Összeomlás Afganisztánban: hetek alatt foglalták el a fél országot a tálibok

2021. augusztus 13. – 09:55

frissítve

Összeomlás Afganisztánban: hetek alatt foglalták el a fél országot a tálibok
A tálibok zászlaja az afganisztáni Pol-e Homri városának egy terén 2021. augusztus 11-én – Fotó: AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Miközben az utolsó NATO-katonák is elhagyják Afganisztánt, az elmúlt húsz év háborúit túlélő tálib szélsőségesek óriási lendülettel álltak neki az ország meghódításának. Sorra esnek el a nagyvárosok, halálos gyűrű alakul ki Kabul körül. Több nagyhatalom is beszállna a konszolidációba, de senki nem tudja, hogy a határok lezárásán túl mit is kéne tenni a polgárháború megfékezéséhez. Orbán Viktor másfél hónappal ezelőtt Erdoğan török elnöknek állítólag ígéretet tett egy közös békefenntartó misszióra, de semmit nem tudni a magyar katonák Afganisztánba történő visszatéréséről.

Afganisztán tálib gerillái meg sem várták az előre hozott, hivatalosan augusztus 31-én záruló amerikai csapatkivonást – az amerikai katonák többsége valójában mostanra már elhagyta az országot –, és az elmúlt húsz év legnagyobb offenzívájával búcsúztatják a leghosszabb és Vietnám után legterméketlenebb háborújáról sokadszori próbálkozásra végre leszakadó Egyesült Államokat. A 2001-ben a fővárosból, Kabulból kiűzött iszlamista frakció

két évtizednyi gerillaharc után szintet lépett, amikor a vidéki régiókból a százezres városokba helyezte át a frontvonalakat, és egy hét alatt tizenegy tartományi fővárost vett be.

A tálib mozgalom az afgán határövezetek bevételével lényegében fojtóhurkot vetett az ország közepét ellenőrző kabuli kormány nyakába, és az amerikai csapatkivonásnak megágyazó egyezményt – egyáltalán nem meglepő módon – felrúgva láthatóan azon dolgozik, hogy ez a hurok a kabuli elnöki palotáig és az amerikai követségi erődig vágjon be. A Katarban zajló háttértárgyalásokon egyes hírek szerint a kormány most felajánlotta a hatalom megosztását a béke érdekében, habár ezt nyilvánosan tagadták.

Azonban jelen esetben tényleg nem egy olcsó elemzői vállrándítás a „senki nem tudja, mi lesz”, mivel az USA által hagyott űrbe egy sor nemzetközi- és regionális hatalom nyomult be, melyeknek mind megvan a maga eszköze arra, hogy a kompromisszum felé terelje a húsz éve halott Iszlám Emirátus feltámasztása felé masírozó tálibokat.

A tálibok és a kormányerők által ellenőrzött területek a Long War Journal térképén – Forrás: <a href= Fdd.org" src="/uploads/images/20210812/1628772867-temp-fogeHM.png">
A tálibok és a kormányerők által ellenőrzött területek a Long War Journal térképén – Forrás: Fdd.org

Azaz talán (és ez egy félsornyi idézőjellel árnyalt talán) mérsékelni lehet az emberi szenvedést, a sorozatos és különösen a kétezres évek szabadabb levegőjéhez hozzászokott nők és vallási-etnikai kisebbségek esetében tragikus jogsértéseket, illetve a harcok fellángolására menetrendszerűen jelentkező menekülthullámot.

És bár Afganisztán sorskérdéseiről olvasva alapvetően kevés magyar pulzusa kezd el szaporábban verni, a válság legújabb fejezete azért is fontos lehet, mivel a magyar kormány a NATO-misszió lezárása után néhány hónappal újabb katonai feladatra készül az országban – a nyugati hatalmak helyett ezúttal a régióban érdekelt Törökországgal és Pakisztánnal szövetségben.

Tálibok és bombák között

A hegységekkel és sivatagokkal keresztül-kasul szabdalt Afganisztánban évezredes hagyományai vannak a külföldi hódítók kibekkelésének. Így miután a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően az amerikaiak néhány helyi milíciával összefogva alig néhány hónap alatt kisöpörték az országból a tálibokat és a velük összebútorozott al-Kaidát, a tálibok néhány évet követően türelmesen megkezdték a maguk Hosszú Menetelését az 1996-ban kikiáltott Iszlám Emirátus újraalapításáért.

