását követelte. Erre Kína 2020 májusa óta számos ausztrál exporttermékkel szemben vezetett be de facto importembargót, és nemrég egy 14 pontból álló listát is közölt arról, hogy Ausztráliának milyen bűnök miatt kell vezekelnie.

Ennek ellenére Ausztrália egy éve még gond nélkül aláírta a Regionális Átfogó Kereskedelmi Egyezmény (Regional Comprehensive Economic Partnership – RCEP) nevű kereskedelmi szerződést, amely a Kína és tizenkét délkelet- és kelet-ázsiai ország, valamint Ausztrália és Új-Zéland közötti vámok és egyéb kereskedelmi és befektetési akadályok jelentős csökkentéséről szólt. A kínai embargó pedig egyelőre nem okozott komolyabb gazdasági problémákat, az ausztrál termelők találtak más piacokat maguknak.

Ugyanakkor a szankciók, valamint a délkelet-kínai szigetvitákban vagy Hongkong és Tajvan kérdésében mutatott kínai politika a jelek szerint mély nyomokat hagyott az ausztrál politikai elitben. Malcolm Turnbull volt miniszterelnök nemrég arról beszélt, hogy Peking megpróbálta simulékonyabbá tenni Ausztráliát, de a kínai kampány pont ellenkező hatást ért el.

Fedeznek, ellensúlyoznak

Az ausztrál dilemmák nem egyediek, a témának növekvő tudományos irodalma van, amely a hidegháborús szalagcímeknél kevésbé fekete-fehéren tálalja a kérdést.

Ezek a kutatások abból indulnak ki, hogy az ázsiai középhatalmak és kisebb országok – például Ausztrália mellett Japán vagy Dél-Korea – Kína erejének növekedésére ugyan kockázatként tekintenek, de a kínai gazdasági növekedésből a régió legtöbb országa profitált, és a piaci hozzáférésüket nem szeretnék veszélybe sodorni.

Másrészt az Egyesült Államokkal szembeni bizalmuk sem teljes. Donald Trump – az Egyesült Államok számos ázsiai szövetségesének gazdaságában is komoly járulékos károkat okozó – kereskedelmi háborúja sokat rombolt Washington megítélésén, és a kételyeken a sok tekintetben a trumpi vonalat folytató Joe Biden lépései sem enyhítettek.

Ebből fakadóan a térségbeli országok a feszültségek mellett a bizonytalanság mérséklésére törekednek, azaz próbálják fedezni pozícióikat. Ennek része, hogy erősítik a régiós és régión kívüli biztonsági kapcsolataikat, a regionális nemzetközi intézményekben a közepes és kis államok érdekeit tükröző szabályok lefektetésével próbálják terelni a kínai külpolitikát, és törekednek a gazdasági függőségeik diverzifikálására (Dél-Koreától Japánon és Tajvanon át Ausztráliáig téma a kínai kitettséget mérséklése).

Mindazonáltal egyes országok a jelek szerint nem tartják már célravezetőnek ezeket a diplomáciai stratégiákat. Ausztrália és Japán az elemzések szerint a kockázatfedezésen túllépve, kifejezetten Kína ellensúlyozására törekszik az amerikai szövetség erősítésével.

Évtizedes elköteleződés?

A mostani bejelentést értékelő elemzők egy része szerint az amerikai elköteleződés logikus döntés, miután a Kínával való manőverezés megbukott.

Ausztrália „akár két évvel ezelőtt is sokkal jobban tartott volna a következményektől. Ám ha a kapcsolat kizárólag a büntetésről és egymás inzultálásáról szól, akkor ezek már be vannak árazva. Kínának nem jelent alkuerőt, hogy megharagszik, mert folyamatosan mérges” – mondta Euan Graham, a Nemzetközi Stratégiai Tudományok Intézete (IISS) nevű agytröszt elemzője.

Mások szerint szükségtelen kockázatvállalásról van szó. Allan Gygnell, az ausztrál Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének elnöke például úgy vélte, hogy a hármas szövetség egy nyílt végű és egyenlőtlen elköteleződés az Egyesült Államok mellett, miközben az USA további dominanciája és megbízhatósága egyáltalán nincs kőbe vésve.

