Biden és Putyin: egy szép barátságtalanság kezdete

2021. február 07. – 22:50

Biden és Putyin: egy szép barátságtalanság kezdete
Vlagyimir Putyin akkori orosz kormányfő (j) üdvözli Joe Biden akkori amerikai alelnököt Moszkvában 2011 márciusában  Fotó: Makszim Sipenkov / EPA / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem számít arra, hogy érdemben javulnának kapcsolataik Joe Biden hivatalba lépése után. A különbség csupán annyi, hogy Moszkvában a demokrata elnök iránt nem is táplálnak illúziókat, míg Donald Trump elnökségének 2016-os kezdetekor számítottak arra, hogy valamivel konstruktívabb lesz a két ország közötti kapcsolat, mint előtte. Hogy ez nem így alakult, arról legkevésbé a kiszámíthatatlan Trump tehetett, elvégre a Kreml mindig is nehezen viselte, hogy a Szovjetunió felbomlása után folyamatosan veszített fenntarthatatlan érdekszférájából. A folyamatot az elmúlt húsz évben csak olyan lépésekkel kísérelte meg lassítani, amelyek még inkább elszigetelték a Nyugattól. Kérdés persze, hogy a gazdasági lehetőségeivel nem arányos stratégiai igényeinek fenntartása mellett volt-e valaha más lehetősége a Kremlnek.

Bár az atomtöltetek korlátozásáról szóló Új START-szerződést nem sokkal a lejárta előtt újabb öt évre meghosszabbították, erre sem Moszkva, sem Washington nem egy szép barátság kezdeteként tekint. A január 20-án hivatalba lépett Joe Biden és Vlagyimir Putyin ugyanis a az Új Start szerződés fenntartásán túl nem tervezi, hogy kísérletet tenne a közeledésre. Úgy tűnik, mind az amerikai, mind az orosz elnöknek kényelmesebb a feszült, de legalább kiszámítható viszony.

Ha nem így lenne, Putyin valószínűleg nem húzta volna az utolsó utáni pillanatig, hogy gratuláljon Joe Biden győzelméhez – ez annak fényében is beszédes, hogy a demokrata elnök győzelmének hitelesítési folyamata példátlan konfliktussal járt, aminek mélypontja a vesztes, és alaptalanul csalást kiáltó Donald Trump híveinek tiltakozása és a Capitolium ostroma volt, amely után másodszor is impeachment indult Trump ellen –, Biden pedig nem úgy kezdte volna első telefonos beszélgetését Putyinnal, ahogy.

Az amerikai elnök ugyanis – az egyébként az orosz elnök által kezdeményezett – telefonhíváskor említést tett

  • a kelet-ukrajnai orosz agresszióról;
  • minden idők legsúlyosabb amerikai kibertámadásáráról, amely mögött valószínűleg orosz hekkerek állnak;
  • Moszkva beavatkozásáról az amerikai elnökválasztásba;
  • arról, hogy értesülések szerint az oroszok pénzt ajánlottak fel afganisztáni táliboknak amerikai katonák elleni támadásokért;
  • a korrupcióellenes anyagokat gyártó ellenzéki politikusról, a megmérgezett Alekszej Navalnijról is, akit az orosz hatóságok őrizetbe vettek, miután felépülve visszatért Oroszországba.

Amerikai szenátorok újabb szankciókat is felvetettek, Biden pedig csütörtök esti külpolitikai beszédében kijelentette, hogy visszatérnek a diplomáciához, de világossá tette Putyinnak, hogy vége annak az időszaknak, amikor az Egyesült Államok elfordítja a fejét az orosz agressziót látva. Az elnök Navalnij szabadon engedését is követelte. Ebben a beszédében jelentette be Biden azt is, hogy az Egyesült Államok nem támogatja tovább Szaúd-Arábia jemeni hadműveleteit, és Trump döntését felülírva nem von ki több ezer amerikai katonát Németországból.

Pénteken Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov erre azt mondta, hogy ez nagyon agresszív, nem konstruktív retorika Biden részéről. Szerinte Oroszország számára teljesen elfogadhatatlanok az ultimátumszerű felhangok. Peszkov hozzátette, hogy a kétoldalú együttműködés fejlesztéséhez megvan az alap a számos nézetkülönbség ellenére is.

