Sokadjára veszhet oda minden, amit az afgán nők évek alatt elértek

2021. augusztus 28. – 18:15

frissítve

Sokadjára veszhet oda minden, amit az afgán nők évek alatt elértek
A tálib hatalomátvétel után lefestett női arcok egy kabuli szépségszalon kirakatán 2021. augusztus 20-án – Fotó: Haroon Sabawoon / Anadolu Agency / Getty Images)

Másolás

Vágólapra másolva

Pár éve még a gördeszkázó afgán tinilányokon ámult a világ, 2021 nyarán viszont már attól hangos a média, hogy minden eredmény odaveszhet, amit húsz év alatt a női jogok terén elért az ország. Az afgán nők témája a tálib hatalomátvétellel jött a felszínre, amivel kapcsolatban még mindig csak találgatni tudunk: ezúttal mennyire lesz kemény a rezsim, mire számíthat az a női generáció, amelynek szerencsésebb tagjai szabadon nőhettek fel. Megnéztük Afganisztán nőjogi küzdelmeinek történetét és azt, hova juttatta el az afgán nőket húsz év nyugati megszállás és „fehér feminizmus”.

Az afganisztáni hatalomátvétel egyik legtöbbet firtatott vonatkozása, hogy mi vár most az afgán nőkre, a tálibok korábbi uralma alatt ugyanis európai nézőpontból szinte felfoghatatlan mértékű jogfosztást kellett átélniük.

A kétezres évektől aztán a nyugati katonai és civil jelenlét sok nőnek hozott olyan szabadságfokot, amiről előzőleg álmodni sem mert. Ők most mindent elveszíthetnek, amit az elmúlt húsz évben felépítettek, habár a hivatalos agenda szerint a tálibok nem terveznek visszatérni a korábbi szigorhoz: az amerikai csapatkivonásról szóló megállapodásban vállalták, hogy az iszlám engedte kereteken belül tiszteletben tartják a nők jogait.

Ez a homályos ígéret azonban önmagában aligha nyugtatja meg azokat, akik szeretnék fenntartani a megszokott életformájukat, tanulni, karriert építeni, szabadon dönteni a kapcsolataikról.

A megszállt Afganisztánban felnőtt nők tömegei most azt érzik, a Nyugat és főleg az Egyesült Államok csak a háború legitimálásához használta, majd az átgondolatlan kivonulással elárulta őket, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá.

Persze az, hogy a katonák távozásával rögtön minden eredmény odaveszhet, arra is rámutat, milyen korlátai vannak a nem helyi, organikus alapokon álló reformkísérleteknek: már a tálib hatalomátvétel előtt is érték kritikák azt a „liberális, fehér NGO-feminizmust”, ami nyugati értékek kritikátlan erőltetésével próbált eredményeket elérni nőjogi fronton Afganisztánban is.

Törzsi alapok

Az afgán nők rendszerszintű elnyomását szokás csak az iszlám fanatizmushoz kötni, de valójában legalább ugyanennyire következik az afgán vidéki társadalom „törzsi jellegű” szerveződéséből – állítják a témával foglalkozó szerzők. Ezek az archaikus, patriarchális viszonyok – amelyekben a nők önrendelkezését a családfők jelentős mértékben csorbíthatják – az érintett közösségekben a hatalom fenntartásának fontos alapját képezik, ezért mindig komoly ellenállásba ütközött az, aki megpróbált szembemenni velük.

A vidéki társadalom konzervativizmusa a múltban már többször gátolta a nőjogi előrelépést az országban, de sok helyen még a 21. században is meghatározó a patriarchális, törzsi alapú szerveződés – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ortodox társadalmi berendezkedést erőltető talibán is kiapadhatatlan bázisra talált a vidéken húsz éven át.