A lakosság legnagyobb részét kitevő pastuk törzsi túlélési ösztönét a szovjet invázió ellen szerveződött pakisztáni iszlamista mozgalom elszántságával és a pakisztáni (sőt, eleinte az amerikai) titkosszolgálat kiképzőitől megtanult, modern gerillaharc-eljárásokkal ötvöző tálibok elsősorban a vidéki körzetekben tudták tartósan megvetni a lábukat, ahol a kormányzathoz és a helyi tartományurakhoz képest alacsony korrupcióval, a sária alapján gyors ítéletet hozó helyi mobilbíróságok működtetésével némi népszerűségre is szert tudtak tenni.

Amerikai katonák kutatják át egy afgán család otthonát 2002 novemberében – Fotó: Scott Nelson / Getty Images
Amerikai katonák kutatják át egy afgán család otthonát 2002 novemberében – Fotó: Scott Nelson / Getty Images

Közben a nemzetközi fejlesztési támogatások nagy részét felszívó városokban, illetve az etnikai és vallási kisebbségek által lakott területeken eddig nem sok gránátalma termett az iszlamisták számára. Amióta 2014-ben a NATO-csapatokat visszavonták támogató-kiképző szerepkörbe, a tálibok többször is próbálkoztak a legnagyobb városok bevételével, ámde ezek inkább látványos rajtaütések voltak (Kabulban például egy időre elfoglalták a parlament épületét), mintsem komoly hódítási kísérletek.

2021 augusztusára azonban megváltozott a helyzet, a tálibok sorra kezdték bevenni a százezres városokat is. Az első jelentősebb diadal Nimrúz tartomány székhelye, Zarándzs volt, ezt követte napokon belül egy sor másik tartományi székhely – köztük az ország hatodik legnagyobb városa, Kunduz. Május 1-je, az offenzíva kezdete óta a tálibok megnégyszerezték az ellenőrzésük alá vont kerületek számát, és a 34 tartományi székhely közül péntekre már tizenegyet tartanak ellenőrzésük alatt.

Bár a gerillaháborúkban a hódítás fogalma igen relatív, hiszen a milíciák a területek adminisztratív-gazdasági integrálása helyett inkább csak saját egységeik biztonságára, illetve a helyi erőforrások biztosítására törekednek, a tálibok lendületéről árulkodik, hogy olyan nagyvárosokban, mint Herat vagy a Helmand tartományban található Laskargáhban is súlyos utcai harcok folynak, a Dél-Afganisztán ellenőrzésében kulcsszerepet játszó Kandahár repülőterét pedig rakétacsapással rongálták meg. A beszivárgó tálibokat a kormányerők és a magukat újból aktivizáló amerikaiak légi csapásokkal akarják kifüstölni állásaikból, ami a városharcok törvénye alapján rengeteg civil áldozatot eredményezett. A 200 ezres Herat egyik lakója elkeseredetten panaszolta:

„A táliboktól nem remélhetünk könyörületet, de a kormány sem fogja abbahagyni a kedvünkért a bombázást.”

A kormány azonban nem akarja mészárszékké változtatni legfontosabb bázisterüleit (vagy ha mégis, akkor azt a tálibok vérével akarja vörösre festeni), így azután Laskargáh 270 ezernyi lakóját felszólította, hogy a bombázások idejére hagyja el a várost. Az elmúlt egy hónapban legalább ezer civil esett el a harcokban, és százak estek áldozatul a tálibok helyi politikusok, kormányzati alkalmazottak, tanárok, újságírók, nők vagy akár mobiltelefonnal mutatkozók elleni atrocitásainak.

A humanitárius válság ráadásul egy újabb aszályos időszak közepén kapta telibe az országot, a terményeket aszaló, nyájakat letaglózó szárazság elsősorban a mostani harcok színhelyéül is szolgáló mezőgazdasági régiókat – és a földből élő hárommillió embert – lőtte térden.

