Egy élet, ami pontosan olyan, mint egy regény

Talán kicsit közhely, de éppen ezért igaz, hogy vannak olyan életek, amelyek már önmagukban is könyvbe illők, és vétek lenne, ha nem születne belőlük szépirodalmi alkotás. Leonora Carrington (1917–2011) egész életét regénybe illő fordulatok jellemezték. Egy angol arisztokrata család lánya volt, ám a merev társadalmi elvárásokkal szembeszállva a művészetet és a szabadságot választotta. Hamarosan a szürrealizmus vonzásába került, és Párizsban találkozott Max Ernsttel, akivel szenvedélyes, de viharos kapcsolata volt. Amikor a nácik internálták Ernstet, Leonora idegösszeomlást kapott, amit kegyetlen pszichiátriai kezelések követtek Spanyolországban. Szökése után Mexikóba emigrált, ahol új otthonra és alkotói közegre lelt. Élete során folyamatos küzdelmet vívott a női művészek elismeréséért, és a saját útját járva vált a szürrealizmus egyik meghatározó alakjává, különös történeteit és mitikus képi világát a saját traumái és kalandjai ihlették.

Az utóbbi időkben Carrington nálunk is egyre ismertebbé vált, hiszen két korábbi műve is (A hallókürt, Fehér nyulak) nagy sikert aratott. A róla szóló életrajzi regény azonban nemcsak ezek miatt érdekes, hanem mert az az Elena Poniatowska írta, aki az elmúlt évtizedek egyik legjobb mexikói írójának számít, és akinek ez az első magyarul megjelent alkotása.

A szerző francia–lengyel arisztokrata családban született Párizsban, de gyermekkorában Mexikóba költözött. Írói pályáját újságíróként kezdte, és munkássága során mindig az elnyomottak, szegények és nők hangja maradt. Poniatowska munkáit az empátia, történelmi tudatosság és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettség jellemzi. Számos nemzetközi díjat kapott, köztük a spanyol nyelvű irodalom legnagyobb elismerését, a Cervantes-díjat, mégpedig éppen a most megjelent művéért.

Vajon meg lehet ezt újszerűen írni?

Előzetesek ismeretek és olvasmányélmények ide vagy oda, a félezer oldalas regényes életrajz számos meglepetést tartogat az olvasónak. A szöveget ugyanis két dolog jellemzi: a képszerű (vagy ebben a formában pontosabb a filmszerű jelző) ábrázolás, valamint az ilyen távon egészen meglepő sebesség. Poniatowska ugyanis az első laptól az ekkor még csak óvodás korú hőse nyomába szegődik, és ezután tűzön-vízen keresztül vele maradunk egészen idős koráig. A történések pedig megállíthatatlanul peregnek egészen a végéig.

Ez a végletes karakterközpontúság és filmszerű ábrázolás pedig azt jelenti, hogy mindig csak azt látjuk, hogy Leonora mit mond és mit tesz, és azt csak nagyon ritkán tudhatjuk meg, hogy vajon közben mire gondol. Természetesen ugyanez a helyzet a többi szereplővel is, néhány apróbb kivételtől eltekintve csak akkor látjuk őket, amikor hősünkkel vannak. És ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy milyen nyaktörő tempójú az alapvetően realista, ám néha szürreálisba hajló narráció, akkor érthető meg igazán, hogy milyen furcsa vállalás ez a rendhagyó életrajz. Itt kicsit minden elmosódik, ám ez nagyon jól áll ennek a szövegnek.

A regény Carrington gyerekkorától követi az eseményeket, bepillantást engedve a gazdag brit iparmágnás család elnyomó légkörébe, amely elől a fiatal Leonora menekülni próbált. Ez az elvágyódás és a szabadság iránti vágy egyértelműen meghatározta későbbi életét és művészetét. A könyv egyik legerősebb pontja az, ahogyan Poniatowska ábrázolja Carrington és Max Ernst, a szürrealista művész viharos kapcsolatát. A szenvedély és a művészi inspiráció mellett a kapcsolatukban jelen lévő feszültségek és konfliktusok jól tükrözik a korszak művészeti és társadalmi dinamikáit.

Nem a művész számít, hanem az ember

„MARIE-BERTHE AURENCEHE felett teljesen átveszi az irányítást a féltékenység, megjelenik a lakásnál, és zokogva követeli a jogait: »Én vagyok a feleséged!« Dörömböl, és rugdossa az ajtót. Max ráveszi a távozásra, ám amikor Leonorával kilépnek a házból, a nő ott áll az ajtóban, és rángatni kezdi a férjét:

– Megígérted, hogy elviszel egy koncertre a Salle Pleyelbe!

Lehetetlen megszabadulni tőle. Leonorát megérinti ez a szép, hisztérikus nő, homlokát játék babához illő, rövid tincsek borítják. A Café de Flore-ban rendezett kirohanásaikor csöppet sem tűnt törékenynek, most viszont egész megjelenése, a kézfejétől a frizurájáig törékenységet sugároz.

Hármasban hallgatják Bach I. Brandenburgi versenyét, és Max kijelenti, hogy a hangszerek valójában égben lebegő testek.

– Mint Isten? – kérdezi Marie-Berthe, aki mindent az isteni ítéletre vezet vissza, mire Ernst azt feleli, hogy a hangszerek sokkal szebbek, és már Isten feltalálása előtt is a sztratoszférában lebegtek – a hangjegyek, az égi körök, az üstökösök, a hullócsillagok és az égitestek is…”

A szerző ugyanakkor elsősorban nem a művész Leonorára, hanem az emberre koncentrál, aki előbb fiatal lányként bonyolódik bele ebbe az őrült kapcsolatba, majd a férfi elvesztése és a világháborús élmények hatására összeomlik, hogy hónapokat töltsön elmegyógyintézetben. Ugyanilyen fontos azonban az a komplex viszony is, ami Mexikóhoz fűzi, ahová előbb nem tud beilleszkedni, majd amelyet nem hagy el annak ellenére sem, hogy sokáig nem tudja, miként viszonyuljon hozzá.

Közben az évtizedek telnek, de Leonora alig változik. A helyszínek, barátok és szeretők cserélődnek, de ő mindvégig megmarad annak a szabad szellemű, kiszámíthatatlan és öntörvényű alaknak, akinek született. Az ő személyisége valószínűleg még olvasás után sokáig velünk marad, a többiek viszont nagy valószínűséggel kihullanak, még az olyan nagy művészek is, mint André Breton, Marcel Duchamp, Octavio Paz vagy Juan Rulfo. Érdekes vállalás egy ilyen méretű életrajzi regénynél, de kétségtelenül működik a dolog. Szóval aki szeretne olvasni a múlt század egyik legnagyobb lázadójáról egy olyan nézőpontból, amivel máshol nem igazán lehet találkozni, az nyugodtan vágjon neki a Leonorának, mert megéri.

Elena Poniatowska: Leonora – Leonora Carrington regényes élete
Fordította: Greilinger Szonja
& kiadó, 2024, 7290 Ft