Ónodi Eszter: A hatalmam színésznőként? Semennyi, nulla egész nulla
2025. január 26. – 18:20

- Az ismert tévés női műsorvezető és a jómódú vezérigazgató szeretők voltak, de a szakításuk utáni együttlétüket követően a nő feljelenti a férfit szexuális erőszak vádjával, a másik fél tagad. Az igazságot a bíróság próbálja kideríteni a Katona József Színház Nyílt tárgyalás című előadásában.
- A szerepben különlegesen érzékeny alakítást nyújtó Ónodi Eszter azt mondja, minden este úgy megy fel a színpadra, hogy a nézők döntő része valószínűleg nem hisz majd neki.
- Ónodi Eszterrel az interjúban arról beszélgettünk, mit tanult Amber Heard és Johnny Depp sztorijából, mennyire bánik keményen a saját testével, és vajon miért nem kapott tíz éve „szabad szemmel is látható” filmszerepet?
A zuhanás anatómiája című film főszereplője, Sandra Hüller utólag azt nyilatkozta, hogy a rendező nem árulta el neki és a többi színésznek, hogy a főhősnő lökte ki a férjét az emeleti ablakból vagy sem. A Nyílt tárgyalásban egy nő vádolja szexuális erőszakkal a volt szeretőjét. Székely Kriszta elárulta, mit gondol az igazságról?
Nem. Az olvasópróbán nekünk is ez volt az egyik első kérdésünk, és kértük is Krisztát, hogy legalább alkotókként állapodjunk meg abban, hogy ebben a she says, he says történetben valójában mi történt. De Kriszta azt mondta, ne állapodjunk meg, mert pont ettől lesz ez izgalmas és vitákat generáló, hogy mindkét fél a maga szempontjából igazat mond. Vagyis én egy percig nem úgy állok ehhez a szerephez, hogy hazudok, hanem a lehető legőszintébben és leghitelesebben akarom átadni azt, hogy az erőszak megtörtént velem. Egy traumatizált, sebezhető, sérült nőt kell bemutatnom, aki nem mellesleg egy televíziós műsorvezető, vagyis közben társadalmi elismertsége is van. A férfinak (őt Fekete Ernő alakítja) pedig nyilván azt kell képviselnie, amit ő állít: hogy nem tett ilyet. A lényeg, hogy két nagyon hiteles verziót halljon a néző.
Én is tudok olyan nézőről, aki meghatódva nézte végig az előadást, és olyanról is, aki a nyakánál fogva szerette volna kirángatni a karaktered a folyosóra. Kudarc az, ha nem a te igazságodban hisznek?
Nem élem meg annak, mert az előadás sikere nem azon áll, hogy hisz-e nekem, vagy szeret-e a néző. Egyébként is azzal megyek fel minden este a színpadra, hogy a nézők kilencven százaléka nem fogja elhinni az én verziómat. Vagy legfeljebb annyit mond: ugyan már.
Ez megegyezik a saját tapasztalataimmal is, a többség inkább arra hajlik, hogy a nő hamisan vádol. Holott, ahogy ez az előadásban is elhangzik, az igazságügyi statisztikák szerint arányaiban ez eltörpül a bizonyítottan megtörtént esetekhez képest. De a darab tétje nyilvánvalóan nem is az, hogy a néző kinek hisz. A te értelmezésedben mire világít rá Ferdinand von Schirach műve? Miről vitatkozunk tulajdonképpen?
Hogy mi minősül családon belüli erőszaknak, és egyáltalán erőszaknak, és mi közös megegyezésnek. Hogy egy konszenzuálisan induló együttlétben hogyan tudja valaki a „nem, az nem” akaratát képviselni. Hogy hogyan tudunk vizsgálni egy konkrét esetet anélkül, hogy azt a gyerekkorunkból hozott mintáinkon, a sztereotípiáinkon és előítéleteinken keresztül nézzük. A Pelsőczy Réka által megformált tudósnő azt mondja az előadásban, hogy a nemi erőszak ritkán történik sötét sikátorokban, az esetek 90 százalékában családon belül, párkapcsolatban vagy ismeretségi körben esik meg. A visszajelzések alapján egyébként nem feltétlenül a nők és férfiak között vannak nagy véleménykülönbségek, hanem generációsan. Az idősebb korosztálynál az, hogy egy nő erőszaknak él meg egy szexuális aktust, nem üti át a probléma olyan szintjét, amivel érdemes foglalkozni. Míg a fiatalabbak sokkal tudatosabbak, és sokkal jobban kiállnak magukért.