Az egyetlen terület, ahol ennek ellenére igazán konstruktív kapcsolat lehetségesnek tűnt, az – ahogyan a hidegháború idején is – még mindig a stratégiai fegyverekhez kötődik: ezért sem volt meglepetés az Új START-szerződés megmentése. (Az elnevezés az Új Megállapodás a Stratégiai Fegyverek Csökkentéséről angol alakjának rövidítéséből származik.) Hogy a dolog húzódott, az még Donald Trumpnak volt köszönhető: a leköszönt republikánus elnök korábban nem volt hajlandó jóváhagyni a hosszabbítást, mivel azt Kínára is ki akarta terjeszteni.

A két és fél hete beiktatott Biden és Putyin már múlt héten telefonon tárgyalt az atomalku hosszabbításáról, az orosz elnök a múlt pénteken, az amerikai elnök pedig szerdán írta alá a megállapodást arról, hogy az egyezmény 2026 februárjáig érvényben marad. Az Új START 2011-ben lépett életbe, a szerződést Barack Obama és az akkor két putyini ciklus között az elnöki posztot betöltő Dmitrij Medvegyev írta alá – pótolva a korábbi, START I, majd az életbe sem lépett START II és START III megállapodásokat –, hogy továbbra is limitálják a nukleáris robbanótöltetek és hordozórakétáik számát.

Barack Obama és Dmitrij Medvegyev aláírja az Új Start-szerződést Prágában 2010-ben – Fotó: Joe Klamar / AFP

Oroszország már csak ezen a területen őrzi egykori szuperhatalmi státuszának maradékát, minden más tekintetben csupán nagyméretű, de alapvetően regionális nagyhatalom.

Washington és Moszkva azért is engedheti meg magának, hogy egyébként ne törekedjen olyan jó viszonyra, mint a '90-es években – amikor Moszkvának szintén voltak fenntartásai, de végképp nem volt abban a helyzetben, hogy azokat nyíltan megfogalmazza –, mert valójában a két ország kapcsolata már messze nem olyan meghatározó, mint volt a hidegháború idején. Ráadásul gazdasági kapcsolataik sosem voltak olyan intenzívek, mint bármelyiküknek az EU-val. Az Egyesült Államok most elsősorban Kínára fókuszál, de Moszkvának is egyre fontosabb a kapcsolata Pekinggel.

Moszkva mindig is neheztelt

A Szovjetunió felbomlása, de különösen az ezredforduló óta mindig is azt érezte az orosz vezetés, hogy visszaszorult a Nyugattal szemben, amelynek nem vált integráns részévé. Minél inkább magára talált gazdaságilag – a növekvő olajárnak köszönhetően –, ezt annál egyértelműbben hangsúlyozta. Számos szerződés sorsa jelezte, hogy a kapcsolatba rendszerszinten kódolt a feszültség, függetlenül a vezetőktől – beleértve Putyint is, még ha ez „leválthatatlansága” okán nem is nyilvánvaló. Ezt az alábbi kronológia is igazolja:

2002: az Egyesült Államok kilépett az 1972-ben életbe lépett Rakétavédelmi Rendszert Korlátozó Szerződésből (ABMT). Ez az atomtölteteket hordozó ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerek fejlesztését és telepítését korlátozta. Ez valójában az atomarzenál bevetésének lehetőségét csökkentette, mert mindkét fél kölcsönösen sebezhető maradt egymás atomfegyvereitől – ez a hidegháború békéjét biztosító kölcsönösen biztosított pusztítás elve.

A szerződés amerikai felmondását Oroszország a Szovjetunió felbomlásakor megfogalmazott elv felrúgásaként értelmezte – ahogyan a NATO keleti bővítését is. A megállapodást az Egyesült Államok részben arra hivatkozva mondta fel, hogy egy esetlegesen Iránból érkező nukleáris támadás elleni védelemre kell felkészülni. Oroszország ezt nem látta megalapozottnak, mondván, a gyakorlatban ez csak az orosz atomarzenál ütőképességét csökkenti – növelve ezzel az Egyesült Államok atomarzenáljának erejét, hiszen védelmet biztosíthat saját magának, így felborult az atomegyensúly.

