Megnyerni az olimpiát bármilyen sportág bármelyik versenyszámában az emberi fizikum abszolút csúcsteljesítménye. Az olimpiai érmek sorsát sokszor századmásodpercek, a versenyzők közti hajszálnyi különbségek döntik el, és ezen a szinten nemigen fér bele, hogy egy sportoló amúgy hátrányból induljon valamilyen testi fogyatékosság miatt. Mégis előfordult már az olimpiák történetében többször is, hogy valaki ilyesfajta hendikeppel indulva érjen a csúcsra. A magyar sport története két ilyen bajnokot is feljegyez: Takács Károlynak katonaként egy gránát roncsolta szét a jobb kezét, ezért megtanult a ballal lőni, és úgy lett kétszeres olimpiai bajnok sportlövészetben. Halassy Olivérnek gyerekkorában kellett egy baleset után bokából amputálni az egyik lábát, és így nyert két olimpiát vízilabdázóként.
És még hozzájuk képest is meghökkentő az amerikai George Eyser teljesítménye, akinek egy fából készült protézis volt az egyik lába helyén, és így lett háromszoros olimpiai bajnok tornász. Az 1904-es olimpián egy nap alatt söpört be hat érmet, ami máig rekord – és a modern olimpiai versenyek lebonyolítása miatt elég valószínűtlen, hogy valaha meg fogják dönteni.
Eyser Németországban született 1870-ben, 14 éves volt, amikor a családjával Amerikába emigrált. 1891-ben térd alatt amputálni kellett az egyik lábát; elég homályosak a források arról, hogy konkrétan mi történt, de több helyen vonatbalesetet említenek. Egy fából készült műlábat kapott, az ilyesfajta protézisekre akkoriban – pár évtizeddel a sok százezer súlyos sérülttel járó polgárháború után – elég nagy igény volt Amerikában, és ezért meredeken javult a minőségük is. A húszas éveiben járó Eysert sem akadályozta meg a protézis abban, hogy sportolni tudjon. Jó ideig Denverben élt, aztán 1902-ben St. Louisba költözött, ahol egy építőipari vállalatnál dolgozott könyvelőként – és mivel a torna volt a hobbija, belépett a helyi tornászklubba, a Concordia Turnvereinbe. Elég tehetségesnek bizonyult, mert két évvel később a klub képviseletében már részt vehetett az olimpián.
120 évvel ezelőtt az olimpia még egészen mást jelentett, mint ma, és az 1904-es St. Louis-i még ehhez képest is elég bizarrnak számított (érdemes meghallgatni a Képtelen krónika podcast témába vágó adását): a versenyek majdnem öt hónapon át tartottak, olyan versenyszámokkal, mint a golf vagy a kötélhúzás, és olyan mellékes produkciókkal, mint az „antropológiai napok”, aminek keretében a világ minden tájáról való bennszülötteket mutogattak a közönségnek, nagyjából úgy, mint egy állatkertben. Mivel akkoriban a kontinensek közötti utazás nem volt olyan magától értetődő, mint ma, és éppen háború dúlt Oroszország és Japán között, az olimpiára csak körülbelül hetven sportoló érkezett Észak-Amerikán kívülről a közel hatszáz amerikai és kanadai induló mellé – Eysernek ebből a szempontból szerencséje volt, hogy konkrétan az olimpia városában élt. A csapatsportokban nem is nemzetek válogatottjai csaptak össze, hanem klubok. Fociban például csak három csapat indult, két helyi klub és a kanadai Galt FC (utóbbi nyert, miután 4:0-ra és 7:0-ra verte az amerikaiakat). Az olimpia végén az összesítésnél amúgy az amerikaiak 231 éremmel végeztek a táblázat élén, a második németeknek 15 jött össze, szóval elég nyomasztó volt a hazai fölény.
A torna versenyeit elég furán rendezték meg, rögtön a megnyitó után, július 2–3-án lezavarták a csapatversenyt, az összetett versenyt és a hivatalosan az atlétika programjában szereplő, inkább atlétikai versenyszámokból álló, mégis tornászok részvételével rendezett triatlont (súlylökés, 100 yardos síkfutás és távolugrás). Ezek nem sikerültek túl jól Eysernek, a triatlonban tök utolsó lett, összetettben a 71. a 120 indulóból. A csapatversenyben a 4. helyen futott be a Concordia, de ez is inkább a csapattársak teljesítményét dicsérte, mint Eyserét. Egyébként itt 13 csapat indult, abból 12 amerikai, egy pedig vegyes, ami azt jelentette, hogy öt amerikai és egy osztrák tornász alkotta. Utóbbiak lettek végül a bajnokok.
Ezután jött egy majdnem négy hónapos szünet, és október 29-én újra összecsaptak a tornászok a szerenkénti versenyekben. Egy nap alatt hét döntőt nyomtak le, és ezeknek az eredményei alapján is avattak még egy összetett bajnokot. Itt már a versenyszámok többsége ismerős lehet a modern szertornából: nyújtó, korlát, lólengés, gyűrű, lóugrás. Emellett volt még kötélmászás és a club swinging nevű verseny, ami valami olyasmi volt, mint ma a női ritmikus sportgimnasztikában a buzogánygyakorlat.
Eyser valósággal megtáltosodott a szerenkénti döntőkre (ahol egyébként a versenyzőknek egydolláros nevezési díjat is kellett fizetniük, hogy indulhassanak), főleg azokban brillírozott, ahol a lába kevésbé zavarta, és inkább a felsőteste izmaira volt szükség, amiben eléggé a mezőny fölé emelkedett. Szoros versenyben megnyerte a kötélmászást (a 7,62 méteres kötélen 7 másodperc volt az ideje, a második helyezettnek 7,2), elsőnek hozták ki a bírók a korlátgyakorlat után, és holtversenyben első lett a lóugrásban is, ami különösen nagy dolog, hiszen itt a nekifutásnál komoly hátrányt jelentett a falába. Behúzott még egy ezüstöt lólengésben és egy bronzot nyújtón, és ez végül az összetett versenyben is a második helyre volt neki elég. Az egy nap alatt megnyert három aranyát a legnagyobb riválisa, a szintén amerikai Anton Heida felülmúlta (ő aznap négyet nyert), de az egy napon nyert hat olimpiai érem így is rekord lett.
Ezt már aligha fogja bárki is megdönteni. A modern olimpiákon a szertornában a férfiaknál nyolc aranyat osztanak ugyan, a nőknél pedig hatot (hat, illetve négy szerenkénti döntő + összetett + csapatverseny), de ezekből legfeljebb két döntőt sűrítenek be egy napra. Más sportágakban pedig az ilyen éremhalmozás egészen elképzelhetetlen: idén a párizsi olimpián például abból volt világszenzáció, hogy a francia úszózseni Léon Marchand két aranyat nyert egy nap, és ez közel 50 éve nem fordult elő a sportágban.
De magának George Eysernek sem volt lehetősége arra, hogy megismételje a bravúrját: a következő két olimpián az amerikai tornászok nem indultak – 1908-ban a londoni és 1912-ben a stockholmi helyszín nekik volt olyan nehezítés, mint az 1904-es az európaiaknak –, aztán az első világháború miatt az 1916-os el is maradt. Eyser a tornászkarrierjét ettől még folytatta, 1908-ban és 1909-ben is fontos nemzetközi versenyeket nyert, de még 1916-ban, 46 évesen is megnyert egy bajnokságot Kaliforniában. Három évvel később, máig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett.
(Források: Olympics.com, American Scholar)
