Jón Kalman Stefánsson: Követhetjük az Orbánokat és Trumpokat, de akkor embertelenné válunk, mert bezárjuk a szívünket

Szinte hazajár Budapestre, nem először és remélhetőleg nem is utoljára van Magyarországon, idén három könyve, az első prózakötete (Árkok az esőben) és a legfrissebb regénye (Sárga tengeralattjáró), illetve egy verseskötete (Versek) is megjelent magyarul, és éppen a könyvfesztivál díszvendégeként van jelen. Mit jelent önnek a magyar olvasók szeretete? Mit gondol, miért tudja ennyire megszólítani egy izlandi író a magyar olvasókat?

Ez egy olyan dolog, ami először engem is váratlanul ért. Rengeteg országban jelennek meg a könyveim, de mind közül Magyarország a legkülönlegesebb, már csak azért is, mert itt két kiadóm és két fordítóm is van, hihetetlenül jól fogynak a kötetek. Fogalmam sincs, miért alakult így, hiszen például Dániában és Franciaországban is nagy példányszámban kelnek el a könyveim, de kétségtelenül a magyar piac a legjobb. Mindkét fordító (Egyed Veronika és Patat Bence) fantasztikus, de nem tudom, mit indított be ennyire a magyar olvasóknál a munkásságom. Mindenesetre nagyon hálás vagyok.

Talán azért is tudja ilyen jól megszólítani a magyar olvasókat, mert Izland zordságához és sötétségéhez könnyen tud kapcsolódni egy kelet-európai olvasó. Csak itt inkább a társadalomra, az emberekre nehezedik valami sötét súly, kevésbe a táj határozza meg a mindennapokat.

Nagyon érdekes megfejtés, még nem is gondolkodtam ezen, de tetszik. Ha az elmélete részben vagy egészben helyes, akkor az izlandi sötét és zord természet valami egészen mást jelent önnek, mégis tud kapcsolódni hozzá. Látja, ez is jó példa arra, hogyan működik az irodalom: sosem lehet tudni, kiben mit indít el, melyik országban lesz sikeres egy regény.

Mert minden alkalommal, amikor kinyitnak egy könyvet, bármi megtörténhet, nem tudhatod, mit jelent majd az egyik olvasónak, és mit egy másiknak. Ezért is tartom nagy kalandnak az irodalmat.

A 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Budapest Nagydíjat vehette át. Számítanak a díjak és a kritikák?

Természetesen büszke és boldog vagyok, amikor kapok egy díjat, örülök a kiadóim miatt is, mert a díjak nekik is segítenek, hogy jól fogyjanak a könyveim, és ha jobban fogy a könyved, az segít, hogy tovább tudj alkotni. Hasonló a helyzet a kritikákkal is. Mindig tudtam, hogy az idő az egyetlen kritika, ami számít, az egyetlen díj, ami érvényes marad. Fiatalkoromban nagyon érdekeltek a kritikák, nagyjából öt évig én is írtam könyvekről. Emellett rengeteg kritikát olvastam, régi, 40-es, 50-es, 60-as évekbeli izlandi magazinokon rágtam át magam, és nagyon érdekes volt látni, hogyan írtak azóta már klasszikussá váló vagy később teljesen elfelejtett könyvekről. Néha ügyesen jósolták meg, hogy valami sikeres lesz, sokszor azonban nagyon pozitívan írtak valamiről, ami teljesen érdektelenné vált. Emiatt is helyén tudom kezelni a kritikákat, hiszen az csak egy személy véleménye a korban, amelyben éppen élünk. De megeshet, hogy tíz év múlva senki sem fog emlékezni.

A Sárga tengeralattjáró című új regényében is visszaköszön az írásait átitató magány és fájdalom. Ebben a személyes felnövéstörténetben talán még jobban kitárulkozik, mint az eddigi műveiben. Az apját nagyon távolinak érző, magányos kisfiútól a kamaszkori útkeresésen át az íróvá válásig jutunk, miközben elmélkedik Istenről és a világról, a gyászról, szerepet kap egy Trabant és persze a Beatles is. Nehezebb volt megírni ezt a könyvet, mint a korábbiakat?

Nem, nem igazán befolyásol, hogy miről írok.

Picit bővebben?

