Néppártosodást vagy terrorállamot hoz a tálibok Iszlám Emirátusa?

Miután az utolsó amerikai C–17-es szállítógépek is elhagyták a kabuli repülőteret, és a tálibok birtokba vehették a létesítményt, melynek ellenőrző pontjain oly sok merénylőjük akadt fenn az elmúlt évtizedek során, Afganisztánban húsz év után újból a tálib szélsőségesek kezébe került a kormányrúd, és az Afganisztáni Iszlám Köztársaságból Afganisztáni Iszlám Emirátus lesz.

Azonban a tálibok nyilatkozatai alapján hiába állhat fel napokon belül az új kormány, nem világos, hogy mi is az az államalakulat, ami a szemünk láttára jött létre, mint ahogy az sem, hogy mennyiben lehet államnak nevezni a tálib uralmat.

Előfordulhat, hogy a tálibok kilencvenes évekbeli első próbálkozásukat másolják le, egy bezárkózó, kegyetlen patriarchális törvények szabályozta rezsim létrehozásával. De elképzelhető egy kevésbé vagdalkozó, észszerű kompromisszumokat meghozó iszlamista kormányzat létrejötte is, mely képes lemásolni, mondjuk, Szaúd-Arábia 20. századi fejlődési ívét (a vezető Öböl-monarchia is egy ultraortodox vallási iskolát követő apró törzs hódítása nyomán jött létre, és ahogy a negyvenes években Abdul-Aziz király az olajkoncessziókkal tudta megvásárolni rendszere stabilitását, úgy prosperálhatnak a tálibok is saját nyersanyagkincseikből).

Azonban a jó gerillákból ritkán lesznek jó bürokraták, és sokan féltik a nők, a kisebbségek jogait, tartanak a NATO-országokkal együttműködő, de a 123 ezer embert kimentő evakuálás után is Afganisztánban ragadt afgánok elleni megtorlások felerősödésétől. Közben pedig a tálib kormányzatot az egyelőre erősen vitatott állítólagos kompromisszumai ellenére is könnyen maga alá temetheti a koronavírus-járvány, a gazdasági összeomlás, az aszály és a kabuli kormányzattól örökölt krónikus instabilitás – nem is beszélve az Afganisztánban megtapadt, a nemzetközi dzsihádban érdekelt terrorszervezetektől. A tálibok azt állították, engedélyezik az afgán nőknek, hogy egyetemre járjanak, de aztán az is kiderült, hogy a koedukált osztályok és csoportok indítását megtiltják.

Azonban mielőtt mélyebben megismerkednénk a tálib kormányzat formálódásával, vezető figuráival és konfliktusaival, érdemes leszögezni, hogy

a tálib mozgalom nem egy politikai irányzat, párt vagy frakció, hanem egy szektariánus alapon működő gerillaszervezet, amelynek lételeme a titkolózás,

főleg, miután vezetői húsz éve játszanak macska-egér harcot a világ leghalálosabb célzott likvidálási gyakorlatával rendelkező Egyesült Államokkal. A titkolózásra jellemző, hogy Hibatulla Ahundzáda tálib emírről még használható fotó sem kering a nyilvánosságban, és rejtőzködése miatt többen feltételezik, hogy vagy elvitte a koronavírus-járvány, vagy pedig egészségi állapota miatt alkalmatlanná vált a vezetésre (az első Emirátus vezetőjének, Omár mollának a 2013-as halálát is több mint két éven keresztül sikerült titokban tartaniuk).

A nemzetközi sajtó éppen ezért a tálibok terveiről írva leginkább másodkézből származó – néha bizonytalan státuszú tálibok, de még inkább a velük kapcsolatban álló afgán tisztségviselők által szivárogtatott – értesüléseket pakol egymás mellé, még a katari al-Dzsazíra (Katar évek óta a legfontosabb közvetítő a radikális iszlamista mozgalmak felé, Dohában a tálibok hivatalos képviseletet is fenntartottak, és ott állapodott meg velük Donald Trump előző amerikai elnök kormánya tavaly) sem bejáratos a tálib felső vezetésbe.

