Hetven éve, 1952. július 28-án koronázta meg kivételes pályafutását az akkor 42 éves Takács Károly. A 16 magyar aranyérmet hozó és olimpiai rekordot jelentő helsinki olimpián saját világcsúcsától egy körrel elmaradva nyerte meg az ötalakos sportpisztoly (mai nevén gyorstüzelő pisztoly) aranyérmét. A második helyen az a Kun Szilárd végzett, akinek ő volt az edzője, és erre volt a legbüszkébb, hogy saját sikereivel párhuzamosan a közvetlen utánpótlásáról sem feledkezett meg, és ki tudta nevelni az utódát is.
Az 1910. január 21-én született Takácsnak már gyerekkorában is a pisztoly volt a legkedvesebb játékszere, tizenkét éves volt, amikor szerzett magának egy forgótáras pisztolyt, de ahogy a szülei meglátták, azonnal elkobozták tőle. Tizennégy évesen tiszthelyettesképző iskolába került, ahol még közelebbről ismerkedhetett meg a fegyverekkel, de mivel ott pisztoly nem volt, hadipuskával kellett lőnie, és azzal is az intézet legjobbja lett. 21 évesen nyerte pisztollyal első kisebb versenyét, majd társai unszolására nevezett be a magyar bajnokságra, ahol második lett.
Ebben a speciális versenyszámban az ember alakú céltáblák – korabeli nevét innen kapta, öt alakra kellett célozni – 160 centi magasak és 45 centi szélesek, és ezekre 25 méterről lőttek. A versenyzők hat ötös sorozatot adtak le az első nap, majd ezt a második napon megismételték a lőtéren. Az egyes sorozatoknak időkorlátjuk volt, míg az elsőnél még 8 másodperc alatt kellett a golyókat célba juttatni, a másodiknál már 6 másodpercre szűkült az intervallum, a harmadiknál pedig mindössze 4 másodperc jutott a lövésekre. A szív volt a maximális 10-es találat, a közvetlenül mellette lévő terület a 9-es, a szívtől távolodva csökkentek az értékek. A kezek és lábak eltalálásáért már csak 4 kört írnak jóvá.
„1934-ben a honvéd központi testnevelő intézet hallgatója lettem, és bizony csak néha tudtam időt szakítani az edzésre és versenyzésre. Minthogy pedig tiszthelyettes nem lehetett polgári lövészegyesület tagja, egyenlőre nem nyílt módom, hogy a pisztolylövéssel foglalkozzam” – számolt be nehézségeiről a Képes Sport 1943. januári számában.
Az eredményei alapján már az 1936-os berlini olimpiára kiutazhatott volna, de nem volt tiszt, az akkori hazai szabályozás pedig a tiszteknek adott elsőbbséget és kiváltságos helyzetet, pedig már lehet, hogy küzdhetett volna a helyezésekért. Tehetségére és fanatizmusára felfigyelt Szentes hadnagy, aki 10 ezer töltényt adott neki a gyakorlásra, hogy ne a céllövészetben, hanem a hozzá még közelebb álló gyorstüzelő pisztolyban bontakozhasson ki. 1938-ban mutatkozott be a válogatottban egy németek elleni csapatversenyben.
„Örömöm nem sokáig tartott: 1938. szeptember 15-én egy szerencsétlenség következtében elvesztettem jobbkezemet. Mindenki azt hitte, örökre vége szakadt versenyző pályafutásomnak, én azonban már a szerencsétlenség pillanatában elhatároztam, hogy ezentúl bal kézbe veszem a pisztolyt. A következő év tavaszáig állandó erős edzést tartottam bal kézzel, mintegy 10–15000 töltényt lőttem el.
Nem akartam alulmaradni a sorssal szemben és végül is sikerült győznöm.”
Takács Baján teljesített szolgálatot, és a hadgyakorlat közben felrobbant a kezében egy gránát, ami teljesen összeroncsolta a kézfejét. Nemcsak a fegyvert tanulta meg gyorsan ballal kezelni, hanem a tollat is. Mivel igen visszahúzódó jellem volt, arról nem beszélt, milyen gyógykezeléseken ment keresztül, és lelkileg mennyire viselte meg ez az eset. Azt viszont rögzítette, hogy 1939. áprilisban már a gyengébbnek gondolt kezével, ballal nyerte meg a magyar bajnokságot. Azt is feljegyezte, hogy jobbal 521 kör volt a rekordja, míg ballal néhány hónapnyi, megfeszített gyakorlás után már 523 körre volt képes. Lehet, hogy ekkor kapta a becenevét: Vasember. Ilyen eredményekkel természetesen válogatott lett, és a világbajnoki aranyérmes magyar csapat tagja.