Másfelől a hármas szövetség eleve nem sokat ér Kínával szemben: szerinte az ausztrál érdekérvényesítést jobban szolgálná a multilaterális diplomácia, a térségbeli koalícióépítés és a diplomáciai meggyőzés, mint az, hogy Canberra Washingtonhoz láncolja magát.

A paktumot amúgy pozitívabban fogadó ausztrál Lowy Institute nevű külpolitikai agytröszt elemzője is úgy ítélte meg: a megállapodás növekvő elvárásokkal jár majd Washington felől. A döntéssel Ausztrália arra játszik, hogy az Egyesült Államok Kína felemelkedése ellenére is kitart régiós jelenléte mellett, és sikeresen megküzd az amerikai történelem „legnagyobb gazdasági és stratégiai kihívásával”.

Európa két szék között

A Biden-kormányzat európai megítélésén biztosan nem javít az ügy: a kaotikus afganisztáni kivonulás után ez a második olyan amerikai stratégiai döntés, ahol az előkészítésből teljesen kihagyták az uniós szövetségeseket, beleértve az ügy kárvallottját, Franciaországot.

Egyes hírek szerint Párizs az utóbbi hónapokban felhozta a tengeralattjárók ügyét Washingtonban is, és a francia térségbeli stratégia kritikus részének nevezték a beszerzést. Erre Biden elhessegette a témát, Párizs pedig végül a sajtóból értesült, hogy kigolyózták őket: a Fehér Ház előbb tájékoztatta az amerikai újságírókat, mint a szövetségeseit.

Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter Franciaország hátbaszúrásáról beszélt, és Donald Trump módszereihez hasonlította az amerikai lépést, a washingtoni francia nagykövetség pedig úgy fogalmazott, az európai partnerek kihagyása a koherencia hiányáról tanúskodik. Később a francia kormány washingtoni és canberrai nagykövetét is azonnal hazarendelte, bár nem végleg, hanem konzultációra, ugyanakkor ez is erős diplomáciai jelzés, amely szerint mélyen érintette a franciákat a dolog.

A Le Parisien francia lap arról írt, hogy az évszázad védelmi szerződése az évszázad blamázsa lett, amely az egész francia védelmi ipart érinti. Mindez pedig a francia nézőpontból az Egyesült Államok aknamunkájának eredménye.

Egyes amerikai elemzők erről azt írták, az európai „stratégiai szuverenitásról”, azaz az Egyesült Államoktól és a NATO-tól független uniós kül- és védelmi politikáról álmodó franciáknak nem kellene meglepődniük, ha más országok is szuverén stratégiai lépéseket hoznak. Egyesek azt is felhozzák, hogy decemberben az EU az amerikaiak ellenkezése dacára kötött befektetési megállapodást Pekinggel. Azaz ebből a nézőpontból a mostani lépés arról is szól, hogy Washingtonban nem bíznak a franciákban Kínával szemben.

Mások úgy vélték, az egyoldalú manőverek az ország tágabb stratégiai céljait is alááshatják. Mike Mazarr, a RAND nevű védelmi agytröszt szakértője arról írt, hogy az Egyesült Államok úgy kerülhet erős ázsiai pozícióba, ha képes létrehozni egy globális koalíciót, amely hajlandó szembemenni Kína egyes, Washingtonban és a térségben felforgatónak tartott manővereivel szemben.

Egy ilyen koalíciót részenként kell összerakni, közben ügyelve rá, hogy az egyes új részek ne veszélyeztessék az egész egységét. Ez a jelen esetben nem sikerült.

Az Egyesült Államok megítélésének romlása addig nem sokat számított, amíg Amerika volt a domináns világpolitikai szereplő, és a szövetségeseinek nem volt más opciója. Ám a jelen helyzetben már nem biztos, hogy ez tartható – írta Mazarr.