Bírósággal, rendőrséggel volt valaha dolgod?
Hál' Istennek nem. Bíróságon csak kétszer jártam, akkor is forgatni: az Aranyéletben először, másodszor meg ehhez a darabhoz készítettünk promóciós anyagot a Fővárosi Törvényszéken.
Szóval hogyan készültél a szerepre?
A próbaidőszak kezdete előtt több felkészítő beszélgetésünk is volt, rendőrnyomozókkal, bírókkal és ügyvédekkel, illetve a NANE és a Patent jogvédőivel. Emellett külön is megnéztem a témában néhány tárgyalási videót és tévésorozatot. Óriási hatással volt rám például a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori, és direkt emiatt néztem meg az említett Egy zuhanás anatómiáját is. És persze belenéztem az Amber Heard-Johnny Depp-ügy tárgyalásaiba is. Amber Heardtől nagyon sokat tanultam.
Tőle mit?
Abban a sztoriban a közvélemény szemében ő volt a negatív figura, és Johnny Depp jött ki belőle győztesen. Sokat gondolkodtam, hogy miért tűnt Heard ellenszenvesnek, miközben nagyon összeszedetten és azoknak a sztenderdeknek megfelelően volt jelen, amiket az emberek ilyen ügyekben elvárnak. Mégis, valami miatt nem volt hiteles a jelenléte. Utólag viszont már én sem tudom eldönteni, vajon azért, mert a social médiában hihetetlen lejárató kampány indult ellene, miközben a kedvenc Jack Sparrow kapitányunkról nem akartuk elhinni, hogy egy ilyen ügybe belekeveredett.
Próbáltam már a szerepemmel is azonosulva figyelni Amber Heardöt, és talán emiatt kicsit empatikusabb is lettem vele.
És akkoriban került nyilvánosságra a Pélicot-ügy is: néztem ezt a hetvenes nőt, akinek a szép, de összetört arcában mégis volt valami büszkeség, valami küldetéstudat.
Különlegesen érzékeny a te alakításod is, miközben eléggé megterhelő színészi feladatnak tűnik: a nézők a kivetítőn, szuperközeliben mutatott arcod rezdüléseiből olvassák le, hogy az érzelmeid vajon igazak-e. Hogy éled meg belülről ezt az előadást?
Pusztítóan kizsigerel. Bár gyakorlatilag két és fél órán át egy helyben ülök, mégis a főpróbahéten olyan fizikai fáradtságot éreztem, hogy két próba között le kellett feküdnöm, és másnapra izomlázam lett. Rájöttem, hogy azért, mert a bennem lévő feszültség az egész testemre kihat: végig be vagyok szorítva egy asztal mögé a tárgyalóteremben, az összes érzelem ezen az egy négyzetméteren sűrűsödik össze. Eléggé legyalul a végére.
A darabvégi tanulság szerint egy jogállamban a bűnösséget nem a média és a közösségi média, hanem kizárólag a szigorú szabályok szerint eljáró bíróság állapíthatja meg. Ez fontos állítás, viszont a szexuális abúzussal kapcsolatos esetek sokszor a feljelentésig sem jutnak el, vagy a rendőrségnél elakadnak.
Igen, és az előadás arra is felhívja a figyelmet, hogy maga az igazságszolgáltatás, sőt maga az igazság is sokszor mennyire vékony jégen jár, és hogy akár egy rafináltabb ügyvéd mennyire befolyásolhatja a bírót. De a darabban vizsgált eset is nagyon pengeélen táncol abból a szempontból, hogy az minek számít. A bírónő, aki a felkészítést tartotta nekünk, azt mondta, hogy ez az ügy nemhogy a per szintjéig nem jutna el Magyarországon, de valószínűleg az első nyomozásnál azt mondanák, hogy köszönjük szépen. Talán még ki is nevetnék a nőt a nyomozók. Németországban viszont előrébb tartanak ilyen szempontból.
Ez a történet nagyon más, mint az elmúlt években nyilvánosságra került, színházon belüli szexuális visszaélések esetei, már csak azért is, mert itt nem állnak egymással hatalmi szempontból függő viszonyban a partnerek. Mégis, több év távlatában Gothár Péter ügye kapott most valamilyen más megvilágítást számodra?
