A szovjet vadászgép, amely magyar házakra zuhant, de alig került be a hírekbe

2021. október 02. – 20:27

frissítve

A szovjet vadászgép, amely magyar házakra zuhant, de alig került be a hírekbe
Egy Jak–28-as repülőgép – Forrás: Wikimedia Commons

Másolás

Vágólapra másolva

1986. augusztus 13-án, szerdán, kevéssel dél után hatalmas csattanás rázta meg az Eger melletti Andornaktályát, majd pillanatok alatt óriási lángok csaptak fel, a füstfelhőt kilométerekről is látni lehetett. Elsőre nem lehetett megállapítani, milyen repülőgép zuhant le, de sokkoló volt a hangja már a becsapódás előtt is, katasztrófafilmekben látni-hallani ilyet. A tűzoltóság, katonaság nagy erőkkel vonult ki a Szabadság utcához, és amilyen gyorsan csak lehetett, eloltották a kiömlő kerozintól kigyulladt házakat és a kettétépett fákat is.

A pilóta és a navigátora próbálta a lakott területet elhagyni még zuhanás közben, de nem tudtak katapultálni, így végül mindketten a roncsokban égtek. Óriási szerencse volt, hogy több áldozatot nem követelt a becsapódás: a Szabadság utca, ha nem is a falu szélén volt, messze nem volt annyira forgalmas, mint a tőle alig száz méterre lévő főutca.

Pár nap alatt kiderült, hogy egy szovjet JAK–28-as zuhant le. Mivel katonai gép volt, ha bárki felvételeket akart volna készíteni, nem lett volna egyszerű dolga, de a rémület egyébként is lényegesen nagyobb volt, mint hogy valaki odarohanjon katasztrófaturistáskodni. A hatóságok gyorsan le is zárták a környéket, a tsz-ben dolgozó, konténereket festő asszonyokat hazaküldték.

A televíziós hírekben egy mondattal letudták az eseményt, a Heves Megyei Népújság egy kis cikket közölhetett másnap. Már ez is nagy dolog volt, mert a hasonló katonai balesetek akkoriban be sem kerülhettek a hírekbe, az elhallgatás reflexszerűen működött. Alig pár hónappal korábban történt a csernobili atomkatasztrófa, azt is csak késve és cenzúrázva közölhették.

„A Népújságnál dolgoztam, amikor kaptam a hírt, hogy azonnal menjek haza, mert ég a házunk. Fogtam egy taxit, persze mobiltelefon nem volt még akkor. A gyerekeimre gondoltam végig az út alatt. Úgy váltam el tőlük reggel, hogy átmehetnek a szomszédba, nem kell otthon maradniuk. 12 éves volt akkor Sanyika, nagyon jó gyerek volt, egyedül is otthon mertem hagyni. A taxi nem tudott haladni a lezárások miatt, kerültünk egyet, és rohantam a házunkhoz, nem is emlékszem, kifizettem-e a taxit. Mintha háborús tájon járnék, olyan volt a házunk környéke. Engem sem akartak odaengedni, de egy anyát ilyenkor nem lehet visszafogni. Közben már mondták, hogy a gyerekek biztonságban vannak, nem lett nagy bajuk, már ellátták őket.

Figyelmeztettek, hogy ne menjek be, de csak bementem a házba. Bár ne tettem volna, mert ott láttam a pilóta leszakadt karját. A mai napig előttem van ez a rettenetes kép.

Akkor nyugodtan meg valamennyire, amikor a kezembe foghattam a gyerekeket. Annyi volt a szerencsénk a szerencsétlenségben, hogy reggel átmentek a szomszédba, és nem voltak otthon, amikor a gép a kert végébe, a baromfiudvarra zuhant. A kerozin borította lángba a házunkat és a szomszédét is” – emlékezett vissza elcsukló hangon a 35 évvel ezelőtti történtekre Szabó Irén.

A Heves Megyei Népújság cikke a balesetről

Nagyobbik fiának megégett a válla, a kisebbiket a légnyomás a pincébe taszította, de az ijedségen túl nagyobb bajuk nem lett. A száz csirke megégett, hat malacot kényszerből le kellett vágniuk. Irén szülei 42 éve laktak ebben a házban, a saját kezükkel építették, és mivel lakhatatlanná vált, porig kellett rombolni az életük munkáját, mert a ház alapjai is megsérültek. A nyugdíjas szülők egyébként azért nem voltak otthon, mert épp a közeli Novajra mentek, a költözésüket akarták előkészíteni. Így persze nem tudtak elköltözni.