Amikor írok, teljesen átadom magam az írásnak. Teljesen belemerülök abba, amit csinálok. Persze érthető, ha azt gondolja, hogy a személyes tapasztalatok papírra vetése eltér, de nem ennyire bonyolult, nem nehezebb arról írni, ami jobban rólam szól, mert mindig igyekszem magamat adni, mindent, ami bennem van, és amit a világban látok. Igyekszem kinyújtani a kezem és az írásaimban átölelni az egész univerzumot. Akkor is, amikor a saját életemet használom az írásaimban, a velem történt dolgokat, ezt gyakran megtettem a könyveimben különböző módokon. Néha talán egy homályos emlékből indulok ki, vagy inkább néhány érzésből. De ez nagyon gyorsan megváltozhat az írás során, mert maga a regény veszi át az irányítást. Szóval igen, amikor valamiről írok, ami a gyerekkoromra épül, az a folyamatban valami több és nagyobb lesz, és a saját világává válik. Tehát részben a gyerekkoromról van szó, de csak részben. Valami más jön oda, valami, amit soha nem tapasztaltam meg. Ez az írás egyik szépsége és rejtélye. Folyamatosan olyan dolgok jönnek elő, amikre soha nem gondoltál, hozzáférhetsz egy olyan világhoz, amelynek létezéséről nem tudtál. És csak írás közben férek hozzá. De amikor befejezem az írást, akkor vége, lezárult.

És akkor ürességet érez?

Az írás egyszerre boldogság és nagyon kemény munka. Az első vázlat megírása mindig picit eltér a folyamat többi részétől, csak leülök és írok, teljesen elveszek az írás világában, nem számít, merre vezet majd a történet. A következő folyamat már nehezebb, amikor elkezdek kételkedni részekben, hogy elég jók-e. A munkanapok végén viszont mindig nagyon fáradtnak, ugyanakkor elégedettnek érzem magam. Nagyon jó érzés.

Amikor elkezdek egy regényt, mindig azt hiszem, hogy majd befejezem egy ponttal a végén, és kész, utána szabad leszek. De ez nem így van. Amikor elkészülök az első vázlattal, elolvassa a feleségem, újradolgozom, elolvassa más is, akkor is javítok rajta, ez egy hosszú, sokszor hónapokig tartó folyamat, mire véglegessé válik a szöveg. Közben egyre nehezebb a történetben maradni, egyre nehezebb dolgozni rajta, egyszer pedig elérem azt a pontot, amikor vége, már nem tudok bejutni. Egy önálló világgá válik, amiben már nincs helyem többé, kívülállóvá váltam. És akkor kész a regény.

Előfordul, hogy újraolvassa a régebbi könyveit? Nekem érdekes élmény volt az Árkok az esőben olvasása a későbbi regényei után.

Nem, soha. Sosem ülök le és veszem elő a régi könyveim. Persze előfordul, hogy kénytelen vagyok egy fordítás miatt, például most, amikor megjelent magyarul az Árkok az esőben, de az már egy nagyon régi könyv, majdnem három évtizeddel ezelőtt írtam. Alighanem mindig találnék valamit, amivel nem vagyok elégedett. Amúgy is rengeteg könyv van, amit szeretnék elolvasni, minek pazaroljam az időmet a sajátjaim újraolvasására?

Rengeteg családi tragédia húzódik meg az írásaiban, elég csak édesanyja elvesztésére gondolni, visszatérő szereplők és elemek bukkannak fel a regényeiben, picit mintha létezne egy Jón Kalman Stefánsson-univerzum, aminek a szuperhőseivel találkozunk. Van kedvenc karaktere, akit valahogy mindig megjelenít?

Nincs, de ha lenne, azt sem árulnám el.

Tehát van.

Sok karakter van a fejemben, akik így vagy úgy már megjelentek a könyveimben, akár különböző neveken, vannak viccesebb karakterek, akikről szórakoztató írni, és persze vannak, akik a családtagjaimra épülnek, a régi történetekre, érzésekre. És hiába én teremtettem őket a könyveimben, nem tudom irányítani őket, szóval még engem is meglepnek. Nagyon lenyűgözőnek tartom, amikor az ember alkot valamit, amit nem tud irányítani.

Mit jelent önnek izlandinak lenni?

