Két éve a politikai elnyomás csak eszköz volt a lopáshoz. Most már cél, ez vegytiszta fasizmus

Ha Vlagyimir Putyin orosz elnököt csak fenyegetik a szankciókkal, de nem lépnek fel ellene, akkor újra és újra győzni fog – mondja Leonyid Volkov, aki az orosz ellenzék legismertebb alakjának, Alekszej Navalnijnak a sajtófőnöke, egyben régi barátja is. Volkov december közepén Strasbourgban járt, ahol a politikus lányával, Darja Navalnajával együtt vette át az Európai Parlament Szaharov-díját. A gondolatszabadságért járó díjat idén a bebörtönzött Navalnijnak ítélték, akiről itt írtunk részletesen.

Volkov közel negyven interjút adott újságíróknak különböző panelbeszélgetéseken – az egyik ötfős panelre a Telexet is meghívták a lett Delfi.lv, a Litván Rádió, a cseh Deník és a görög InsideStory munkatársai mellett. „Egy kicsit nehéz lesz eredeti válaszokat adnom, de megpróbálom a legjobbat nyújtani” – mondta Volkov az interjúk előtt.

A Litvániában élő ellenzéki politikus az öt lap kérdéseire azt mondta, Navalnij a bebörtönzése ellenére ugyanúgy vezeti a Korrupcióellenes Alapítványát, az orosz közigazgatás középszintjén rühellik a korrupcióra épülő putyini rendszert, amit viszont közvetlenül egyes európai politikusok is támogatnak. Az orosz rezsim viszont három éve még teljesen más arcát mutatta, mint most, ami Volkov szerint már nemcsak korrupt, de definíciószerűen fasiszta is.

Tartja valahogyan a kapcsolatot Navalnijjal? Hogy érzi magát most? Milyenek a körülmények a börtönben? Nem bánta meg a börtönlét miatt, hogy visszament Oroszországba?

Mindenekelőtt, az állapota stabil – azonban az orosz börtönökben egyáltalán nincs egészségügyi ellátás. Márciusban is azért kellett éhségsztrájkba lépnie, hogy alapvető orvosi kezelést kapjon a lábzsibbadására. Azóta ugyan stabilizálódott a helyzete, de ha megint romlik az állapota, abból újabb súlyos börtönválság lesz. Az ügyvédeken keresztül tartjuk egyébként a kapcsolatot, ami közvetett ugyan, de mégiscsak kapcsolat. Látogatják őt, ötleteket mondunk egymásnak, és visszajelzéseket is kapunk az ötleteinkre. Valójában nagyon aktívan dolgozik a csapatunkban – persze nem a napi irányításban, hanem a stratégiai folyamatok kidolgozásában.

Bánni pedig akkor lehet valamit, ha lett volna választási lehetőséged. 2021 januárjában nem volt választás: mindenki megértette, hogy Alekszej a helyes és az egyetlen lehetséges utat követi azzal, hogy visszatér Oroszországba. Soha nem volt ez megbeszélés tárgya, soha nem mérlegeltük az előnyöket és a hátrányokat, mindenki számára világos volt, hogy amint felépül a megmérgezése után, visszatér.

50 ezer euróval (kb. 18,5 millió forinttal) jár a Szaharov-díj – mire fogják ezt a pénzt felhasználni?

Erről még nem beszéltünk – de Alekszejnek kell döntenie. Nagyon sok fontos dologgal kellett foglalkoznunk a díjátadásra való felkészülés során, és elfelejtettünk beszélni erről az 50 ezer eurós apróságról. Valamilyen ötlettel biztos elő fog állni – nem tudom, mi lesz az, ez az ő döntése, de mivel már 12 éve ismerem, biztos vagyok benne, hogy ez valami nagyszerű ötlet és projekt lesz.