Afgán nők kenyeret árulnak a Kabultól 400 kilométerre fekvő Maymana városában 2007 decemberében – Fotó: Veronique de Viguerie / Getty Images
Afgán nők kenyeret árulnak a Kabultól 400 kilométerre fekvő Maymana városában 2007 decemberében – Fotó: Veronique de Viguerie / Getty Images

Afganisztánban természetesen nem a 2001-es amerikai invázióval kezdődtek az elnyomás felszámolását célzó nőjogi küzdelmek. A huszadik század elejétől kezdve folyamatosan a politika napirendjén volt a kérdés, ám a legtöbb országgal ellentétben az afgánoknál nem fokozatos jogkiterjesztés valósult meg, hanem egyfajta „egy lépést előre, kettőt hátra” logika szerint alakult a helyzet. Ez pedig nem választható le arról, hogy a nők szabadságának (átmeneti) kiterjesztését mindig kívülről vagy felülről jövő törekvések célozták.

Az első reformhullám

A női jogok szempontjából két kulcsfontosságú időszaka van a modern kori Afganisztán történetének, az első az 1920-as évekre, Amanullah Kán király uralkodásának idejére esik. Amanullah azon túl, hogy teljesen felszabadította az országot az angol uralom alól, nagyszabású reformelképzeléseket is megpróbált végigvinni, egyik kiemelt ügye a nőkérdés volt. (Ebben egyébként apja, Habibullah örökségét folytatta, akinek ugyan még több felesége volt, de ők legalább nyugatiasan öltözködhettek. Habibullah már az 1900-as évek elején lányiskolákat nyitott, valamint törvénnyel tiltotta meg a családokat gyakran anyagilag romba döntő szuperdrága esküvőket – ezek az intézkedések önmagukban akkora ellenállást szültek a helyi elitekben, hogy a király 1919-ben merénylet áldozata lett.)

Amanullah felvilágosult abszolutista stílusban folytatta apja modernizációs programját, beleértve a nőjogi témát is. Ebben segítségére volt Mohamed Tarzi, korának híres liberális személyisége, akinek lányát, Sorayát, a király feleségül is vette. Amanullah nyilvánosan kampányolt a többnejűség, a nők arcának eltakarása ellen (hangsúlyozva, hogy valójában ez nem elvárás az iszlámban), támogatta a lányok oktatását, betiltotta a menyasszonyok megvásárlásának gyakorlatát, és 1924-ben még azt is bevezette, hogy a nők választhassák meg házastársukat.

Ebben az időben a királyi család nőtagjai közül többen közéleti tisztséget vállaltak, Soraya királyné női újság indításában is részt vett, nővére létrehozott egy egyesületet a nők védelméért, Amanullah egyik lánytestvére pedig női kórházat alapított.

1927–28-ban a királyi pár európai körútra ment, ahol a polgári közönség körülrajongta őket, még tiszteletbeli diplomát is kaptak az Oxford Egyetemtől. Hazatérve viszont azzal szembesültek, hogy Afganisztánban nem aratott osztatlan sikert a turné: a helyi vezetők és mollák körében felháborodást váltottak ki az újságcímlapok, amelyeken Soraya fátyol nélkül vacsorázik nyugati férfiakkal, akik esetenként még a kezét is megcsókolják.

Soraya királyné (középen teáscsészével) körútján egy divatszalonban, Németországban – Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images)
Soraya királyné (középen teáscsészével) körútján egy divatszalonban, Németországban – Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images)

A konzervatív, vidéki társadalom az afgán kultúra és az iszlám vallás meggyalázásának tartotta az uralkodók viselkedését, ami csak tetézte a korábban bevezetett reformok miatti elégedetlenséget.

A felháborodás ahhoz vezetett, hogy Amanullahot 1929-ben trónfosztással eltávolították hivatalából, nőpolitikai reformjainak többségét pedig visszavonták. A következő évtizedek uralkodói ebből okulva jóval óvatosabban álltak a kérdéshez, nehogy magukra haragítsák a nagy hatalmú törzsi és egyházi vezetőket.