Fiatalabb koromban soha nem gondoltam a saját izlandiságomra, akkor változott meg, amikor elkezdtem többet utazni, más országokat látni, más emberekkel találkozni. Ha nem utazol, nem látod igazán a saját országodat, nehezebb megértened a saját hazádat. Így aztán csak felnőttként jöttem rá, hogy izlandinak lenni egészen más. És nem azért, mert jobbak vagyunk, hanem mert egy szigeten élünk, távol minden mástól, és sok értelemben elszigetelten, olyan anyanyelvvel, amit kevesen értenek. Szigetlakónak lenni pedig szintén különleges. Olykor olasz olvasók Szardíniából vagy Szicíliából odajönnek hozzám, és azt mondják, értik az írásaimban azokat a dolgokat, amiket csak egy szigetlakó ért. Ez egy olyan érzés, amit nehéz megmagyarázni. És persze Izland formál, nagyon másképp írnék, ha például Dániában élnék. Izland mindig bennem van, amikor írok. Soha nem gondolok rá, de ott van, és egyszer csak előjön. Izland mindig, mindenhova elkísér.

Az írása egyszerre tud könnyed és végtelenül mély is lenni. És igen, a történetei játszódhatnának bárhol, hiszen az élet nem csak Izland vidékein élet. Talán éppen ezért könnyű szeretni a regényeit, mert mindig mindenhol emberek vagyunk, érzésekkel, vágyakkal, hibákkal, így játszódhatnának bárhol. Tudná a történeteit más tájba és országokba helyezni?

Azt hiszem, igen, de nem anélkül, hogy kihagynám Izlandot. Tudja, olyan, mintha mindig ott lenne mögöttem az autó hátsó ülésén, az izlandi táj a zsigereimben van. De remélem, hogy bizonyos értelemben nem számít, honnan jön az ember, amikor ír. Ha előveszel egy könyvet – Izlandról, Magyarországról, Görögországból vagy Kínából, tényleg bárhonnan –, és elolvasod, megérint valami más kultúra, más természet, olyan, mintha egy új világot fedeznél fel. Ugyanakkor érzed, hogy bizonyos értelemben ez a te országod is, mert – és ez egy közhely – mindannyian a Föld polgárai vagyunk.

Sokszor beszélt már arról, mennyire megosztott a világ. Szorong amiatt, amit lát?

Már nagyon fiatalon érdekelni kezdett a csillagászat és az űrkutatás, láttam az űrből készült képeket a Földről. Csodálatos, gyönyörű ​bolygónk egy kis kék folt az univerzum végtelen sötétjében, mi azonban képesek vagyunk felosztani több száz országra, határokat húzni és kerítéseket emelni, azt mondani, hogy ezek vagy azok az emberek nem érnek annyit, mint te vagy én, hogy feketének lenni kevesebb, mint fehérnek.

Ha a világűrből nézed az egészet, ez egy nagy ostobaság, hihetetlen hülyeség.

Lehet, hogy naiv vagyok, de szerintem ez a helyes gondolkodás. Ráadásul talán soha nem tapasztaltuk annyira, mint most a globális felmelegedés ügyében, hogy a megosztottság rossz. Ha valami történik a Földön, az mindenkit érint.

Mennyi felelőssége van egy izlandi írónak ebben?

Azt gondolom, hogy az irodalom egy levél, ami arra próbál emlékeztetni vagy rámutatni, hogy bárhova is megyünk, egyformán a Föld polgárai vagyunk. Ha történelmi regényt írsz, ami ötezer évvel ezelőtt játszódik, a díszletek talán mások lesznek, de az emberi szív mindig ugyanaz, az soha nem változik. És nem fekete, nem fehér, nem magyarul vagy angolul beszél, csak él.

Többször is nyilatkozott magyar lapoknak politikai témákban. Itt vagyunk az amerikai elnökválasztás küszöbén, a magyar miniszterelnök nagy barátja, Donald Trump az egyik jelölt.

Ha Trumpot ismét megválasztják, az szörnyű következményekkel járhat az Egyesült Államokra és a világra nézve is. De ennél is komolyabban kell venni azt, hogy valós esély van az újraválasztására, és hogy az Egyesült Államok lakosságának fele lát benne valami jót. Tehát az, hogy egy olyan ember, mint ő, ennyire népszerű, talán nagyobb veszélyt jelent, mint ő maga. És persze ugyanez vonatkozik Európára is. Például a miniszterelnökük, Orbán Viktor túl régóta hatalmon van, ez is mutatja, hogy valami nincs rendben. Közben sok más európai országban is tör fel a jobboldal és a populizmus, ilyen időket élünk.