Néhány évvel ezelőtt megkérdezték Mihail Hodorkovszkij egyik munkatársát, hogy milyen segítségre lenne szüksége az orosz ellenzéknek az európai országoktól. Erre ő azt válaszolta, ez teljes mértékben az oroszok dolga, és hogy ezt az orosz ellenzéknek belülről kell megoldania. Ön mit gondol erről?

Mindenekelőtt, a dolgok változnak. A rugalmasság pedig mindig is kulcsfontosságú volt a túlélésünkhöz, így csak úgy tudtunk sikeresen navigálni a változó körülmények között, hogy rugalmasak voltunk, és alkalmazkodtunk. Ki gondolta volna például három évvel ezelőtt, hogy Litvániából fogunk működni? Vagy ki gondolta volna nyolc éve, hogy a Meduza Rigából működik majd? Semmi sem alapvető, fontos a rugalmasság, a dolgok változnak, és a mi hozzáállásunk is változik, mert eredményeket akarunk elérni, és nem beszorítva maradni mindenféle korlátok közé.

Persze hangsúlyozom, hogy nagyon fontos számunkra, hogy visszajelzéseket kapjunk az oroszországi támogatóktól. Például a szervezetünk csak és kizárólag crowdfundingból működött, működik és fog működni, ezért ez nagyon fontos. Az oroszok adományoznak, és tudjuk, hogy ha valamit jól csinálunk, akkor az adományok nőnek – ha meg hibázunk, akkor csökkennek. Az ilyen élő visszajelzések elengedhetetlenek ahhoz, hogy a munkánk hatékony legyen. Sokan kérdeznek itt a találkozókon, hogy „Hogyan tudnánk segíteni önöknek? Talán szükségük van némi pénzre?” – nem. Persze vannak területek a politikában, ahol együtt tudnánk működni, és ezt az üzenetet közvetítjük: dolgozzunk együtt, mert a korrupció globális jelenség, és a korrupció ellen globálisan, hatékonyabban kell küzdeni.

Nagyon sok korrupt tisztviselőt tudtunk beazonosítani Oroszországban, be tudtuk azonosítani a vagyonukat, de ott ezek többnyire érinthetetlenek. Putyin soha nem menne bele, hogy megbüntessen egy általunk azonosított korrupt tisztviselőt, mert ez gyengének mutatná.

Ezzel szemben vannak elrejtett vagyonok Európában, például Londonban, Franciaországban és Lettországban is – ezek sokkal sebezhetőbbek, hiszen ezeken a helyeken létezik jogállamiság, működnek a bűnüldöző intézmények, és vizsgálhatják, lefoglalhatják, vagy akár szankciók alá vehetik az orosz adófizetőktől ellopott vagyonokat. Ez szerintünk egy nagyon világos területe lehet az együttműködésnek, amit mi kérünk is.

Vannak olyan hivatalnokok a Putyin-rendszerben, akik megszüntetnék ezt a mindent áthálózó korrupciót?

Igen, van egy igen jelentős réteg – akiknek természetesen hallgatniuk kell. Oroszország negyedik legnagyobb városában [Jekatyerinburgban – a szerző] tapasztalatot szereztem városi tanácstagként, szert tettem politikai kapcsolatokra, és sokat beszéltem középszintű tisztviselőkkel.

Azt mondanám, hogy a nagy orosz városok alpolgármestereinek szintjén sokkal jobban utálják Putyint, mint mi, mert tudják, hogy mennyire pazarló a rendszer, és hogy bármiféle szép dolognak vagy kezdeményezésnek, amit tennének, semmi értelme.

