A hidegháború alatt sem jellemző nyilatkozatokat a Nyugat és Moszkva sem bánja

Legfontosabb

2022. január 16. – 17:23

A hidegháború alatt sem jellemző nyilatkozatokat a Nyugat és Moszkva sem bánja
Az orosz haditengerészet fekete-tengeri flottájának hadihajói gyakorlaton az opuki gyakorlótéren – Fotó: Sergey Malgavko / TASS / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Háború veszélyére figyelmeztető nyilatkozatok, egymás vádolása jellemezte, mégsem tűnik feleslegesnek az a három találkozó, amelyet a Nyugat négy nap alatt bonyolított le a héten Oroszországgal. A hangzatos megnyilatkozások ellenére a legfőbb követelések egymással szemben olyanok, amelyeket készek teljesíteni, igaz, hangsúlyozottan nem azért, mert arra felszólította őket a másik fél: Moszkva valószínűleg nem tervezi Ukrajna megtámadását, a NATO pedig nem tervezi Ukrajna felvételét. Vlagyimir Putyin és Joe Biden is nyerhetett valamit otthon a találkozóval, az orosz elnök talán valamivel többet, még ha megfogalmazott stratégiai céljaitól messze is maradt.

A nyilatkozatok alapján totális kudarc is lehetne az a diplomáciai maraton, amit a héten folytatott Oroszországgal a Nyugat: a hétfői amerikai-orosz, a szerdai NATO-orosz és a csütörtöki, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) valamint Oroszország közötti találkozók után egyik fél sem mondta, hogy közeledtek volna az álláspontok, sőt. A NATO főtitkára a szerdai találkozó után arról beszélt, hogy valódi kockázata van egy európai fegyveres konfliktusnak. Jens Stoltenbergre nem cáfolt rá az orosz külügyminiszter helyettese sem, amikor azt mondta, hogy a Nyugat és Oroszország kapcsolatainak további romlása kiszámíthatatlan következményekkel járhat Európa biztonságára nézve.

Hogy mégsem kudarc az elmúlt három nap az olyan nyilatkozatok ellenére, amelyek a hidegháború alatt, az 1970-es években sem voltak jellemzők, annak az az oka, hogy a megbeszélések ténye már előrelépést jelent ahhoz képest, hogy tavaly megszűnt a NATO-Oroszország Tanács, amely érdemben két éve nem ült össze. Az is a helyzet javára írandó, hogy egyelőre mindkét fél beéri saját határozottságának demonstrálásával.

Hergelni könnyebb, mint lenyugtatni

A játszma ettől még azonban kockázatos: az egyre emelt verbális tétek fokozatosan belesodorhatják a feleket egy olyan szituációba, ahol egy véletlen incidens, egy rosszul sikerült, eredetileg csak demonstratívnak szánt manőver már egy támadás kezdetének tűnik. Ilyenkor a jól szabályozott diplomáciai feszültség felett elveszítik a kontrolt a felek, akiket aztán a tehetetlenségi erő valódi forró konfliktusig lendít.

Az orosz állami médiumok elégedetten állapították meg, hogy Vlagyimir Putyin határozottan kiállt az ország érdekei mellett, a Szovjetunió 30 évvel ezelőtti felbomlása óta először diktálhatott az őt addig lekezelő, érdekeit figyelmen kívül hagyó Nyugattal szemben. A háborúban gondolkodó, vagy Oroszországot legalább határozott katonai lépésre kényszerítő Nyugat toposza egyre általánosabb az orosz állami médiumokban – bár az ellenkezője sem áll példa nélkül Nyugaton.

Pénteken „egy meg nem nevezett amerikai tisztviselő” arról beszélt, hogy Oroszország már egy külön csoportot állított fel arra, hogy ürügyet keressen Ukrajna lerohanására. Eszerint az amerikai hivatali forrás szerint az orosz operatív csoport ügynökeit pedig városi hadviselésre és robbanóanyagok használatára képezték ki, hogy különböző szabotázsakciókat hajtsanak végre az oroszbarát kelet-ukrajnai csapatok ellen.

