És azt ismered, amikor Isten, Johnny Cash és apa együtt vedelt?

Akiről most írni fogok, azt alighanem a legtöbben ismerni fogják, hiszen az elmúlt évtized legnevesebb izlandi írója, Jón Kalman Stefánsson olyan gyors és üstökösszerű karriert futott be idehaza, mint senki más. Mindössze néhány év alatt egy szinte teljességgel ismeretlen északi szerzőből az egyik legfelkapottabb kortárs alkotóvá vált, akinek a könyveit egyszerre két kiadó (a Jelenkor és a Typotex) is kiadja, és akinek gyakorlatilag minden új kötete eseményszámba megy.

Ennek az oka pedig az lehet, hogy Stefánsson olyan egyedi és jól felismerhető hangot használ, amely egyszerre költői és fennkölt (a giccshatáron azonban még mindig innen), és amely úgy tud minket tudósítani az élet hullámhegyeiről és -völgyeiről, hogy közben jól megfér egymás mellett a szent és a profán, a komédia és a tragédia. Az pedig még különösebbé teszi ezt a példátlan sikert, hogy gyakorlatilag minden Stefánsson-alkotásban ugyanazok az önéletrajzi elemek köszönnek vissza szinte változtatás nélkül, így a szerető anya korai elvesztése, az alkoholista apa, a szótlan mostohaanya, a vidéken töltött meghatározó időszak, a halfeldolgozói munka, a zene szeretete és a viszonzatlan szerelem.

Amikor a Beatles Isten ellen harcol

Bár mostanra jól megszokhattuk a szerző stílusát, a Sárga tengeralattjáró című regény kissé kilóg a sorból, hiszen ennyire mélyen személyes és leplezetlenül önéletrajzi, valamint ennyire egyenes vonalú történettel talán még soha nem találkozhattunk az írónál. A sztori keretét egy, a szerzőre nagyon is jellemző szituáció adja: a regénybeli Stefánsson egy angliai parkban üldögél, hogy kivárja a megfelelő pillanatot arra, hogy odasétálhasson legnagyobb kedvencéhez és példaképéhez, Paul McCartney-hoz, akinek valami nagyon fontosat kellene elmondania. De hogy pontosan mit, még maga sem tudja. Szerencsére szép az idő, és nagyon úgy tűnik, hogy az idős zenész sem siet, így van néhány óra arra is, hogy mindezt átgondolja.

A múltba csöppenve abban a pillanatban találjuk magunkat, amikor az elbeszélő alig hatéves énjével igen ridegen és szerencsétlenül közli az édesapja, hogy az édesanyja meghalt. Ezelőtt és ezután hosszas csend. Mint ahogy egész életükben a csend lesz az, ami jellemzi a kapcsolatukat. A meglehetősen magának való férfi talán soha sem volt alkalmas apának, a szeretett nő elvesztése azonban végleg összetör benne valamit. A mit sem értő kisfiú így magára marad, és nem tehet mást, mint hogy megpróbálja a maga módján értelmezni a sokszor nagyon is kiismerhetetlennek tűnő világot. Az első kézenfekvő nézőpont a vallás és így a Biblia, ám a fiú sehogy sem tudja megérteni, hogy miként lehet tisztelni egy olyan Istent, mint amilyen az Ószövetségben szerepel, aki pontosan olyan rideg és nemtörődöm, mint az ő édesapja. Ha választani kell, akkor Jézus lenne az, aki inkább rá hasonlít.

Így a gyermeki fantázia gyorsan felosztja a csapatokat:

• az egyik oldalon van az örökösen mogorva apa, a neki nem tetsző embereket gondolkodás nélkül elpusztító Isten, valamint a némi potyapia reményében bármikor felbukkanó Johnny Cash (akinek a lemezét hallgatva az apának gyakran eljár a keze);
• a másikon pedig a kisfiú, Jézus, a Beatles legváratlanabb helyeken felbukkanó tagjai, valamint azok a halottak, akikkel a mostohaanyja szüleinél tett kirándulás során megismerkedik.

Ahogy látható, ezúttal is egy meglehetősen szürreális nézőpontot kapunk, ám ez most sokkal inkább tűnik egy magányos gyerek segélykiáltásának, mint puszta irodalomi bravúrnak. Az izlandi szerző talán egyik korábbi művében sem ábrázolta még olyan pontosan a gyermeki magányt, mint itt. De természetesen Stefánsson nem lenne Stefánsson, ha mindezt depresszív módon tenné, így minden szomorú eseményt feldob valamilyen váratlanul megjelenő fantáziaalak vagy nem várt fordulat, amely továbbvezet bennünket a kisfiú kamaszkorába, majd abba az időszakba, amikor fiatal felnőttként végre belevág a szépirodalomba.

Hiába kapjuk ismét szinte ugyanazt, mint amit több korábbi műben is, a varázslat még mindig működik.

Ugyanúgy el tudunk érzékenyülni az anya halálán, ugyanúgy meg tudunk döbbenni az apa viselkedésén, és ugyanúgy tudunk szurkolni a fiúnak, hogy megtalálja ebből a végtelen magányból a kiutat. És hiába szerepel itt a Mindenható, különböző zenekarok semmiből előbukkanó tagjai, furcsábbnál furcsább szellemek, a világ első verse a sumer irodalomból, vagy a gyanútlan McCartney-t meggyilkolni akaró Putyin, ez a kötet akkor is önéletrajzi marad, és elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük korunk egyik legnagyobb és legnépszerűbb szerzőjét.

Költőként is remek

Külön öröm, hogy az új regénnyel párhuzamosan a Typotex Kiadó megjelentette a szerző válogatott költeményeit, mégpedig a nem túl kreatív Versek címmel. Ebben a vékonyka kiadványban az a legjobb, hogy gyűjteményes kötet lévén betekintést nyújt a stefánssoni líra alakulásába a kezdetektől egészen napjainkig. A könyv hosszas, tartalmas és a szerző által írt utószavából kiderül, hogy milyen nehéz is volt a pályakezdés, hiszen gyakorlatilag senki sem bízott a költőben, aki így természetesen a családjától sem kapott érdemi segítséget. Szerencsére Stefánsson nem adta fel, és hosszas kilincselés után végül magánkiadásban láttak napvilágot az első versei.

Ezekről a korai versekről elmondható, hogy jobbára rövidek, tömörek és egy-egy frappáns ötletre vannak felépítve. És bár önmagukban nem váltják meg a világot, mégis van bennük valami, amelyből érződik, hogy egy későbbi nagy formátumú művész munkái.

Nagyon ritka dolog az, hogy valaki egyszerre alkosson igazán maradandót a líra és próza területén is, de Jón Kalman Stefánsson esetében vita nélkül ez a helyzet. Szóval, aki egy igazán jó könyvre vágyik, legyen az regény vagy verseskötet, irány a bolt, mert az izlandi szerző mindkettővel egyszerre szolgálhat.

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró
Fordította: Patat Bence
Jelenkor, 2024, 5299 Ft

Jón Kalman Stefánsson: Versek
Fordította: Egyed Veronika
Typotex, 2024, 3900 Ft