Atomtöltetet hordozó ballisztikus rakéta a Harmadik Birodalom legyőzésének hetvenötödik évfordulója alkalmából rendezett katonai parádén Moszkvában 2020. június 24-én – Fotó: Mikhail Svetlov / Getty Images

2007: Vlagyimir Putyin beszéde a 2007. februári müncheni konferencián, amit Nyugaton hidegháborús kinyilatkoztatásként értelmeztek. Az orosz elnök Oroszország stratégiai érdekeinek megsértését sorolta fel. Ugyanezen év végén Moszkva kilépett a hagyományos erők létszámát és elhelyezését szabályozó CFE-szerződésből. Legfontosabb érve az volt, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés idején meghatározott szerződés az új viszonyok, elsősorban a NATO-bővítés fényében nem tartható, különösen, hogy a NATO-taggá vált balti államok nem csatlakoztak a CFE-hez.

Az 1999-ben módosított szerződés ezt orvosolta volna, ám a NATO-tagok szerint érvényesítéséhez Oroszország nem tett eleget annak az előfeltételnek, amely alapján Moldovából és Grúziából ki kellett volna vonnia erőit. (Ettől függetlenül Oroszország a gyakorlatban nem lépte át a CFE-ben meghatározott kvótákat, de innentől kezdve erre az elvi lehetősége megvan.)

2009: lejárt a START I szerződés. Ezt 1991-ben írta alá az Egyesült Államok akkori elnöke, George H. W. Bush és a még létező Szovjetuniót vezető Mihail Gorbacsov. A megállapodás 1994 decemberében lépett életbe, a felek legfeljebb 6000 nukleáris robbanótöltetet tarthattak meg. Korlátozták a hordozórakéták számát, hadrendbe állításának helyét és az ilyen irányú technikai fejlesztéseket is.

Bár 2011-ben életbe lépett az Új START, a szünet jelezte, hogy egyre nehezebben találja meg Moszkva és Washington a közös nevezőt.

2014: A Krím orosz elcsatolása, a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták moszkvai támogatása. Az orosz agresszió – amely bizonyosan megsértette az Ukrajna területi egységét garantáló, Moszkva által is aláírt 1994-es Budapesti Memorandumot – geopolitikai szempontból orosz utóvédharcnak tekinthető: a Nyugat felé közeledő Ukrajnáról ezzel Moszkva bizonyosan lemondott cserébe a félszigetért és a bizonytalan Kelet-Ukrajnáért, mellette súlyos szankciókkal is szembenézve.

Putyint ábrázoló falfestés a Krím félszigeten Szevasztopolban 2015 augusztusában – Fotó: Alexander Aksakov / Getty Images

2018: Putyin visszatért a 2002-es sérelemhez, az AMBT amerikai felmondásához: erre hivatkozva jelentette be azt az új, atommeghajtású, vízben és levegőben is irányítható, atomtöltet hordozására is alkalmas robotrakétát, amely az elnök szerint képes megkerülni a rakétaelhárító rendszert. Az kérdés, hogy ez mennyire működik, de előkerült a szuperhangsebességre képes Kinzsal ballisztikus rakéta, és késlekedve ugyan, de érik a hasonló képességeket ígérő Szarmat hadrendbe állítása.

2019: Trump fél évvel korábbi bejelentésének megfelelően nem újították meg az 1987-ben kötött INF-szerződést, amely a földről indítható kis- és közepes (legfeljebb 5500 kilométer) hatótávolságú ballisztikus rakéták számát korlátozta. Az amerikaiak a kilépést azzal indokolták, hogy Oroszország sem tartotta be a szerződést az Iszkander rakétavédelmi rendszer kifejlesztésével és hadrendbe állításával, valamint külföldi eladásával – többek között Szíriának. A másik érv Kína volt: az ország nem része az INF-szerződésnek, így látványosan fejleszti kis- és közepes hatótávolságú rakétáit.

