Mary Mallonról Amerika legártalmatlanabb és legveszélyesebb nőjeként írtak a 20. század elején az amerikai lapok – ő ugyanis az első feljegyzett esete annak, amikor valaki egészséges és tünetmentes hordozója egy fertőző betegségnek. A Tífuszos Mary néven elhíresült szakácsnő közvetlenül ötven embert fertőzött meg, hárman közülük meghaltak, közvetetten pedig több ezer megbetegedést kötöttek hozzá.

Bár a hastífuszért felelős Salmonella typhi baktériumot 1880-ban azonosították, az orvostudomány már korábban ráébredt, hogy mikroorganizmusok okozhatják a betegséget. William Budd bristoli orvos 1873-ban mutatta ki, hogy a tífusz terjedéséért egy, az emberi ürülékben lévő toxin felelős, így az azzal szennyezett víz útján terjedhet, de úgy is, ha valaki egyszerűen nem mos kezet vécézés után.

Ebben az időben a tífusz súlyos veszélyt jelentett, különösen a nagyobb városokban, zsúfoltan és rossz körülmények között élő lakosságra. Almroth Wright 1896-ra kifejlesztette a tífusz elleni vakcinát, ami jelentősen csökkentette a megbetegedések számát, de az esetek 10 százalékában még ekkor is halálos kimenetelű volt a betegség, ami továbbra is jórészt a nélkülöző rétegben pusztított.

Ezért is keltett a gyanút, amikor az 1900-as évek elején a New York-i felső osztályban több családon is végigsöpört a hastífusz. A közös nevező egy szakácsnő volt.

Minden szál a konyhába vezet

Az ír származású Mary Mallon 15 évesen, 1884-ben emigrált az Egyesült Államokba. Egy ideig a nagynénjénél és nagybátyjánál lakott, és szobalányként dolgozott, később, a századforduló körül, tehetős New York-i családoknál helyezkedett el szakácsnőként. Pár év alatt összesen nyolc családnál dolgozott, közülük hetet is megtizedelt a tífusz, miközben a szakácsnőnek kutya baja sem lett. Ez feltehetően annak köszönhető, hogy Mallon szervezetében már a születésekor jelen volt a hastífuszt okozó baktérium, anyja ugyanis a terhesség alatt megfertőződött.

Mallon 1906 nyarán Charles Henry Warren bankár családjánál helyezkedett el. A család Long Island-i vakációján pár nap leforgása alatt 11-ből 6 ember lett tífuszos. Warren független szakértők sorát, majd egy neves közegészségügyi mérnököt kért fel, hogy kinyomozzák, mi okozhatta a fertőzést, mivel annak nem volt más nyoma a környéken.

A munkával megbízott George Soper eleinte azt gyanította, hogy a fertőzést a felszolgált édesvízi kagyló okozta, a fertőzöttek közül azonban nem mindenki evett belőle. A nyomozás eredményeként végül – a világon először – előhozakodott a tünetmentes hordozó fogalmával, a gyanúja pedig a szakácsnőre terelődött. Mallon után kezdett kutatni, hogy a székletéből és véréből mintát véve alátámassza a gyanúját – a szakácsnő azonban ekkorra már rég otthagyta Warrenéket és egy másik manhattani családnál szolgált.

Ez idő tájt, 1907-ben, több ezer New York-i lakos fertőződött meg, végül a Park Avenue-nál kialakult góc vezette a szakácsnő nyomára Sopert. Mallon azonban nem volt együttműködő,

egyes források szerint egy villával támadt a férfira, amikor az szembesítette őt a helyzettel, és próbálta rávenni, hogy adjon mintát neki.

Mivel ekkoriban még nem alakult ki stabil immunitás a betegséggel szemben, Soper és a helyi hatóságok azon voltak, hogy minél sürgősebben elzárják Mallont a társadalomtól. A szakácsnőt végül az egészségügyi minisztérium képviselői a rendőrökkel együtt látogatták meg: az akkori törvények szerint, a közegészségre jelentő veszélyforrásnak kiáltották ki, és erre hivatkozva letartóztatták, majd pár órás huzavona után rákényszerítették a mintaadásra. Miután kimutatták a baktériumot a szervezetében, Mallont az East River kísérteties szigetén, North Brother Islanden zárták karanténba.

Elzárása miatt Mallon beperelte az egészségügyi minisztériumot, a legfelsőbb bíróság azonban elutasította a keresetét. Mallonnak soha nem magyarázták el azt a koncepciót, hogy valaki látszólag makkegészségesen is hordozója lehet egy betegségnek, így ő, mivel egészségesnek érezte magát, úgy gondolta, hogy teljesen jogtalanul zárták el.

