Amikor dokihoz kell mennem, átmegyek ötévesbe és szerencsétlenbe is egyszerre

Miért méltatlan a bánásmód és elhidegült a kommunikáció az amúgy is rengeteg sebből vérző magyar egészségügyben? Miért megy össze a beteg, amikor átlépi a kórház kapuját? Miért hallgatnak vagy hümmögnek a vizitelő kórházi orvosok? Tényleg szeretik alázni a nőket a nőgyógyászok? Második cikkünkben választ adunk a felvetett kérdésekre, a sorozat első részében addig is néhány tipikus és abszurd történetet szedtünk csokorba.

A legtöbb trauma forrása: a nőgyógyász

A nőgyógyászat az orvoslás különös területe: amennyire kényszeredetten keresik fel a páciensek, annál szívesebben választják hivatásuknak az orvostanhallgatók.

Az egyik nő megszólalónk mindennél rosszabb tapasztalatokkal távozott a nőgyógyászoktól: „Ott nem simán infantilizálnak, hanem az idősebb férfi orvosok gyakran valami negédes szexizmussal (nem tudok rá jobb kifejezést) viszonyulnak a pácienshez. Utoljára akkor voltam férfi nőgyógyásznál, amikor az egyik – miután nagyon csúnyán megdorgált, hogy kihagytam egy évet az évente ajánlott a méhnyakrákszűrésben – elkezdett hercegnőmnek és hasonlóknak szólítgatni.”

Egy másik harmincas nő visszaemlékezése csak úgy tobzódik a paternalista attitűdben: „Huszonévesen elmentem a nőgyógyászhoz, hogy írjon már fel egy esemény utáni tablettát, majd megkérdezte, hogy biztos nem akarom-e azt a babát, mert futok ki az időből. Mondtam, hogy egy hónapja ismerjük egymást a szóban forgó úriemberrel, de ledorgált, hogy jó az úgy, majd megszokjuk egymást!”

Bár a harmadik helyen említjük, mégis a dobogó legfelső fokára kívánkozik ugyanannak a pesti orvosnak két felejthetetlen megnyilvánulása. Az első 2014-ben történt, amikor fiatal páciense évek óta tartó vérzéskimaradás miatt kereste fel:

– Szeretném tudni, hogy lehet-e gyerekem.
– Most akar gyereket?
– Most még nem, de szeretném tudni, hogy később lehet-e.
– Ha azt akarja, hogy véres legyen a bugyija, írhatok föl egy kis fogamzásgátlót.

Azonos nőgyógyász három évvel később:

– A terhesség igazolt. Viselkedjen úgy, ahogy a Kiskegyedben olvasta!

Ahol mindenki jócskán kiszolgáltatott: a kórház

Az egészségügyi kommunikáció alfája és ómegája az, ami a kórházakban zajlik. A következő cikkünkben részletesen foglalkozunk majd ezzel a területtel, addig is itt az öt legerősebb élmény. Az erős mezőnyből nehéz volt választani, végül a legtipikusabb esetek mellett döntöttünk.

Általános tapasztalat, hogy az orvosoknak nincs idejük egy-két szónál többet beszélni a betegekkel, de amikor egy nagyviziten bejön egyszerre nyolc orvos meg öt nővér és latin szavakkal dobálózva beszélnek a páciens állapotáról az ágya előtt, miközben szorgosan jegyzetelnek és az érzelmek egész skálája vonul át az arcukon, az elég ijesztő tud lenni. „Persze ha bármit kérdezel, akkor azt mondják, most nincs idő válaszolni, nagyvizit van, majd visszajönnek, de soha nem jönnek vissza. Mindennap vizsgálgatnak, de az eredményeket nem mondják el, ha nem lenne az EESZT, semmit nem tudnál az állapotodról. Akik nem tudják használni, például az idősek, így is csak találgatnak” – számol be egy több budapesti kórházat megjárt huszonéves nő.