Szinte a tálibokat is meglepte a győzelem

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tálibokat ugyanolyan felkészületlenül érte a kabuli kormányzat összeomlása, mint a nemzetközi közvéleményt. Kabul bevétele után Abdul Gáni Baradar molla, a mozgalom társalapítója és politikai vezetője (róla lesz még szó) arra intette harcosait:

Olyan győzelmet arattunk, melyre mi sem számítottunk, épp ezért meg kell őriznünk a szerénységünket.

Ráadásul a tálibok az elmúlt években sem készültek tudatosan a győzelem utáni életre, nem létezik tálib politikai program, sőt, még a tálibok által évek óta ellenőrzött területeken sem létezik tálib kormányzás. Ennek az az oka, hogy a mozgalom az afganisztáni dzsihadista csoportok (mudzsáhidek) koalíciójából született, és mindig is a fegyveres gerillaharc volt a fő tevékenységi területe. A tálibok az ellenőrzésük alá került területekben elsősorban a gerillaharc támogatására kiaknázandó erőforrást láttak, másodsorban egy olyan terepet, ahol újra be kell vezetni az iszlám jog, a sária általuk követett ultraortodox gyakorlatát, és csak harmadsorban jött a helyiek által igényelt közrend fenntartása és bíráskodás (ahol a tálibok annyiban mutattak többet a kabuli kormányzatnál vagy a helyi haduraknál, hogy nem kellett fizetni az eljárásokért).

Így azután sem a tálibok sokkoló példák százaival illusztrált vallási fanatizmusa, sem pedig a gerillaharc által megkövetelt rejtőzködő-mobil életmód miatt nem meglepő, ha a mozgalom kevéssé bizonyított eddig az olyan fontos kormányzati feladatokban, mint az egészségügy vagy oktatási rendszer működtetése, az infrastruktúra fenntartása.

1996 és 2001 közti kormányzásukat is azért szokás idézőjelbe tenni, mivel képtelenek voltak minimális állami szolgáltatásokat nyújtani a hatalmuk alá került afgánoknak.

Úgy tűnik, a tálibok tanultak az első Emirátus összeomlásából, és nem akarnak olyan ámokfutásba kezdeni, mint Omár molla (legalábbis nem akarják, hogy az ideológiai ámokfutásban besavasodjanak a rezsimet tartó lábak). Ennek a felismerésnek köszönhetően a tálibok (legalábbis bejelentésük alapján) elsőként az egészségügyi, oktatási miniszter személyéről, illetve a jegybank vezetőjéről döntöttek, hajlandónak mutatkoztak más érdekcsoportok hatalomba való beemelésére, és a hatalom átvételét is tárgyalásos úton akarták megoldani.

A Foreign Policy úgy értesült, hogy a tálibok ennek érdekében szakítanak az elnöki rendszerrel, és Afganisztán egy 12 fős testület, a Súra Tanács kollektív vezetése alá kerül. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a tizenkét tag mintegy fele inkább csak díszletként (elsősorban a tádzsik és üzbég nemzetiségek képviseletének reprezentálására) és/vagy a lojalitás biztosítására került be – mint például Gulbuddin Hekmatjar volt afgán kormányfő, a tálibokkal folytatott béketárgyalások egyik résztvevője, egyben befolyásos hadúr –, a valódi döntéshozó mag a tálibok pastu származású felső vezetéséből kerülne ki.