A felsőbb szinteken ugyanis mindenki csak a korrupcióval törődik, és azzal, hogy „mit fog ez nekünk hozni”. Jöhetnek tehát helyi és regionális szinten emberek a közigazgatáshoz szép ötletekkel: építhetnénk valamit itt, javíthatnánk a városi részeket ott, csinálhatnánk kerékpárutakat – és aztán a legfelsőbb szinteken a munkatársak csak úgy vannak ezzel: „Oké, és mi a mi hasznunk? Mennyit fogunk ebből kapni?” Rengeteg ember van ebben a piramisban, és hatalmas az orosz bürokrácia. Az alsó és a középső szint pedig már nagyon belefáradt ebbe a baromságba, mert semmit nem kapnak – és azért dolgoznak, hogy a piramis teteje gazdagodjon. De még a csúcson is vannak ismert és ismeretlen ellentmondások.

Ha már az orosz korrupcióról van szó, az éremnek két oldala van: az egyik oldalon ott az orosz rendszer, a másik oldalon viszont az európai tulajdonosok, a konszernek, akik korrumpálják az orosz rendszert. Mit gondol arról az oldalról?

A korrupció egy globális jelenség, számos nemzetközi vonatkozása van. Először is, egy sikeres kleptokrata mindig legalább két országban működik: a saját hazájában lop, de tökéletesen tisztában van azzal, hogy a hazájában nincs jogállam, és nincsenek védve a tulajdonjogok. Ezért szükségük van egy másik országra, ahol van jogállam, és az elkobzás félelme nélkül tudják majd továbbörökíteni ezeket a vagyonokat a gyerekeikre. Mivel ez a hazájukban nem lehetséges, ezért kénytelenek az Oroszországban ellopott pénzből ingatlanokat vásárolni Franciaországban, Lettországban, Csehországban, Londonban és máshol.

Másrészt igénylik is a korrupciót: ha egyszer egy orosz kormánytisztviselő vásárol magának valahol valamit, akkor ezzel párhuzamosan megpróbálják megvesztegetni a helyi bírót, egy önkormányzati tisztviselőt vagy a polgármestert, a rendőröket – csak azért, mert, hát, így dolgoznak a hazájukban is, így érzik kényelemben, biztonságban a vásárolt ingatlanukat, és nehogy túl sok kérdéssel találkozzanak.

Harmadrészt együttműködnek a korrupció helyi kisegítőivel – ezeket a cégeket hívják offshore ügyvédi irodáknak, ingatlanügynökségeknek, satöbbi. Hét évvel ezelőtt Londonban csináltunk egy tanulmányt: egy barátunk orosz miniszterhelyettesnek adta ki magát, eljött London öt legnagyobb ingatlanügynökségéhez, és azt mondta:

„Itt van a bőröndömben 12 millió font készpénz. Meg tudnának nekem venni egy szép lakást a Mayfair negyedben – de kérdés nélkül?” Az öt legnagyobb londoni ingatlanügynökség közül négy azt mondta, hogy természetesen, tudjuk, hogyan kell ezt elintézni.

Ehhez képest én Litvániában élek, és amikor megpróbálok egy bankszámlát nyitni, ez egy rémálom a különböző európai szabályozások és az orosz listázások miatt. Amikor civilben IT-tanácsadóként működök, és valaki ki akar fizetni nekem 3000 eurót egy munkáért, rengeteg papírt kell kitöltenie, mert bizonyítania kell, hogy nem szélsőséges politikai tevékenység szponzorálásáról van szó. De ha 30 millió euróval jönnék, akkor minden ajtó nyitva áll, és gond nélkül létrehozhatok egy offshore-céghálózatot, hogy megtakarítsak némi pénzt. Az európai cégek nagyon is lehetővé teszik a korrupciót.