Radikális iszlamista tálib harcosok járőröznek az általuk elfoglalt nyugat-afganisztáni Faráh városban 2021. augusztus 11-én – Fotó: Mohammad Asif Khan / AP / MTI
Radikális iszlamista tálib harcosok járőröznek az általuk elfoglalt nyugat-afganisztáni Faráh városban 2021. augusztus 11-én – Fotó: Mohammad Asif Khan / AP / MTI

A jelenleg is zajló hadműveletek célpontjai sokat elárulnak a tálibok céljairól. Úgy tűnik, a szélsőségesek gyűrűbe akarják fogni Kabult és a központi tartományokat, és a kormányt nemcsak katonailag, hanem gazdaságilag is meg akarják fojtani. Júliusban az iráni és tádzsik határon több átkelőt is elfoglaltak, az elmúlt hetekben lerohant városok is elsősorban az északi és nyugati határvidékeken fekszenek. Ezzel a tálibok rátették a kezüket a kormányzati vámjövedelmek jelentős részére, Kunduz bevételével pedig ellenőrzésük alá vonták a Tádzsikisztánon keresztül vezető heroin- és ópiumcsempész-útvonal egyik legfontosabb állomását. A tartományi székhelyek elfoglalása a gazdasági vagy presztízsszempontokon túl azért is fontos, mert az ottani börtönökben őrzik az elfogott tálibokat, az ő kiszabadításukkal pedig harcedzett mudzsáhidek ezreinek a kezébe adhatnak szintén a székhelyeken is zsákmányolt fegyvert.

Mindeközben a tálibok gondosan kiválasztott célpontok elleni támadásokkal érzékeny vérveszteségeket okoznak a kormánynak is: májusban Kandahárban lerohanták az ország második legnagyobb gátját, amivel az egész tartomány ivó- és öntözővíz-ellátását ellenőrzésük alá vonták, a napokban pedig elfoglalták a Kabult az északi tartományokkal összekötő legfontosabb útvonalat, a Hindukus-hegységen 3400 méter magasan átvezető Szálang-hágót.

Az etnikai feszültségek is éleződnek

A tálib előrenyomulás ráadásul tovább lazította az amúgy is egy sor nyelvi, etnikai, törzsi és vallási különbség és konfliktus által feszegetett afgán állami egységet. Az állami létbe úgy-ahogy integrálódott hadurak saját milíciákat kezdtek felállítani (vagy mozgósították soha fel nem oszlatott saját erőiket), a nyugati szomszéd Irán pedig elkezdte felfegyverezni a 38 milliós lakosság 9-10 százalékát kitevő, az iszlám síita vonalát követő hazara kisebbséget.

A rengeteget szenvedett hazarák (az ő iskoláslányaikat szokták felrobbantani a tanult nőknek már a gondolatától is hidegrázást kapó tálibok és más dzsihadisták) már korábban is százezerszámra menekültek a magát a síiták védelmezőjének tartó Iránba, ahol azután kiszolgáltatottságukat cinikusan kihasználva tízezrével képezték ki őket, hogy a teokratikus rezsim könnyű szívvel feláldozható gyalogságként vethesse be őket a saját kliensháborúiban – elsősorban Szíriában, de egyes források szerint Jemenben is.

Ezek a fatemijún milíciák azután most hazai pályán is bizonyíthatnak – és nemcsak a tálibok vagy az Iszlám Állam (igen, Afganisztánban a dzsihadista világszervezet is gyökeret tudott verni), hanem a kormányerők ellen is. Az utóbbi hetekben ezen a fronton is több összecsapásról érkezett hír, az afgán légierő egyik helikopterét is valószínűleg a fatemijúnok szedték le – méghozzá egy iráni szállítmányból származó légvédelmi rakétával.