A szerződés megszűntét Moszkva sem bánta, elvégre az ABMT amerikai felmondása előtt az oroszok is éveken át lebegtették a kilépést.

2020: novemberben Washington kilépett a Nyitott Égbolt szerződésből, amely évtizedes egyeztetés után 2002 óta lehetővé tette a NATO és Oroszország, valamint Svédország, Ukrajna és Belarusz számára, hogy fegyvertelen gépekkel egymás légterében megfigyeléseket végezzenek. Az amerikai kilépés után Oroszország 2021. január közepén szintén kilépett – a NATO többi tagjával már nem volt értelme fenntartania a szerződést, mert az európai államok nem adtak garanciát arra, hogy adataikat nem adják át az Egyesült Államoknak. Igaz, Washington az adatszerzést megoldja műholdas megfigyeléssel.

Biden kritizálta ugyan Trump kilépését, de nem volt elsődleges, hogy ezt visszacsinálja, igaz, ehhez a szenátus kétharmados támogatása is kellene. A történtek – ahogy a kilépések a többi, fegyverkezést érintő szerződésből – az európai kontinensnek hátrányosak leginkább, és ismét megmutatták, hogy Európa kevéssé ura saját biztonsági helyzetének, amelyet azért ma is meghatározhat a NATO és Oroszország viszonya.

A kapcsolatok újratöltését ígérő Obama-adminisztráció – amely tehát az elődök alatti feszültség feloldását lengette be – éppúgy nem javított az orosz kapcsolatokon, ahogyan a Putyinnal szavakban sokszor zavarba ejtően megengedő Trump sem. A republikánus elnök 2018-ban Helsinkiben még az amerikai hírszerzést is kompromittálta, amikor azt mondta, elhiszi Putyinnak, hogy Oroszország nem avatkozott be a 2016-os választásba.

Trumpnál mégis többre mehet Biden

Az alatta is életbe lépett intézkedések persze nem jelentik, hogy Trump rosszul jött volna Moszkvának. Életbe léptek ugyan személyre szóló szankciók, diplomaták tucatjait tiltották ki, diplomáciai képviseleteket zártak be kölcsönösen, de az amerikai elnök stratégiai szívességet tett azzal, hogy a NATO-t kritizálta, összekülönbözött az európai szövetségesekkel, lényegében kivonult Afganisztánból és Szíriából, ahol így Törökország és Oroszország kapott nagyobb mozgásteret.

Biden viszont ismét javítaná a NATO európai tagjaival a viszonyt, ami bizonyosan nem az, amit Moszkva látni szeretne.

Putyin és Trump az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés csúcstalálkozóján Vietnámban 2017 novemberében – Fotó: Russian Presidential Press / Anadolu Agency / AFP

Ugyanakkor tehet olyan gesztust, amit Trump azért nem tehetett meg, mert minden ilyen irányú lépése úgy volt értelmezhető, hogy az oroszok embere, akit Moszkva valamivel zsarolni is tud. (Távozása után jelent meg egy könyv, amelyben egykori orosz és amerikai hírszerzők is állítják, hogy a KGB már a 70-es években kapcsolatba lépett Trumppal, még ha a későbbi amerikai elnök ezzel nem is volt tisztában.)

A Putyinnak már az első telefonbeszélgetésnél keményen beköszönő Bident ilyen vád nem érheti, ha mégis talál olyan területet, ahol együttműködne Oroszországgal. Ilyen lehet a már említett stratégiai fegyverek kérdése, a terrorizmus elleni küzdelem, a globális klímaváltozás – amit Oroszország sem vitat, ellentétben Trumppal – és a koronavírus-járvány, vélte a Carnegie Intézet Oroszországról szóló podcastjában Thomas Graham. Bár bizalmatlanság itt is jócskán lehet Moszkvával szemben, az pedig eléggé valószínűtlen, hogy a Szputnyik V vakcina megjelenhetne például az Egyesült Államokban. A moszkvai amerikai nagykövet is udvariasan visszautasította az orosz felajánlást, hogy oltsa be magát az orosz vakcinával.