Sérülten eredetileg nem maradhatott volna a hadsereg kötelekében, ezért felettese levelet írt Horthy Miklós kormányzónak. Horthy egy április 24-i keltezésű, Legfelsőbb elhatározás nevű dokumentummal tudatta, hogy kivételes kegyelemből engedélyezi Takács őrmester tényleges szolgálatban maradását.
Az 1940-es az olimpiát elhalasztották, mert Európa egy részén már háború dúlt, de ettől a sportélet nem állt meg teljesen, a harcmentes területeken rendeztek versenyeket, és Takács saját kimutatásai szerint kimagaslóan szerepelt. 1940-ben tíz versenyt nyert meg, 1941-ben tizenkettőt, 1942-ben tizennyolcat, csak négy olyan verseny volt, amikor nem őt hirdették ki győztesnek. Takács emellett az atlétikában is kitűnt, ezüstjelvényt szerzett, de a sífutásban sem vallott szégyent, fotók is készültek arról, hogy Galyatetőn ebben a sportágban küzd.
A háborúból is kivette a részét, amerikai hadifogságba került, de hogy pontosan hol, arról nincsenek adatok. A hazatérése után még eltökéltebben készült, hogy ott lehessen a londoni olimpián 1948-ban. Keményen edzett élete álmáért, és sokszor kipróbálta az edzéseken, milyen zavaró hatások lehetnek egy-egy versenyen, szimulálta az időjárási körülményeket, a hangulatot, hogy semmi se zökkenthesse ki. Ha megdörrent az ég, az sem befolyásolta az edzését, hiszen Londonban is fordulhat esősre az időjárás a verseny legfontosabb pillanataiban. Amikor a többség pihent, ő akkor is ott állt a lőállásban a tatai edzőtáborban.
Takács jó előjelekkel indult az olimpiára, mert a Balkán-bajnokságon úgy lett aranyérmes, hogy 44 kört vert a másodikra. Londonban az első nap után ő és a svéd címvédő, Torsten Ullman 286 körrel vezetett, őket követte az argentin Valiante, de csak egy kör hátránnyal. A második napon Takács két sorozat után már az élre került a szemerkélő esőben, az utolsó sorozat előtt azonban az argentinok óvtak. Úgy látták, hogy akkor sült el Takács fegyvere, mielőtt bejelentette volna, hogy készen áll a tüzelésre, és mielőtt kifelé fordultak volna a céltáblák. A zsűri előbb megsemmisítette a magyar eredményét, aztán versenyben maradhatott, de az idegőrlő percek után még hátravolt a hatodik, utolsó sorozat.
Sebes Gusztáv volt akkor a Magyar Olimpiai Bizottság delegáltja, aki később az Aranycsapat szövetségi kapitánya lett. Ő ment a versenybírósághoz, és igazságos, körültekintő ítéletet szeretett volna, mindenféle részrehajlás nélkülit. Miközben Takács várakozott, nem látszott rajta a feszültség, és a célra tartást gyakorolta. Ha a versenybíróság elfogadja az argentinok óvását, akkor Valiante az aranyérmes.
Mivel helyt adtak a magyarok fellebbezésének, a majdnem egyórás kényszerszünet után Takács beállhatott a lőállásba. Semmi feszültség nem látszott rajta, arcizma sem rezdült, és az utolsó sorozatban a maximális, 50 körös teljesítményre volt képes, amivel 294 körre tornázta fel a második napi teljesítményét. Összetettben pedig 580 körrel, világcsúccsal lett az első, Valiante 571 körrel érte el a második helyet, az addig érvényben lévő rekordnál ő is egy körrel többre volt képes.
Takács nem volt a szavak embere, nem tudott jól rögtönözni, ezért megírta előre a beszédét, most pedig előhúzta a zsebéből. Később, már nyugdíjas korában megkérdezték tőle, hogy volt bátorsága ahhoz, hogy megírja előre. Úgy válaszolt, ez csak jobb eredményre sarkallta. Tudta, hogy képes a végső győzelemre, és ezzel a nyilatkozattal is csak ki akarta magából kényszeríteni a legjobb teljesítményét. Takács tehát a belső zsebéhez nyúlt, és elővett egy cetlit:
„Jelentem a hazámnak, megnyertem az olimpiai bajnokságot. Azt mondja a közmondás, a tehetség a nemzeté, a szorgalom az egyéné. Tehát ennek az olimpiai bajnokságnak csak az egyharmada az enyém, kétharmada a hazámé, Magyarországé. Azoké, akik hozzájárultak ahhoz, hogy én olimpiai bajnok lehessek.”