Az afgán biztonsági erők tagjai célra tartanak a kormány ellen lázadó radikális iszlamista tálibokkal vívott harc közben a nyugat-afganisztáni Herátban 2021. augusztus 3-án – Fotó: Hamed Sarfarazi / AP / MTI
Az afgán biztonsági erők tagjai célra tartanak a kormány ellen lázadó radikális iszlamista tálibokkal vívott harc közben a nyugat-afganisztáni Herátban 2021. augusztus 3-án – Fotó: Hamed Sarfarazi / AP / MTI

Tétova háború tétova kivonulással

A diadalmasan előrenyomuló iszlamisták, a szétporladó afgán katonai egységek láttán joggal merül fel a kérdés: mi a fenét csinált húsz éven keresztül a NATO?

A kérdés teljesen jogos, hiszen az amerikai csapatkivonás egyik fő szlogenje az volt, hogy az irtózatos összegek és erőfeszítések árán felszerelt és kiképzett afgán biztonsági erők képesek lesznek fenntartani legalább a patthelyzetet. Ehhez képest a papíron meglévő több tízezres hadsereg egy része zsoldszivattyúként működő fantomegységekből áll, a reguláris haderő morálja csapnivaló. Egyedül a hadsereg és a rendőrség különleges egységei, illetve a légierő képvisel valódi harcértéket, de a bevethető alakulatokat – egyébként a tálib szándékoknak megfelelően – leköti az állandó tűzoltás.

Joe Biden amerikai elnök keddi sajtótájékoztatóján széttárta a kezét, mondván, ők már ráköltöttek ezermilliárd dollárt több mint 300 ezer ember felszerelésére-kiképzésére az elmúlt húsz évben, és ezt a harcot már nem az Egyesült Államoknak kell megvívnia. Azonban miután az USA minden távlati elképzelés nélkül sodródott egyre mélyebbre 2001-től az afgán belviszályokba, 2500 halottal és 20 ezer sebesülttel később

ugyanolyan kapkodva próbál kikászálódni a konfliktusból.

Ez a folyamat még Donald Trump elnöksége alatt kezdődött, ekkor ütötte nyélbe az elnök különmegbízottja a csapatkivonásról szóló megállapodást az évtizedek óta páriaként kezelt tálibokkal. Ennek a megállapodásnak a központi eleme az volt, hogy az USA és NATO-szövetségesei 2021 szeptemberére kivonulnak az országból, cserébe az iszlamisták többé nem kapcsolódnak be a nemzetközi dzsihádba, nem ölelik keblükre az al-Kaidát és a többi terrorszervezetet, igyekeznek egyfajta társbérletet kialakítani a kabuli kormányzattal és a demokratikus sémára kialakított világi intézményekkel, és nem utolsósorban tiszteletben tartják a nők és kisebbségek jogait. A megállapodás mögé Trump utódja, Joe Biden is teljes mellszélességgel beállt (ő egyébként már 2009-ben, Barack Obama alelnökeként is hazahozta volna a katonákat, de véleményét akkor még nem tudta érvényesíteni).

A megállapodás Kabulban óriási felháborodást váltott ki, hiszen az USA az általa támogatott kormány bevonása nélkül egyezett meg a kormány ellenségeivel, és vállalt a nevükben olyan kötelezettségeket, mint például 5000, börtönben ülő tálib feltétel nélküli kiengedése. A kormányzat és számos katonai szakértő azt is sérelmezte, hogy a NATO-jelenlét leépítése pont egybeesik a tálibok soha nem látott megerősödésével és agresszív fellépésével. És amikor megkezdődött a csapatkivonás utolsó, már csak néhány ezer katonát érintő szakasza, akkor sorra jöttek a kínos bakik. Július elején például a gigantikus bagrami támaszpontot az éjszaka leple alatt, suttyomban ürítették ki, az afgán katonák csak reggel vették észre, hogy szövetségeseik szó nélkül otthagyták őket többtonnányi készlettel és ötezer tálib hadifogollyal együtt.

Az amerikai stratégák arra sem gondoltak, hogy mi lesz a NATO-csapatok által alkalmazott, a tálibok által árulónak bélyegzett helyiekkel, és csak későn kaptak észbe, miközben július végén is érkezett már olyan hír, hogy az egyik tolmácsot egy tálib ellenőrző pontnál lefejezték. Így azután rendkívüli járatokat kellett szervezni, akik a vízumra váró 18 ezer egykori alkalmazott és 50 ezer családtag egy részét az Egyesült Államokba menekítették, ahol különleges beutazási engedélyt kaptak Washingtontól. A tolmácsok kérdése számos másik NATO-tagállam esetében előkerült az elmúlt hetekben.

