Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró (részlet)

A busz eléggé megtelt, a legtöbb utas felnőtt, én vagyok messze a legfiatalabb. Talán senki nem meri a gyerekeit északra, Strandirba küldeni. Lehet, hogy Strandir túl messze van. Esetleg a szülők attól tartanak, hogy a gyerekeik hegyekké, hallgatássá válnak, vagy megvénülnek, mire hazaérnek.

Talán Apa is éppen abban reménykedik, hogy egy távoli heggyé változom, vagy annyira megöregszem, mire visszajövök, hogy be tud adni egy idősotthonba, és többé nem kell törődnie velem.

Guðmundur azt állította, hogy nem sok szórakoztatóbb dolgot tud annál, mint tavasszal busszal vidékre utazni.

Irigyellek, mondta. Szerencsés vagy. El sem tudok képzelni szórakoztatóbb dolgot, mint buszon ülve távolodni Reykjavíktól, és nézni, ahogy elsuhan a táj. A mindenit, de irigyellek, fiam! Elbűvölten ülsz majd az ablaknál, olyan boldogan, hogy azt kívánod, bárcsak soha ne érne véget az utazás.

Ezért meglehetősen izgatott vagyok, amikor elhagyjuk a várost, és kissé felemelkedem az ülésről, amikor a busz maga mögött hagyja az Ártúnsbrekkát, és elkezdődik a vidék.

Negyven perc múlva azonban még csak Kjalarnesnél járunk, és kezdek eléggé elfáradni, ezért megkérdezem a mostohámat, hogy ugye már nincs iszonyú messze.

Hogy nincs messze, hüledezik, szemlátomást nagyon meglepetten: Hiszen alig indultunk el!

Ekkor döbbenek rá, hogy valószínűleg rohadtul öregnek kell lenni ahhoz, hogy valaki élvezze a buszozást. Pláne, ha az út fél évszázadig vagy több emberöltőig tart. Akárhogy is bámulom a kerítéseket, nem sikerül semmi különöset látnom bennük. Sem azokban, amelyek egyenesen állnak, sem azokban, amelyek a tél után hézagosan és megviselten lógnak, az elesett katonákra emlékeztető, kidőlt cölöpjeikkel. A birkákban persze élvezet gyönyörködni, főleg a kisbárányokban, de mire a szárazföldbe hideg kardként hatoló Hvalfjörðurhöz érünk, úgy érzem, öt évet öregedtem.

Pedig még csak most kezdődött az utazás.

Nem tudom, hogy fogom túlélni. Nem értem, hogy telhet ennyire lassan az idő. Mintha öregemberré változott volna, aki alig bír megmoccanni, és haldoklik. Mi lesz az élettel, ha meghal az idő?

Halálra unom magam. Nincs mit csinálnom. Úgy tűnik, már a körülöttünk ülők is elkezdtek unatkozni. Némelyek egyfolytában ásítoznak, és próbálnak elaludni, de felriadnak, amikor a busz zöttyen az út egyenetlenségein, mélyedésekbe bukik, megrázkódik a kátyúkban. Egyesek olvasni, kártyát vetni vagy kártyázni próbálnak a zötykölődésben, néhány nő köt, a többség dohányzik. Mohón szívják a cigarettát, pipát vagy szivart.

Mindettől, a busz rázkódásától és zötyögésétől, bukkanásaitól a kanyargós úton, az út beszivárgó porától és a dohányfüsttől, ami néha kékes ködként tölti meg a buszt, elfog a rosszullét, mire a busz bekanyarodik a Hvalfjörður felé, Reykjavík pedig eltűnik a szemünk elől.

Néha rosszul leszek az autóban, mondta Sesselja, és olyankor egyáltalán nem élvezet hegyeket meg szépen gondozott kerítéseket nézegetni, akármit mond is Mundi. Ha rád tör a rosszullét, akkor a legjobb egyenesen előrenézni, és nem mozgatni a fejedet. És próbálj valami szépre gondolni. Nekem gyakran jólesik dudorászni valamit. Valami szép dalt. Aztán koncentrálj, hogy kibírd a következő megállóig. Ott kiszállhatsz, és a szabad levegőn egy időre megnyugszol.

Araszolva zötykölődünk a végtelen Hvalfjörður mentén, a kaptatókkal és tizenkétezer kanyarral tarkított, kemény úton. A cigarettafüst csípi a szememet, főleg, amikor a napnak sikerül áthegesztenie magát a felhőkön, beömlik a nagy ablakokon, és feltüzeli a fortyogó rosszullétet.

