Mindent vagy semmit – Dobrev Klára és Márki-Zay Péter ígéretei a gazdaságról

Emlékeznek az Olajfaló című zseniális cseh áldokumentumfilmre?

Egy amatőr természetbarát egy cseh finomító környékén új emlőst fedez fel, az olajjal táplálkozó mocsári olajfalót. Kihívja a kutatókból és tévésekből álló stábot. Itt hangzik el az emlékezetes párbeszéd:

– Ő Jirka Mraz, az operatőr.

– Igazán? Előbb kapjuk el az állatot, aztán majd lehet operálni.

Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek gazdasági ígéretei valahogyan erre a dialógusra emlékeztetnek. Félreértés ne essék, nem a „kapjuk el az állatot” kifejezés aktuálpolitikai értelmezésére gondoltam, inkább valami olyasmire, hogy mintha abban egyetértenének a jelöltek, hogy előbb valahogy nyerni kell, aztán kiderül, hogy miként lehet beavatkozni a gazdaságba, miként lehet a struktúrát megoperálni.

Mindent vagy semmit!

Vágó István egykori vetélkedőjének címét idézve (és ezzel ünnepélyesen vége is a tévés analógiáknak):

• Dobrev Klára ezt az „előbb nyerjük meg” hangulatot mintha úgy hozná, hogy a győzelem érdekében nagyon sok mindent megígér.
• Márki-Zay Péter pedig inkább úgy, hogy semmit sem szeretne már jó előre számszerűsíteni, sőt padláskisepréstől, üres kasszától tart.

Ez a két véglet természetesen jelentős leegyszerűsítés, de a kampány során megfogalmazott gondolatok és az október 13-i tévévita alapján a DK-s politikustól könnyedén érkeztek az óriási ígéretek családi programokról, adókról, a nyugdíjak emeléséről és a nyugdíjasok visszamenőleges kompenzációjáról, az azonnali tanári béremelésről, a devizahitelesek kérdésének újranyitásáról.

Márki-Zayt viszont láthatóan zavarta is ez a sok ígéret („akinek sok ígéret kell, az szavazzon a Kétfarkú Kutyapártra!”), bár természetesen azért ő is beszélt korábban olykor béremelésekről, családi adókedvezményről. De igazán erős, konkrét gazdasági ígéretként csak az euró bevezetését fogalmazta meg.

Helyén kezelendő

Ráadásul a tévévitán, ahol egyébként elég szordínósan került csak elő a gazdaság, Márki-Zay meg is fogalmazott egy reális, de nem túl hiteles gondolatot, miszerint „adóemelésről semmit ne mondjunk, mert azt felerősítve ellenünk fordítanák a kampányban”.

A jelöltektől azért korábban elhangoztak olyan fontos ígéretek, amelyek jó esetben megtakarítást is jelentenek az országnak, így a Paks 2, a Fudan vagy a Budapest–Belgrád-vasút ötleteinek kidobása a kukába. De a nagy kérdés az, hogy ezzel együtt

lehet-e reális az ellenzéki (jelen esetben inkább Dobrev Klára által megfogalmazott) matek, valóban lehet-e mintegy 2000 milliárd forintot találni a rendszerben

pusztán azzal, hogy az ő győzelme esetén egy méretes költségvetési átalakítással észszerűbb lesz a sportra, a hadiiparra, a holdudvarra vagy általában a gazdasági társaságokra költött költségvetési forrás.

De mit jelent az, ha egy ellenzéki jelölt mond valamit a gazdaságról, és egyáltalán mekkora a játéktér, milyen a keret? Ne legyünk naivak, a választási ígéreteket biztosan a helyükön kell kezelni.

• Egyrészt egy kihívó miért mondaná bármire is azt, hogy az úgy jó, ahogy van, vagyis szinte minden területen változást, javulást, növekedést, transzparenciát kell ígérnie.
• Másrészt természetesen mindig más az ígéret, és más az információk birtokában kialakuló realitás, rengeteget fognak még változni a tartalmi elemek, sőt, Medgyessy Péter óta azt is tudjuk, hogy talán a legijesztőbb az, ha valaki tényleg be akarja tartani az ígéreteit.
• Harmadrészt a két jelölt helyzete egyszerre hasonló és egyszerre különböző. Hasonló, mert közös választási program (Közös Alap) fésülte össze az előzetes elképzeléseket, különböző, mert Dobrev Klára mögött egy régóta működő párt kommunikációja is áll, ha viszont végül Márki-Zay Péter állhat oda a rajtvonalra, őt még sokan fogják a gazdasági életből is megkeresni, tájékoztatni, befolyásolni.