Takács a helyszínen lévő tudósítók szerint elmondta még, nem tartja tehetségesnek magát, a sikerének titka sokkal inkább a szorgalomban keresendő. „A komolyság és szorgalom szerintem fontosabb a tehetségnél. Talán vannak adottságaim, hogy éppen céllövő lettem, és éppen ebben a sportágban szerepelek. Itt biztosnak kell lennie a versenyzőnek, de az akaraterő mindennél lényegesebb. Akarni kell tudni, de még az akarást is akarni kell” – zárta a mondandóját.
Takács a következő olimpiára már nem egyedül készült fel, hanem az utódáról is gondoskodott. Kötelességének érezte, hogy egy versenyzőnek ki kell nevelnie az utódát, át kell adnia a tudását és tapasztalatát. Ennek is külön sztorija van. Egyszer edzés közben a csonka jobb kezével nem tudta rendesen megtartani a fegyvert, ami a megtöltés közben elsült. Lábon lőtte magát. Az Üllői úti egyetemi klinikára szállították, gyorsan megműtötték. Olyan helyre fúródott a golyó, hogy nem volt életveszélyben. Amikor elkezdődött a rehabilitációja, összeismerkedett a masszőrrel, akinek a fiát nagyon érdekelte a lövészet. Adott néhány órát a 12 éves fiúnak, és ezeken a foglalkozásokon kiderült, hogy tehetséges. Kun Szilárdot akkor az idősebbek még megmosolyogták, de ő rendíthetetlenül hitt abban, hogy nemcsak együtt indulhatnak az olimpián, hanem ott lesz mellette a dobogón.
Helsinkiben nem volt könnyű versenyük. Az első nap után Takács a negyedik helyen állt, mert hiába javított egy kört ahhoz képest, amit az előző olimpián lőtt, a 287 kör most csak ehhez volt elegendő. A magyar tábor egy kicsit aggódott a helyezését látva, Hegyi Gyula csapatvezető meg is kérdezte tőle: Károly, mi lesz másnap? Takács egykedvűen és kikezdhetetlen önbizalommal annyit felelt: megnyerjük. Úgy indokolt, hogy a 17 éves Szilárd megismerte a körülményeket, már nem húzza vissza a tét, és biztosabban fog teljesíteni. Önmagát pedig megint azzal késztette a legjobb teljesítményre, hogy megírta előre a győzelmi beszédet.
A második napon 292 kört teljesített, amivel az élre ugrott. Hátravolt azonban még az amerikai McMillan, aki az első nap után vezetett, sőt a hazai pályán szereplő finn Linnusvuo is, aki a második helyen állt. Takács, miután befejezte a versenyét, összecsomagolt, és visszament az olimpiai faluba, nem a helyszínen nézte végig, mire jutnak a legnagyobb riválisai.
„Még nem ebédeltem. Nem tudok sem korgó, sem tele gyomorral versenyezni, emésztenem kell. Ha holtverseny lesz, és szétlövésre lesz szükség, addigra már itt leszek, de addig még éppen belefér egy ebéd.”
A két nagy ellenfél azonban a második nap már többször hibázott, valójában egyedül Kun volt veszélyes rá, aki 294 körös bámulatos teljesítménnyel zárkózott fel, és egy körrel maradt le az aranyról, amit a mestere vihetett haza. Amikor visszaért az ebédjéről, épp Valiante volt az, aki elsőként szorította meg a kezét. Campioni, campioni, susogta neki: tőle tudta meg, hogy megvédte a címet, ami a szakág történetében neki sikerült először, és azóta is csak ketten büszkélkedhetnek hasonlóval.
Ekkor amúgy nem egy, hanem két beszédet írt, mert azt nem tudhatta előre, hogy Kun lesz az első, vagy ő. „Szent hazánk, megfizettünk mind, amivel csak tartozánk” – Vörösmarty Mihály idézetével köszönt el az újságíróktól.
Takács 46 évesen ott volt az 1956-os melbourne-i olimpián, de akkor már nem állt csatában az érmekért, a nyolcadik helyen zárt. 1958-ban egy Eb-bronzzal fejezte be pályafutását.
Visszavonulása után edzősködött a Honvédnál, nyugdíjba vonulásáig a Zalka Máté Katonai Főiskola testnevelési tanszékén dolgozott mint testnevelő, illetve lőkiképző főtanár. 1976. január első napjaiban kórházba vitték, tüdőembóliával kezelték. Halálos ágyán azt mondta Szombathy István újságírónak, hogy a legnagyobb győzelme a londoni volt, mert az volt az első, de az i-re a pont Helsinkiben került fel.