Az USA kabuli nagykövetsége csütörtökön felszólította Afganisztánban tartózkodó állampolgárait, hogy azonnal hagyják el az országot, és a Biden-kormány jelezte, hogy tovább csökkentik a követségi létszámot is. Átmenetileg viszont megerősítik a reptér védelmét. Névtelen amerikai tisztviselők arról beszéltek a héten, hogy a tálib offenzíva akár egy hónapon belül elérheti Kabult is, és három hónapon belül el is foglalhatják a fővárost.

Jelezve, hogy az amerikai jelenlét azért nem fog teljesen megszűnni, inkább átalakul, az USA légiereje a tálib offenzíva sikereire reagálva újraindította az iszlamisták elleni légi csapásokat, csakhogy az amerikai vezetésnek egyelőre egyetlen szomszédos ország sem bocsátott rendelkezésére légibázisokat. A tálibokat így csak körülményesen, vagy az Afganisztán déli határaitól is 500 kilométerre lévő Indiai-óceánon hajózó repülőgép-hordozóról, vagy pedig a jó 1500 kilométerre található nagy katari támaszpontokról tudják bombázni. Az amerikai vezetés egyelőre azt sem tudja, hogy a felújított légi csapásokat meddig akarja folytatni.

Afganisztánból visszatérő amerikai katonák a New York állambeli Fort Drum bázison 2020 decemberében – Fotó: John Moore / Getty Images
Afganisztánból visszatérő amerikai katonák a New York állambeli Fort Drum bázison 2020 decemberében – Fotó: John Moore / Getty Images

Az egész régió megrettent a lehetséges következményektől

Afganisztán a Közel- és Közép-Kelet nagy részéhez hasonlóan a néhai gyarmati rendszer árvája, országhatárai egyfelől összezárnak egymással alapvetően nem sok közösséget vállaló etnikumokat, más etnikumokat pedig feldarabolnak. Így azután nem csoda, ha Afganisztánban mindig is eleven volt egyes szomszédok befolyása; a NATO-misszió kudarcában is nagy szerepet játszott a táliboknak biztosított pakisztáni támogatás és a határon túl rájuk váró biztonságos menedék, vagy a szunnita tálibokkal szemben alapvetően ellenséges, az amerikaiak orra alá viszont szívesen borsot törő Irán fegyverszállítmányai.

Az amerikaiak által hagyott űrbe most a hagyományos szereplőkön kívül igyekeznek benyomulni az olyan hatalmak, melyeket csak néhány porózus országhatár választ el Afganisztántól, jelesül Kína és Oroszország.

Amerikához hasonlóan őket is stratégiai érdek fűzi ahhoz, hogy a polgárháború lángjai ne csapjanak át a szomszédba, illetve ne ismétlődjenek meg a kilencvenes évek, amikor Afganisztán vált a nemzetközi dzsihád fészkévé. Mindkét nagyhatalom nagyszabású hadgyakorlatokkal demonstrálta azt, hogy nagyon odafigyel a történésekre, Moszkva ráadásul a közép-ázsiai exszovjet országokkal közös védelmi megállapodás értelmében katonákkal is hozzájárul a tádzsik, türkmén és üzbég határ védelméhez.

Mivel Kína és Oroszország elsősorban a stabilitásban érdekelt, ezért már évek óta keresik a kapcsolatokat a tálib vezetéssel, azonban a rohanó események ellenére egyáltalán nem világos, milyen eszközöket akarnak és tudnak bevetni egy fegyverszünet érdekében – az meg pláne teljes homály, középtávon hogyan tudnának hozzájárulni a stabilitáshoz.

A legkülönlegesebb szereplő Törökország, mely NATO-tagként a tálibok ellen harcolt, a NATO-misszió végével azonban iszlám országként úgy véli, hogy az általános összeomlástól szintén tartó Pakisztánnal karöltve képes stabilizáló-közvetítő erőként fellépni. Amellett meg Recep Tayyip Erdoğan elnök a Türk Tanács motorjaként kötelességének érzi az afganisztáni üzbégek – köztük Abdul Rasid Dostum hadúr, egykori alelnök – védelmét.