És ott van még az Oroszországból közvetetten érkező korrupcióexport, amit a volt észt elnök, Toomas Hendrik Ilves csak úgy nevezett: schröderizáció. Gerhard Schröder volt német kancellár óta ugyanis minden európai vezető tisztviselő tudja, hogy ha nem kerül konfliktusba Putyinnal, akkor kaphat egy nyugdíjbiztosítást, ami például Schröder esetében évente több mint 600 000 dollárt jelent – a semmittevésért. [A volt német kancellár tanácsadói munkák után bekerült az Északi Áramlat 2 gázvezeték mögött álló, Gazprom többségi tulajdonú Nord Stream AG felügyelőbizottságába – a szerző] Ennek a lehetősége befolyásolja a politikusokat, és Schröderen kívül sokan mások is éltek vele, mint az egyik volt finn miniszterelnök, François Fillon francia exkormányfő, vagy Karin Kneissl osztrák exkülügyminiszter – sok hely van az orosz állami vállalatok igazgatótanácsaiban. Az még hagyján, hogy ez a négy-öt ember elfogadta ezeket az ajánlatokat – de befolyásolja az ítélőképességét annak a többi 40-50 vagy talán 400 vagy 500 politikusnak, aki tud erről a lehetőségről. Ez egy hatalmas probléma, amivel szintén foglalkozni kell.

Minden országban figyelemmel kísérik, mi történik a korrupcióval? Kinek a pénze van az egyes országokban, és mely kormányoknak kellene jobban fellépniük a korrupció ellen?

Mi vagyunk az egyik legnagyobb korrupcióellenes oknyomozó civilszervezet Európában – talán a második legnagyobb az OCCRP után. Mégis nagyon korlátozottak az erőforrásaink, és amikor még Oroszországban működtünk, csak az országon belüli korrupcióra koncentráltunk.

De ha már a rugalmasságról és a változó körülményekhez való alkalmazkodásról beszélünk, ez lett az egyik szlogenünk is mostanában: az a célunk, hogy Putyin megbánja, hogy kiszorított minket az országból.

Fontolgatunk külföldi nyomozásokat is: az Európában elhelyezett pénzek vizsgálatát, megnézni, hogyan áramlanak, mit csinálnak velük, hogyan korrumpálják ezzel az európai kormánytisztviselőket, hogyan és hol vesznek ingatlanokat az európai országokban, és mit lehetne tenni ez ellen. Soha nem volt elég erőforrásunk ehhez, mert túlságosan a belügyekre koncentráltunk. De most, kényszerből is ugyan, de átrendezzük az erőinket, hogy többet foglalkozzunk ezzel.

Mivel ennyi orosz pénz folyik Londonba, elégedett a brit kormány korrupcióellenes fellépésével, vagy a szankciók miatt ez önöket is hátrányosan érinti?

Ezt kissé nehéz megítélnem – a szankciókról is tárgyalunk velük, valamivel könnyebben, hiszen nem kell a 27 uniós tagállam egyhangú hozzájárulása ahhoz, hogy döntsenek a lépéseikről. Ezt javasoltuk az amerikaiaknak is, amikor a szankciókról és Putyinról egyeztettünk. Azt mondtuk nekik:

„Megértjük, hogy önök nem akarnak egyedül lépni, nem akarják kétoldalúvá tenni a dolgot, mintha az USA egyedül lépne fel Oroszország ellen, hanem szövetségeseket akarnak. De talán nem az EU-t kellene az első számú szövetségesüknek tekinteniük, hanem az Egyesült Királyságot, mert nem kell 27 ország beleegyezését megszerezniük, másrészt az orosz adófizetők ellopott pénzének 80 százaléka Londonban landol.”

London önmagában fontosabb korrupciós célállomásként, mint Párizs, Nizza, Berlin, Jurmala [lett kikötőváros – a szerző] és Karlovy Vary együttvéve. Számunkra ebből a szempontból a brexit valóban pozitív hatással van, hiszen így lehet, hogy egy amerikai-brit tandem rugalmasabb lesz a szankciók esetében – és láttunk már erre utaló jeleket, de még kissé korai lenne erről beszélni. Az Egyesült Királyságban például elfogadtak egy törvényt, ami lehetővé teszi a tisztázatlan eredetű vagyonok lefoglalását – ez nagyon fontos áttörés a korrupció elleni küzdelemben. Igaz, a törvényt már 2014-ben meghozták, de csak 2019-ben alkalmazták először, a Szkripal-mérgezés után – amikor sokkolta őket egy ember halála.

Már meg is büntettek emiatt néhány embert, például az azerbajdzsáni olaj- és gázipari miniszter feleségét, aki egy nap alatt 16 millió fontot költött el egy londoni luxusboltban. Ez még mindig nem elég, de hátha egy következő nagyobb válság hatására előrelépnek. Persze nagyon rossz módszer arra várni, hogy egy válság bekövetkezzen, ahelyett, hogy megelőznék. Valójában arra kérjük a nyugati országokat, hogy változtassanak a megközelítésükön, és előzzék meg a válságot, nehogy egy következő válságra kelljen reagálniuk.

Ukrajna attól fél, hogy január végén Oroszország megtámadhatja őket. Az USA és az EU azt mondja, ha Moszkva támadna, súlyos gazdasági szankciók következnének, például kizárnák Oroszországot a SWIFT-ből, töröltetnék a vízumokat és így tovább. Vajon meggondolja ettől magát Putyin?

Nem, a fenyegetésektől Putyin nem gondolja meg magát. Amikor „súlyos szankciókkal” fenyegetőznek, de nem tesznek semmit, csak megnyugtatja Putyint, hogy ez a beszéd a vörös vonalakról csak egy újabb blabla. Ez nagy baj. Szankciókkal fenyegetőznek, ha még egyszer megszáll egy területet – így most biztonságban érezheti magát, mert nem a zsarolás miatt büntetik.

Pedig a zsarolás minden ország bíróságán büntetendő bűncselekmény, de Putyinnak ezt leokézzák. Ultimátumot tesz a Nyugat elé, vérfürdővel fenyegetőzik, ők meg csak mondják: „Oké, de ha valóban elkezded, akkor valami rossz fog történni.”

Putyin nem hiszi, hogy bármi rossz történne, és megkapja, amit akar. Tulajdonképpen már meg is kapta, amit akart: beszélnek vele, Joe Biden is felhívta, hogy garanciákról tárgyaljon. A média szalagcímei és a nyugati narratíva, hogy ha Putyin megszáll, annak súlyos következményei lesznek – már bocsánat, de Putyin több mint nyolc éve megszállta, és annektálta a Krímet, a Donbasz-régióban pedig polgárháború folyik, amiben eddig 15 ezren haltak meg.

Ezek a fenyegető címlapok nagy eredményt jelentenek Putyinnak, mert ezzel kvázi beleegyeznek abba, hogy elfelejtsenek mindent, ami az elmúlt években történt. Sajnos Putyin nagyon elégedett lehet 2021 politikai kimenetelével: az évet a nemzetközi közvélemény teljes páriájaként, teljes elszigeteltségben kezdte, aztán a hadsereg áprilisi felvonulásával a világ elfelejtette Navalnij éhségsztrájkját, a szankciókat, az OPCW vizsgálatát, Biden felhívta őt és a többi. Aztán, miután elcsalta a parlamenti választásokat, tönkretette a közmorált, és végül lenyomta a civil társadalmat – újabb katonai felvonulás, és megint elfelejtett a világ mindent az orosz belpolitikáról, és mindenki a megbékítéssel és az elrettentéssel foglalkozik.

Putyin nagyon nyilvánvaló módon zsarol, és amíg a Nyugat erre nem szankciókkal reagál, addig Putyin sorra magáénak tudhatja majd ezeket a kis győzelmeket. Egyébként nem hiszem, hogy megszállná Ukrajnát, csak azért fenyeget folyamatosan, hogy geopolitikai győzelmeket érjen el, hogy fontosnak tűnjön, és hogy a nemzetközi párbeszéd részévé váljon.

Fél Putyin és az orosz rezsim attól az EU-s zöld megállapodástól, ami az európai gazdaságot zöld energiaforrásokra állítaná át? Mert ez a mai orosz gazdaság végét jelentheti.