Szabót próbálta nyugtatni egy fiatalember a tragédia után, ő a Magyar–Szovjet Baráti Társaság munkatársa volt, és akit ő akaratlanul nagyon leszidott. A fiatal férfi megígérte: mindent újjáépítenek. Szabó egy egri lakótelepen kapott szükséglakást addig is.

„Nem éreztük ott jól magunkat, de valóban újjáépítettek a házat, az átadáskor a fiatalemberrel újra szót váltottam, a nevére már nem emlékszem.

A ház nem olyan lett, mint a régi, kicsit kisebb. Apám nehezen viselte ezt, belebetegedett, de az anyukám, 90 évesen most is ott él.

Emlékszem egy kiskatonára, aki tudott magyarul, és nem lett volna szabad, hogy beszéljen velünk, mert nem adhatott senki információkat, mégis volt néhány kedves szava. A roncsokat viszonylag gyorsan elszállították.”

A gyerekeket pszichológushoz vitték, hogy kibeszéljék magukból a traumát. Később biztatták őket sétarepülésre, de egyikük sem akart menni, és még most, negyven felett is ódzkodnak valamennyire a repüléstől.

„Annak idején nem beszélhettünk erről, pedig lelkileg nem volt könnyű helyzet. Kárpótlásra nem is számíthattunk, azzal kellett beérni, amit kaptunk, de egy ilyen megrázkódtatást nagyon nehéz feldolgozni, nekem is segítségre volt szükségem.”

A másik ház Ipacséké volt, azt nem kellett lerombolni, csak visszabontani, 1987. június elejére át is adták, akkor visszaköltözhettek. A termőföldet egy méter vastagságig gépekkel kiásták, hogy elkerüljék a kerozin mérgező hatását. Eredetileg három szobában volt parketta, a negyedikben nem, és így is kapták vissza. Nem volt sok sajnálat vagy együttérzés a pártban.

„15 éves lehettem, csak azt vettem észre, amikor a strandról mentem haza, hogy dugó van, amit akkor még hírből sem ismertünk. Nem tudtam könnyen bejutni a házunk maradékába, sok ellenőrzésen jutottam át, amíg célba értem. Másnap Egerbe költöztünk, a tizedikre. Nekem falusi gyerekként ez inkább kaland volt, apámnak lehetett rosszabb, mert az élete munkája semmisült meg egyik percről a másikra. Az volt megalázó, amikor már a biztosítóval kellett tárgyalni, és részletesen elmondani az odaveszett tárgyakról, hogy mi hány éves volt, akár csak egy póló is” – idézte vissza a múltat az 50 éves Ipacs István, aki sokszor nézte a környékükön szálló gépeket, amik nemegyszer olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy a pilótasisakokat is látta. A kecskeméti repülőnapokon állandó résztvevő.

A balesetnek aztán meglehetősen zavaros utóélete lett

A szovjet hivatalos jelentésekbe ugyanis bekerült, hogy a felderítő gép munkája közben majdnem összeütközött egy sárkányrepülővel, és utána lett elkerülhetetlen a tragédia. A környéken beindult a pletyka, nem is véletlen baleset volt, hanem előre kitervelt akció, természetesen az ellenséges amerikaiak, sőt, egyenesen a CIA szervezésében. A sztorit nem erősítette, hogy az Eged hegyről ugyan valóban gyakran szálltak fel sárkányrepülők, de abban az időben egy sem. És persze ha egy katonai gép ütközött volna egy sárkánnyal, akkor még több áldozatnak kellett volna lennie. A jelentésben egészen pontosan az állt, hogy kikerültek egy sárkányrepülőt, ami túl alacsonyan repült, az ütközést próbálta elkerülni a gép pilótája, ezért a hirtelen kormánymozdulatra a gép túllépte az engedélyezett 7 g-s határt, és 200 méteren dugóhúzóba esett, majd lezuhant.

