Sokat toltak a szemünk láttára összeomló Afganisztánba, de nem eleget

Pénteken már látható volt, hogy csak idő kérdése, amíg a tálib erők mindenütt átveszik az ellenőrzést, de a folyamat Kabul vasárnapi – harc nélküli – bevételével, az afgán vezetés elmenekülésével még annyi ideig sem tartott, mint azt a legpesszimistább forgatókönyvek lehetségesnek tartották. Elemzésünket a Kabul elfoglalása előtti helyzetig itt olvashatja.

De hogyan omlott össze ilyen gyorsan a nyugatiak által kiképzett védelmi erő? – tette fel a kérdést a New York Times a májusban indított, de igazán nagy lendületet augusztusban vett invázióval kapcsolatban.

Igaz, volt már rá példa, hogy a helyi szövetséges, eszközökkel és tudással felfegyverzett erők mérhető ellenállás nélkül adták meg magukat azoknak, akik ellen kiképezték őket:

Az iraki Moszulban 2014-ben 30 ezres katonai erőt futamított meg az Iszlám Állam legfeljebb 1500 fős csapata. Hiába voltak huszadannyian, nemcsak bevették az észak-iraki – a kurdok és arabok mellett keresztény közösségnek is helyt adó – várost, de az ellenük kiképzett erők jelentős mennyiségű fegyverzetét is megszerezték. A váratlan sikerrel zárult, hat nap alatt lezavart akció akkor is jól mutatta, mennyire ingatag lábakon áll a helyi erők kiképzése, mennyire sötétben tapogatózott a Nyugat, amikor megbízható szövetségeseket keresett. Az egykor csaknem kétmilliós Moszul visszaszerzése az Iszlám Államtól 2017-ben már nem ment ilyen gyorsan: négy hónapig tartott. De legalább megtörtént, Afganisztán esetében ez most komolyan nem is merül fel, hasonlóan ahhoz, ahogyan az amerikaiak jelenléte ért véget Vietnámban.

Saigon lett Kabulból

Az Egyesült Államok leghosszabb és legterméketlenebb beavatkozása láthatóan hasonlóképp zárul le, mint a most már csak második leghosszabb és legterméketlenebb háborúja, a vietnámi beavatkozás.

1973 elején befejeződtek a béketárgyalások a kommunista Észak-Vietnám, az Egyesült Államok és az amerikai támogatást élvező Dél-Vietnám között. Márciusban az amerikai erők hivatalosan elhagyták Dél-Vietnámot, Washington abban bízott, hogy életképessé tette az országot arra, hogy megvédje magát. Ehhez képest szűk két évvel később az északiak támadást indítottak, két hónap sem kellett, hogy bekebelezzék az országot a déli fővárossal, Saigonnal együtt. Ez nem érte teljesen váratlanul az amerikaiakat, de megint csak jóval gyorsabban történt, mint ahogyan azzal számoltak.

A városban kialakult helyzet kísértetiesen hasonlít arra, ami Kabulban történik: amerikaiak és vietnámiak ezreit menekítették ki a fővárosból – a Viharos Szél operáció egyetlen napja alatt 1500 amerikait és 5500 vietnámit evakuáltak, de saját erőből még további 130 ezer vietnámi hagyta el az országot – legfeljebb a helikopterekkel most nem hajókra teszik őket, hanem a kabuli repülőtérre, ahol a helyzet kaotikus, mert helyiek ezrei akarnak felkerülni az országot elhagyó gépekre.

Nyilvánvaló, hogy nem fogja tudni mindenki elhagyni az országot nyugati segítséggel. A brit védelmi miniszter hétfőn elismerte, hogy nem képesek minden velük eddig együttműködő afganisztánit kimenekíteni.

De miért nem volt ellenállás?

Jogos kérdés, hová lett 20 év kiképzési munkája és a védelmi erőkre költött 83 milliárd dollár? Persze, az nem is olyan biztos, hogy a 20 évre elosztott összeg valójában sok, bár elsőre annak látszik. A magyar katonai költségvetés idén 2,6 milliárd dollár, jövőre 3,3. Egy tízmilliós, háborútól közvetlenül nem fenyegetett NATO-tagország költségvetése, egy olyan hadseregre, amelynek teljes – tehát hadra nem fogható részével együtt az állománya 37 ezer fő. Az afgán hadsereg hivatalosan számon tartott létszáma 186 ezer volt, a rendőrségi erőké 116 ezer fő. Az Afgán Nemzeti és Biztonsági Erők (angol rövidítéssel ANDSF) összesen tehát 300 ezer embert jelent, legalábbis papíron. Erre és a folyamatos harci feladatokra az a 83 milliárd dollár 20 évre – nagyjából évi 4 milliárd dollár – már nem is olyan sok. Igaz, további 36 milliárd dollár ment el a kormányzat működtetésére és fejlesztésekre.