A tálib triumvirátus

A kiszivárgott információk szerint az állam élén az „igazhitűek vezetője”, azaz az emír áll majd, a magyar köztársasági elnökhöz hasonlóan szimbolikus szerepet betöltő posztot (már ha életben van és egészséges) valószínűleg a tálib legfelsőbb vallási vezető, Hibatulla Ahundzáda molla tölti be. A katonai tapasztalatokkal nem rendelkező, nagyjából hatvanéves pakisztáni férfi 2016-ban lett a tálibok emírje, amikor is elődjét, Aktár Manszúrt felrobbantotta egy amerikai Predator drón az afgán–pakisztáni határon, azonban gyanús, hogy Ahundzádával sincs minden rendben, mert ahogy említettük, a tálib hódítás ellenére sem jelent meg a nyilvánosság előtt.

De a mértékadó nemzetközi lapok egyetértenek abban, hogy a valódi hatalmat Ahundzáda helyett egy tálib triumvirátus fogja gyakorolni. A triumvirek közül a legismertebb (a Telexen is olvashat róla portrét) Abdul Gáni Baradar molla, aki a tálibok politikai és diplomáciai erőfeszítéseiért felelős, és ekként ő számít a tálib rezsim gulyásgergelyének, aki sallangoktól mentes, relatíve konszolidált hangon szólítja meg a külföldi vezetőket és az afgán közvéleményt.

A Middle East Institute elemzése szerint a Pekingtől Moszkváig számos küldöttséget vezető, éveken keresztül a katari metropoliszból, Dohából tevékenykedő Baradar és a tálibok politikai szárnya már a tálibok 2.0-s változatát képviseli, amelynek legfőbb jellemzője az Afganisztán geopolitikai helyzetéből adódó törvényszerűségek jobb megértése, a diplomáciai finomságok iránti érzék. Az amerikai NPR közszolgálati adó által megszólaltatott egyik amerikai stratégiai tanácsadó Baradart a tálibok „vezérigazgatójának” nevezte, aki egy személyben felelős a tálibok operatív ügyeiért.

Azonban sokan úgy gondolják, Baradar hiába tartozik a mozgalom alapító atyái közé, a tálibok körében valószínűleg nagyobb befolyása van a triumvirátus másodgenerációs tagjainak: Omár molla fiának, a harmincas éveiben járó Mohammad Jakubnak, illetve a negyvenes éveit taposó Sziradzsuddin Hakkáninak. Utóbbi tekintélye szintén apai örökség, Dzsaláluddín Hakkáni volt ugyanis a legütőképesebb militáns frakció, a drogkereskedelemben érdekelt, öngyilkos merénylőket és az al-Kaida dzsihadistáit is alkalmazó Hakkáni-hálózat alapítója. Azonban Sziradzsuddin Hakkáni és rokonai a Hakkáni-hálózattal együtt a terrorista státuszt is megörökölték, a tálib triumvir és testvére, Halil fejére már évekkel ezelőtt ötmillió dolláros (kb. 1,5 milliárd forintos) vérdíjat tűzött ki az Egyesült Államok.

Gyorsan kéne találni egy kis pénzt

Akármilyen radikális figurák vezetik is a tálibokat, a mozgalom fegyelmezettségét jelzi, hogy a Jakub és a Hakkáni-hálózat radikalizmusa az elmúlt hetekben csak nyomokban tört a felszínre. A tálibok eddig rengeteg felszólítást intéztek az államigazgatás vagy az olyan profilidegen, urbánus intézmények, mint a bankok, kórházak, egyetemek alkalmazottaihoz, hogy térjenek vissza munkahelyeikre, és segítsenek az ország működőképességének fenntartásában.

Azonban a nagyvárosokban sokszor nyugati pénzből, nyugati egyetemeken iskolázott technokrata (sokszor persze egyben korruptokrata) rétegek százezerszámra igyekeztek felkerülni az evakuációs járatokra, és csak töredékük hajlandó a tudását az új rezsim szolgálatába állítani. A kiesők és maradók pontos arányát persze lehetetlen megbecsülni, de biztos szép számmal lesznek olyanok, mint a Washington Postnak nyilatkozó kabuli városi tisztségviselő, aki szerint

a rendszer nem fontos, én csak a népemet és hazámat akarom szolgálni. Az embereknek néha le kell nyelniük bizonyos dolgokat, ha a hazájukért dolgoznak; nekem például két testvéremmel is a tálibok végeztek, de erre most nem is akarok gondolni.

