A film, amelyet minden békepártinak látnia kell

„Egyértelművé tettem, hogy Ukrajnában nem lehet katonai megoldáshoz folyamodni. Ebben a helyzetben a háború nem jelentene megoldást” – mondta az amerikai elnök. Nem most, hanem tíz éve, amikor Oroszország elfoglalta a Krímet, és kelet-ukrajnai szeparatisták támogatásával Donyeck és Luhanszk megyék nagy részét is. Barack Obama szavai alig 10 másodpercet tesznek ki, mégis ezek az egyik kulcsmondatai az egyik filmnek, amelyik a szombaton induló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) műsorán látható.

A Harcban (Defiant) emlékeztető arra, hogy amikor a világ lényegében tudomásul vette az Ukrajna elleni orosz agressziót, nem lépett fel érdemi szankciókkal Oroszország ellen és nem támogatta sokmilliárdos fegyverszállítmányokkal Ukrajnát, a történet nyolc évvel később azzal végződött, hogy Moszkva 2022. február 24-én teljes katonai erejével Ukrajnára támadt, vitatva létjogosultságát is.

Olyan háború kezdődött, amelynek most sem látszódik a vége – az orosz állam előtt fejet hajtó békepártiság béke helyett pusztítást hozott Ukrajnába, több tízezer civil és mindkét oldalon összesen akár 500 ezer katona halálát vagy súlyos sérülését –, emellett háborús bizonytalanságot Európában, élelmiszerválságot a világ egyes részein.

Könnyen lehetne kellemetlen imázsfilm

A filmet az Oscar-jelölésig jutott The Square rendezője, az egyiptomi–amerikai Karmi Amer jegyzi, aki az ukrán kormány több tagja, elsősorban a külügyminiszter, Dmitro Kuleba szemszögéből mutatja be a lassan harmadik évébe lépő háborút. (Kuleba hosszú idő után először hétfőn találkozik a magyar külügyminiszterrel, Szijjártó Péterrel Ungváron, ami fontos lépés lehet az Ukrajna fegyverszállítmányokkal való támogatását ellenző, pénzügyi megsegítését lassító magyar kormány és az ukrán vezetés közötti kapcsolat javításában.)

Ez kockázatos lépés, könnyen válhat kellemetlen imázsfilmmé, de a műfaj csapdáit a film sikerrel veszi, még akkor is, ha vannak benne lózungszerű, kamerának szánt kinyilatkoztatások. Belefér az is, hogy Kuleba azzal a kutyájával sétál, amelyiket Mariupolból menekítettek ki – a város után nevezte el Mariknak –, miután a tenyésztők meghaltak a szinte elpusztított város orosz bevétele után.

Ezeknél sokkal fontosabbak a szinte mellékesen adott válaszok, nemcsak a fentebb már idézett nyugati támogatás vagy a békepártiság jegyében korábban gyakorolt nyugati visszafogottságra, de a Kreml által hangoztatott oroszellenes népirtásra vagy a bucsai mészárlást tagadó hivatalos orosz álláspontra is.

Moszkva ugyanis legfőbb érvként az orosz anyanyelvűek elnyomásáról, üldöztetéséről, kiirtásáról beszélt. Ehhez képest a kormány több minisztere helyenként oroszul nyilatkozik a filmben, mint például a digitális ügyekért felelős miniszter, Mihajlo Fjodorov, vagy helyettese, Olekszandr Bornyakov a kisfiával beszélgetve egy bensőségesebb pillanatban – persze, ez is a háborúról szól, miután a fiú kijött az óvóhelyről egy légiriadó után.

„Orosz anyanyelvű vagyok, de ukránnak vallom magam” – mondta Bornyakov, sok orosz anyanyelvűhöz hasonlóan, akikre – mint a háború elején kiderült, tévesen – Moszkva afféle előretolt, ötödik hadoszlopként számított Ukrajna elfoglalásához.

„Nem vártuk őket virágokkal, hurrával” – idézi fel a filmben még védelmi miniszterként nyilatkozó Olekszij Reznyikov, így az ötödik hadoszlop helyett a Kreml a gyerekeket használta fel. Több ezer gyereket vittek el az orosz megszállók humanitárius akcióra hivatkozva Oroszországba, hogy ott jó oroszokká neveljék őket. A filmben megszólal Irina Verescsuk családügyi miniszter, aki legalább ötezer ismeretlen sorsú, elrabolt gyerekről beszél, de egy helyen összesen 200 ezer elhurcolt gyereket említ.

Családfában az üldöztetés emléke

Hogy az ország történelmét mennyire magukon hordozzák ezek az emberek, az remekül látható az új védelmi miniszter Rusztem Umarov személyes sorsában. Krími tatár gyökerei vannak, beszéli is a nyelvet, de 1982-ben távolabb, a Szovjetunió közép-ázsiai részén, a mai Üzbegisztánban született. Sztálin ugyanis 1944-ben a teljes krími tatár lakosságot vonatra rakta és távoli vidékekre deportálta, ahogyan másokat, például a csecseneket és a volgai németeket.