Ráadásul kérdés az is, milyen erőkkel rendelkezett valójában az afgán hadsereg a tálibokkal szemben, akik számszerűen biztosan kevesebben vannak – számukat 50-100 ezer közé becsülik –, ha az összeomlás ennyire gyors volt. „A kérdést, hogy mennyire hatékonyan költötték el az összeget, végső soron a harcmezőn zajló küzdelem kimenetele válaszolja meg” – idézett a Guardian egy amerikai megbízásból készített, az afgán erőket felmérő jelentésből.

• A korrupció, a hadsereg tiszti állományának képzetlensége – akár az írni-olvasni tudás hiánya – jelentősen csökkenti az afgán hadsereg papíron meglévő erejét.
• A központi kormányzat eközben súlyos anyagi gondokkal küzd, megszokott a hivatalnokok fizetésének több hónapos elmaradása.
• Miközben a segélyek is apadtak, folyamatos volt a NATO erőinek kivonása, július elejére az amerikaiak 90 százaléka már elhagyta az országot. A központi erő gyengesége, a külső támogatás nyilvánvaló leépítése, a valóságban a papíron megjelenteknél eleve gyengébb védelmi erők ténye összességében elég volt ahhoz, hogy az elszántabb, bár számszerűen jóval kisebb tálib erőkkel szemben egyre könnyebben adják fel a harcot a központi erők.

Kabul esetében valójában már nem is nagyon volt választásuk, hiszen a több mint 4 milliós várost teljesen körbezárták a tálib erők. Ezután az afgán elnök, Asráf Gáni is elhagyta az országot.

A főváros sorsa valójában a tőle keletre fekvő Dzsalalabád és az északra fekvő Mazar-i-Sarif könnyed bevételével dőlt el. Utóbbi egy nagy túlélő, Rasid Dosztum tábornok vereségét is jelenti. A még Szovjetunióban tanult, egykor északon szinte önálló államot kialakító üzbég nemzetiségű tábornok – aki 2014–2020 között Afganisztán alelnöke is volt – szűkebb környezetével Üzbegisztánba menekült.

Az ő veresége azért is beszédes, mert jelzi, hogy az ország 42 százalékát adó pastukat képviselő tálibok előretörése az etnikai ellentéteknél is erősebb: kézenfekvő lett volna feltételezni, hogy ha a központi erők gyengesége miatt sokan inkább átállnak, vagy harc nélkül, életük megőrzése érdekében megadják magukat a táliboknak, ez kevésbé igaz a tálibok előretörését esetleg etnikai alapon is elutasító, esetleg ennél fogva a harcra jobban motivált üzbégekre – ez a türk népesség adja a lakosság 9 százalékát – vagy a tádzsikokra, akik az afgán lakosság 27 százalékát adják. És ott vannak a lakosság csaknem tizedét adó, a tádzsikokhoz hasonlóan perzsa eredetű hazarák, akik ugyan rokonok a pastukkal, ám nem az iszlám szunnita, hanem síita irányát követik, és a tálibok üldöztetésének a kezdetektől ki voltak téve.

A hullámok az Egyesült Államoktól még messze vannak

Afganisztánban az amerikaiak nagyon is szenvedő félként jelentek meg: 2001-ben az Egyesült Államok történetének legnagyobb terrorista támadását szenvedte el. A WTC ikertornyaiba vezetett utasszállítókkal végrehajtott akcióban több mint háromezer ember halt meg. Szeptember 11 után három héttel az Egyesült Államok végrehajtotta első légicsapásait az akkor már öt éve a tálibok által uralt Afganisztán ellen, miután nem adták ki az amerikaiak kérésére az al-Kaida náluk rejtőzködő vezetőjét, Oszama bin Ladent. A katonai akciót a NATO alapító szerződésének ötödik cikkelyére hivatkozva – amely a kölcsönös védelmet garantálja az egyik tag megtámadása esetén – az Egyesült Államok nemzetköziesítette. A NATO erői nagy gyorsasággal szorították ki a tálibokat, akik novemberben már a fővárost is feladták.

A folyamatos – és költséges, a terrortámadások miatt továbbra sem áldozatoktól mentes – jelenléttel sikerült visszaszorítani a tálib erőket, igaz, látható volt, hogy az új állam működőképessége kizárólag a külföldi erők jelenlétén múlik. A helyi intézmények megerősítése és a védelmi erők felfejlesztése épp azt a célt szolgálta, hogy Afganisztán külföldi katonai jelenlét nélkül is képes legyen ellenállni a radikális iszlám erőinek, hogy ne váljon ismét a terroristák hátországává, és élhető életet biztosítson polgárainak – többek között azért, hogy ne induljon meg menekültáradat, amely akkor még inkább csak Pakisztán és Irán felé tartott, csak később indult meg Európa felé.