Szovjet modernizáció és háború

A huszadik század második felében Afganisztán társadalmát és gazdaságát a Szovjetunió által pörgetett modernizációs folyamat dominálta. A két terület már az 1950-es években összeért a nőkérdésnél: a munkaerőpiacnak szüksége volt a női dolgozókra a gyorsabb gazdasági fejlődéshez, aminek komoly emancipációs hozadéka lett, ekkoriban kezdtek női nővéreket, orvosokat és tanárokat képezni.

A hatvanas évekre a harmadik afgán alkotmány révén a nőknek szavazati joguk is lett, és elfoglalta hivatalát az első női miniszter az egészségügyi tárca élén.

Az 1970-es években már látványos volt a fejlődés, egyre több nő dolgozott, ült a parlamentben és az egyetemi padokban. 1978-ban hatalomra került a Szovjetunió által támogatott, magát marxistaként definiáló Afganisztáni Népi Demokratikus Párt, amelynek nőjogi intézkedései sebességükben ismét az 1920-as évek hirtelen reformjait idézték: teljes jogegyenlőséget próbáltak érvényesíteni a gyakorlatban, megemelték a házassági korhatárt, iskolakötelezettséget vezettek be.

A hatás hasonló volt, mint fél évszázaddal korábban. A nemzetségi, törzsi alapokon szerveződő falusi társadalom vezetői saját hatalmukra végzetesnek látták a nők önállósítását célzó intézkedéseket, és masszív ellenállásba kezdtek: előfordultak incidensek, amelyekben pártembereket vagy nyugati ruhákba öltözött afgán nőket gyilkoltak meg a tradicionális társadalom hívei. Az 1979-től 1989-ig tartó háború és szovjet megszállás időszaka aztán éles kettősséget hozott:

  • a Szovjetunió által támogatott kormány folytatta a nőket célzó programjait (és ért is el sikereket, 1988-as adatok szerint 440 ezer lány vett részt az oktatásban, az orvostársadalom 40%-a nőkből állt, a Kabuli Egyetemen pedig 60%-ban nők tanítottak);
  • de a háborús pusztítás a nőket sem kímélte, sőt: beszámolók szerint a kínzás és a nemi erőszak mint katonai büntetőeszköz népszerűvé váltak a megszálló csapatok körében, a szovjet katonák gyakran ezzel bosszulták meg, ha egy közösség támogatta az ellenállókat.
Szabadtéri iskola Kabulban 1960 körül – Fotó: Touring Club Italiano / Marka / Universal Images Group / Getty Images
Szabadtéri iskola Kabulban 1960 körül – Fotó: Touring Club Italiano / Marka / Universal Images Group / Getty Images
Női tanulók a kabuli politechnikai egyetemen 1975-ben – Fotó: Zh. Angelov / Hulton Archive / Getty Images
Női tanulók a kabuli politechnikai egyetemen 1975-ben – Fotó: Zh. Angelov / Hulton Archive / Getty Images
Fiatal nők és férfiak sétálnak egy kabuli parkban 1988-ban – Fotó: Sygma / Getty Images
Fiatal nők és férfiak sétálnak egy kabuli parkban 1988-ban – Fotó: Sygma / Getty Images

Durva elnyomásból amerikai megszállásba

Miután a szovjetek egy évtized után elhagyták Afganisztánt, egy polgárháborús időszakot követően a háború alatti ellenállás során felemelkedett mudzsáhedin mozgalom vette át az irányítást. A tálibok időben közelebbi uralma mára talán némileg elhalványítja a korábbi borzalmakat, de valójában az 1992–96-os mudzsáhedin rezsim sem volt különb: könyvtárakat, iskolákat, egyetemeket gyújtottak fel, burkaviselésre köteleztek nőket, eltiltották őket a foglalkozásuk gyakorlásától.

Számtalan beszámolót rögzítettek nemi erőszakokról, csonkításokról és arról, hogy fiatal lányok öngyilkosságba menekültek a kényszerházasságok elől ebben az időszakban.

