A magyar betegek még mindig a tanult tehetetlenség állapotában vannak, pedig a fegyver az ő kezükben van

• Cikksorozatban nézünk utána annak, miért annyira embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód. Első cikkünkben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket.
• Második cikkünkben szakemberekkel jártuk körül az okokat, amelyek az évtizedek óta egyre csak romló, mára már tarthatatlan állapothoz vezettek.
• Harmadik cikkünkben átadtuk a szót az orvosoknak és ápolóknak, hogy megtudjuk, ők hogy élik meg a helyzetet, és miben látják a kiutat.
• Negyedik cikkünkben Magyarország és külföld között ingázó kétlaki, hazatért vagy végleg külföldre távozott magyar orvosok mesélnek tapasztalataikról és mondják el véleményüket arról, hogyan lehetne javítani a hazai ellátáson.

„Az orvosok leterheltsége más országban sem sokkal kevesebb például a sürgősségi ellátásban. A háziorvosi ellátás vagy az ügyelet máshol is túlterheltséggel küzd, de az egészségügyi személyzet nem engedheti meg magának azt a hangnemet, amik a hazai intézményekben mindennaposak vagy mindenpercesek” – vélekedik dr. Török Zsolt, aki egyszerre két ország egészségügyi rendszerében mozog otthonosan: évtizednyi skóciai családorvosi és még több magyarországi tapasztalattal a több száz kétlaki magyar orvos egyike.

Az orvos-beteg kommunikációról szóló cikkeink után az örökre külföldön ragadt, kétlaki vagy hosszabb nyugat-európai praxis után hazatért magyar orvosoktól is rengeteg levelet kaptunk. Eredetileg csak arról akartam beszélgetni velük, hogy miben más a kommunikáció a nyugat-európai rendelőkben és kórházakban, miért döntöttek úgy, hogy távoznak vagy ingáznak, miért nem érezték jól magukat a hazai rendszerben és van-e ötletük a sivár orvos-beteg kommunikáció javítására. Végül egy csomó más fontos téma is felmerült.

Látszólag egyszerű a válasz arra, miért távozik tőlünk nyugatabbra oly sok magyar orvos évtizedek óta, ugyanakkor a személyes történetek alapján nem a pénz az egyetlen motiváció. Tény persze, hogy arrafelé az itthoni bér kétszereséért, néha háromszorosáért alkalmazzák az orvosokat, ugyanakkor fontos szempont, hogy szakmailag is jobban kibontakozhatnak, gyakran a munkakörülményeik is teljesen mások és még olyan luxusban is részük lehet, mint a kellő mennyiségű pihenőidő és a minőségi élet.

Ahogy egy éveken át a magyar, a svéd, majd a dán állami egészségügyben ingázó radiológus, dr. Fülöp Rita fogalmazott:

„A svéd állami ellátásban a magyarhoz képest dolgozni olyan, mint Trabant után Mercedest vezetni.”

Ahol fontos az orvos-beteg kommunikáció

Előző cikkünkben írtunk már arról, mennyire hiányos a betegkommunikáció oktatása a legtöbb magyar orvosi egyetemen. Dr. Sántha Judit nyugdíjas családorvos 30 évre visszanyúló svédországi tapasztalatai is ezt igazolják. Mint írja, Svédországban éveken át szervezett formában tanulta az orvos-beteg kommunikációt, a konzultáció felépítését. Ott a folyamat így fest:

• A beteg része: a beteget 2-3 percig figyelmesen hallgatni, megkérdezni, hogy mi aggasztja, mit vár el a konzultációtól.
• Az orvos része: az orvos elmélyül az orvosi kérdésekben, és állandóan kommunikálva, hogy mikor mit és miért csinál, megvizsgálja a beteget.
• A közös rész, amikor az orvos összefoglalja a beteg részét, a véleményét, a folytatásról szóló javaslatát, amit partnerként beszél meg a beteggel.

A kommunikáció nem egy mellékes tantárgy a svéd orvosi egyetemeken, már az első évtől tanítják és gyakorolják az orvostanhallgatók és vizsgáznak is belőle az utolsó évben – folytatja Sántha Judit. – Ott is kellett idősebb kollégákkal vitatkozni, akik a régi orvos- és nem betegcentrikus hozzáállással viszonyultak a betegekhez, de lassan rájöttek az orvosok, hogy a beteg inkább követi a tanácsokat, ha érti, miről van szó, ritkábban jön vissza ugyanazzal a panasszal, ha meghallgatták, hogy mitől fél, az orvos kevesebb fölösleges kivizsgálásnak fog neki, ritkábban ég ki, a konzultáció rövidebb lesz és mindkét fél elégedettebb” – sorolja a nyugdíjas orvos. Meggyőződése, hogy a jó vagy legalábbis jobb kommunikációt meg lehet tanulni, és szerinte nagyon hasznos, ha a beteg visszajelez – erről a cikkünk végén bővebben is lesz szó.