Mivel magáról az ügyről az érintettek nem beszéltek nyilvánosan, én sem kiabálnék be most a partvonalról. De tagadhatatlan, hogy az eset a színházunkban történt, és a feldolgozása nehéz volt közösségi szinten is, mivel itt is voltak, akik az egyik félhez húztak inkább, és voltak, akik a másikhoz, ráadásul az utána ránk zúduló támadássorozat is komoly kihívások elé állította a társulatot. Szóval nagyon fontosnak tartom, hogy pár évvel később ez az előadás megszületett a Katonában, ami szerintem mégiscsak rámutat problémákra a témában.
És ha ezzel a szereppel esetleg én is fel tudok valamit hangosítani egy nőben, hogy képes legyen képviselni az érdekeit, akkor már megérte.
A fiad látta a Nyílt tárgyalást?
Látta, és nagyon tetszett neki. Érdekes, arról nem beszéltünk, hogy mit gondol erről a problémáról. Pedig engem is érdekel, az ő korosztálya hogyan látja. Majd kifaggatom.

A Katona Extázis című generációs-közérzeti előadásából az derül ki, hogy a fiatalok nincsenek túl jól mostanában. „Kapunyitási pánik, egyhelyben toporgás, nulla jövőkép, szorongás, depresszió”, soroltuk az előadásról írt kritikánkban. Ezzel szülőként milyen szembesülnöd?
Borzalmas. Tragikus, hogy ennek a generációnak ebben a teljesen kiúttalan helyzetben, egy talajt vesztett közegben kell boldogulni.
Ebben a korban te nem érezted magad ennyire elveszettnek?
Nem, sőt. Én a rendszerváltás kellős közepén voltam közel annyi idős, mint az Extázis fiataljai. Mi akkoriban azt éreztük, hogy jön a Kánaán, az élhető világok legjobbika. Vagyis pont a szöges ellentétét éltük meg ennek: pozitívan, derűsen, ötletekkel telin kezdtük meg a felnőttkort.
Az Itt élet című másik idei bemutatód is egyfajta közérzeti előadás, csak ez a késő Kádár-kor hangulatába vezet vissza. A középpontjában egy keresztény-középosztálybeli család áll, akik a szocializmus éveiben is az ónémet tálalóból veszik elő a konyakospoharat. Te milyen közegben töltötted a kamaszkorodat?
Én nem ilyen keresztény-konzervatív családban nőttem fel, apukám villamosmérnök, anyukám statikus tervezőmérnök, nálunk nem volt meg ez a polgári öntudat, és templomba sem jártunk. Édesapám felmenői Felvidékről származnak ugyan, de nem emlegettük rendszeresen otthon Trianont. Ettől függetlenül rengeteg kapcsolódásom volt ehhez az anyaghoz, például konkrétan az apukám adott instrukciókat ahhoz, hogyan kell rendesen bridzsezni, a szüleim ugyanis sokszor eljártak bridzsezni.
A rendszerhez való viszonyotokra hogyan emlékszel vissza? Volt otthon szó politikáról?
Nem kifejezetten. De amikor még nem nagyon lehetett '56-ról beszélni, és az iskolában is ellenforradalomként tanultunk róla, apukám elmagyarázta, hogy azért az nem pontosan úgy volt. A késő Kádár-korban közben azért az is megvolt, hogy a rendszer így vagy úgy, de jó életet ad. Nekem is nagyon jó gyerekkorom volt, szerettem úttörőnek lenni, rajtitkár is voltam, de az egész már teljesen mentes volt az ideológiától. Inkább az együttlétről szólt. Szóval volt közösségi élet és egy viszonylagos anyagi biztonság ahogy kell: autó, balatoni nyaraló.
A mögötte lévő rendszert már kiröhögtük, vagy inkább lepergettük magunkról.
És a ma politikáját le lehet pergetni magadról? Viszonylag ritkán nyilvánulsz meg közéleti ügyekben.