Részben a globális felmelegedés miatt úgy gondolom, hogy válaszút elé értünk. A világ nagy részén egyre melegebb van, és emiatt emberek milliói fognak új otthont keresni. Két lehetőségünk van. Követhetjük az Orbánokat és Trumpokat, de akkor embertelenné válunk, mert bezárjuk a szívünket, lezárjuk a határainkat, és teljesen elfordulunk azoktól, akiknek segítségre van szükségük. Vagy pedig választhatunk egy másik utat, és megpróbálunk megoldást találni. Ami persze nem könnyű, de nem is olyan nehéz, hogy ne lehetne meglépni. Ehhez azonban bátorság és emberség kell. A politikusoknak be kellene látniuk, hogy nem tudják megváltani a világot, de minket megmenthetnek attól, hogy elpusztítsuk. Nekünk, íróknak és az újságíróknak pedig az a feladatunk, hogy hangot adjunk ezeknek a dilemmáknak. Nehéz feladat, főleg egy olyan korban, amikor egyre jobban ellehetetlenítik a független sajtót, és egyre kevesebb az olyan sajtótermék, amiben megbízhatunk.

Tavaly az irodalom rocksztárjaként konferálták fel a Margón, és minden alkalommal rengetegen állnak sorban az aláírásáért, ami valóban sztárstátuszba helyezi. Annak is érzi magát?

Természetesen örülök annak, ha a dolgok jól mennek, és olyankor persze mindenféle jelzőket aggatnak rám. De amikor egyedül vagyok, és leülök írni, ezek a hangok elnémulnak. Amikor írok, csak a papír van, és én. Olyankor nem számít, hogy mit írtam korábban, milyen díjat kaptam, minek neveztek. Valami mást kell csinálnom, újat, túl kell lépnem a korábbiakon. Persze jólesik a szeretet, amikor például itt vagyok Budapesten. De kötelességeim is vannak a kiadóim és az olvasóim felé, beszélgetéseken veszek részt, interjúkat adok, de

aztán hazamegyek, és egyedül maradok magammal.

Magamat pedig nem tudom átverni, tudom, ki vagyok, nem látom magam máshogy attól, hogy korábban valaki megdicsért, vagy bármit mondott rólam. Ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. És ugyanaz a kisfiú, ugyanaz a bolond srác is bennem van.

Most is futott a városban?

Sajnos az árvíz miatt le van zárva a Margit-sziget, ahol kocogni szoktam, úgyhogy most a rakparton futottam a városban. Nagyon szeretek különböző helyeken futni, máshogy ismerem meg az adott várost.

Egy-egy ilyen sűrű utazás alatt tud írni bármit is, vagy csak inspirálódik?

Bár a legjobban otthon vagy a barátaink vidéki házába elvonulva szeretek dolgozni, az utazások alatt is írok. Vagy akár egy repülőúton, szállodában, bárhol. Nagyon más perspektívát, új érzéseket kapok a különböző helyektől.

Rendkívül fontos eleme az életének és a műveinek a zene, elég a Sárga tengeralattjáró címére gondolni. Én személy szerint telefonnal a közelemben olvasom a könyveit, hogy az adott dalokat meg tudjam hallgatni, akár Mozartról, akár Nick Cave-ről van szó; ráadásul a könyvei mellé lejátszási listákat is készít. Mit hallgat most?

Nagyon fontos számomra a zene. És igen, készítek listákat a Spotifyon a könyvben szereplő dalokhoz, de olyanokról is, akik hatással vannak rám. Mindenféle zenét hallgatok, megpróbálok mindig újabb zenéket felfedezni, mert amikor az ember eléri a 35-40 éves kort, hajlamos kizárni az új dolgokat és csak azokat hallgatni, amiket ismer. Szerencsére a fiam hiphopzenész, és folyamatosan új zenékkel bombáz, így a régi kedvencek, a Beatles, Nick Cave, Bob Dylan és társaik mellé hallgatok például Lana Del Reyt és Nast is. Annyi mindent ad a zene, társaságot és biztonságot. És folyamatosan hat rám, arra, ahogy élek és írok. És azt hiszem, a zene és az írás nagyon hasonló dolgok, hiszen a szavakban is van dallam.

Kérdezhetek én is valamit? Mit jelent az a szó, hogy Telex?

Régi távírógép, üzeneteket küldtek vele.

Áh, emlékszem, amikor az első faxomat kaptam Izlandon, nagyon régen, nem értettem, hogy a sziget egyik végéből a másikba hogy érhet át ennyire gyorsan valami. Varázslat.