Az is az információs térben folyó csata részének tűnik, hogy két, névtelenséget kérő kormányzati és két, névtelenséget kérő ipari forrásra hivatkozva a Reuters arról írt, hogy az USA kormánya több energiaipari vállalattal is tárgyalt, hogy kidolgozzanak egy vészforgatókönyvet arra az esetre, ha Oroszország lerohanja Ukrajnát, és elkezdene akadozni az Európába érkező gáz. Az orosz elnöki szóvivő szerint az esetleges orosz támadásról szóló nyugati állítások a fake news kategóriába tartoznak. „A valótlan vádaskodások, a fake news világában élünk. Amíg ez a vád nem bizonyított, kiállunk amellett, hogy ez csupán álhír” – mondta Dmitrij Peszkov vasárnap.

„Túl nagy a feszültség a határon. Túl sok a feszültség Európának ezen a részén” – idézte Peszkovot a Ria Novosztyi. A szóvivő szerint ez rendkívül veszélyes a kontinensre nézve, ezért Oroszország „nagyon konkrét válaszokat vár a nagyon konkrét” orosz javaslatra.

Vissza 1997-be

Az orosz narratíva ezzel szemben az, hogy a Nyugat megvezette a megszűnő Szovjetunió vezetését, amely naivan lemondott stratégiai céljairól, Putyinnal csupán ezeknek a jogos érdekeknek a megfogalmazása és védelme kezdődött el, ezért állt elő az elnök decemberben egy követeléslistával, amelyben

  • egyértelmű garanciát vár a NATO-tól arra, hogy a katonai szövetség nem terjeszkedik tovább keletre – ez elsősorban Ukrajna és Grúzia esetleges tagságát akadályozná meg -,
  • megtiltaná, hogy a NATO-hoz 1997 után csatlakozott tagok – köztük Magyarország, Lengyelország és a három balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia – területén a NATO újabb erőket helyezzen el.
  • Ezenkívül kölcsönösen azt javasolja, hogy a felek álljanak el a kis- és középhatótávolságú rakéták telepítésétől abban a zónában, ahol azokkal elérnék a másik oldalt.
  • Követeli az amerikai nukleáris erők kivonását Európából,
  • és a katonai együttműködések megszüntetését a posztszovjet államokkal – írta a Ria Novosztyi.

Mindez persze nem a semmiből jött, valójában egy csaknem 20 éves folyamatról van szó, amely során Moszkva egyre többször jelezte, hogy az érdekei sérülnek.

Minél erősebb, annál sértődöttebb

Ahogyan Oroszország anyagilag magára talált – főként 2000-2014 között a nyersanyagárak emelkedése révén – úgy adott hangot egyre inkább annak, mennyire éli meg veszteségként a szuperhatalmi státusz eltűnését, amelynek egy részét atomarzenálja révén azért sikerült megőriznie – miközben az ország GDP-je nagyjából Dél-Koreáéval azonos. Az EU és főként a NATO keleti bővítését 1999-2004 között tudomásul vette ugyan, de egyre inkább frusztrálta, főként, amikor már Grúzia és Ukrajna került a katonai szövetség látóterébe.

Putyin többször beszélt arról, hogy Ukrajna NATO-tagsága már karnyújtásnyira hozná Moszkvához az ellenében létrejött szövetséget. A 18. században elért Fekete-tengert, így meleg tengeri kijáratának nagy részét a Szovjetunió felbomlásával, a függetlenné vált Ukrajnával a Kreml elveszítette, a Krímen, Szevasztopolban már csak nemzetközi szerződés révén tudta biztosítani a fekete-tengeri orosz flotta bázisát. Azzal, hogy 2014-ben a kijevi vezetés nyugat felé indult, Oroszország katonailag még inkább beszorítva érezte magát, ami után a Krím annexiója és a kelet-ukrajnai szeparatisták támogatása következett. Ezzel megsértette a saját maga által is aláírt 1994-es Budapesti Memorandumot, amelyben Oroszország mellett az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság – majd Franciaország és Kína – szavatolta Ukrajna területének biztonságát, cserébe azért, hogy a függetlenné vált ország lemondott a Szovjetunió megszűnésekor területén ragadt atomarzenálról.