Zéró tolerancia a tiszteletlenséggel szemben

„A fő különbség a betegek alapvető tisztelete minden körülmény között” – mondja a korábban említett Fülöp Rita, aki jelenleg emlőradiológusként dolgozik Dániában, itthon pedig a magánszektorban helyezkedett el. Nagyon hasonló alapelvet fogalmaz meg a cikk elején idézett Török Zsolt háziorvos-közgazdász is, aki évek óta ingázik Nagy-Britannia és Magyarország között.

„Most Skóciában is dolgozom családorvosként és ott a patient first-elv érvényesül. A betegnek joga van például felvenni a teljes orvos-beteg konzultációt anélkül, hogy erről az orvos tud vagy előzetesen beleegyezik.”

Az eltérő mentalitás már a külsőségekben is tetten érhető: a skóciai egészségügyi intézetekbe belépve az első plakát, amit meglát az ember, az a „zéró tolerancia a verbális vagy fizikai abúzussal szemben”, függetlenül attól, hogy állami vagy magánintézményről van szó – mondja.

Az orvosokat pedig évenként értékelik, nemcsak szakmailag; ötévente minden orvost revalidálnak, amihez 50 véletlenszerűen kiválasztott betegtől és 15 kollégától kell az orvos asszisztenciájának visszajelzést gyűjtenie és leadnia. Az elvárások magyar szemmel magasak – Angliában ez a standard –, hiszen amellett, hogy az orvosnak rendesen kell bánnia a betegeivel, feddhetetlennek és korrupciómentesnek kell lennie. A protekció ismeretlen, egy orvost pedig akár már annyiért is felfüggeszthetnek, ha például egy családtagnak ír fel receptet. De nemcsak az orvosokra vonatkoznak szabályok, hanem a betegekre is.

Országtól függetlenül minden külföldön praktizáló magyar orvos azt mesélte, hogy kinti munkahelyén nemcsak a beteget illeti meg a tisztelet, hanem az orvost is. Ezt Skóciában olyan mélyen vésték kőbe, hogy az orvos akár meg is szakíthatja a vizsgálatot, ha a beteg nem megfelelően viselkedik, illetve a háziorvosnak jogában áll a rendszeresen agresszívan viselkedő betegét kijelentenie a praxisából. A háttérben kristálytiszta szabályok és betegutak vannak.

Persze mindennek alapja egy (elég) jól működő egészségügy.

„Ott sincs kolbászból a kerítés, de ha családorvosként Skóciában valakit rákgyanúval beutalok, akkor 31 napon belül diagnózist kell hogy kapjon és 2 hónapon belül el kell hogy kezdődjön a terápiája. Ezt a kormány folyamatosan monitorozza,

és ha a betegek 95 százalékával nem így történik, akkor annak következményei lesznek, akár meneszthetik az adott régió ellátásáért felelős szervezet (Health Board) menedzsmentjét” – mondja Török Zsolt. Eközben Magyarországon az általános tapasztalat szerint súlyos betegek százai várnak hónapokat a diagnózisra, a hosszú műtéti várólistákról nem is beszélve – hacsak egy ismerős orvos kicsit meg nem gyorsítja a folyamatokat.

Ha a rendszerben oké az alázás, a leendő doktornők sem mentesülnek alóla

Van idő a betegre – tette hozzá az eddigiekhez dr. Papp Kata Svájcból, és ez még a környező országokhoz képest is szembeszökő a jómódú alpesi országban. Ennek szerinte a drága egészségügy és a minimum 50 órás munkahét az ára.

Az ő távozásának motivációi legalább olyan szimbolikusak, mint a Matterhorn hegycsúcs csipkézett sziluettje a Tobleronén: Magyarországon orvostanhallgatóként gyakran lekezelő, patriarchális, esetenként szexista hangnemben és bánásmódban volt része a leendő munkatársaitól – pedig nem 30-40 éve, hanem 2013-ban végzett a Semmelweis Egyetemen. Egyetemistaként szerzett tapasztalatai miatt végül eldöntötte, ebből inkább nem kér. „Traumatikus élmény volt, amit különböző gyakorlatokon műtősnőktől vagy mentős kolléganőktől kaptam” – meséli. A legtöbb ilyen gesztus főleg nőtársaitól jött, a férfiak máshogy voltak kellemetlenek: például amikor neurológiai gyakorlaton vett részt hatodévben Budapesten, és szeretett volna a műtőben is jelen lenni.

„Tudja, amikor operálok, akkor én meditatív állapotba kerülök – mondta neki erre egy férfi orvos. – Mit gondol, képes lenne erre nőként?”

Az efféle megalázó helyzetekhez hasonlót Svájcban soha nem tapasztalt, de Németországban sem, ahol a nőgyógyászati gyakorlatát végezte. Érkezése után egyfajta inverz kultúrsokkot kapott: a kommunikáció és az oktatás minősége már az alatt a négy hét alatt is összehasonlíthatatlan volt az itthon megszokottakhoz képest.