Graham szerint – aki a peresztrojka idején amerikai diplomata volt Moszkvában, később George W. Bush külpolitikai tanácsadójaként is dolgozott – az említett területek mellett alkalmi érdekszövetségben egy platformra kerülhet a két ország, például Észak-Korea vagy Irán nukleáris programjának kezelésében. Utóbbi épp Trump miatt futott zátonyra, amikor Washington felmondta a Teheránnal kötött egyezményt, amelyben Irán a szankciók feloldásáért cserébe lemondott az urándúsításról.

Kijev közelebb van Washingtonhoz, mint Moszkvához

Ukrajna viszont bizonyosan nem az a terület, amely könnyebbé tehetné az amerikai-orosz viszonyt. Biden még alelnökként, Obama idején hatszor járt az országban, felelt az ukrajnai kapcsolatokért és aktív szerepe volt abban, hogy az amerikai kormányzat kiállt a Moszkvával konfrontálódó Kijev és a Majdan tüntetői mellett. Biden havonta két-három alkalommal is beszélt telefonon az ukrajnai vezetéssel – emlékeztetett a Foreign Policy 2016-os cikke.

Ukrajna és azon belül Biden szerepe a Trump-érában is kiemelten fontos volt, először épp ezzel kapcsolatban merült fel a republikánus elnök elleni impeachment lehetőségé. Trump ugyanis azt kérte az ukrán elnöktől, nyomozzanak az ukrán hatóságok Biden fia után: Hunter Biden ugyanis igazgatótanácsi tagja volt a Burisma Holdingnak, amely egyik tulajdonosa lett az elűzött Viktor Janukovics elnök érdekköréből kivont herszoni olajkikötőnek és a hozzá tartozó, vasúti olajszállítmányok indítására alkalmas telepnek. Az objektumot az új, már nyugatbarát vezetés államosította és nyomozás indult az eladás ügyében. Biden nem sokkal később rábírta Kijevet, hogy mondassa le az új legfőbb ügyészt Viktor Sokint. A szenátusi vizsgálatok arra jutottak, hogy Hunter Biden semmilyen bűncselekményben nem érintett, de azt mindenképp mutatja, hogy Joe Biden számára Ukrajnának kiemelt szerepe volt, és tekintettel Moszkvával való viszonyára, ez így is marad. 2014 óta az Egyesült Államok csaknem kétmilliárd dollár értékben juttatott harci eszközöket az ukrán hadseregnek. Ez a folyamat Trump alatt sem szakadt meg, és Biden alatt is bizonyosan folytatódni fog.

Reagan volt már ilyen

A Time elemzése szerint Biden Oroszország-politikája ugyanakkor sem Trump, sem Obama idejére nem fog hasonlítani – noha Biden az utóbbi alelnöke volt 2008 és 2016 között –, igazodási pont inkább az lehet, ahogyan a republikánus Ronald Reagan viszonyult a Szovjetunióhoz. Az Egyesült Államok részéről a hidegháborút lényegében lezáró republikánus elnök „a gonosz birodalmának” nevezte Moszkvát, de a legfontosabb területeken – ez akkor kiemelten a nukleáris arzenált jelentette – megtalálta a közös nyelvet a Kremllel. Erre a kettősségre utal Biden két kinevezése is: az egykor a moszkvai amerikai nagykövetségen politikai tanácsadóként dolgozó veterán diplomata William J. Burns került a CIA élére, a külügyminiszter pedig a Közép-Kelet-Európa iránt érzékenyebb, magyar származású Antony Blinken lett.

Kétoldalú elnöki találkozóra az elemzők jó ideig nem számítanak.

Részben a koronavírus, de nagyobb részt amiatt, hogy a fenti célokhoz elég alacsonyabb, operatívabb szinten kapcsolatot tartani. Ha lesz is találkozó, az legfeljebb egy nagyobb esemény ürügyén, kézenfekvően – ha a vírus is engedi – az október végére tervezett olaszországi G-20 csúcstalálkozóján lehetséges. Elemzők szerint mosoly bizonyosan nem lesz, legfeljebb kézfogás – ha a koronavírus miatt az nem megy ki végleg a divatból.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!