Ilyen volt az aranyeső

Mielőtt százmilliárdokkal dobálóznánk, próbáljuk meg egy kicsit belőni a nagyságrendeket, a viszonyítási alapokat! Vagyis azt, hogy kábé hol tartunk most. Magyarország GDP-je elnagyoltan 50 ezer milliárd forint, ehhez 40 ezer milliárd forint (80 százaléknyi) adósságunk is van. Az elmúlt években sokszor tűnhetett úgy, hogy mindenre volt forrás, és a Covidig tényleg jók voltak a gazdasági mutatóink. Ennek külső és belső okai is voltak.

• Jött a rengeteg uniós forrás.
• Alacsony volt a nemzetközi kamatszint, kedvező volt a sok adósság finanszírozása, nem volt érdemi infláció.
• Elég alacsony volt az ország számára kiadást jelentő nyersanyagok (olaj) világpiaci ára.
• És volt pár szép hazai siker is, a Fidesz-kormányt dicsérte az, hogy hatékonyabb volt az adóztatás: az online pénztárgépek, az útdíjrendszer, az egyszerűsített és alacsony, de így legalább jobban beszedhető adók (személyi jövedelmekre, munkára, vállalkozói nyereségre) ugyanúgy magas bevételt generáltak, mint a magas, de nehezebben elkerülhető adók (áfa, dohánytermékek, alkohol, üzemanyag jövedéki adója).
• És volt néhány kevésbé örömteli lépés, ami szintén a gazdagság látszatát kelthette, így a második nyugdíjpillér visszaállamosítása, beforgatása, az állami vagyonelemek egyszeri felélése, például szétosztása oktatási alapítványoknak.

Sírás vagy hurráoptimizmus

A múltban éles kommunikációs különbség volt a baloldali kormányok örökös panaszkodása (megszorítások, eddig ér a takaró) és a Fidesz pénzszórása között (a „Főnök” csak járta az országot, mint Mátyás király, és mindenhol elpottyantott pár stadiont és infrastrukturális fejlesztést). Az ellenzék most láthatóan nagyon figyel arra, hogy ne kövesse el azt a hibát, hogy megint a realitásokra (és így a panaszkodásra) fókuszál, de mi azért megtehetjük ezt. Ne felejtsük el, hogy vége a Kánaánnak, már nincs is annyi pénz. Immár

• megjött az infláció,
• magasabbak a kamatok,
• drágábbak a nyersanyagok,
• hamarosan nem lesz annyi uniós pénz,
• újból nem lehet elajándékozni a Mol vagy a Richter részvényeit, és bár az állam ebben féktelenül kreatív, annyi családi ezüst már nincsen (szerencsére eddig legalább a legextrémebb ötletek – így például az MVM részvényeiből történő osztogatás – meghiúsultak).

Mindez csak azért fontos, mert bár megalapozottan lehet azt feltételezni, hogy a Fidesz-kormányok alatt több ezer milliárd forint elúszott túlárazott közbeszerzésekre, stadionokra, élsporteseményekre, kiállításokra, a holdudvar táplálására, de

valójában a közeljövőben nem lehet majd csak úgy 2 ezer milliárd forint többletterhet benyomni a kiadási oldalra, főleg nem úgy, hogy azok zöme nem egyszeri, hanem rögzülő tétel.

Természetesen minden olyan kérdésről, amely a választási ígérgetés során elhangzik, legyen az például az euróbevezetés, a Paks 2, az adózás átalakítása, a nyugdíjak rendezése, avagy a tanári bérek megemelése, hatalmas tanulmányokat lehetne írni, de pár gondolat erejéig tekintsünk rá a felvetett pontok közül néhányra!

Kell-e nekünk euró?

Ha valamiben biztosan egyetért a két jelölt, az az euró mielőbbi bevezetése.

„Ha én leszek a miniszterelnök, lesz magyar euró, a lehető leghamarabb!”

– mondta Dobrev Klára, de Márki-Zay Péter is a meg nem valósított visszalépése három feltétele közé tette ezt a kérdést.

A tévévitán mindezt menetrendezték is, vagyis kormányzati ciklusuk végére tartották reálisnak azt, hogy Magyarország meg tud felelni a hiányra, adósságra, inflációra vonatkozó kritériumoknak.

Ha a Maastricht-i kritériumszinteket eléri Magyarország, az biztosan pozitívum, de maga az euró bevezetése a legtöbb közgazdász számára is megosztó kérdés. Nagy hátránya, hogy Magyarország kevésbé tudja az árak, a bérek és a hatékonyság kalibrálásával a versenyképességét növelni. A nagy előnye pedig az a kötöttség, hogy a demagóg és populista (harmadikutas) politikusok számára egyfajta értelmes béklyót jelent, vagyis jobban az unióhoz és majd az euróövezethez köt minket.

Vagyis mint gazdasági ötlet az euró talán még mindig kicsit inkább veszélyes, de politikai eszközként fontos lehet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az euróval rögzülne Magyarország szerepe az EU-ban, ennek előnye, hogy euróval nehezebben szakadnánk le, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy a további felzárkózásunkat nem fogná-e vissza a magyar euró.

Adók: ne emeljünk, vagy legalább ne mondjunk ilyet

Az adórendszerrel kapcsolatos szórványos elképzelések komolyságát jól jelképezte a már idézett Márki-Zay Péter mondata, aki aszerint nem szabad beszélni semmilyen adóemelésről, mert akkor erről fog szólni a Fidesz kampánya. Abban azért gyakran egyetértettek a jelöltek, hogy a magyar adórendszer igazságtalan a szegényekkel szemben, Dobrev emiatt havi egymillió forint feletti béreknél bevezetné a kétkulcsos adórendszert, a minimálbérre jutó adóterhelést pedig mintha mindketten enyhítenék.

A magas forgalmi adókkal kapcsolatosan Dobrev fokozatos mérséklést javasol, illetve az alapvető élelmiszerek adókulcsainak gyors átvizsgálását, Márki-Zay annyiban szkeptikus maradt, hogy jelezte: az áfacsökkentés jellemzően nem a vásárlóknál csapódik le, azt lenyeli a gyártó és a kereskedő.

Szó esett még a benzin jövedéki adójáról, a világpiaci árak mozgását a jelöltek értették, Dobrevnek egy olyan javaslata volt, hogy amennyiben az árfolyam vagy a világpiaci olajár miatt elszállna a benzin ára, akkor az állam mérsékeltebb adóterheléssel vihetne némi kiegyenlítést a rendszerbe.

Korrupciómentesség

A transzparenciával, az elszámoltatással és a korrupció elutasításával kapcsolatos ígéretek természetesen nagyon fontosak, szükségesek, de nem elégségesek. Ezek a kijelentések mindkét jelölt programjában megjelennek (naná, hiszen ki az, aki korrupciót kínálna a választóinak?). A korrupcióellenesség és a korrupció üldözése azért is hangsúlyos, mert ha az állam nem versenyeztet, ha túlárazva bízza meg a kegyeltjeit, abból nagy veszteség keletkezik, azt a pénzt jobban is el lehet költeni.

A baj csak az, hogy a transzparencia még csak a belépő feltétel, valamiképpen a fiskális (költségvetési) és a monetáris (jegybanki) politika mellett az uniós források észszerű elköltése akár egyenrangú gazdaságpolitikai ág is lehetne, hiszen óriási összegekről van szó.

Ha ezekből nem lopnak, az öröm, de ha értelmes irányokba mennének a források, az még nagyobb öröm lehetne.

Ami a konkrét lépéseket illeti, Magyarország a jelöltek elképzelése alapján csatlakozhatna az Európai Ügyészséghez, és a kormányfőaspiránsok az olasz, a szlovák és a román programokat látták követendőnek. Érdekes különbség volt a vitán, hogy Márki-Zay Péter rendre behozta a 2010 előtti bűnöket is, vagy a Fidesz baloldali kollaboránsainak üldözését is, Dobrev inkább a NER-re koncentrált.

Hangosan mondom, hogy mindenki hallja: lesz nyugdíjemelés

Dobrev Klára többször is beszélt a nyugdíjakról, mondott olyat, hogy kárpótolni kell az időseket, és vissza kell állítani a nyugdíjak svájci indexálását, de azt is volt, hogy szóba hozta, hogy a férfiak és a nők nyugdíját kellene kiegyenlíteni.

Márki-Zay Péter ezekben a kérdésekben sem fogalmaz meg pontos számokat. Abban talán igaza van, hogy természetesen még nagyon messze vagyunk attól, hogy a nyugdíjak szintjét megfelelőnek nevezzük, de akkor is messze leszünk, ha emelés történik.

Vagyis az ilyen kérdések, mint a nyugdíjak, a tanárok, az egészségügyi szakdolgozók, a rendőrök bére, családi támogatások megítélése mindig egy olyan paraméterrendszerben fog maradni, ahol minden pénzre indokoltan szükség lenne, de ahol majd óhatatlanul kompromisszumokat is kell kötni a költségvetés egyensúlyban tartása miatt.

A nyugdíjaknál korábban egy konkrét, számszerűsíthető ígéret is elhangzott, a nyugdíjasok százezer forint kárpótlást kapnak a nyugdíjak svájci indexálásának megszüntetése, valamint további ötvenezret a koronavírus-járvány és a válság alatt bekövetkezett áremelkedés miatt.

Ha 2,5 millió ember valóban kapna fejenként 150 ezer forintot, az 375 milliárd forint egyszeri kiadással járna, aminek a nagy előnye, hogy egyszeri, a svájci index fokozatos bevezetését viszont nem lehet számszerűsíteni, mert nem ismerhetjük előre a következő évek bérindexeit.

Családi pótlék és/vagy adó

Vannak olyan témák, amelyek reálisan nem hangoznak el egy kampány során, ilyen a nyugdíjak csökkentése, a családok támogatásának visszafogása vagy az adóemelés. Dobrev Klára ugyanakkor a Fidesz családi programjait katasztrofálisnak és igazságtalannak tartja. Ő egyenesen a családi pótlék megduplázásáról beszélt, MZP inkább híve a családi adózásnak.

A Közös alap szerint az adókedvezmények rendszerét meg kell tartani, de a nehéz helyzetben lévő családoknak több támogatást kell kapniuk.

Ez is egy nagyon régi közgazdasági, de talán inkább filozófiai vita, a jómódú családok érdeke a családi adókedvezmény, vagyis több megkeresett pénz maradjon a családnál, a rászoruló, vagyis a szegényebb családok érdeke a „fejpénz”, vagyis a magasabb családi pótlék.

Utóbbi mellett érv, hogy minden gyermek ugyanannyit ér, de előbbi jobboldali hívei szerint azt ösztönözheti, hogy olyan helyre szülessenek gyerekek, ahol jobb körülmények között nőhetnek fel.

A tanári bérek

Abban sincs vita, hogy a tanárok bérrendezése égető kérdés. Márki-Zay Péter mindezt nem titkoltan a tanárhiány miatt is előre sorolná, Dobrev pedig sérelmezi, hogy a kormány torzít a vetítési alapoknál.

A kérdésről itt írtunk részletesen.

Dobrev első lépésként egy 30 százalékos emelést jelzett (MZP itt sem mondott számot), és a pedagógusoknak visszaadná az elmaradt béremeléseket egy ötéves béremelési program keretében, és a vetítési alapot újra a mindenkori minimálbérhez kötik. Ez biztosan nagyon fontos, szinte minimálisan szükséges ígéret, a 30 százalékos béremelés költségvetési vonzata 210 milliárd forint lenne.

Devizahitelesek, kkv-k vs. multik

Nagy és rendkívül kockázatos DK-s ígéret a devizahitelesek ügyének kinyitása.

„A 2022-es kormányváltás után devizahitel-kárpótlási törvényt hozunk, hogy egyszer és mindenkorra valódi segítséget kapjanak azok a károsultak, akik Orbánék tisztességtelen árfolyampolitikája miatt egyedül viselték a terheket!”

Ez a vállalás továbbra is azzal hitegeti a devizahiteleseket, hogy nekik érdemi pénz jár vissza, amit természetesen meg lehet – akár a bankok, akár a többi adófizető rovására – lépni, de azért arról a választóról sem szabadna elfeledkezni, aki ma is 60 négyzetméteren él, mert átlátta, hogy a devizahitel milyen kockázat. Ő nem fogja jól érezni magát, ha a DK azt sugallja, hogy aki devizában eladósodott, az helyesen járt el.

Miközben természetesen az a kritika is jogos, hogy a politika például eurót ígért a magyaroknak (a devizahitelezést Orbánéknak felróni persze elég bátor, hiszen ennek a csúcsidőszaka éppen a 2002-2010 között regnáló baloldali kormányzásra esett, és az árfolyamesés sem 2010 után indult.

Ami a cégek támogatását illeti, Dobrev Klára lát lehetőséget a vállalkozásoknak juttatott programok megnyirbálásában, ebben biztosan igaza van, és azt is mondta, hogy ideje lenne, hogy a kkv-k kevesebb adót fizessenek hazánkban, míg a nagyok többet.

Ebben valóban van játéktér, de a magyar gazdaság legversenyképesebb, legjobb foglalkoztató és a legjobban adózó multinacionális cégeinek hadat üzenni sem bölcs, ők a külkereskedelmi mérleg és az árfolyam-stabilizáció fontos aktorai. Márki-Zay erről maga is nyilatkozott, deklarálta, hogy nem akarja az államkasszát kiüríteni, vagy a tehetős vállalkozókat elűzni az országból.

Projektek, amiket leállítanának

Az ellenzéki jelöltek nagyjából azt mondják, hogy fel szeretnék mondani a Budapest–Belgrád-vasútvonalra, a Fudan Egyetemre és a Paks 2-re vonatkozó hitelszerződéseket.

Ezen kérdések mindig akkor válnak komolyabbá, amikor a jogászok áttekintik a jogi és pénzügyi következményeket, de ezek pontos ismerete nélkül is úgy tűnik, hogy a Budapest–Belgrád és a ma megismert formájában a Fudan Egyetem szerződései valóban szélsőségesen hátrányosak Magyarország számára, üzletet inkább Kínának jelentenek.

A Paks 2 projekt megítélése már sokkal vegyesebb, és ez még egy fontos kérdésbe, a klímavédelemmel kapcsolatos elképzelésekbe is belemar. A mai ismereteink alapján az atomerőmű alighanem nem egy pénzügyileg megtérülő projekt, de lehet, hogy ellátásbiztonsági szempontból mégis szükséges, egyelőre ugyanis nagyon nem látszik, hogy miképpen alakíthat ki Magyarország egy viszonylag tiszta (kibocsátásmentes), de megbízható hazai áramellátást.

Klímakérdés, koncessziók

A „se fosszilis, se atom” nálunk eléggé irreálisnak tűnik, de az ellenzéki pártok szeretik ezzel hitegetni a választókat. Esetleg akkor lehet reális, ha a következő években a tiszta hidrogén technológiában olyan költségcsökkenést látunk, mint láttunk a napenergia világában.

A jelöltek azonban állításuk szerint zöld kormányt szeretnének, Dobrev az uniós forrásból megvalósítható panelrekonstrukcióban (fűtéskorszerűsítés), a közlekedés zöldítésében és az erőművek szabályozásában hisz, de Márki-Zay is azt mondta, hogy a jövő vagy zöld lesz, vagy nem lesz.

A rezsicsökkentést alighanem senki nem fogja tudni elengedni (a maximum, amit itt be lehet dobni, az a rászorultsághoz kötés). Természetesen az jogos, hogy a paneles kapjon több támogatást, ne az, aki a medencéjét is fűti, de a további ígéretek biztosan nem segítenek.

Például az energiahatékonyság ellen megy, ha nagyon hosszú a szigetelés, a fűtéskorszerűsítés megtérülési ideje, mert mesterségesen alacsonyan tartott árat fizet a fogyasztó az energiáért.

Hasonló elállási kérdés lehet a sokféle, rohamtempóban 35 évre megkötött fideszes koncesszió ügye is. Már van döntés bizonyos kaszinókról, de még nincsen döntés az autópálya-koncesszióról, illetve a hulladékkoncesszióról. Nehéz azt a mostani kormányzati magatartást higgadtan minősíteni, amikor az állam úgy szerződik, hogy az amúgy is ígéretes koncessziós jogot megszerző vállalkozó hatalmas összeghez jusson, ha eláll az állam. Ez lehet érdeke a jobboldalnak, lehet érdeke a vállalkozónak, de aligha érdeke a magyar államnak és így az adófizetők közösségének.