Az utóbbi hetekben a tokiói olimpia vezette a híreket Japánból, és egyébként is hajlamosak vagyunk megfeledkezni olyan dolgokról, amelyek régen történtek, és hatásuk elnyúlik évekre. Sőt, akár egy évtizedre is. Fukusima és környéke még mindig nincs rendben, pedig a katasztrófa tíz éve, 2011 márciusában történt. A becslések szerint még 30-40 év szükséges a helyreállításhoz, de az 50 év sem kizárt. Giles Price brit fotós két alkalommal, 2017-ben és 2018-ban jutott be azokra területekre, ahol megkezdték a lakosság lassú visszatelepítését, Namie és Iitate városokba.
A két város térsége, ahová négy éve kezdték visszaköltöztetni az embereket, még mindig erősen szennyezett – ahogy persze a fukusimai katasztrófa által sújtott teljes terület –, a föld, az erdők, a halak, az egész vadvilág, a kutak ivóvize, a fán termő gyümölcsök továbbra is veszélyt jelentenek az emberekre, nem lehet most még gazdálkodni se. Minden megváltozott, de Csernobillal ellentétben a japán kormány nem akarja a területet lezárva tartani. Valójában technológiai, természeti és emberkísérlet zajlik itt. Az elmúlt évtizedben számos olyan dologgal kísérleteztek a terület megtisztítására, amire még nem volt példa. Ahogy arra sem számítottak, hogy az erőmű védelmére épített harmincméteres fal alacsonynak bizonyul egy földrengés okozta szökőárral szemben.
Giles Price beszámolója szerint a táj jelentősen megváltozott. Egyszerre láthatók a földrengés és a cunami okozta károk, de jelen vannak már a megtisztítási kísérletek hátramaradt nyomai is. A tisztítási költségek becsült összege megközelíti az 50 milliárd dollárt. Nem tudni, mi lesz a végleges megoldás a szennyezett vízzel teli tárolókra vagy a hatalmas piramisokban álló, sugárzó földdel és terményekkel teli fekete zsákokra, amik most mind a táj részei. Ahogy az emberek mentális állapotára sincs még gyógyír: a sugárzás mellett a másik láthatatlan ellenség az állandó stressz. Hiába a rendezési szándék, minden jövővel kapcsolatos érzést a félelem és a bizonytalanság határoz meg. Az érintett városokból huszonhétezer embert evakuáltak, és eddig csak néhány ezren mertek visszatérni, sokan máshol kezdtek már új életet.
„Járványként terjedt a poszttraumás stressz az evakuáltak között, ami az öngyilkosságok számának megugrásához vezetett. A stressz(ük) oka maga az evakuálás, a félelem, hogy milyen hatással lehet a sugárzás rájuk és a családjukra, és a furcsa világ, amiben szembe kellett nézniük a sugárzással és annak kockázataival” – írja Fred Pearce környezetvédő, író a Restricted Residence című, a fotóanyagból, a Loose Joints Publishing gondozásában tavaly megjelent könyvben.
A könyv képekkel indul, a szöveghez csak a közepe felé érkezünk meg. Szép fokozatosan közelít a látvány a nagy plánoktól, a tájképekből az emberek megjelenéséig és a portrékig. A felvételek hőkamerával készültek, a látvány a konceptuális és a dokumentarista fényképezés határán mozog. Normál fényképekkel bemutatni egy láthatatlan fenyegetettséget komoly kihívás. Nem mellesleg fotográfiailag nehéz mit hozzátenni a csernobili képek után. A hőkamera általános használata inkább az orvostudományban vagy az ipari területeken megszokott, de manapság már a bűnügyi fényképezés területére is beszivárgott. Talán ezért ennyire találó a médium megválasztása, a hőkamera alkalmas arra, hogy nem látható dolgok után is kutasson. Jól illeszkedik a témához, mert képes fenntartani azt a feszültséget, amit a szabad szemmel megismerhetetlen ellenség fenyegetése okoz.
„Nagyon kifejezőnek találom a feszültséget, ami a mindennapi élet hétköznapisága, a színek és a között a tudat közt feszül, hogy ezek az emberek egy potenciálisan káros környezetben élnek… Van egy orvosi konszenzus arról, hogy voltak és lesznek is problémák, amik inkább mentális, mint fizikális jellegűek... Ezek a képek bemutatják az ember ellenálló képességét is, és kérdéseket vetnek fel arról, hogy milyen következményekkel jár ember okozta katasztrófákkal együtt élni” – olvasható Ayla Angelos cikkében az Isn't Nice Thaten.
A CBC Radio cikkében egy rövid interjú is hallható a szerzővel.