Azonban az Ukrajnát ért területi csonkítások után Moszkva csak növelte az esélyét annak, hogy az ország – amely még így is nagyobb, mint Franciaország – felgyorsítja közeledését a Nyugathoz, ami be is következett.

Ukrajnával a NATO már Moszkva küszöbén áll

„Oroszország Ukrajna nélkül nem birodalom, egy megvesztegetett, majd alárendelt Ukrajnával viszont automatikusan birodalom” – Zbigniew Brzezinski geostratégának, Jimmy Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadójának sokat idézett gondolatát lászik igazolni az, hogy épp Ukrajna vált a Nyugat és Oroszország ütközőpontjává a békével véget ért hidegháború után.

Kétségtelen, hogy Ukrajna euroatlanti integrációjával a NATO elrettentő erői fizikailag minden eddiginél közelebb, 450 kilométerre kerülhetnének Moszkvától – igaz, a balti államok NATO-tagságával ez a távolság már így is 580 kilométer. De a bekerítettséget – amely egyébként már a Szovjetuniót is frusztrálta, ez vezetett a kubai rakétaválsághoz – valóban egyre inkább érzi Oroszország: 2002-ben az Egyesült Államok kilépett az 1972-ben életbe lépett Rakétavédelmi Rendszert Korlátozó Szerződésből (ABMT). Ez az atomtölteteket hordozó ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerek fejlesztését és telepítését korlátozta. Ez a korlátozás valójában az atomarzenál bevetésének lehetőségét csökkentette, mert mindkét fél kölcsönösen sebezhető maradt egymás atomfegyvereitől – ez a hidegháború békéjét szavatoló kölcsönösen biztosított pusztítás elve. Moszkva szerint ezt rúgta fel a Egyesült Államok, amikor rakétaelhárító rendszerek telepítését tervezte Kelet-Európába, hivatalosan egy esetleges iráni támadás veszélyével indokolva azt. A Kreml ebben egyértelműen az orosz atomarzenál semlegesítésének szándékát látta.

A nyilvánosság számára a Nyugat és Oroszország közötti feszültség egyértelművé 2007-ben vált, amikor Putyin elmondta beszédét a müncheni biztonsági konferencián.

Az út 2014-ben vált egyirányúvá az ukrán-orosz konfliktussal, hibrid háborúval, a Krím elcsatolásával és a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták fegyveres támogatásával.

A folyamat azonban hosszabb volt, ennek – amerikai részről is felmondott szerződésekkel teli –, grúziai és ukrajnai orosz fegyveres konfliktusokkal átszőtt kronológiájáról ebben, az amerikai-orosz viszonyt elemző cikkünkben olvashat bővebben.

Orosz küldöttség a NATO központjában tartott általános ülésen 2022. január 12-én Brüsszelben – Fotó: NATO / Anadolu Agency / AFP
Orosz küldöttség a NATO központjában tartott általános ülésen 2022. január 12-én Brüsszelben – Fotó: NATO / Anadolu Agency / AFP

A fagypont alá süllyedő kapcsolatok legutóbbi fejezete pedig 2021-re esett, amikor előbb tavasszal, majd novemberben is nagy csapatmozgásokat végzett Oroszország Ukrajna keleti határainál. A látványos mozgásokat az orosz fél nem tagadta, Ukrajna mindkét alkalommal egy esetleges orosz invázióra figyelmeztetett, amit főként ősszel már az amerikaiak is egyre reálisabb lehetőségként tálaltak. Moszkva ezt ugyan visszautasította, de láthatóan nem bánta a feltételezést. Elvégre a cél épp az erődemonstráció volt, amely megágyazott a decemberben megfogalmazott követeléslistának.