A bejelentés ráadásul különösen furcsa időpontban jött, miután az Európai Unió pont pénteken adta ki az Indiai-óceáni és csendes-óceáni térségre vonatkozó külpolitikai stratégiáját. Bár Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője igyekezett hangsúlyozni, hogy nem Kína-ellenes szervezkedésről van szó, a stratégia főbb pontjai közel állnak az amerikai külpolitika jelszavaihoz: a „szabályalapú nemzetközi rend” fenntartása, a demokráciával, emberi jogokkal és joguralommal összefüggő közös értékek védelme, a multilaterális együttműködés támogatása, uniós haditengerészeti jelenlét, a tengerjog megerősítése.

Hogy ebből a tettek terén mennyit és hogyan hajlandó megvalósítani az EU, az természetesen kérdéses, különösen a német és francia gazdasági érdekek, valamint a Kínával kapcsolatos ügyekben menetrendszerűen érkező magyar vétó fényében. Mindazonáltal ezen narratíva szerint az Egyesült Államok nagyobb alkuerőt képviselne az Európai Unióval az oldalán, mint pusztán Ausztráliával és az Egyesült Királysággal.

A térség egyes helyein, például Tajvanon vagy a Kínával határvitáik miatt viaskodó Indiában inkább örülnek neki, hogy Amerika odalépett a gázra. Ugyanakkor a fenti okok miatt Délkelet-Ázsiában például kevésbé lelkes fogadtatásra számíthat a dolog, amint azt például az indonéz külügy rendkívül kimért közleménye jelzi.

Rossz üzlet, jó üzlet

A tengeralattjárók ügye mindazonáltal nem feltétlenül csak a geopolitikai manőverezésről szól. Mint Alessio Patalano, a londoni King’s College professzora levezette, az ausztrálok a beszerzési folyamat elején (az akkor a közbeszédben még élénkebben élő fukusimai katasztrófa miatt) nem atom-, hanem dízelhajtású tengeralattjárókat terveztek, de nyitva akarták hagyni a váltás lehetőségét.

Ez mára beteljesedett, Fukusima régi emlék, és az atom nem számít politikailag veszélyes kifejezésnek. Ugyanakkor a francia megoldás ára jelentősen nőtt az eredeti büdzséhez képest, 50-ről 90 milliárd ausztrál dollárra. További probléma volt, hogy az ausztráloknak relatíve hamar szükségük lett volna az új hajókra, hogy lecseréljék idősödő flottájukat, de a franciák 2035-re tudták ígérni a szállítások megkezdését. Emellett a tengeralattjáró technológiai hátterét sem akarták átadni, emiatt az ausztrál cégek eredetileg 90 százalékra ígért részvétele 60 százalékra csökkent, és a francia fél még ezt is sokallta. Az ausztrálok már korábban jelezték, hogy a változó körülmények miatt készek felmondani az üzletet.

Azaz pusztán anyagi és technológiai szempontból is megérhette az ausztráloknak a váltás, függetlenül annak politikai vonzataitól.

Az egy más kérdés, hogy a beszerzésnek mennyi értelme van. Mike Mazarr úgy vélte, hogy a dollártízmilliárdoknak jobb helyük is lett volna, miután a Kínával szembeni konfrontáció nem nyílt katonai eszközökkel folyik, hanem az úgynevezett szürke zónában, azaz olyan területeken, ahol a kínai akciók nem érik el a katonai fenyegetés szintjét, de mégis destabilizálják a célpontot és megváltoztatják a status quót. Ilyen például, amikor Kína a dél-kínai-tengeri és kelet-kínai-tengeri szigetvitákban halászhajókat vet be, vagy mesterséges szigeteket hoz létre.

Washingtoni nézőpontból viszont más a helyzet. Az amerikai védelmi minisztérium szerint a hadihajók számát tekintve ma már Kínáé a világ legnagyobb haditengerészete. Bár azt nem sokan vitatják, hogy Amerika mind a hajók méretét és képességeit illetően, mind a technológiai és stratégiai területen előnyben van, de a jövőbeli tendenciák alapján ez nem feltétlenül lesz tartható, mivel Peking a repülőgép-hordozóktól kezdve az atomtengeralattjárókig egy sor területen rohamtempóban fejleszt.