A NATO – elsősorban az Egyesült Államok – katonai jelenléte azonban a 20 év alatt mindvégig nélkülözhetetlen volt a tálibmentes helyzet fenntartására – ezt a végtelenített jelenlétet Joe Biden már alelnökként ellenezte, ám Barack Obama elnök nem támogatta a kivonulást.

Azt a republikánus Donald Trump kezdte el – tárgyalásokba bocsátkozva a tálibokkal az afgán kormányt megkerülve, ami nem erősíthette a kabuli vezetés és Washington közötti bizalmat, már csak azért sem, mert ez az egyezség több ezer, afgán börtönben lévő tálib fegyveres szabadon bocsátását irányozta elő –, de demokrata utódja, Joe Biden fejezi be.

A lezárásnak nem, sokkal inkább feladásnak nevezhető folyamat mögött azonban hideg számítás húzódik meg, amit civilül cinikusnak, katonául geopolitikai racionalitásnak neveznek.

A térképre nézve látható, hogy az amerikai kivonulás után keletkező űrt betöltő tálibok elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Kínának, Iránnak, Pakisztánnak és Oroszországnak jelentenek problémát – aztán, az esetleges menekültáradattal Törökországnak, majd Európának.

Pakisztán ugyan nem egyszer burkolt segítséget nyújtott a táliboknak – nem véletlen, hogy bin Ladent is pakisztáni területen likvidálta egy amerikai kommandós akció –, de a szélsőségesek térnyerése Pakisztánon belül már nem lenne érdeke a pakisztáni vezetésnek. Mert bár a 20 évvel ezelőttihez képest mérsékeltebb rezsimet ígérnek a tálibok, nem sok kétség van afelől, hogy a saríjára építő, a nők jogait a végletekig visszavágó hard core rendszer lesz a jellemző – igaz, a korrupcióval való leszámolás és a rend ígéretével népszerű lehet Pakisztánban is – az iszlamabádi vezetés rovására.

Persze, ami a rendeletet illeti, túl sok illúziója senkinek nem lehet a tálib rezsimmel szemben annak ismeretében, honnan szerezte a szervezet a pénzt eddigi működéséhez. Az elsődleges forrást az Afganisztánban egyébként is meghatározó ópiumtermesztés, majd az abból készült heroin globális csempészete jelenti. Az Amerika Hangja titkosszolgálati forrásai szerint csak utóbbiból 460 millió dollárt gyűjthetett a szervezet. Emellé jönnek az emberrablásból származó összegek és az ellenőrzésük alatt lévő területekből származó – a központi állam rovására beszedett – bevételek. Ez utóbbiak, Afganisztán teljes meghódításával most jelentősen megnőnek, akkor is, ha a világ legszegényebb országáról van szó.

Sok nagykövetség épp kimenekíti alkalmazottait Kabulból, az orosz nagykövetség nem menekült el a tálibok közeledtével. A korábbi orosz nagykövet, Zarim Kabulov szerint továbbra is a megszokott üzemben működik a képviselet. Moszkva ugyan egyelőre nem ismeri el a tálibokat az ország legitim vezetőinek, ám igyekszik kapcsolatot tartani velük, az orosz fővárosban több megbeszélést is tartottak képviselőikkel – emlékeztetett az Izvesztyija.

Oroszország a Kollektív Védelmi Szerződés Szervezete (ODKB) révén katonai támogatást nyújthat a volt szovjet, Tadzsikisztánnak, Kirgizisztánnak. Igaz a szomszédos Üzbegisztán nem része a szerződésnek, és orosz bázis sincs az országban, ami korlátozza az orosz lehetőségeket, noha Oroszország közvetlenül érdekelt abban, hogy erős terrorista bázis ne jöjjön létre a térségben, mivel az az Oroszországhoz tartozó észak-kaukázusi térséget ismét destabilizálhatná.

Nem véletlen, hogy a közelmúltban Kína és Oroszország Kína északnyugati részén 10 ezer fős közös hadgyakorlatot tartott, amelyet hivatalosan a terrorelhárításnak szenteltek. Igaz, Kína, Oroszország, Irán és Pakisztán is konstruktív nyilatkozatokat tettek a tálib vezetés felé, új lehetőségnek nevezve az amerikaiak távozása utáni kapcsolatok kialakítását Afganisztánnal – amely ettől függetlenül mindenképpen komoly biztonsági kockázatokat jelent számukra.

Más kérdés, hogy az érintett országok erőinek lefoglalása az afganisztáni helyzettel, egybevághat a további költségek terhét magáról ledobó amerikai érdekekkel, ha már Afganisztán valódi pacifikálása és integrálása kudarcot vallott.