Szuperhatalmi bánásmódot kér az egykori szuperhatalom

Az, hogy a hidegháborút idéző Moszkva vs. Nyugat ismét értelmet nyert, minden bizonnyal jól jön az országot – az 1999-es kormányfői kinevezéstől számítva – 23. éve irányító, idén 70 éves Putyinnak, akinek a 2024-es választásra is gondolnia kell. Egyre inkább tűnik ugyanis valószínűnek, hogy saját magában és nem utódban gondolkodik. Ebben megerősíthette Kazahsztán példája is: a hatalom fokozatos átruházásában eddig példának tekintett féldemokratikus országban január elején súlyos zavargások voltak, amelyeket fűthetett az előd és az utód körüli érdekcsoportok ellentéte is. A Nurszultan Nazarbajev korszakának egyértelmű végét jelentő történésekről itt írtunk részletesen.

Egy konfliktusos, feszült helyzet érv lehet belföldön arra, hogy Putyin éljen az alkotmánymódosítás adta lehetőséggel, és előkészítse újabb hatéves elnöki ciklusát.

Jól jön azért is, mert a hidegháborús szembeállítás erősíti a szovjetnosztalgiát – Sztálin, mint hatékony pragmatikus politikus egyre inkább előtérbe kerül, leválasztva a sztálini repressziókról, ezt mutatja az is, hogy a szovjet diktátor a legnépszerűbb történelmi személyiség. A szovjet múlt iránti tudathasadásos nosztalgiához a Kreml az évek előrehaladtával egyre inkább nyúl. Ennek apró szimbóluma volt a Szovjetunió megszűnésének 30. évfordulóján tartott, tavaly év végi orosz-finn jégkorong-mérkőzés az orosz állami tévécsatorna által szervezett és arról elnevezett Pervij Kanal Kupa döntőjén, ahol az orosz játékosok CCCP feliratú mezben jöttek ki a jégre. (És egyébként vesztettek 2-1-re.)

A szkanderozós döntetlen Putyinnak kisebb győzelem

A mostani diplomáciai mérkőzésnek nincsen számszerűsíthető nyertese, de nem is az eredmény a lényeg, hanem, hogy megtartották, méghozzá orosz kezdeményezésre. Orosz értelmezésben siker, hogy Putyin az asztalra csapott a hidegháború utáni rend újragondolását követelve, és ezután tárgyalássorozat indult – nem mellesleg az EU látványosan szerény szerepe mellett. Ha van vesztese a helyzetnek, akkor azok épp az európai országok, amelyek megint azzal szembesültek, hogy biztonságuk garanciái nem elsősorban az ő kezükben van. Ezt az érzést erősíthette az ukrán elnök pénteki kezdeményezése is: Volodimir Zelenszkij hármas találkozót javasolt Putyinnak és Bidennek az Ukrajna körüli válság megoldására.

Ezek után befelé, az orosz elnök hazai megítélése szempontjából másodlagos, hogy az Egyesült Államok újabb szankciókkal fenyeget egy Ukrajna elleni orosz invázió esetére – egyelőre valószínűbb, hogy Moszkva ilyet nem is tervez – és, hogy a NATO bizonyosan nem deklarálja, hogy Ukrajnát sosem fogadja tagjai közé. Hogy ez nem hangzik el, az azért lesz elviselhető Moszkvának, mert közben egyébként is valószínűtlen, hogy Ukrajna valóban a NATO tagjává válna.

A NATO-nak sem feltétlenül okoz fejfájást az orosz fellépés, elvégre a hidegháború után nehezen találta a helyét a Szovjetunió ellenében 1949-ben létrejött katonai szövetség, amely így visszatérhet a régi szerephez.

A külügyminiszter-helyettesi szinten megtartott genfi amerikai-orosz tárgyalásokkal az Egyesült Államok elnöke is nyerhet otthon azzal, hogy kormányzata keményen szól oda Moszkvának.

Ezzel Joe Biden erőt sugároz, ráadásul úgy állhat ki Ukrajna megvédése mellett, hogy ezzel gesztust gyakorolhat Kijev felé, anélkül, hogy csalódást kellene okoznia azzal, hogy NATO-tagságot nem nyújthat.

A tagság és nem tagság között számos átmenet van az együttműködés terén – ezt Moszkva szintén nullára redukálná –, de ezt sokkal nehezebb meghatározott vörös vonalként értelmezni, mint magát a NATO-tagságot.