Valóban, de nem hiszem, hogy tartanának ettől. Úgy gondolják, hogy ez sok évbe, évtizedekbe telhet, ők meg már elég idősek, és nem igazán érdekli őket, mi lesz utánuk. Szerintem azt gondolják, hogy az európai bürokrácia híres arról, hogy képes a dolgokat a kelleténél tovább húzni. De szerintük ez egyfajta geopolitikai játszma is: eléggé biztosak abban – a saját elemzésük alapján –, hogy az ő életükben Európának még szüksége lesz az olajukra és a gázukra, és ez számukra rendben van.

Hogyan jellemezné a mostani rendszert Oroszországban? Korrupt fasizmus vagy korrupt puha diktatúra, vagy esetleg egy életre szóló elnöki mandátum?

A korrupt fasizmus egy jó jellemzés: ha figyelembe vesszük ezt a formai meghatározást, például Umberto Eco híres tizennégy pontos fasizmusdefinícióját, mindegyikről azt látjuk, tökéletesen kidolgozták Oroszországban. Ez azonban egy újkeletű dolog, néhány évvel ezelőtt még csak egy szokásos plutokrácia volt. Putyin néhány éve valójában forradalmat, erőszakos hatalomváltást hajtott végre, nem igazán tudjuk, miért. Két évvel ezelőtt az embereket még nem fosztották meg a gyülekezési joguktól, nem fosztották meg a szólásszabadságtól, alapvetően részt lehetett venni a választásokon, a tiltakozó megmozdulásokon. Mindenféle kockázat nélkül lehetett bármit posztolni a neten.

Az egész országban működött az irodahálózatunk, és voltak ugyan politikai indíttatású ügyek, célzott elnyomások, politikai foglyok, de maga a rendszer a kleptokráciára, a lopásra koncentrált. A lehető legtöbb pénzt akarták ellopni a lehető legkevesebb megzavarással – és ehhez a politikai elnyomás csak egy eszköz volt, de nem maga a cél.

Aztán valami megváltozott. Nem vagyok biztos benne, de azt mondanám, 2019-ben valami megváltozott, onnantól az elnyomás nem eszközzé, hanem céllá vált. Ez egy forradalmi pillanat volt, amitől ez most már egy teljesen más rendszer: a 2021-es Oroszország sokkal jobban különbözik a 2018-astól, mint a 2018-as Oroszország a 2001-es állapotoktól. Egy igazi forradalom történt, egy teljes rendszerváltás, és ez most már vegytiszta fasizmus.

Arról is beszélt korábban, hogy a rezsim iránya nagyban függ a közvélemény-kutatásoktól. Hogyan látja ezt? Mit gondol arról, miért fordul a közvélemény egyre inkább a Kommunista Párt vagy Vlagyimir Zsirinovszkij nacionalista pártja felé?

Nincsenek olyanok, akik az ideológiája miatt támogatják Zsirinovszkijt, és szinte olyanok sincsenek, akik az ideológia miatt állnának be a Kommunista Párt mögé – vannak néhányan, de nagyon kevesen. Az emberek azért szavaznak Zsirinovszkijra és a kommunistákra, mert Putyin ellen akarnak szavazni, mert nem szeretik Putyint – és ez az egyetlen legális módja annak, hogy kifejezzék a nemtetszésüket.

A támogatóik a legutóbbi választásokon Putyin pártja, az Egységes Oroszország ellen szavaztak, mert meg akarták mutatni, hogy Putyin ellen vannak. Ezért például a pártok tényleges választási eredményei nagyon rugalmasak: lehet, hogy az egyik választáson Zsirinovszkij 20 százalékot kap, majd a következő évben ugyanabban a régióban 2 százalék körül, majd a rákövetkező évben ugyanabban a régióban ismét 15 százalékot. Ez nagyon gyorsan változik, mert nincsenek törzsszavazóik, csak nagyon kevesen. Ez inkább hangulati ingadozás: kin keresztül tudják az emberek a legjobban kifejezni az ellenvéleményüket.