Ez a száműzetés – és az oroszok betelepítésével taroló oroszosítás – a Szovjetunió végéig kitartott, a krími tatárok 1990-től kezdtek visszatelepülni a nem sokkal később függetlenné vált Ukrajna részét képező félszigetre – ahonnan sokan újra menekülni kényszerültek, amikor 2014-ben Oroszország elfoglalta azt. Ekkor menekült el a krími tatárok vezetője, Musztafa Dzsemilev is. A 81 éves elnöki megbízott a filmben a Krím orosz megszállásáról krími tatárul beszélgetve meg is jegyzi Umarovnak:

„Már akkor fel kellett volna vennünk az egyenruhát, nem kellett volna hagynunk magunkat, amikor megtámadtak. De a kormány és nyugati szövetségeseink nem támogattak” – adott Dzsemilev a 2022-es orosz invázió ismeretében fontos ellenérvet a passzív békepártisággal szemben.

Amivel Ukrajna a háború kezdetén is próbálkozott, hiszen voltak béketárgyalások, Umarov maga is tagja volt az ukrán küldöttségnek, amely Törökországban tárgyalt az oroszokkal. Moszkva azonban sem akkor, sem azóta nem adott érdemi ajánlatot tűzszünetre sem, nemhogy béketárgyalásra. A tűzszüneti ajánlatok nem komolyak, hisz nincs bennük kompromisszum, az a kiindulópontjuk, hogy minden eddig megszerzett orosz terület orosz terület marad: Ukrajna területének 18 százalékáról van szó.

Umarov a háború kezdete után fél évvel az állami vagyonkezelésért felelős miniszter lett, tavaly szeptemberben pedig védelmi miniszter, aki egyúttal az arab államokkal való kapcsolattartásért is felel. A felvétel még ez előtt készült, a filmnek ezzel kapcsolatos az egyik hiányossága is: nem nagyon orientál időben, pedig az elmúlt két évben történt annyi minden, hogy a nézőt néhány segítő dátummal eligazítsa.

Bucsa Moszkvában még mindig csak fake news

Külön fejezet a bucsai mészárlás orosz tagadása a filmben. Miközben az utcán heverő halottakat látjuk, a csatornába bedobott fiát meglátva összeomló anyát, az orosz állami híreket hallhatjuk: hogyan feküdtek szerintük színészek az utcán, mocorogva a felvételeken – miközben több mint 400 civilt öltek meg a megszállók 2022 márciusában. A Telex az exhumáláskor ott volt Bucsában, Izjumban, beszéltünk Kijev melletti, apa nélkül maradt családokkal, nehéz így hallgatni az orosz elnöki szóvivőt, amint beállított jelenetekről beszél, amit aztán az utca embere ismételget a film bejátszásaiban. Érdemes figyelni rá, mennyire könnyen dobják be ma már a politikusok mindenre, hogy fake news.

Ha békéről, tűzszünetről nem is, de így is volt miről tárgyalnia Ukrajnának az elmúlt két évben: „Rágyújtok egy szivarra” – mondta Kuleba, mit fog tenni, ha sikerül tető alá hozni a megállapodást az oroszokkal arról, hogy az orosz hadiflotta átengedje az ukrán gabonát a Fekete-tengeren. Ez összejött – majdnem egy évig működött is –, bár az aláírás másnapján az orosz flotta az odesszai kikötőt lőtte. Ez ismét jó válasz arra, vajon a békét segíti-e, ha Ukrajna nem kap támogatást az orosz megszállókkal szembeni harchoz. A Kulebával való interjút egy légiriadó szakítja félbe – ilyenek a mindennapok Ukrajnában.

Legalább ennyire fontos a filmben az, amit az irányított nyilvánossággal megbénított Oroszországról hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy az Oroszországban háborúnak sem – csak különleges katonai műveletnek – nevezhető háború megindításakor milyen sok tüntetés volt Ukrajna megtámadását ellenezve, ám az orosz hatóságok ezeket gyorsan elfojtották, ahogy az őszi, részleges mozgósítás elleni zavargásokat is.

„A NATO ellen harcolunk! Nehéz a helyzet. De hív minket a szent kötelesség” – mondja az egykor liberális újságíróként befutott, majd a putyini évtizedek alatt a Kreml legismertebb propagandistájává alakult Vlagyimir Szolovjov.

Neki mondja ki az orosz elnök azt, ami leginkább jelzi, miért lehetetlen egyszerűen tárgyalóasztalhoz ülni Oroszországgal:

Vlagyimir Putyin szerint ugyanis Oroszország léte a tét, ha nem nyernek. „Minek olyan világ, amelyben nincs Oroszország?” teszi fel a kérdést, úgy téve, mintha Oroszországot közvetlen fenyegetés érte volna Ukrajnából 2022-ben.

A film nem válaszol meg nagy dolgokat, nincs is ilyen szándéka, tulajdonképpen pillanatkép, nem ér véget, ahogyan a háborúnak sem látszik a vége. De megmutatja, hogy a békepártiság nem az, ha a világ megfoszt az önvédelem lehetőségétől egy negyvenmilliós országot, hanem az, ha segítséget kap tőlük az agresszor megállításához. Tárgyalni ugyanis akkor lehet a békéről, ha a támadó fél belátja, hogy nem mehet tovább.