Az orosz ellenzék véleménye szerint azonban inkább Putyin nyert többet – legalábbis saját hatalmi szempontjából, ha ez nem is jelenti a megfogalmazott geopolitikai célok elérését. Erről az állami tévében nem hallani, ott végképp eltűnt a vita, egymásra licitálva dicsérik a Kremlt az elemzők.

Az ellenzék – ez alatt nem a funkcióját valódi verseny híján kevéssé betöltő parlamenti pártokat kell érteni, hanem az azon kívüli, bár ebből adódóan igen sokféle erőt – vagy Alekszej Navalnijhoz hasonlóan börtönben ül, vagy külföldön van, mint Alekszandr Volkov, aki tavaly decemberben – már a januári találkozókról szóló tervek ismeretében – így összegezte Putyin elmúlt évét a Telexnek adott interjúban:

„Tulajdonképpen már meg is kapta, amit akart: beszélnek vele, Joe Biden is felhívta, hogy garanciákról tárgyaljon. A média szalagcímei és a nyugati narratíva, hogy ha Putyin megszáll, annak súlyos következményei lesznek – már bocsánat, de Putyin több mint nyolc éve megszállta, és annektálta a Krímet, a Donbasz-régióban pedig polgárháború folyik, amiben eddig 15 ezren haltak meg.

Sajnos Putyin nagyon elégedett lehet 2021 politikai kimenetelével: az évet a nemzetközi közvélemény teljes páriájaként, teljes elszigeteltségben kezdte, aztán a hadsereg áprilisi felvonulásával a világ elfelejtette Navalnij éhségsztrájkját, a szankciókat, az OPCW vizsgálatát, Biden felhívta őt és a többi. Aztán, miután elcsalta a parlamenti választásokat, tönkretette a közmorált, és végül lenyomta a civil társadalmat – újabb katonai felvonulás, és megint elfelejtett a világ mindent az orosz belpolitikáról, és mindenki a megbékítéssel és az elrettentéssel foglalkozik.”

Műholdfelvételen orosz szárazföldi erők felszerelése az oroszországi Jelnya közelében 2021. november 9-én – Fotó: Maxar Technologies / AFP
Műholdfelvételen orosz szárazföldi erők felszerelése az oroszországi Jelnya közelében 2021. november 9-én – Fotó: Maxar Technologies / AFP

Három találkozóval oda jutottak, hogy ilyen közel nem voltunk a háborúhoz

Csütörtökön ebben a szellemben zajlott az EBESZ és Oroszország találkozója is, amely a legformálisabb volt a héten tartott három tárgyalásból. A nyilatkozatok azonban hasonlók voltak a korábbiakhoz: a szervezetben Oroszországot képviselő Alekszandr Lukasevics kinyilatkozta: Moszkva garanciát követel az Egyesült Államoktól és a NATO-tól arra, hogy a szervezet semmilyen módon nem terjeszkedik keletre és nem telepít az orosz határ közelébe támadó fegyverrendszereket. Szerinte a NATO és az Egyesült Államok politikája miatt az EBESZ súlyosan degradálódott, az európai biztonságot bizonytalanná tette számos fegyverkorlátozási szerződés amerikai felmondása, így a közepes és rövid hatótávolságú rakéták korlátozásáról szóló INF-szerződés 2019-es megszűnése – miközben Washington szerint ezt már Oroszország korábban megsértette az Iszkander-rendszer kifejlesztésével.

A lengyel külügyminiszter válasza is hasonló volt a héten elhangzottakhoz, bár, záróakkordként az EBESZ soros elnöki tisztét betöltő Zbigniew Rau szavai még drámaibbra sikerültek:

„Annak a kockázata, hogy az EBESZ-tagok területén háború legyen, nagyobb, mint az elmúlt 30 évben valaha.”

Szombaton azonban már újra az enyhülés szándéka volt hangsúlyosabb: Antony Blinken amerikai külügyminiszter és Stoltenberg, a NATO főtitkára megbeszélésük után közölték: az Egyesült Államok és a NATO kész egy újabb találkozóra Moszkvával.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!