Görögországban sok köze van az erősödő orosz propagandának az ortodox egyházhoz. Mit gondol erről, hogy Putyin eszközként használja a kapcsolatokat az ortodox egyházzal?

Nem sikerült nekik. Valamilyen oknál fogva megbuktak ezzel. Ugyanis tényleg sokat fektettek abba, hogy az orosz ortodox egyházat eszközként tudják használni, és a propagandában is hirdették, hogy ortodox keresztényként ezt és ezt kell csinálnunk, engedelmeskednünk kell, és a Krím a mi szent helyünk, ahol Vlagyimir megkeresztelte Oroszországot és így tovább. Mindig megpróbálják ezt a narratívát is beépíteni a propagandájukba – de egyáltalán nem rezonálnak az oroszok erre. Egy felmérés szerint az orosz lakosság majdnem 80 százaléka orosz ortodox hívőnek vallja magát, de a lakosság kevesebb mint 3 százaléka megy templomba húsvétkor és kevesebb mint 1 százaléka minden vasárnap – szóval egyáltalán nincs befolyása az egyháznak a hétköznapokra.

Milyen az élete Litvániában? A Korrupcióellenes Alapítvány ugyan külföldről dolgozik, de nem félnek attól, hogy Putyin hatalmi gépezete még Litvániából is eléri önöket? Ahogyan elért már korábban más, külföldön tevékenykedő oroszt is?

Tökéletes a litvániai életem, nagyon szeretem Vilniust. Már két és fél éve élek ott, ez egy gyönyörű város, nagyon barátságos emberekkel. Ezidő alatt az egyetlen probléma az volt, hogy nem ösztönzött semmi igazán a litván nyelvtanulásra – amit szerettem volna, de két és fél év alatt egy embert sem találtam, aki ne beszélne vagy oroszul vagy angolul. A litván külügyminisztérium és a többi kormányzati szerv is támogat minket, és mi biztonságban érezzük magunkat.

Egy átlagos ember vagyok, ezért nem akarom, hogy megöljenek, de racionálisan gondolkodva nem sok mindent tehetek azért, hogy megvédjem magam. Igen, tudjuk, hogy Putyinnak van egy „gyilkos osztaga”, vannak vegyi fegyverei, mérgei is, ezek ellen gyakorlatilag nincs védelem. Persze dönthetnék úgy, hogy bezárom magam egy bunkerbe, és senkivel nem lépek kapcsolatba – akkor viszont nem tudok majd dolgozni egyáltalán.

Beszéltem korábban a litván hatóságokkal, és azt mondták, „talán szüksége lenne teljeskörű védelemre”, amit felkínáltak opcióként. De ha elfogadnám, akkor én lennék a negyedik személy Vilniusban teljeskörű védelem alatt az elnök, a miniszterelnök és Szvetlana Tyihanovszkaja belarusz ellenzéki vezető után. Elég hülyén nézne ki, sok figyelmet irányítana rám, és őszintén szólva nem is védene meg. Mármint, persze, ha megmérgeznének, ott lennének a testőreim tanúként. De egy bizonyos ponton csak el kell fogadni a kockázatot, és megpróbálni nem túl sokat gondolni rá.

Ön Jekatyerinburgból származik, ami fontos városa Vlagyimir Putyin orosz elnök elődjének, Borisz Jelcinnek is. Mit jelent önnek a jelcini Oroszország: Az exelnök a demokrácia úttörője volt, a putyini Oroszország antitézise – vagy valójában a jelcini korszakból következett Putyin, akit még Jelcin engedett a hatalom közelébe?