És bár a külföldi szövetségesek (USA, Pakisztán, Szaúd-Arábia) kezdetben abban reménykedhettek, hogy a segítségükkel hatalomra jutó talibán majd konszolidáltabb lesz, ez nem igazán jött be: a kilencvenes évek közepétől az amerikai megszállásig tartó tálib uralom nemcsak a nemzetközi iszlamista terrorizmus támogatásáról, de nők szisztematikus elnyomásáról is híressé vált. Ennek elemei ma már közismertek:

  • kötelező lett a burkaviselés,
  • a nők tanulását, munkaerőpiaci részvételét ellehetetlenítették,
  • vélt vagy valós vallási, házassági kihágásokért nyilvános korbácsolás vagy akár halál járt,
  • a nők nem mehettek sehová anélkül, hogy egy férfi rokon elkísérte volna őket.

Ebben a helyzetben női szemszögből nyilvánvalóan megváltást jelentett az amerikai megszállás, amely sokaknak (különösen a városokban) megteremtette a szabad, nyugatias életforma lehetőségét. Ez a narratíva ugyanakkor jól jött az USA-nak is a háború legitimációjához: „A terrorizmus elleni küzdelem egyben a nők jogaiért és méltóságáért folytatott küzdelem is” – mondta Laura Bush first lady 2001 novemberében, néhány héttel az afganisztáni invázió kezdete után. A nőjogi téma előtérbe tolása olyan közegekben is elfogadhatóvá tette a megszállást, amelyek alaphangon inkább beavatkozásellenesek volnának.

Húsz év eredményei eshetnek kútba

A kommunikációs sikernek persze valódi eredmények ágyaztak meg ezen a téren, köszönhetően a rengeteg pénznek és energiának, ami a nőpolitikára irányult: a megszállás éveiben Kabulban rengeteg nemzetközi civil szervezet tevékenykedett, és

csak az USA 780 millió dollárt (kb. 231 milliárd forintot) költött el nőjogi törekvésekre.

A 2003-as új alkotmány védi a nők jogait, 2009-ben pedig Afganisztán elfogadta a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló törvényt, ami egyúttal biztosította, hogy az afgán parlament 250 képviselői helyének 27 százalékát nők számára tartsák fenn. Az oktatásban jelenleg a nők részvétele 65 százalékos, több millió lány jár iskolába és több ezer egyetemre, tavaly az ország 9,5 millió diákjának 39 százaléka volt lány. Becslések szerint az afgán munkaerő nagyjából 22 százalékát teszik ki nők, akik a mérnöki tudományok magas fokain is felbukkannak. Nőként lehet gördeszkázni, versenyezni az olimpián, jelentkezni katonának, és jó páran töltenek be fontos közhatalmi, igazságszolgáltatási funkciókat: Afganisztánban több mint 200 női bíró van, és 2021 áprilisában több mint 4000 nő dolgozott a bűnüldözésben.

Ők voltak az elmúlt két évtized nyertesei, akiknek most egy csapásra minden álmuk véget érhet, ha nem hagyják el a hazájukat.

A fiatalabb generációra pedig, amely az elmúlt két évtizedben felnőve sosem élt tálib uralom alatt (nincsenek kevesen, ugyanis Afganisztán lakosságának kétharmada 30 év alatti), egy teljesen más, sokkal kevesebb lehetőséget nyújtó jövő vár, mint amire eddig bizakodva készülhetett.

Az angolszász sajtóban számos cikk olvasható az utóbbi hetekben egyéni történetekről, amelyek szakmájukban mostanáig sikeres, önálló nők gyászát és döbbenetét dolgozzák fel a tálibok hatalomátvétele után. „Annyi napot és éjszakát dolgoztam azért, hogy azzá váljak, aki ma vagyok, és ma reggel hazaérve az első dolog, amit a nővéreimmel tettünk, hogy elrejtettük a személyi igazolványainkat, a diplomáinkat és a bizonyítványainkat. Lesújtó volt. Miért kellene elrejtenünk azokat a dolgokat, amelyekre büszkének kellene lennünk? Afganisztánban most nem engedik, hogy olyannak ismerjenek minket, amilyenek vagyunk” – írta egy kabuli egyetemista lány a Guardiannak küldött vendégcikkében.