Itthon is meghonosítanák a külföldről hozott jó módszereket, ám ez nem olyan egyszerű

„Bilincseljük le az autószerelő kezét, és bízzuk meg azzal, hogy cserélje ki a kereket” – Török Zsolt szerint nagyjából eddig terjed a magyar háziorvosok mozgástere. Eközben Skóciában nemcsak hogy nem kell one man show-t végezniük a családi orvosoknak a megfelelő asszisztenciának köszönhetően, de sokkal nagyobb a mozgásterük a vizsgálatokban is; míg itthon a háziorvost felkereső betegek 20-25 százalékát utalják tovább, Skóciában körülbelül napi 1-2 beteget irányítanak tovább szakellátáshoz.

Több száz külföldön dolgozó orvos és nővér ingázik éveken át és vannak olyanok is, akik idővel visszatérnek Magyarországra. Ha ilyenkor valaki csupán családtagként vagy betegként kóstol bele a magyar egészségügybe, könnyen érheti kultúrsokk, ha pedig az állami egészségügybe orvosként is visszatér, akkor akár duplán.

Mindkettőt megtapasztalta egy szakorvos doktornő, aki Angliában töltött évek után – amit a magyarországi magánrendelése mellett vitt – ült vissza egy Pest vármegyei állami rendelőbe.

„A tevékenységem itthon kimerül a legegyszerűbb kórképek felállításában és ellátásában, míg Angliában egy idő után már a fontosabb, komplikáltabb eseteket kaptam. Felvetettem az itteni rendelésen, hogy szervezzük át az ellátást, ami miatt minimum csodabogárnak tartottak, ahogy akkor is, amikor új gyógyszert vagy modernebb terápiát javasoltam az addig megszokotthoz képest. Sokkal jobb kint a munkaszervezés, ott a háziorvosok tényleg elvégezhetnek egy csomó könnyebb szakorvosi feladatot, amit az itteni szakrendelésen mi végzünk” – szemlélteti a gyakorlatban a korábban említett továbbutalási arány közti különbséget.

Vele együtt egyébként több nekünk nyilatkozó szakember összbenyomása az, hogy

nemzetközi összehasonlításban a magyar orvosok tárgyi tudása nagy, szorgalmasak is, de a hazai orvoslás egésze el van maradva Nyugat-Európához képest.

Több kétlaki orvos mesélte, hogy sokáig igyekezett az árral szemben úszni, és itthon is meghonosítani a kint megszokott jó gyakorlatokat. De ez többségüknek csak ideig-óráig ment, mert a szétzüllesztett rendszerben gyorsan apadni kezdtek az energiatartalékaik. „Tíz évig igyekeztem itthon is a kinti normákat és irányelveket követni, tervezhetően végezni a munkámat, és közben megpróbáltam a saját kommunikációs normámat is követni – meséli Fülöp Rita.

– Néha olyan mérhetetlenül túlterheltek voltunk itthon, hogy volt olyan, amikor egyszerűen nem lehetett már nyugodtan, higgadtan, szívélyesen és kedvesen kommunikálni. Amikor ezt észrevettem magamon, akkor hagytam ott a rendszert, mert nem akartam kiégni és olyan személyiségváltozáson átmenni, ami magam számára már nem elfogadható.”

Szerinte az egyre romló egészségügyi ellátás miatt „a legjobb szándéka ellenére itt mindenki áldozat. Nem érdemes egymásra mutogatni, mert itt mindenki szenved.”

A fegyver a betegek kezében van

Az orvostársadalom évek óta kiált segítségért, de a helyzet a beszámolók szerint – részben ezzel foglalkozott első két cikkünk is – csak egyre romlik. Rendszerszintű változásra lenne szükség, amelynek sok más mellett része kellene hogy legyen az átláthatóság, a minőségbiztosítás bevezetése, hiszen már csupán ennyitől „mindenki nyugodtabb lenne és a feladatára tudna koncentrálni” – ahogy egyik anonim megszólalónk fogalmazott.

Szinte minden külföldi tapasztalattal bíró magyar orvos azt mondja, hogy mivel nem látszik politikai akarat a haldokló egészségügy feltámasztására, az egyetlen valódi fegyver – bármilyen meglepő is elsőre – a betegek kezében van. Csakhogy ők a rossz beidegződések miatt többnyire még mindig a tanult tehetetlenség állapotában vannak, ám ha kimozdulnának belőle, és minden egyes beteg, akit valamilyen sérelem ért, naponta írna leveleket a felelős országgyűlési képviselőnek vagy az adott intézmény igazgatójának, az nagyobb eséllyel tudna kikényszeríteni változást, mintha „szó nélkül hajtja a guillotine-ba a fejét” – vélekedik Török Zsolt. És mit tehetnek az orvosok? Hasonló proaktivitást kívánnak maguknak is, mint betegeiknek.

És még egy dolgot, amivel visszakanyarodunk a kommunikáció erejéhez: „Orvosként pedig nem bizonytalaníthatom el a beteget a rendszerben, nem szidom előtte a másik orvost, mert ha a beteg nem bízik a rendszerben, akkor nem fog meggyógyulni, illetve alternatív »ellátók« karjaiban köthet ki” – zárja gondolatait Török Zsolt.