Párját ritkító ízléstelenség a 13 Oscar-díjra jelölt Emilia Pérez

A musicalek megkívánják, hogy ne foglalkozzunk a valósággal, hiszen a valóságban nem szokott olyasmi történni, hogy az idő megáll, és valaki egy pillanatra zenei aláfestéssel dalra fakad – kivéve, ha éppen egy kereskedelmi csatorna tehetségkutatójában dolgozunk, de akkor is inkább befogjuk a fülünket. Az Emília Pérez az a fajta musical, ami a dalokon kívül is megköveteli azt, hogy nehogy valóságnak higgyük azt, amit a főszereplők művelnek. A „zavarba ejtő” jó kifejezés arra, ami az egyébként 13 Oscar-díjra jelölt filmben történik, gyakorlatilag minden percében, a „meghökkentő” is jó, de talán a legjobb az, hogy „ízléstelen”.

Az Emilia Pérez olyan, mintha valaki egy lehetetlen alaptörténet feldolgozásának úgy állt volna neki, hogy csak és kizárólag rossz döntéseket hoz. Én ezt üdvözlöm, szerintem a modern, népszerű filmgyártásban nem szokás ordítóan rossz döntéseket hozni, súlytalanokat és szürkéket annál inkább.

Az Emilia Pérez nem súlytalan és nem szürke, ezt mindenképpen a javára lehet írni, de hogy micsoda egészen pontosan, arra csak a film felénél jöttem rá, annak ellenére, hogy addigra már túl voltam egy nemi megerősítő műtéten, egy vaginaplasztikáról szóló dalon, Zoe Saldaña óriási műszemöldökén, a spanyolul visítozó Selena Gomezen, érzésre a világ harminc különböző pontján, de mindig beltérben játszódó cselekményen, és akkor esett csak le, hogy ez micsoda. Az Emilia Pérez egy szappanopera.

Mexikó, vagyis a filmben bemutatott „Mexikó” persze elárulhatta volna, ha képesek lennénk gondolkodásra azon túl, hogy befogadjuk, mi történik benne. Az Emilia Pérez története a következő: egy mexikóvárosi ügyvédet, Ritát (Zoe Saldaña) megkeres egy véreskezű kartellfőnök (Karla Sofia Gascon, tetovált arcú, szőrös férfinak maszkírozva) azzal, hogy segítsen elintézni a nemi megerősítő műtétjét.

A műtét sikerül, és mostantól a főnök neve Emilia Pérez (Karla Sofia Gascon). Emiliának sajnos maga mögött kellett hagynia feleségét (Selena Gomez) és két gyerekét, de kiadja magát a saját testvérének, és meghívja őket magához vendégségbe. Nem vagyok az első ezer ember között a világon, akinek emiatt a Mrs. Doubtfire jutott eszébe.

Képzeljük el, hogy egy filmben van a Mrs. Doubtfire, egy szomorú dal mexikói tömegsírokról, egy tévéről felvett karaokejelenet, és igen, a már említett éneklés a hüvelyplasztikáról és annak költségéről. Nincs egy eleme sem, ami illene a másikhoz, és nincsen egy olyan eleme sem, ami jó ízléssel vagy éppen arra alkalmas megközelítéssel született volna meg.

Nem tudom, hogy mi idegenít el jobban bennük, ha énekelnek, vagy ha nem. Ráadásul itt nem a Megalopoliszhoz hasonló, személyes őrületről van szó, Jacques Audiard író és rendező egy francia regény kis részletét dolgozta fel, először egy opera librettójának, aztán nemzetközi filmnek. Totálisan laikus a hozzáállásom az operához, ezért ha hunyorítok, azt is ki merem jelenteni, hogy abszolút megértem – eltúlzott érzelmek, búcsú a valóságtól, felfokozott színészi játék, hihetetlen fordulatok.

Mindez pont a mexikói vagy éppen török telenovellákra is igaz, és ha nem az opera felől közelítjük az Emilia Pérezt, akkor egyre gyanúsabb lesz, hogy minden színész olyan alakítást nyújt, mintha tudná, hogy fél perccel később közlik vele, hogy a felesége igazából az öccse, vagy éppen fordítva. Ez akkor lesz különösen problémás, amikor az Emilia Pérez a főszereplőjével együtt megpróbál szembenézni Mexikó jelenével, a borzasztó mészárlásokkal, gyászoló özvegyekkel, holttesteket kereső rokonokkal, akik nem tudják, hogy a szeretteik miért és hogyan tűntek el évekkel ezelőtt, nyom nélkül. Talán ez a film legnagyobb disszonanciája: hogyan lehet valami egyszerre camp, eltúlzott és extrém, hogyan lehet zenés–táncos, és hogyan lehet szomorú?

Audiard nemhogy ezekkel nem tud megküzdeni, de azzal sem, hogy minden felháborító vagy zavarba ejtő eleme ellenére ne legyen bénítóan unalmas. Az elején meghökkentő és Saldañának köszönhetően legalább mozgékony musicalbetétek fokozatosan elkopnak a filmből, pedig a legfásultabb nézőt is fel tudja rázni, ha egy nemi megerősítő műtéten morfondírozó izraeli sebész a páciens kartonját böngészve dalra fakad. Dalok nélkül viszont az Emilia Pérez nem különösebben érdekes, sem izgalmas, amikor már kiismerjük az összes trükkjét és az összes módszert arra, hogy hatni próbáljon ránk.

Amikor pedig sikerült kifogyni a trükkökből, akkor jön elő igazán a szappanoperaság a filmből, a fájdalmas kitörések, az őszintének tűnő érzelmek, a könnyes szemű vallomások, keverve a drogkartellek kliséivel. Mintha mindegyik főszereplő teljesen más regiszteren játszana: Saldaña kezd főszereplőként, a második felétől valamennyire a háttérbe szorul, de mindvégig véresen komolyan veszi a feladatot. Az első filmjében játszó Karla Sofia Gascon mintha csak fizikailag felelt volna meg a feladatra, nem pedig a limitált színészi képességei alapján, Selena Gomez pedig a fúriaként viselkedő drogbárófeleségként folyton dülleszti a szemét és őrjöng.

Az mondjuk kétségtelen, hogy ő kapja talán a vizuálisan legérdekesebb musicaljeleneteket: az egyikben a hálószobájában őrlődik, de néha a falon keresztül átjut egy szimbolikus térbe, ahol dühönghet egy kiadósat, a másikban pedig a szeretőjével enyeleg egy karaokegép képernyőjén. Ekkor sikerül a filmnek is eltalálnia azt a regisztert, amit szeretne, ekkor működik a musical, az érzelmek, és vizuálisan is sikerül megteremteni a világot, ami illik a jelenethez.

Mert mintha Audiard – akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint A próféta vagy a Testvérlövészek – nemigen találná, hogy pontosan hogyan is szeretné ezt a fajta túlzást bemutatni. Néha óriási lóugrásokkal halad a története, és nem mutat meg olyasmit, amire kíváncsiak lehetnénk. Ezek szerint mégis van olyan, amit vissza tud tartani. Az Emilia Pérez ugyanis nem a visszatartásról szól – főszereplőjének sem sikerült uralkodnia magán –, de azzal, amit ránk ont, nem leszünk elégedettek, még ha úgy is szerettük nézni A homok titkait, hogy közben a Figaro házassága szólt.

Az Emilia Pérez február 27-től látható a mozikban.