Afgán nők Kabul első jógastúdiójában a nyitás napján, 2016 novemberében – Fotó: Haroon Sabawoon / Anadolu Agency / Getty Images
Afgán nők Kabul első jógastúdiójában a nyitás napján, 2016 novemberében – Fotó: Haroon Sabawoon / Anadolu Agency / Getty Images

Az AFP több afgán nő sztoriját bemutató riportjából kiderül, hogyan lett pár hét alatt paranoiásan rettegő számkivetett a bátornak és mindenre elszántnak megismert művészből, és milyen reménytelen a helyzete két másik nőnek, akik aktívan dolgoztak a közösségért. Egyikük a családon belüli erőszak áldozatainak tart fenn menedéket, másikuk a szerhasználók leszokásában segít évek óta, de többé nem látják a helyüket az afgán társadalomban.

De milyen eredmények voltak ezek?

A nyugati megszállás idejének nőjogi sikersztoriját azonban árnyalja, hogy sok, elvileg pozitívan érintett nő is kritizálja az amerikai szerepvállalás szándékait és eredményeit. Zahra Nader, egy Kanadában élő afganisztáni újságíró és PhD-hallgató a Voxnak arról beszélt, hogy „az USA azt ígérte, megmenti az afgán nőket a nőgyűlölettől és a nemi apartheidtől”, ám ez végül egyáltalán nem történt meg. Ő maga ugyan járt egyetemre Kabulban – ez egy olyan lehetőség volt, amelyről elismeri, hogy sok más afgán nőnek nem adatott meg. De mint mondta, arra már kevésbé nyílt lehetőségük, hogy ő és a hozzá hasonló helyiek beleszólhassanak, mi történik a továbbiakban az országgal.

„Azt reméltük, hogy mi fogunk felépíteni egy társadalmat, mi fogunk egy jobb jövőt építeni Afganisztán számára, és mi leszünk azok, akik az ország jövőjéről döntenek” – mondta. De szerinte nyilvánvaló, hogy az amerikai beavatkozás – bármilyen indoklással történt névleg – mindig az amerikai érdekekről szólt, és ez a társadalmi folyamatokban is érvényesült: „Ami Afganisztánban történt, az nem igazán a mi döntésünk volt”, mondta Nader.

A Reuters egykori afganisztáni tudósítója pedig arról írt keserűen, hogy a média állandó sikerpropagandája ellenére nagyon sok negatívumot tapasztalt. Például hogy a nyugati tisztségviselők körében is általános a szexizmus és a nőellenes gyakorlatok tolerálása, példaként említ egy esetet, amikor az iroda nyugati alkalmazottai összedobtak az egyik sofőrnek egy második (14 éves) feleségre. Ráadásul úgy látta,

a nők közül gyakran még azok a kiváltságos kevesek sem tudtak boldogulni a hazájukban (már a tálib hatalomátvétel előtt sem), akik hozzáfértek a képzési lehetőségekhez.

Az általa alapított női újságíróprogram egykori diákjai szinte mind külföldön találták meg a számításukat. Szerinte az országban a nőjogok kérdése fokozatosan kirakatüggyé satnyult, miközben a valóságban továbbra is fennmaradt a világban legmagasabb anyai halálozási arány, és felmérések szerint az afgán nők csaknem 90%-a él át bántalmazást élete során.

Fehér feminizmus helyi gyökerek nélkül

A tálibok ugyan elvileg vállalták, hogy tiszteletben tartják a nők jogait (pl. nem kell burkát hordaniuk, és még egyetemre is járhatnak), ezzel kapcsolatban egyelőre inkább csak kételyek merültek fel. Beszámolók szerint az általuk által elfoglalt területeken eddig nem a mérsékelt hozzáállás volt a jellemző: néhány órával az után, hogy elmenekült, felgyújtották Afganisztán első női polgármesterének házát, és azonnal nekiálltak lefesteni az utcai hirdetéseken látható női arcképeket. A napokban felszólították a dolgozó afgán nőket, hogy ne menjenek az utcára, mert nincsenek biztonságban a fegyveres férfiak között, amíg azok nincsenek megtanítva a nők tiszteletére.