Borisz Jelcin egy Butka nevű faluból származik, ami mintegy 300 kilométerre van Jekatyerinburgtól – ez persze orosz méretekben nagyon közelinek számít. De igaz, hogy szinte az egész korai pályafutását ott töltötte, és most például van egy elnöki emlékkomplexum, az úgynevezett Jelcin Központ Jekatyerinburgban, ami óriási szerepet játszik a szabad művészetek inkubátorházaként. És valószínűleg az utolsó független hely Oroszországban, ahol független politikusok… vagyis, politikusok már nem, de független művészek csinálhatnak valamit. Az én egyetemem egyébként, ahol végeztem, most Borisz Jelcin elnök nevét viseli.

Jelcin Oroszországa egy igen érdekes hely volt. Sok jót és rosszat el lehet mondani, miközben az ország próbálta megtalálni az utat a piacgazdaság felé. Látnunk kell, hogy a Szovjetunió népe a 80-as években egy hatalmas kihívással nézett szembe. Semmit sem tudtak. Nem tudták, mi az a pénz. Persze, volt a kezükben néhány színes fecni számokkal, de az nem volt pénz piacgazdasági értelemben, mert nem lehetett őket árura cserélni. Az árukhoz más színes fecnikre, kuponokra volt szükség. Semmit sem tudtak a tőzsdéről, a bankokról, a vállalkozásokról, arról, hogyan működik egy üzlet, mi az az üzleti modell, hogyan lehet pénzt szerezni és így tovább. Valójában óriási kihívást jelentett átállni a piacgazdaságra, és el sem lehet képzelni, mibe került ez: sokan elvesztették a munkájukat, teljesen meg kellett változtatniuk az életüket, mert például a tervgazdaságban tankokat gyártottál – de nem törődtél azzal, hogy nincs rá kereslet, és hogy a szomszéd városban van egy kis gyár, ahol meg szétszerelik a tankokat.

Aztán rájössz, hogy a munkád teljesen felesleges, semmi értelme annak, amit csinálsz, és semmi másra nem kaptál képzést. És ez a baromság folyt 75 évig, négy generáción keresztül.

Ez egyébként elég optimistává tesz a Putyin utáni Oroszországra gondolva, mert kihívás ugyan az átmenet egy totalitárius rendszerből egy liberálisba, de a szovjet gazdaságból a piacgazdaságba való átmenet még nagyobb kihívás volt. Ez viszont már a múlté: Putyin gazdasága – a korrupció és egyéb bajai ellenére – még mindig egy piacgazdaság, és most már vannak fiatal vállalkozók Oroszországban, van bankrendszerünk, pénzügyi rendszerünk, minden a helyén van. Ezzel nem kell másodjára megküzdeni, csak a demokratikus intézményeket kell újjáépíteni. Putyint viszont épp a szovjet időkből eredő kettős átmenet tartja hatalmon, mert a propagandájának sikerült elérnie, hogy az emberek azt higgyék, a 90-es évek eleje a demokrácia miatt volt nehéz. Holott ez két külön átmenet volt, ami csak időben esett egybe.

Borisz Jelcin ugyan nem túl népszerű figura most Oroszországban, de mégis azt mondanám, hogy értékes az öröksége. Valójában a szovjet múlt felét sikerült szinte vér nélkül kezelni, ami nagyon fontos, és ezt az örökséget továbbvihetik a jövő generációi is. És nem véletlen, hogy Jelcin Jekatyerinburgból jött: a városunk valami miatt mindig is a legliberálisabb város volt, ennek lehet valami történelmi alapja is. 1996-ban a helyiek 80 százaléka szavazott Jelcinre az elnökválasztáson, ami a legnagyobb győzelme volt akkor. Aztán a városomban választották meg 2013-ban az utolsó független nagyvárosi polgármestert, Jevgenyij Rojzmant, aki később az utolsó független nagyvárosi tanácsi tag is lett. Ez lehet elmond valamit az itteni légkörről, talán mert a régiónkban van némi szelleme a szabadságnak.