A mostohám teljesen mozdulatlanul ül, az előtte lévő ülés támlájára vagy a folyosó végén a nagy szélvédőre mered. Keze az ölében, mintha mélyen aludna.

Irigylem. Mindent megadnék a menedékért, amit az alvás nyújt.

Irigylem a lábujjaimat, amelyeknek nem eshet bajuk a zokniban és a cipőben. Nem érzik a rosszullétet, és folyamatosan fecsegnek, soha nem unatkoznak.

Irigylem a térdemet a nadrágomban, a könyökömet a pulóveremben.

Irigylem a fütyimet az alsónadrágomban. Igaz, hogy nincs kivel beszélgetnie, de szinte biztosra veszem, hogy még soha nem hallott rosszullétről a buszon. Mélyen alszik az alsónadrágomban, apró szájára rácsukódik ráncos hálózsákja, miközben én rosszulléttel küszködöm, és az idővel, ami olyan lassan telik, hogy minden perc fél napnak, minden félóra egy emberöltőnek tűnik.

Értem ezt, és érzem, ahogy öregszem, miközben az émelygéssel küzdök. A hányással, amely jön felfelé, próbál kitörni. A mostohám kezét nézem. Vajon hogyan reagál majd, ha nem tudom megvárni, hogy a busz a következő megállóhelyre érjen, és itt hányom el magam: lehányom az előttünk lévő ülés támláját, vagy akár az ülést? Dühös lesz? És ha igen, mennyire? Mint egy őrült dongó, vagy esetleg hirtelen haragú és kemény, mint Apa és Isten keze?

Egyébként meg teljesen mindegy.

A rosszulléthez képest minden elhalványul. Félek, hogy soha nem szabadulok meg tőle. Szüntelenül kavarog bennem, néha feljebb zubog, néha lejjebb, de soha nem tűnik el teljesen, uralkodik rajtam.

Élvezem, suttogja vidáman a rosszullét. És még csak most kezdődik, hiszen alig indultunk el! Mire Hólmavíkba érünk, hatvanéves leszel, és addigra igazi házaspár leszünk! Mert megfogadom, hogy soha nem hagylak el. Megígérem, hogy mindig veled leszek. De nem adnál nekem új nevet? A Rosszullét nem valami szép név. Faragatlan, és szörnyen negatív. Úgy hangzik, mint valami megrögzött bűnöző! Tudod, mit, legyen a nevem Gunnhildur: hívj Gunnhildurnek! Vagy: egycopfos Gunnhildurnek. Emlékszel, a másik copf a bőröndödben van. Hát nem örülsz, hogy itt vagyok veled? Nem örülsz, hogy a szerelmeddel utazhatsz?

Hát ilyen a szerelem, tűnődöm el, ennyire nehéz és gyötrelmes? Úgy érzem magam, mintha haldokolnék, akkor hát ez a szerelem?

Nem, az nem lehet! És a nagy lószart lesz Gunnhildur a neved, nem hívnak téged az égvilágon sehogy, és akinek nincs neve, az nincs, nem is létezik.

Bizony, nem létezel, motyogom, úgy teszek, mintha nem hallanám a rosszullét kárörvendő vihogását, aki úgy csinál, mintha Gunnhildurnek hívnák, vidáman visong bennem: Gunnhildur vagyok, a nevem Gunnhildur, egycopfos Gunnhildur!

Úgy teszek, mintha nem hallanám, és tovább dudorászom magamban, érzem, hogy a zene lesz az igazán hatásos fegyver a rosszullét ellen. Különösen, ha Anya kedvenc dalait dúdolom. Amelyeket elgitározott vagy lemezről játszott. Dúdolom, amit tudok közülük. Először Schubertnek azzal a befejezetlen szimfóniájával próbálkozom, mert úgy kezdődik, mint ami le tudja győzni a halált, és a halál nyilván erősebb a rosszullétnél, ez nem is lehet másképp. De csak a legelejére emlékszem, ami állati klassz, de nem ismételgethetem azt vég nélkül. Ezért áttérek Anya dalaira, amelyekből többet is tudok. Az a remény pislákol ugyanis bennem, hogy ha elég jól idézem fel és elég szépen dúdolom el őket, akkor nem fogok hányni. Anya azt mondta, a zene oda is elér, ahová az élőlények nem. Dudorászok, elveszek a dallamokban, és nagyon igyekszem, mert a zene talán nemcsak a rosszullétet győzi le, hanem utat talál azokhoz is, akik meghaltak vagy eltűntek, és végül mindketten hallják majd: Anya és Jézus anyja is.