A belső stabilitás megteremtése (és a megmaradt ellenállási gócok, mint Pandzssír tartomány legyűrése) annál is sürgetőbb a táliboknak, mivel a több mint negyven éve kisebb-nagyobb szünetekkel tartó polgárháború újabb felvonásának mellékhatására zuhanórepülésbe kezdett a gazdaság, viszont kilőtt az infláció, és az év végére mintegy négymillióan csatlakozhatnak az igen alacsony szegénységi küszöb alatt élő mintegy 18 millió honfitársukhoz a 38 milliós országban.

A nehézségeket növeli a mezőgazdaságot és a települések vízellátását sújtó aszály, illetve a koronavírus-járvány. Az elmúlt évtizedek javulása ellenére is meglehetősen egyenlőtlen teljesítményt felmutató egészségüggyel rendelkező ország lakosságának eddig mindössze 5 százalékát oltották be, és az elmúlt hetekben a járvány terjedésének feltérképezését segítő tesztelés is megakadt.

A halmozódó problémák egy részének – ha nem is megoldásához, de legalább – enyhítéséhez van szüksége a tálib rezsimnek a külföldnek adott bizonyos garanciákra vagy legalább gesztusokra. Ezektől egyfelől a külföldi bankokban őrzött és Kabul bevétele után befagyasztott valutatartalékhoz való hozzáférés visszaállítását, másfelől

az országot lényegében lélegeztetőgépen tartó (2018-ban az államháztartás bevételeinek csaknem 80 százalékát kitevő) segélyek újraindulását várja.

Ez azonban nem lesz egyszerű. Ugyanis a valutatartalékhoz való hozzáférést a tálib rezsimtől az alapvető emberi jogok tiszteletben tartását (hiába) elváró fejlett demokráciákat tömörítő G7-ek simán blokkolják, a legnagyobb donornak számító Egyesült Államok bejelentette, hogy csak a kormányzattól független szervezeteken keresztül hajlandó segélyt folyósítani – ami borítékolhatóan véres leszámolásokhoz vezet majd a szállítmányokért jelentkező tálib milicisták és a civilek között.

Persze vannak olyan országok is – mint Kína, Oroszország, Irán vagy Pakisztán, melyek kevésbé finnyásak a média szabadságát, a nők jogait vagy a véres tisztogatásokat illetően, és megelégszenek azzal a fontos garanciával, miszerint a tálibok képesek fenntartani Afganisztán stabilitását, amin ők a nemzetközi dzsihádban gondolkozó terrorszervezetek burjánzásának elfojtását értik, és hajlandók anyagilag is támogatni az Emirátust (Pakisztánnak és Iránnak ez eddig sem okozott gondot), és közben az afganisztáni nyersanyagkincsekre is pályáznak.

És most jön az óriási „csakhogy”

Kétségtelen, hogy a tálibok egyik legütősebb fegyvere mindig is az egység és az összefogás volt (még akkor is, ha sokan, sokszor jelentették be a mozgalom küszöbönálló felbomlását), a győzelem után azonban egyre több repedés fut végig ezen az egységen. A vezetés konfliktusaiba nagyon nehéz bepillantást nyerni, de szembetűnő a terror adagolásának és a kiegyezés gesztusainak egyenetlensége.

Miközben a tálibok kifelé mutatva igyekeznek életet lehelni az államigazgatásba és normalizálni a mindennapokat, közben ezek a mindennapok a valóságban kivégzésektől és leszámolásoktól véresek:

több városban házról házra járva végezték ki az előző rendszerrel azonosított figurákat, az iszlám síita ágához tartozó hazara törzs pedig júliusban a sokadik pogromot volt kénytelen elszenvedni (ugye a tálibok az iszlám többségi, szunnita ágának ultraortodox értelmezését követik, és a síitákat majdnem ugyanúgy utálják, mint a nem muszlimokat). Az afganisztáni helyzet fonákságát jól mutatja, hogy egy-egy régió nyugalma vagy nyugtalansága legtöbbször nem is az ideológián, hanem a tálib és a helyi erők alkuin múlik.