Tálib harcosok járőröznek Kabul utcáin 2021. augusztus 19-én – Fotó: Marcus Yam / Los Angeles Times / Getty Images
Tálib harcosok járőröznek Kabul utcáin 2021. augusztus 19-én – Fotó: Marcus Yam / Los Angeles Times / Getty Images

Valószínűsíthető tehát, hogy még ha az optimista forgatókönyv valósul is meg, és nem lesz a kilencvenes évek nemi alapú terrorjához hasonló elnyomás az országban, akkor sem számíthatnak sok jóra az elmúlt húsz évben emancipálódott afgán nők. De a korábbi, erőltetett modernizációs kísérletek tanulságaiból kiindulva ezen nincs is mit csodálkozni:

ha a reformokat egy felvilágosult abszolutista szellemiségű uralkodó vagy külső hatalmak (szovjetek, amerikaiak) erőltetik imperialista logikában, akkor nem igazán elvárható, hogy ezekhez a normákhoz alkalmazkodjon a társadalom nagyobb része, és érdemben ellentartson a tálibok radikalizmusának.

Különösen úgy, hogy a helyi kultúrában alig értelmezhető gyakorlatokat, elvárásokat próbálnak meghonosítani a „felvilágosult” külföldi civilek. A „fehér, liberális NGO-feminizmusnak” Afganisztánban már a tálibok hatalomátvétele előtt is voltak kritikusai, akik ellenezték, hogy az afgán nők ügyét használják politikai legitimációként az amerikai megszállók: az országnak van saját, helyi kultúrából táplálkozó feminista hagyománya, és ennek, nem pedig az importált, nagyhatalmi érdekeken szépségtapaszként virító „fehér feminizmusnak” kellene inkább erősödnie, mondták ők. Ezzel kapcsolatban az a vád is rendre elhangzik, hogy a nőjogi célokra költött dollárszázmilliók

nemcsak hogy kidobott pénznek bizonyultak hosszú távon, de a helyi feminista mozgalmakat is halálra ítélték: eltérítették őket attól, hogy kulturálisan relevánsabb célkitűzések irányába törekedjenek.

Az elmúlt húsz év statisztikailag is kimutatható eredményeinek elismerése mellett a kritikáknak annyi igazságuk biztosan van, hogy nem valódi társadalmi változás az olyan, amit külső katonai erő nélkül képtelenség fenntartani, mert nem a helyi talajban gyökerezik – vagy ahogy maga Joe Biden fogalmazott nemrég a csapatkivonásról szóló kritikákra: „Nem észszerű az az elképzelés, hogy világszerte katonai eszközökkel tudjunk kezelni nőjogi kérdéseket.”

Valódi változást viszont biztosan nem lehet elérni ezen a területen sem úgy, hogy az alapok maradnak a régiek: a társadalom gerincét még mindig a konzervatív, vidéki népesség alkotja, amelyhez alig szivárog le valami a társadalmi változásokat általában megalapozó gazdasági fejlődésből, ráadásul a katonai megszállás miatt sokuk szemében élből rossz minden, amit a nyugati hatalmak erőltettek. Nem véletlen, hogy bár a városokból hamar kiűzték a talibánt az amerikaiak, a szervezet két évtizeden át olyan simán meghúzta magát részben a vidéki bázisain, hogy most pár hónap alatt vissza tudta foglalni szinte a teljes országot. Ugyanazok a feltételek, amelyek megteremtették ennek lehetőségét, dönthetik most romba azt, ami az elmúlt években az afgán nők szerencsésebb felének megadatott.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom