Orbán infláció elleni 20 pontos csomagjával csak az a baj, hogy annak minden eleme növeli az inflációt

Orbán Viktor miniszterelnök február 27-én napirend előtt beszélt az Országgyűlés tavaszi ülésszakának nyitóülésén az infláció ellen a kormány által megtett 20 fő intézkedésről. A beszéd a miniszterelnok.hu oldalon olvasható szó szerinti leiratban, a konkrét 20 pont kiemelve pedig a kormány oldalán ismerhető meg.

Mielőtt azonban rátérnénk annak bemutatására, hogy a kormány pontosan milyen 10 lépést tett a cégekért és milyen 10-et a lakosságért, vegyük sorra csak azt a rövidített verziót, amelyet Orbán Viktor a legújabb Facebook-bejegyzéseiben használ. Annak mottói ugyanis alapvetően így szólnak:

Intézkedés az infláció ellen. Megvédjük a magyar családokat és a nyugdíjasokat!

Brüsszel lenne a hibás?

A kormányfő által is bevetett, széles körben terjesztett politikai üzenetet ismerjük, újabban sokat hallani: „Az inflációt ebben az évben nem tudjuk megszüntetni, mert az okai nem Magyarországon vannak. A bajt Brüsszel szabadította ránk az energiahordozókra kivetett szankciókkal. A betegség neve szankciós infláció, a vírus pedig maga a brüsszeli szankció.”

Ellenintézkedésként a kormányfő ugyanakkor azt sorolta fel:

• Fenntartjuk a rezsicsökkentett árakat.
• Emeljük a minimálbért és a garantált bérminimumot.
• Visszaállítottuk a 13. havi nyugdíjat.
• Élelmiszerárstopot vezettünk be.
• Lakossági kamatstopot vezettünk be.
• Kamatstopot léptettünk érvénybe a diákhitelekre is.
• Csökkentettük az alapszámla költségeit.

A politikai elemekkel most nem foglalkoznánk, aki tud hinni abban, hogy az unióban rekordmagas magyar inflációt Brüsszel okozza, és ennek a kiugró adatnak hazai okai nincsenek, azt nehéz lenne meggyőzni a tényekről. Foglalkozzunk inkább a közgazdaságtannal! Ez alapján pedig egy mondatban úgy lehetne összefoglalni az intézkedéseket, hogy a kormány üzenetében az infláció elleni harcról beszél, ami alapján azt gondolhatnánk, hogy Orbán az infláció csökkentésért harcol.

A helyes megfogalmazás azonban az, hogy

Orbán az infláció negatív hatásait enyhítené a vállalkozásoknál, illetve a lakosságnál, de ezzel maga is emeli, fenntartja a pénzromlást, a lépések valójában egy inflációs ár-bér spirál programjának tekinthetők.

A közgazdaságtan szükségszerűségei szerint ugyanis minden, ami vásárlóerőt növel, azaz például akár pénzt hagy a családoknál, kevesebb költséget, kamatot, rezsiterhet jelent a lakosságnak, vagy konkrétan növeli a diákok, a munkavállalók, a nyugdíjasok elkölthető jövedelmét, az keresletet emel és így növeli az inflációt.

Több pénz marad vásárolni?

A logika azt diktálja, hogy amennyiben egy családnak több pénze marad vásárolni, mert a kormány bizonyos terheit (energiaszámla, banki törlesztőrészlet, banki számlaköltség) a piaci ár alatt tartja egy szabályozással, akkor minden másra több jut. Elvileg az előbbi felsorolásba belevehetnénk az élelmiszerárakat is, vagyis az árstop miatt több marad másra, de ettől azért óvakodnánk, mert az EU legnagyobb élelmiszer-inflációja azt jelzi, hogy az élelmiszerekre ma Magyarországon több pénz kell, és nem több marad miattuk.

Az árstop lehetne a 20 intézkedésből az egyetlen, amit egy nagyon primer reakcióval árcsökkentőnek gondolhatnánk, de nem az.

A magyarázat egyik eleme az, hogy a sanyargatott kereskedelmi láncok (amelyeknek most veszteséggel kellene a sapkás termékeket értékesíteniük) a piactorzítás miatt az egyéb termékek árát sokkal jobban megemelik.

A jövedelmek amúgy örvendetes emelése (minimálbér, garantált bérminimum, nyugdíj) szintén mind-mind annak folyománya, hogy kialakul az az ár-bér spirál, hogy a nyugdíjas, a munkavállaló nagyobb emelést kér, mert nagy az infláció, de ha a jövedelme továbbra is lehetővé teszi a vásárlást, akkor megint marad kereslet, és a boltosok (például a bérek növekedése miatt) még jobban próbálnak árakat emelni.

Még egészséges az áremelkedés mértéke?

A múlt héten erről a témáról igazán neves közgazdászok is beszéltek egy nemzetközi rendezvényen. A Fidelity International online eseményén Carsten Roemheld vezető stratéga Az infláció: a szépség és a szörnyeteg című előadásában éppen erről a dilemmáról beszélt (a prezentáció nem Magyarországról szólt, főleg nem Orbán intézkedéseire reflektált, de nagyon illenek ide a megállapítások). Mint mondta, globálisan is megérkezett a hetvenes évek (vagyis az olajkrízis) óta nem látott infláció, aminek a kezelésében a mai jegybankárok és politikusok eléggé tapasztalatlanok.

Carsten Roemheld szerint egy gazdaságnak a 2–5 százalék közötti infláció annyiban „egészséges”, hogy az emberek szívesen vesznek termékeket, vagyis a gazdaságban van kereslet, mert később drágább lenne ugyanaz. A defláció (az árak csökkenése) viszont éppen ezért nagyon veszélyes, mert az emberek azt gondolják, hogy később olcsóbb lesz, ezért nem vesznek semmit, és jön a recesszió.

A hiperinfláció (vagyis a teljesen elszabadult áremelkedés) pedig azért nem jó, mert amikor elvész a bizalom a pénz értékállóságában, amikor hirtelen emelkednek az alapanyagárak, a finanszírozás, akkor nem lehet tervezni, minden felborul a gazdaságban.

Szerencsére most világszerte, még Magyarországon is az egészséges és a hiperinfláció között vagyunk, vagyis magas inflációnál tartunk, elindult az ár-bér spirál, mindenki (munkavállaló, szakszervezet) magasabb fizetést akar, mert úgy érzi, hogy különben nem tartható fenn az életszínvonala, de a spirál még nem gyorsult lehetetlen ütemre.

Most egy olyan kínálat vezérelt áremelés látható, ahol a cégeknek egyszerűbb megemelniük a béreket és az árakat is, mint a feszes munkaerőpiacon keménykedni az alkalmazottakkal, ellenállni a bérigényeknek, mert akkor az adott cégnek nem lesz munkavállalója.

De mi a politikai dilemma?

Cikkünkben lehet egy olyan, alapvető dilemma, amikor arról írunk, hogy Orbán Viktor az infláció csökkentésével kampányol, de ezzel ellentétes lépéseket tesz, akkor vajon mi azt szeretnénk, hogy a magyar embernek kisebb legyen a vásárlóereje, azaz kevesebb a fizetése? Nem, természetesen nem.

Csak, ahogy Carsten Roemheld is mesélte, minden döntéshozó azzal a paradox pénzügypolitikai helyzettel néz szembe, hogy egyszerre küzd az évtizedek óta nem látott mértékű inflációval és a recessziós fenyegetésekkel. Ez azért nem könnyű, mert

miközben a recesszió ellen szavazatokat gyűjtve is lehet harcolni, élénkítéssel, állami pénzszórással, keresletnöveléssel, addig az infláció ellen éppen ellenkezőleg, a kereslet szűkítésével, a kamatok megemelésével, a recesszióval, és sajnos a munkanélküliség megemelkedésével lehet hatékonyan fellépni.

Minden felsorolt lépés lényege, bármennyire ridegen hangzik is, hogy ne vásároljunk annyit, vagy azért ne, mert nincs rá pénzünk (mert itt a recesszió, nincs munkánk), vagy azért, mert jobban megéri félretenni a pénzt, mint elkölteni (magas a kamat).