Nyilván figyelem a politikai történéseket, de nem vagyok az a forradalmár típus, akit ki lehetne zavarni egy tüntetésre, hogy beszédet mondjon. Viszont amikor úgy érzem, hogy nem lehet nem odamenni tiltakozni, akkor mindig odamegyek. Így volt ez a tanártüntetések alkalmával is, és az sem volt kérdés, hogy őrt kell állnom az SZFE tetején. De még egy ilyen szívből jövő és ártalmatlan gesztus után is elképesztő sárdobálást kaptam a közösségimédia-oldalaimon, mindenféle mocsokságot írogattak nekem a trollok. Vannak olyan alkatú művészek, akik ezt a feszültséget be tudják csatornázni egyfajta közéleti szerepkörbe. Az én lelki alkatom erre egyszerűen nem alkalmas.
Ennek fényében hogy érzed, mennyire szűkült a mozgástered az elmúlt tíz-tizenöt évben?
Az biztos, hogy szabad szemmel is látható szerepem nagyjátékfilmben 2015-ben volt utoljára az Anyám és más futóbolondok a családban című filmben. Vagyis tíz éve nem forgattam játékfilmben, a nagyobb munkáim csak televíziós sorozatokban voltak. Hogy ez amiatt van, mert olyan életkorba értem, ahol fogyatkoznak a szerepek, vagy amiatt, mert egyszerűen nem vagyok kellőképpen érdekes a mostani rendezőknek? Nem tudom. Itthon ma kétféle filmet csinálnak: történelmi filmeket, amikben kevés a középkorú női figura, és kis büdzséből létrehozott produkciókat, amiknek az alkotóit láthatóan nem inspirálja a mi generációnk.
2019 decemberében készült egy videó, amiben úgy félszáz ismert színésznő közösen elénekelt egy megzenésített Weöres Sándor-verset az SZFE melletti kiállásból. De a gesztusotoknak lehetett olyan olvasata is, hogy míg a férfiak a mocskos játékaikat játsszák, a nők csendben énekelnek.
Én nem ezt láttam ebben. Inkább az összefogást, hogy itt vagyunk sokan, nagyon különböző színházakból, nagyon különböző nők, de ugyanazért az ügyért. Az igaz, hogy valami szívből jövő dolgot próbáltunk adni, és igen, talán azt, hogy
ebben az egymásra köpködő, okádó világban szeretnénk felmutatni valamit, ami okádástól és köpködéstől mentes, mégis egyfajta állítás.
Aztán egy év sem telt el, és már nem volt szabad az SZFE. Meddig ér a hangja, mennyi hatalma van ebben az országban egy színésznőnek?
Közéleti kérdésekben, ismertségtől függően lehet valamennyi, szakmailag azonban semennyi, nulla egész nulla. Itt elsősorban a filmekre gondolok, a színház kicsit más eset. Én hiába mennék oda egy producerhez vagy egy rendezőhöz, hogy márpedig dolgozzon velem, ha nincs hozzá egy forgatókönyv, szerep, de legfőképpen pénz. A hollywoodi kortársaim, Reese Witherspoon, Nicole Kidman, Laura Dern azt mondják, csináljunk együtt valamit, mire azt kérdezik tőlük, hogy persze, mennyi pénzt adjunk össze, írnak rájuk egy könyvet, majd leforgatják a Hatalmas kis hazugságok című fantasztikusan jó sorozatot. Nekem valószínűleg még ki kell bekkelni egy kis időt, és akkor lehet, hogy eljön egy második aranykor. Vagy nem.

Udvaros Dorottya is több mint húsz év után vált el a Nemzetitől, és tért vissza harminc év után vendégként a Katona színpadára, ő alakítja a Nyílt tárgyalás bírónőjét. Vele milyen volt a munka?
Nagyon jó. Olyan, mintha nem is vendégművészként, hanem társulati tagként lenne köztünk. Amikor az előadásban a színpadra lépés előtt a folyosón várakozom, mindig ránézek a falon a Mizantróp fotójára (Székely Gábor rendezése a Katona egyik meghatározó korai előadása), és nagyon jó érzéssel tölt el, hogy fél perc múlva ugyanebbe a tekintetbe nézek majd bele a színpadon.
Amit a Katona hőskorában az Udvaros Dorottya–Básti Juli vezető színésznői párosa jelentett, az utánuk következő generációban az Ónodi Eszter–Fullajtár Andreáé. Mennyire vagy versengő alkat?