Jaj, szegénykém, mondja Jézus anyja és Isten volt felesége; jaj, szegénykém, mennyire rosszul vagy. Igen, drágám, mondja Anya, ez így nem megy! Gyere, elmegyünk érte, mondja Jézus anyjának – és elindulnak. Hogy megmentsenek a rosszulléttől.

De mire végre megjönnek, biztos annyira kimerít a rosszullét, hogy Anyának ölbe kell vennie. Jézus anyja pedig majd kullog utánunk a bőröndömmel.

Ugyanakkor furdal a lelkiismeret a mostohám miatt, aggódom érte – lehet, hogy magányos lesz?

Ha jobban belegondolok, nem vagyok biztos benne, hogy tud magányos lenni. Valószínűleg minden rendben lesz. Hiszen hazafelé tart, a hallgatásba, a vidékre, ahol minden véget ér. Valószínűleg még örülni is fog, hogy megszabadul tőlem, és nem kell visszamennie Reykjavíkba. Ahogy nekem sem. Ami persze azt jelenti, hogy Apa egyedül lesz, de emiatt nem aggódom. Ő ugyanis nemcsak hogy örül majd, hanem a fenekét veri majd a földhöz, amiért mindkettőnktől megszabadult; Istennel nyugodtan üldögélhetnek majd esténként a nappaliban, cigarettázhatnak, beszélgethetnek fociról, politikáról, kőműveskedésről és bridzsről, miközben üvegből isszák a vodkát, és zenét hallgatnak. Leginkább Johnny Casht, az egyik legközelebbi barátjukat. Hangosan hallgatják. Olyan hangerővel, hogy az még az alagsori szomszédot is zavarja, dühösen veri majd partvisnyéllel a plafont. De Isten fütyül rá, és csak még hangosabbra veszi, mert neki senki sem mondhatja meg, mit csináljon, és Apával átkarolják egymás vállát, és teli torokból éneklik,

The taste of love is sweet
when hearts like ours meet
I fell for you like a child
Oh, but the fire went wild

Nem, miattuk nem kell aggódni, mindketten a feneküket verik majd a földhöz, hogy megszabadultak Jézustól, tőlem és a feleségüktől. Minden tehertől és kötelességtől. Kedvük szerint beszélgethetnek fociról, meg nézhetik a tévében, és annyi vodkát ihatnak, amennyit csak akarnak. Senki sem várja el tőlük, hogy kimutassák az érzelmeiket. Kimutassák a szeretetet a fiuk iránt. Nincs többé teher, nincs elvárás. Szabadok lehetnek, és a vodkásüveget meghúzogatva énekelhetnek az égető szerelemről. A szerelemről, ami eléget bennünket. És azokat perzseli meg a legjobban, akik nem mennek végig az úton, és elárulják. Akik nem mernek végigmenni.

A végén pedig egyedül maradsz a vodkásüveggel, Istennel és a szomszédod dühös partvisnyelével.

Vigyázok, nehogy Johnny Cash-számot dúdoljak. Némelyiket elég jól ismerem. Mielőtt a mostohám megjelent, késő este vagy hétvégén éjszaka nemritkán arra ébredtem, hogy a nappaliban megszólal a zene, aztán Apa és Isten bizonytalan, tapogatózó hangon próbálja énekelni Cash számait, amelyek átszivárognak a falon, belém, és ott ragadnak. Némelyik kifejezetten remek, és hármat-négyet könnyedén el tudnék dúdolni itt a buszon, de elhessegetem őket magamtól. Lehet, hogy Cash csillapítani tudná a rosszullétet, de Isten nagyon kedveli a számait, és tartok tőle, hogy megjelenne a buszon egyik kezében egy üveg vodkával, a másikban Apával. Az mindent megnehezítene. Akkor Jézus anyja nem merne eljönni értem Anyával. Mindketten szomorkodnának, és akkor ki cipelné a bőröndömet?

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró
Fordította: Patat Bence
Jelenkor, 2024, 5299 Ft