„A nővérek úgy teszik le az asztalodra a gyógyszereket, hogy azt se tudod, mi az a pirula, amit be kéne venned. Aztán mikor rákérdezel, véletlenül kiderül, hogy amúgy altatók/nyugtatók is vannak közte, amiről nem szóltak, mert jobb, ha a beteg nyugodt, nem kérdez, alszik. Mindenesetre

nagyon nem szeretik, ha a beteg kérdez, és azt végképp nem, ha meg akarja érteni, melyik vizsgálatot miért csinálják vele. Ha ezt teszed, te leszel a problémás beteg, akivel még kevésbé lesznek jó fejek. A diagnózist meg majd megtudod a zárójelentésből. Egy-egy lelkiismeretes kezdő orvost leszámítva ez az általános helyzet Budapesten.”

„Három éve vitt be a mentő, szédüléses hányással a megyei oktatókórházba Északkelet-Magyarországon. Két konzílium is volt az ágyamnál, direkt fojtott hangon, majd sarkon fordulás és kirohanás. Az esti osztályos orvossal, egy fiatal nővel tudtam beszélni arról, hogy mi bajom lehet – érkezett egy középkorú férfi beszámolója az egyik vidéki kórházból. – Ami a legarcpirítóbb, hogy elvileg az ápolók arról sem adhatnak felvilágosítást, hogy milyen gyógyszereket kapsz. Félig öntudatlan állapotban ébredtem, másnap délelőtt kötötték be infúziót, és a kérdésre, hogy mi ez, a nővér azt mondta, csak orvos adhat felvilágosítást. Azaz következő nap reggelig valami csöpög a szervezetedbe, de nem tudod, mi az.”

Többek szomorú tapasztalatát sűrítette egy mondatba egy nő: „Az apukámmal a sürgősségin mindig úgy bánnak, mint egy darab szarral: kábé

minek zavarja őket, hogy épp itt esik össze?”

Egy hozzátartozó is megosztotta velünk a kórházakban szerzett tapasztalatait: nemrég kórházba került egy idős rokona, és a fiatal férfi azzal szembesült, hogy hozzátartozóként különleges logikai és kommunikációs készségekre van szükség ahhoz, ha az ember információkhoz szeretne jutni a kafkai labirintusban. „Ha bárkinek elmondjuk, hogy mik a problémák, és milyen összetett a helyzet, mindenki azt mondja el, hogy hát, ő ennyit tud tenni, de nincs semmilyen segítség útbaigazításra, nem mondják el, hogy mi itt a workflow, honnan hova kellene mennünk. Ha adnak egy telefonszámot, azt is általában úgy, hogy próbálkozzunk! Remélhetőleg 12 és 15 között el lehet érni az orvost.”

Végezetül íme, egy példa egy olyan orvos-beteg párbeszédről, ami ha nem történt volna meg, azt gondolnánk, hogy egy rossz film.

„Elrontott mellredukciós műtét után a doki kopogtatott a mellbimbómon és közölte, hogy ez kuka – erre néztem rá csodálkozva, mire ő: »Miért? Nem mondták önnek, hogy a műtétnek lehet ilyen következménye is?«”

Innen indul minden: a háziorvos

„Tulajdonképpen néha már az is eredmény, ha beszélnek veled – összegzi tapasztalatait egy ötvenes éveiben járó családanya. – Sokszor a kelletlen »mi a panasz?« kérdés után már nem zavarnak további részletek firtatásával, hanem jön egy vizsgálat szigorúan egyszavas, praktikus utasításokra szorítkozva vagy néma csendben megnézik a leleteket, írnak egy receptet, és a viszontlátásra. És nem, nem csak az államiban van ez, sokszor a magánpraxisban is.

Külön listát vezetek azokról az orvosokról, akikkel az évek alatt összefújt a jó sors, és részletesen, maguktól elmesélték, hogy mitől van a tünetem, mit, miért és hogy fogunk csinálni, hogy elmúljon. Három fő van rajta, közülük a bőrgyógyász már nyugdíjba ment.”