A baj csak az, hogy aki ilyen programot fektet le a politikában, azt nem választják újra. Ezek után ki vállalja az infláció ellen a hatékony harcot? Tényleg nem mélyedünk el a makroökonómiai elméletekben, de azért a Philips-görbét megemlítjük. Ez nagyon leegyszerűsítve (és nem eltitkolva, hogy vannak kritikusai is), annyit mond ki, hogy legalábbis rövid távon az infláció és a munkanélküliség között fordított irányú kapcsolat van. Minél alacsonyabb inflációt szeretnénk, annak annál magasabb munkanélküliség az ára.

Mit lehetne tenni?

Az infláció ellen hasznos, ha konzekvens gazdaságpolitikával lép fel a kormány és a bizalmat növeli, azaz ha hihető, hogy mérsékelni tudja az inflációt. Az igazán önsorsrontó lépések (korrupció, kiszámíthatatlan szabályozások, testre szabott különadók, piactorzító árstopok) elhagyása hosszabb távon a minimumfeltétel lenne ebben a küzdelemben.

Ám az infláció gyors letöréséhez nagyon kellemetlen lépések is kellhetnek. Természetesen, ahogy a politikusoknak, úgy az elemzőknek, vagy az újságíróknak sem könnyű amellett érvelniük, hogy a kormány ne emeljen nyugdíjakat, ne segítsen a rászoruló családoknak, ne emeljen minimálbért, vagy hogy ne növelje a keresletet beruházásokkal, modernizációval. Mindamellett annak az angol mondásnak is lehet értelme, miszerint „short-term pain leads to long-term gain”. Ezt úgy lehetne lefordítani, hogy

rövid távon fájdalmat kell okozni azért, hogy hosszabb távon nyerjünk.

Amíg a Magyar Nemzeti Bank többé-kevésbé elindult az infláció csökkentésének irányába, addig a kormány próbál ez ellen menni (kritizálja a magas kamatokat, a keresletszűkítést, megvédi a választók különböző társadalmi csoportjait), és így nagyon nehéz lesz eredményeket elérni.

Szerencsére azért az erős forint, az alacsonyabb európai infláció, a magasabb bázis, az alacsonyabb gázárak segítenek, de ameddig a magyar ár-bér spirál ellen nem lép fel a kormány, addig nagyon nehezen fogunk eljutni a kívánatos szintre (legyen az 3-4 százalék, vagy 2-5 százalék).

Mi ezzel szemben a kormány 20 pontja?

És hogy ténylegesen mi az, amivel Orbán Viktor szerint ő és kormánya majd legyalulja a magas inflációt? A 20 kormányzati pont közül álljanak itt előbb

a vállalati, vállalkozásokat segíteni szánt intézkedések:

1. 220 milliárd forintos keret az energiaintenzív vállalkozások segítésére.

2. 290 milliárd forintos Széchenyi Kártyaprogram. A magyar kisvállalkozók 5 százalékos kamatért juthatnak kedvező hitelhez.

3. Gyármentő Program és Gyármentő Garancia- és Hitelprogram.

4. 230 milliárd forint a nagyvállalatok energiahatékonyságának támogatására, és 200 milliárdos hitelprogram az MFB és az Eximbank részéről. 700 milliárd forintos Baross Gábor Újraiparosítási Program.

5. Kamatstop a kis- és középvállalatok hiteleire. A kamat maximuma 7,77 százalék.

6. Új nemzeti tőkeholdingrendszer 1000 milliárd forinttal.

7. Agrárhitel-törlesztési moratórium a magyar gazdák védelmében.

8. Turisztikai akcióterv, a fejlesztési hozzájárulást átmenetileg nem kell befizetni.

9. 100 ezer dolgozó kaphat kétszer akkora adómentes támogatást a munkába járásra.

10. A bérköltség 50 százalékos támogatása annak a vállalkozásnak, amely 6 hónapon keresztül 25 év alatti, vagy legalább egy hónapig munka nélküli, 25 év feletti álláskeresőt vesz fel.

Ezek pedig a lakossági pontok:

11. Rezsivédett energiaárak az átlagfogyasztás erejéig.

12. Megemelt minimálbér és garantált bérminimum.

13. 13. havi nyugdíj.

14. Élelmiszerárstopok, amíg az infláció nem csökken.

15. Lakossági kamatstop meghosszabbítása és kiterjesztése.

16. Kamatstop a diákhitelekre is.

17. A banki alapszámla díjhiteleinek csökkentése.

18. Lakásbiztosítások tehercsökkentése.

19. Kedvezményes havi vármegyebérlet és országbérlet.

20. Tűzifaprogram.

Így látják a magyar topközgazdászok is

Egyáltalán nem az Orbán-beszédre reflektált, de mégis idekívánkozik az a Concorde-podcast, amelyben három neves közgazdász, Jaksity György, Oblath Gábor és Surányi György elemezte a helyzetet. A vita egyik nagy ívű gondolata volt, hogy minél fejlettebb egy ország, annál magasabb az árszintje, és relatíve felülértékelt a valutája. Ezzel szemben az áll, hogy minél kevésbé fejlett egy ország, annál olcsóbb ott az árszint, és annál alacsonyabban értékelt a pénze.

A termékárak ilyenkor hamarabb kiegyenlítődnek (a tévé és a banán hamar ugyanannyiba kerül Londonban, mint Budapesten, hiszen, ha nagy lenne az árkülönbség, a kereskedelem kiegyenlítené), de a szolgáltatásárak kevésbé képesek erre (bár a fodrász drágább Londonban, mint Budapesten, nem olyan egyszerű átugrani egy hajvágásra).

Ennek is van egy közgazdasági elmélete, a Balassa–Samuelson-hatás (két közgazdász, Balassa Béla és Paul Samuelson után), amely azt mondja ki, hogy a munkaerő a szegényebb országokban kevésbé termelékeny, ezért olcsóbb, mint a gazdag országokban, viszont a nemzetközi termelékenységi különbségek a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő szektorban elhanyagolhatók. A fodrász itt is, ott is hasonlóan dolgozik, de az ipar nem, vagyis a bérek kiegyenlítődését az segíti, ha a magyar és az angol ipari munkaerő termelékenysége közelít egymáshoz.

Ehelyett mi történt az elmúlt évtizedben?

Miért hoztuk ide ezt az elméleti bevezetőt? 2010-től viszonylag hosszú ideig kedvező gazdasági környezetben (sok uniós forrás, olcsó tőke, alacsony infláció) dolgozhattunk. A 2010-es években azonban hiába volt magyar növekedés, hiába nőttek a reálbérek, valójában már nem volt Magyarországon termelékenységnövekedés.

Oblath Gábor szerint ezt úgy kell érteni, hogy 2010 előtt csökkent a foglalkoztatottság (aminek oka lehetett a demográfia, illetve a sajnálatos passzivitás), de a kevesebb ember több értéket termelt (enyhén azért nőtt a GDP). 2010 után örvendetesen nőtt a GDP, de nőtt a foglalkoztatottság is (nyilván ez is jó hír), viszont ez azt jelentette, hogy a termelékenység már nem nőtt.

Egy adat szerint 2010 és 2021 között 12 százalékkal nőtt a magyar munkaerő termelékenysége, és 65 százalékkal a reálbére.

Surányi György szerint annyira olcsó volt a magyar munkaerő (a forint tudatos leértékelése miatt), hogy a munka és a tőke közül a cégeknek nem volt érdemes a technológiai fejlesztéseket választaniuk, inkább munkaerőt vontak be. A fejlesztések jobban javították volna a termelékenységet. Ám, ha a bérek úgy emelkednek, hogy amögött nincs termelékenységnövekedés, az maga az infláció.

Különösen erős volt ebben az elmúlt három év: 2019 és 2022 között alig nőtt a magyar gazdaság (a Covid-visszaesést ledolgoztuk ugyan, de a cserearányromlás a látszólagos egyéb növekedést is elvitte), miközben a bérek nagyon is emelkedtek. Így az inflációnak a valóságban nagyon is erős magyar okai vannak.

Mindezek alapján pedig, ha mindaz, amit Orbán Viktor mond a magyaros infláció legyalulásáról – vagyis hogy a cégeknek és a lakosságnak több jövedelmet juttat, vagy eléri, hogy azok életében kevesebb költség jelentkezzen –, az egyelőre éppen hogy nehezebben engedi mérséklődni az inflációt.