A híreket hetek óta megtöltő atrocitások és a mérsékelt, stabil kormányzásról szóló központi ígéretek kettőse nemcsak a forradalmi lényeg megőrzése és realitásoknak tett engedmények közti egyensúlyozásról szól, hanem jól mutatja a vezetés stratégiai gondolkodása és a köztálibok vérmérséklete közti különbséget is. Ez utóbbiakat az afgán felkelők és a civil lakosság kapcsolatát kutató Ashley Jackson egyik interjúalanya úgy jellemezte, hogy főképp 18-20 éves, iskolázatlan, a vidéki gerillákén kívül más világot nem igazán ismerő férfiak,

akik egy dolgot tudnak csak a kormányzatról: azt, hogyan kell végezni a képviselőivel.

Ez a belső feszültség (megfejelve a már említett gazdasági-ökológiai-társadalmi feszültségekkel) azért is kellemetlen a tálibok számára, mivel a konszolidációs lépések, illetve a rezsim nemzetközi kapcsolatainak akármilyen mértékű normalizálása felértékeli az Afganisztánban otthonra lelt dzsihadista szervezeteket, melyek már eddig is részben a tálibok soraiból toborozták a tagságukat.

Az elmúlt években a kizárólag a helyi iszlamizációban érdekelt tálibok igyekeztek megakadályozni a terrorizmusexportot. Szoros ellenőrzésük alatt tartották az al-Kaidát, mely alárendelte magát a tálibok stratégiai céljainak. A Washington Postnak nyilatkozó egyik szakértő szerint

az al-Kaida már csak árnyéka önmagának. Nincsenek karizmatikus vezetői, anyagi forrásai jórészt elapadtak.

A szervezetnek alig pár száz harcosa maradhatott Afganisztánban, és – ahogy ezt Antony Blinken amerikai külügyminiszter valószínűleg pontosan megfogalmazta – egy Afganisztánból kiinduló nemzetközi terrortámadás esélye „óriási mértékben csökkent” (érdemes hangsúlyozni az „Afganisztánból kiinduló” kitételt, mert az al-Kaidának erős, de független szervezetei vannak Szomáliától Jemenen át Szíriáig).

Jóval nagyobb ideológiai kihívást jelent a táliboknak – és jóval nagyobb biztonsági kihívást a szomszédos országoknak – az Iszlám Állam akár 1500-2000 főt is számláló helyi szervezete, a Horaszán Tartomány (a szervezetről és céljairól itt olvashat részletesen), amely a kabuli reptérről történt evakuációs művelet utolsó szakaszában végrehajtott, több mint 170 afgán, három brit állampolgár és 13 amerikai katona életét követelő véres merénylettel intézett kihívást a tálib uralom és a tálib biztonsági ígéretek ellen.

És bár a tálibok évek óta harcolnak a dzsihád globális exportján nyíltan dolgozó Iszlám Állam ellen, kérdéses, hogy a tálibok radikálisabb frakciói – mint például a már említett Hakkáni hálózat vagy a tálibokhoz az utóbbi években csatlakozott és a pastu veteránoknál doktrinerebbnek tartott tádzsik és üzbég iszlamista hadurak – a kabuli vezetéssel szembeni elégedetlenségek hatására össze tudnak és akarnak-e állni egy egységes dzsihadista ellenpólussá. Így pedig az sem egyértelmű, hogy a tálibok meddig tudnak elég egységesek és erősek maradni ahhoz, hogy az elnyomó Emirátus ne változzon egy új Kalifátus terrorállamává.