Ráadásul a kétezer kilométeres távolság ellenére az afganisztáni harcok fellángolása a török elnök számára belpolitikai kihívást is jelent. Iránon keresztül ugyanis nagyjából napi ezer afgán menekült érkezik a török határra, és csatlakozik a Törökországban jelenleg tartózkodó 3,6 millió menekülthöz (a szíriai származásúak mellett 600 ezer afgánhoz). Az Európai Unióval kötött egyezmény értelmében Törökországban marasztalt – eleinte testvérként fogadott – menekültek egyre nagyobb ellenérzést váltanak ki az amúgy is válságok által sújtott török társadalomban, és ennek az ellenérzésnek Erdoğan politikai ellenfelei készséggel hangot is adnak.

Újabb magyar misszió Afganisztánban?

A mintegy 600 fős török egység Afganisztánban első körben a katonai és polgári feladatokat egyaránt ellátó kabuli nemzetközi repülőtér üzemeltetését veszi át (a repteret 2004 óta a NATO-misszió üzemeltette), és erre a feladatra Orbán Viktor Erdoğannak sajtóhírek szerint felajánlotta a feladatban komoly tapasztalatokat szerzett magyar honvédség segítségét. Július végén a Türk Tanács ülésén Szijjártó Péter – a migrációs és terrorveszély növekedésére hivatkozva – úgy fogalmazott az MTI beszámolója szerint, hogy számítani lehet rá, hogy tömegek indulnak meg Afganisztánból, ha a tálibok átveszik az uralmat az országban. Szerinte a NATO-csapatok kivonulása után biztosítani kell, hogy ez ne történjen meg, és az ország ne váljon a terrorizmus és a migráció melegágyává. „Ennek mikéntjéről egyelőre zajlanak az egyeztetések, de Magyarország kész hozzájárulni ahhoz, hogy a migrációs hullámokat Európa határaitól minél távolabb állítsák meg” – mondta.

Pápáról érkezett magyar katonák Afganisztánban, Mazari-Sarif katonai repülőterén 2016. május 17-én – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Pápáról érkezett magyar katonák Afganisztánban, Mazari-Sarif katonai repülőterén 2016. május 17-én – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

A magyar fegyveres erők – a dicstelen 1968-as csehszlovákiai bevonulást nem számítva – a második világháború óta Afganisztánban vettek részt először tevőlegesen egy valódi fegyveres konfliktusban. A honvédség eleinte csak egy egészségügyi csoporttal képviseltette magát, 2004-ben azonban már egy járőrszázad is elrepült Afganisztánba, 2006-ban magyarok vették át Baglan tartomány újjáépítési csoportjának (PRT) vezetését, később pedig a kabuli reptér biztonsági irányítását. Az elmúlt 18 év alatt Afganisztánban megfordult több ezer katona közül összesen heten vesztették életüket: négyen valamilyen ellenséges harci cselekmény miatt, ketten autóbalesetben, az egyik orvos pedig szívinfarktusban.

Az afganisztáni missziót – magyar szempontból – a honvédség berkein belül egyöntetűen nagy sikerként tartják számon, hiszen több ezer katona szerezhetett tapasztalatot a legkülönfélébb feladatkörökben, sokat csiszolódott a NATO-partnerekkel való operatív együttműködés, a mindenkori magyar kormány pedig a szerepvállalással kompenzálhatta a NATO-vállalásoktól elmaradó katonai kiadásokat.

Azonban a török és pakisztáni együttműködésben végrehajtott reptérfelügyeleti misszió a mostani helyzetben kockázatosabbnak tűnik; talán nem véletlen, hogy a kormány hivatalos álláspontja egy hónap alatt sem mozdult el attól, hogy „még folynak az egyeztetések”. A török és pakisztáni partnerekkel folytatott tárgyalások állásáról, a kockázatszámításról, illetve a misszió méreteiről és tervezett költségeiről megkérdeztük a Honvédelmi Minisztériumot, ahonnan azonban egyelőre nem kaptunk választ.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom