1916 májusában az alföldről bevonult, békési bakák a Dolomitok előhegyein, az Astico völgyében kapaszkodtak fel egy fennsíkra. Előttük egy tábori vadászzászlóalj támadt, az ő feladatuk az elfoglalt terület birtokbavétele, megszállása volt. Így jutottak el a völgy szélén lévő Punta Corbin erődhöz, aminek parancsnoki irodájából előkerült egy gramofon és rengeteg olasz lemez, közöttük a milánói Scala művészeinek legújabb áriái.
A sztorit Machalek Pál 101. császári és királyi gyalogezred története című könyvében találtam, de más visszaemlékezésekben is előkerül, igaz, némi földrajzi szórással. Egyesek még a völgyben fekvő San Pietróba teszik a nagy felfedezést, mások egyenesen egy lövészárokba. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a katonák nem verték szét a berendezést és törték ripityára a lemezeket, hanem meghallgatták azokat.
Érdekelni kezdett, hogy milyen lemezeket találhattak a békéscsabai fiúk a gramofon mellett. Persze nem tudhatjuk pontosan, mit tartalmazott a gyűjtemény, de az biztos, hogy választék bőven volt. Az első világháború idején csak Olaszországban három kiadó működött, a Columbia olaszországi kirendeltsége, a Fonotipia és a Pathé. A korabeli katalógusokat böngészve a legnépszerűbbek az olasz operaáriák voltak, természetesen Verdi és Puccini vitte a prímet. Érdekes módon a leggyakoribb nem olasz szerző Wagner, igaz, szigorúan csak 1915-ig.
1916-ban friss felvételnek számított Mascagni Parasztbecsülete a Scala művészeinek előadásában (a Santuzzát éneklő Giorgina Ermolli ezzel a lemezzel lett igazi sztár, hogy aztán a fellobbanás után eltűnjön New York apró színházainak egyikében). Ez az egyfelvonásos egyébként 10 darab 78-as fordulatú lemezre fért rá, azaz húsz oldalra. Az LP, azaz long play korszakban (a modern vinillemezekről beszélünk) már rendszerint a Bajazzókkal együtt adták ki, mert ráfér egy korongra is.
Feltűnő, hogy Enrico Caruso, a korszakos szupersztár mennyire kevés lemezzel szerepel a katalógusokban. Mindenesetre a békéscsabai katonák már találkozhattak az egyik hatalmas slágerével. Ezt, az O, sole miót 1916 februárjában adták ki. Az operaáriák mellett a legtöbb felvétel az O, sole mióhoz hasonló nápolyi dalokból készült. A Torna a Surriento is ilyen, több korabeli tenorral is felvették. Annyira az olasz néplélek része, hogy trentinói inaskodásom alatt a műhelyben is hallottam dúdolni az egyik mesteremtől, Pietrótól. Itt Mario Lanza énekli.
A lemezek 70 százalékát tehát áriák és nápolyi dalok tették ki, a maradék harmincat a zenekari és a hangszeres szóló felvételek, himnuszok, operettek, humoros monológok. De szerepelnek hazafias beszédek is, mint Cadornáé és Diazé, akik az olasz hadsereg főparancsnokai voltak, vagy III. Viktor Emánuelé.
A lemezhallgatás azonban nem csak a tisztek vagy az irodista katonák kiváltsága volt. Némi kutatás után azonnal szembejött a patinás Decca cég hordozható készüléke, ami olyannyira összeforrt az első világháborúval, hogy egyenesen trench gramophone-nak, azaz lövészárok-gramofonnak hívják. A londoni Science Museumban található példányt három éven és száz mérföldön keresztül hurcolták a nyugati front legdurvább harcmezőin. Valószínűleg a rettenetes gáztámadást is átvészelte Ypres-nél, a hangsugárzó lemezét golyó ütötte át. De nem csak az antant katonáinak jutott gramofon, a németeknek az Adler gyártott hasonlót. A fadobozos készülék a lemeztányér alá sugározta a hangot, az elejét kinyitva lehetett hallgatni az így felerősített zenét.
Számos napló, visszaemlékezés szól arról, hogy szinte minden ezredben volt valaki, aki a hangszerével együtt vonult be, és amikor lehetősége nyílt rá, játszott rajta. Az első vonalak mögött, pihenőidejüket töltő egységekről készült fotókon fel-felbukkannak alkalmi zenekarok, a legváltozatosabb felállásban. A cikk elején említett 101-es gyalogezredről is maradt fenn kép, amin a diszkrét poharazást egy kontrás, egy hegedűs és egy fafúvós, talán klarinétos zenéje festi alá.
A szélsőségek háborúja volt ez. Ravel már elkészült zseniális vonósnégyesével, ami a mai napig friss hatást kelt, elmenne akár kortárs műnek is, sőt megszületett a jazz, miközben Galíciában kivont karddal rohamoztak legendás huszárjaink. A mérnöki zsenialitás sellakba karcolva képes volt a Scala művészeinek énekét a szögesdrótok közé vinni, majd a katonák bajonettel és szögekkel kivert bunkókkal estek egymásnak, amikor már elfogyott a kézigránát. Énekeltek egymásnak, míg jött a sebesülthordó, vagy várták a menázsit. Az otthonról hozott népdalok dallamára új szövegeket költöttek. Nem csoda hogy egy működőképes gramofonnak és pár lemeznek annyira tudtak örülni.
A történetben szereplő gramofon későbbi sorsáról nincs információ, az ezred nem sokkal az epizód után az orosz, majd román frontra került, hogy aztán 1918-ban visszatérjen Olaszországba, és ott fejezze be a háborút.