Egy harmincas éveiben járó nő szerint háziorvosa a jelenség összes vetületének tökéletes példája. Legutóbb amiatt kereste fel, mert látott egy kelleténél magasabb értéket a vérképében, és szerette volna, ha a háziorvos beutalja az endokrinológiára. „Erre közölte, hogy ez márpedig a magyar standard szerint nem magas, ő nem utal be sehova, de azért ha gyereket akarok, akkor majd ezzel az értékkel szednem kellene hormont (??).” A nő ezután jelezte az orvosnak, hogy részletesen utánaolvasott a jelenségnek, és a kortárs nemzetközi szakirodalom szerint ez az érték igenis magas ebben az életkorban. Jelezte azt is, hogy az anyjának is van ilyen jellegű problémája. Ráadásul ha nem számít magasnak ez az érték, akkor miért kellene hormont szednie, amikor majd gyereket akar? „Erre semmit nem volt hajlandó mondani, rám ripakodott, hogy »úgy látom, maga mindenképpen akar magának valami betegséget!«. Nem utalt be sehova, nem adott semmilyen értelmes tanácsot, nem volt hajlandó részletesen elmondani semmit.”

Végül a nő a magánellátásban, az endokrinológus szakrendelésen kötött ki, ahol már komolyan vették az aggályait. „Az ottani doktornő tök jó fej módon elmondta, hogy ez mi miatt lehet, meg hogy mi köze az egésznek a magzati dolgokhoz, meg azt is, hogy okozhatja nyomelemhiány is ezt az értéket (és hogy valóban magasabb a kelleténél ebben a korban). Mondta, hogy szedjek hatféle étrend-kiegészítőt, aztán nézzük meg újra.” Az információkért 28 ezer forintot fizetett.

A harmadik történet olyan, mint egy pár sorba sűrített színdarabjelenet: „Amikor költözés miatt háziorvost váltottam, bementem az új orvos rendelőjébe, hogy leadjam a papírokat. Másfél órát vártam, azalatt három néni ment be a dokihoz, mind azzal jött ki, hogy »jaj, doktor úr, áldja meg a jóisten, de jót beszélgettünk!«. Bementem, mondtam, hogy miért jöttem, erre megmérte a vérnyomásom, és közölte, hogy kicsit magas a pulzusom, felír egy gyógyszert, hogy azt szedjem életem végéig, és akkor jó lesz. Mondtam neki, hogy amúgy az órám napi 24 órában méri a pulzusom, meg tudom mutatni neki évekre visszamenőleg az adatokat, hátha az árnyalja a szakvéleményét. Erre

a szemüvege fölött rám pillantva azt mondta, hogy pfff, és mehetek.

A beteg összemegy és eszét veszti

Többen beszámoltak arról a számukra is érthetetlen jelenségről, hogy amint átlépik egy egészségügyi intézmény kapuit, összetöpörödnek – átvitt és szó szerinti értelemben is.

„Nem tudom, hogy mi volt előbb; a félelem és a kiszolgáltatottság miatt megyek le én gyerekbe automatikusan, vagy az orvosok beszélnek velem úgy, mint egy gyerekkel. Viszont! A fogorvosnál sajnos imádom, ha gyerekként kezelnek, nem tűnik olyan súlyosnak az ügy, ha azt mondják a jobb felső hatosra, hogy fogacska. Sőt, én is úgy beszélek magammal, ha fáj valamim, mintha egy doktor bácsi beszélne hozzám: például fáj a pocim. Az orvosnál átadom az irányítást, ő jobban tudja, mi zajlik bennem, mint én. Hiába igyekszem testtudatos lenni, nekem nincs röntgengépem” – érte magát tetten egy furcsaságon egy nő.

A második történet annyira általános érvényű, hogy valószínűleg lesz olyan, aki magára ismer. „Alapvetően talpraesettnek, értelmesnek tartom magam, de amikor dokihoz kell mennem, akkor valahogy átmegyek 5 évesbe és szerencsétlenbe is egyszerre. Olyanokra gondolok, hogy már előtte annyira félek, hogy ténylegesen átmegyek bénázásba. Nem tudom kinyitni az ajtót, nem találom meg az emeletet meg ilyenek. Ami máskor nulla problémát szokott okozni. És ebből a lelkiállapotból 2 út van: az első a gyakoribb, amikor jön a szokásos dokihozzáállás, nem mond semmit, csak hümmög, pörgeti a vizsgálatot, siet, kérdezni se merek, és még inkább belecsúszom a hülyegyerek szerepbe, és nem tudok kijönni belőle. Aztán eljövök, és eszembe jut 15 kérdés, és haragszom magamra, hogy miért nem tettem fel.