A szovjetek meglehetősen mogorván és vádaskodva adták a magyarok tudtára az általuk valószínűsített verziót, erről Szepesi József, az MHSZ repülőfőnöke számolt be évekkel később a Top Gun magazinban. Annyira hittek az általuk rögzített változatban, hogy Szepesit kihallgatták, nem hiányzik-e egy magyar sárkányrepülő.

Miután a magyar szakértőket bevonva kezdték vizsgálni a történeteket, kiderült a banális hiba: egy tolmács rosszul fordított. A szemtanúk ugyanis arról beszéltek neki, hogy egy delta szárnyú repülőt láttak a katasztrófa előtt pár órával a környéken repülni, amit a szaknyelvben kevésbé jártas és a magyart sem annyira jól ismerő tolmács úgy fordított le, hogy „gyeltaplan”, vagyis sárkányrepülő, holott csak egy másik vadászgép volt, ami egyébként simán járhatott arra. A kunmadarasi szovjet bázisról vagy a debreceni reptér (laktanya) felől is, mivel a Mátra és a Bükk légtere a gyakorlatozók kedvelt helyszíne volt.

„Azon a napon a kunmadarasi ezred a Balaton környékén egy gyakorlaton vett részt, a fiatal pilótáknak rövid, reptér körüli feladatot kellett repülniük. Az a Jak–28R felderítő gép Kunmadarasról szállt fel, előzőleg vélhetően megfelelően karbantartották, az alakulatoknál erre nagy figyelmet fordítottak, a precízen vezetett naplókból erre lehetett következtetni.

Gyaníthatóan a pilóta hibája vezetett a katasztrófához, nem a gép hibásodott meg. A visszahallgatott felvételeken, adatrögzítőkön semmi nem utalt műszaki hibára sem. A navigátor parancsot is adott az emelkedésre, de ezt már nem tudták megtenni, és szerencsétlenül jártak. Ez volt az egyik első olyan szovjet katasztrófa, amelyikről már beszámolhatott a sajtó”

– mondta a Telexnek Vándor Károly, aki a szovjet légierő magyarországi tevékenységét kutatja 1945 és 1990 között, több könyvet is írt már róla. A Kunmadaras melletti Berekfürdőn egy kiállítást is létrehozott erről. Könyvében, a repülőeseményeket bemutató részben szerepel is egy fénykép a szovjet pilótáról, Mihail Jurjevics Alekszejev hadnagyról, aki Szergej Jugyin százados, századlövésszel repül együtt a gépen. A kiállításon is külön tablót kapott ez a gép, és néhány roncsdarab is megtekinthető. Szerepel ott egy olyan korabeli orosz nyelvű tabló is, amelyen pont ez a gép, a piros 04-es Jak–28R látható.

Mihail Jurjevics Alekszejev – Forrás: Vándor Károly: Légierő társbérletben

A szovjet légierő a magyarországi tartózkodása alatt több gépet veszített el, híres, de a sajtóban egyáltalán nem közölt eset volt, amikor 1973. szeptember 22-én a Bakonyban három, kötelékben repülő gép csapódott a Hajag-tető oldalának, mert hirtelen megváltoztak az időjárási körülmények. A pilóták nem rádiózhattak ezen a hadgyakorlaton, nem tudták értesíteni egymást. Mindhárom gép alkalmas volt egyébként atomtöltet szállítására is (a tököli ezred kijelölt atomhordozó századához tartoztak), de mindhárom a hegyoldalban végezte.

Kalocsán tizenketten haltak meg 1978-ban, amikor két Mi–6-os helikopter ütközött össze, az irányadó állomás fölött, de a civil lakosság ott nem volt veszélyben.

„Az andornaktályai eset különlegessége, hogy az a pilóta, akinek a neve a tervtáblán szerepelt, és eredetileg repülnie kellett volna, egyszer csak megjelent a bázison, és mindenkinek leesett az álla, mert azt hitték, ő az áldozat. Kiderült, hogy megváltozott a beosztás, ő pedig a délutáni szolgálatra jelentkezett.

Lehet, hogy ha ő repül, akkor nincs is ez a baleset, mert ki tudja védeni, de ez már csak feltételezés. Ma már nyilván furcsán hat, hogy ennyire kis magasságon kellett felderítést végezniük, de a hidegháború időszakában ebben az ezredben ez teljesen normálisnak számított” – összegzett Vándor.

A korabeli károsultak felkutatását Demus Beke Máriának köszönjük.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!