Évekig eredménytelenül kezelték különböző módszerekkel, például hashajtókkal és sörélesztővel. Hetente háromszor vettek tőle mintát, és több tesztjének negatív is lett az eredménye. Az orvosok megoldásként felajánlották, hogy eltávolítják az epehólyagját, ahol a gyanú szerint megtelepedhetett a baktérium. A műtét ekkoriban még elég veszélyesnek számított, sokan bele is haltak – Mary Mallon pedig meg volt győződve róla, hogy nem hordozza a betegséget, ezért elutasította a beavatkozást.

Karanténból karanténba

Az akkoriban már rettegett szakácsnő 1910-ben azzal a feltétellel szabadulhatott a karanténból, hogy nem dolgozhat többet konyhán. Mallon kapott a lehetőségen, és pár évig mosodákban dolgozott, de az alacsony fizetés miatt végül megszegte a megállapodást. Különböző álneveken el tudott helyezkedni szakácsnőként, de bárhol megfordult, ismét felütötte fejét a tífusz. Munkahelyeit sűrűn váltogatta, 1915-ben aztán egy New York-i kórház szakácsnőjeként helyezkedett el, itt három hónap alatt legalább 25 ápolót és orvost fertőzött meg, ketten közülük meghaltak.

A kórház riasztására Soper ismét nyomozásba lendült: a személyleírás alapján beazonosította az akkor Mrs. Mary Brown néven futó szakácsnőt. A rendőröknek végül Long Islanden, egy barátjánál tett látogatásakor sikerült elkapniuk Mallont, és visszazárták a karanténba.

Az életéből hátralévő több mint 23 évet ezen a pár hektáros szigeten töltötte, az állam kiutalt kis házikóban. 1932-ben sztrókot kapott, egy férfi talált rá karácsony reggel. Fél teste lebénult, utolsó hat évében már a szigeten lévő Riverside kórházban ápolták.

Tífuszos Mary végül 1938-ban tüdőgyulladásban halt meg. Temetése után az a hír terjedt el, hogy a boncolás kimutatta az epehólyagjában a tífuszért felelős baktériumot. Soper ezt később cáfolta, elmondása szerint nem is történt boncolás – sokak szerint a hír elterjesztése azt a célt szolgálta, hogy a Mallont kezelő orvosok magukat igazolják, miszerint a műtét megmenthette volna a szakácsnőt a karanténtól.

Stigma vagy együttérzés

Soper 1907-es, Mallonról szóló cikke után a sajtó hamar felkapta a Tífuszos Mary elnevezést, a helyi újságok sorra cikkeztek róla, karikatúrák és viccek tárgya lett. A sajtó eleinte a tömeghisztériának megfelelően meglehetősen negatív fényben tüntette fel Mallont, főként az orvosokra támadó és nekik ellenszegülő szakácsnő képét domborították ki.

Mary Mallon nem meglepő módon utálta a rá aggatott megnevezést. Erről egy, az ügyvédjének címzett levélben írt, arra is panaszkodva, hogy kísérleti nyúlként kezelik és börtönben tartják, miközben a valós panaszaira nem kap semmilyen segítséget.

Egy peepshow voltam mindenki számára

– fogalmazott Mallon az 1909-es levélben.

A média hozzáállásában Mallon második karanténja idején jött egy kisebb pálfordulás, ekkor már a hibáztatás mellett az empatikusabb hangok is megjelentek, a gúnynév azonban megmaradt. Olyannyira, hogy mára már köznevesült az amerikai kultúrában, Typhoid Maryként hivatkoznak a valamilyen nemkívánatos, káros dolog terjesztőire.

Az, hogy az akkori egészségügy és a hatóságok hogyan kezelték Mary Mallon ügyét, a mai napig érzékeny fejezete az amerikai orvostudománynak. Mivel akkoriban még nem tudták antibiotikummal kezelni a tífuszt, az egyetlen lehetséges módszerként hivatkoztak az elzárásra. Az ügy ugyanakkor sok morális kérdést felvet, például a betegek stigmatizációja kapcsán. Mallon haláláig egyébként több mint 400 másik tünetmentes hordozót találtak, de egyiküket sem zárták el erőszakkal és egyikük neve sem kapott akkora nyilvánosságot, mint Tífuszos Maryé.

(Források: Annals of Gastroenterology, The Guardian, BBC, Múlt-kor)