Ha viszont jó dokihoz kerülök, aki empatikus, türelmes, akkor azonnal megszűnik a gyerekszerepem, és a normális énem funkcionál, simán megkérdezem, mi micsoda, mit nem értek, és boldogan távozom. Nekem ebből az az érdekes, hogy egy vizsgálatban mennyire nagy szerepe van a doki humánusságának. Konkrétan én is máshogy viselkedem, ha nem néz hülyének. Az már csak bónusz, hogy tényleg értem ilyenkor, hogy mi történik, ezért nem kezdek lázas Google-keresésekbe, mint a bunkó dokik után, amikből azt szűröm le, hogy meg fogok halni.”

Ilyen is van: ahol jól működnek a dolgok

Érkeztek olyan beszámolók is, amelyek a lélegeztetőgépen tartott egészségügy hétköznapi hőseit mutatják meg, akik minden nehézség ellenére kitartanak, emberségesek, lelkiismeretesek, és az árral szemben úsznak.

„Nagyon sok rokonom dolgozik az egészségügyben, lehet, hogy ezért vagyok megértőbb, de

dr. Google óta az az emberek legtöbbször már kész diagnózissal érkeznek, miközben általános iskolás szinten sem értik a biológiát

– számolt be környezete tapasztalatairól egy középkorú férfi. – Sok az öreg, riadt, sérült, szorongó, agresszív, magányos ember; ha nem írsz fel gyógyszert, megsértődik stb. Egy idő után az orvos már felvértezi magát azokkal az alapvető technikákkal, amik úgy általában az emberek tömegeinek kezelésére alkalmasak – például úgy beszél velük, mint egy óvodással –, persze ez jó esetben nem társul bunkósággal, az már inkább a kiégés eredménye lehet többeknél, meg hát ez a társadalom minden szintjén jelen van.”

Létezik olyan rendelés is, ahol dr. Google-ra sem tekintenek ellenségként: „Az én háziorvosom kifejezetten értékeli, hogy guglizok, mielőtt megyek hozzá, ez is ritka” – meséli egy fiatal nő.

És ahogy az alábbiakból látszik, a nőgyógyász szakmában is vannak kivételes kvalitású, emberséges orvosok: „Csodálatos nőgyógyászom van: empatikus, mindig annyit mond el az aktuális helyzetről, hogy pont megértsem, nem riogat fölöslegesen, nagyon pozitív a kisugárzása. Miután szültem, többször bejött a csecsemőosztályra megkérdezni, hogy vagyok, egyszer meg is ölelt, ami nagyon jólesett. Egyértelmű, hogy tiszteli a nőket és nemcsak altesttel, hanem aggyal is rendelkező, autonóm embernek tartja őket. Véletlen vagy sem: nem Magyarországon született.”

Bár a legkevesebb panasszal a gyerekorvosokat szokták illetni, és a mesefigurákkal díszített rendeléseken mintha magasabb lenne az empátiaszint, akadnak azért ott is rossz tapasztalatok. Szerencsére azért vannak olyan gyógyítók is, akik világítótoronyként tűnnek ki. Egy ilyen doktornőről számolt be egy negyvenes éveiben járó kétgyerekes anya: „Hatalmas mázlink van a gyerekorvossal, végtelenül kedves, türelmes, a helyzetismertetésbe bevonja a gyerekeket is, nem a fejük fölött beszél róluk, és nem nézi ostobának őket. Mindig megdöbbenek, amikor például nyáron összevont rendelés miatt a másik gyerekorvoshoz kell vinnem valamelyik gyereket. Össze sem lehet hasonlítani a két bánásmódot, és mindig nagyon megsajnálom azokat a családokat, amik alapból a másik dokinőhöz járnak. A lányom rajong a doktornőért, teljesen ki van akadva, ha a tesója megy hozzá, ő meg egészségesen otthon kell hogy maradjon.”

Ön orvos, ápoló vagy nővér netán, végigolvasta a cikket és szívesen megmutatná nekünk a másik oldalt is? Várjuk levelét: ugyelet+orvosvagyok@telex.hu.