Mint a Lowy Intézet elemzője, Sam Roggeveen megjegyezte, a beszerzés szorosabb műveleti együttműködést feltételez az amerikai és ausztrál haditengerészet között, azaz Washington részben kiszervezi Kína feltartóztatását.

Ezzel együtt önmagában a tengeralattjáró-beszerzés egy közel egy évtizedes projekt volt, és eleve az ausztrál haditengerészet kifutó hajóinak pótlását célozta, azaz

a dolog szimbolizmusa ellenére nem arról van szó, hogy valamiféle új fegyverkezési verseny indult volna. Nyolc tengeralattjáró pedig eleve nem sokat változtat a távlati stratégiai helyzeten.

Ahogy az AUKUS hármas együttműködése sem új dolog: Ausztrália védelmi, hírszerzési és nemzetbiztonsági kérdésekben eddig is szorosan együttműködött a többi angolszász országgal. Ebből a szempontból a lényeges új elem egyedül a brexit után valamiféle globális szerepre törekvő Boris Johnson brit kormányfő manőverezése, bár egyes értesülések szerint ez is inkább védelmi ipari okokkal magyarázható, mintsem külpolitikai váltásként.

Amerikai fegyver, kínai piac

Mindez azonban a gazdasági realitásokon nem változtat, és a jelek szerint Pekingben is erre játszanak. Kína nem sokkal az amerikai–brit–ausztrál paktum bejelentése után közölte, hogy beadta csatlakozási kérelmét az Átfogó és Haladó Megállapodás a Csendes-óceáni Partnerségért (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership – CPTPP) nevű gazdasági szerződéshez.

A fura nevű paktum elődje a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) Barack Obama idején az Egyesült Államok kelet-ázsiai stratégiájának legfontosabb eleme volt. A cél egy olyan szerződés létrehozása volt az Egyesült Államok és tizenegy, amerikai és kelet-ázsiai ország között, amely a vámok eltörlése mellett a befektetési- és versenyszabályok, a közbeszerzések, a munkajog, az e-kereskedelem, a szellemi tulajdonjogok és az állami cégek szabályozása terén is közös szabályokat tartalmaz.

E mögött az volt az elképzelés, hogy egy mélyebb gazdasági integrációt előíró szerződéssel az Egyesült Államok jobb helyzetbe hozhatja hazai vállalatait az ázsiai piacokon, megerősítheti Kínával szemben gyengülő gazdasági pozícióit a térségben, és a térségbeli gazdasági szabályozási kérdésekben is kulcsszerepet játszhat. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mert Washington egyik fő panasza, hogy szerintük Peking tisztességtelen gazdaságpolitikát folytat, és állami támogatásokkal és a külföldi konkurencia diszkriminálásával hozza előnybe hazai vállalatait.

A TPP viszont soha nem lépett életbe, mert mire letárgyalták, Barack Obama már mandátuma végén járt, Donald Trump pedig egyik első intézkedésével azonnal felrúgta az alkut. Ebben a helyzetben a maradék tagállamok 2018-ban megkötötték a CPTPP-t, és azóta is várnak Amerika visszatérésére. Az amerikai visszatérés helyett azonban most Kína kopogtat az ajtón, ami jól jelzi a két ország stratégiája közti különbséget:

az egyik tengeralattjárókkal, a másik gazdasági lehetőségekkel próbálja megszilárdítani régiós szerepét.

Hogy Kína végül csatlakozhat-e a CPTPP-hez, az egyelőre elég kérdéses: a paktum állami cégekre és versenyszabályokra vonatkozó részei merőben ellentétesek a kínai gazdaságpolitikával, ráadásul a kínai csatlakozáshoz a többi fél, köztük Ausztrália beleegyezése is szükséges. Mindenesetre a sors iróniája, hogy Kína előtt nem sokkal a brexit utáni útkeresés jegyében az Egyesült Királyság kezdett tárgyalni a részvételről, azaz a jelen állás szerint az AUKUS paktum két tagja és Kína is tárgyalóasztalhoz ül majd.