Az biztos, hogy engem inspirál a versenyhelyzet. A színészetet sokszor a sportoláshoz hasonlítom, az adrenalin valahogy doppingol engem. A pályám elején viszont én is, ahogy szerintem minden pályakezdő, aki meg akarja mutatni magát, nehezen viseltem a kudarcot. Mostanra ezt is megtanultam elfogadni, elengedni. Fullajtár Andival nagyon más alkatok is vagyunk, nem versenyzünk ugyanazért a szerepkörért, de az érdekes, és talán Andival egyszerre változtunk ebben, hogy az anyasággal lett közöttünk egyfajta testvériesség. És nem csak vele, a korosztályom többi női tagjával is kialakult egy szövetség. Az az időszak, amikor a zaklató színház vádjával támadtak minket, különösen összekovácsolta a társulatot. Ha jó volt valami abban a szörnyűségben, talán pont ez.
Azt mondod, hogy mára abba az életkorba értél, ahol fogyatkoznak a szerepek. Az ötvenes nők helyzetével tavaly több cikkben is foglalkoztunk, Gryllus Dorka például azt mondta, a korával együtt járó változásokat neki is fel kellett dolgozni, de szerinte aki nem fogadja el az öregedést, az meg fog hülyülni.
Ezzel mélyen egyet tudok érteni, és Magyarországon egy színésznő nem is olyan értelemben intézmény, mint mondjuk Nicole Kidman, aki tényleg nem teheti meg, hogy megöregedjen. Ő élete végéig úgy fog kinézni, mint egy harminc éves nő, neki ez a brandje. Amikor viszont látom magamon a kor jeleit, azért nálam is felmerül a dilemma, hogy kezdjek-e el plasztikai sebészeti videókat nézni. De aztán arra gondolok, mi van, ha ettől meg olyan arcom lesz, amivel már Csehovot nem fogok tudni játszani?
Hogy legyen egy örök negyvenes arcom egy hatvan-hetven éves testen?
Na de mit érnék el vele? Hiszen a negyvenes szerepekre mindig az éppen aktuálisan negyvenes színésznőket fogják hívni, akkor meg mi az értelme az egésznek? Olyasmit kellene talán megcélozni, mint Meryl Streep vagy Helen Mirren, akik valahogy átlovagoltak a korukon, és nem az számít, hogy néznek ki, hanem hogy mi van mögöttük.
A szer című filmet láttad?
Nem, állítólag horrorfilm, az ilyenektől félek.
Konkrétabban testhorror. Demi Moore a film kapcsán több interjúban is arról beszélt, hogy szerinte nem is az a legdurvább, ahogy a társadalom vagy a hollywoodi filmipar bánik a nőkkel, hanem ahogy a nők bánnak magukkal – bár nyilván az egyik a másikból következik. Te keményen bántál az életedben magaddal?
Korábban nem, de most így ötvenen túl életemben először elkezdtem tudatosan élni. Már nem tehetem meg, hogy büntetlenül bármit és bármikor megegyek, ezért elkezdtem egy fegyelmezettebb életet követni. Ami egyfajta tudatosságot jelent.
Miről kellett ehhez lemondanod?
Nem eszem glutént és tejterméket, ritkán fogyasztok húst, rengeteg zöldséget eszem és nem iszom alkoholt. És egy ideje követem az időszakos böjtöt, ami azt jelenti, hogy általában a nap csak egy 6 órás intervallumában eszem, és 18-ban nem.

Kicsit spártainak hangzik.
Pedig nem szenvedek, nem sanyargatom magam. Nagyon szeretek enni, de nagyon szeretek nem enni is. Azt hinné az ember, hogy a böjt valaminek a megvonása, ehhez képest fókuszáltabb vagyok tőle, és nem hogy energiát nem von el tőlem, de megsokszorozza az erőmet. A böjti szakaszban tudok próbálni, sőt edzeni is, és nem érzem magam fáradtnak vagy dekoncentráltnak. Jó kihívás kitalálni azt is, hogy ilyen keretek között hogyan tudok minőségi, mégis értelmezhető ételeket főzni a családomnak, és büszke vagyok arra, hogy eddig egyszer sem mondták azt, hogy márpedig ezt nem esszük meg. Sőt!
Óvatosan kérdezem, de az alkohol sem hiányzik?
Az alkoholivás nálam általában az előadásokhoz kötődött, amikor utána ott maradtam a színházban, és megittam egy hosszúlépést. Szinte sosem többet, csak ezt az egy deci bort, ami semmi, havi 12 előadásnál viszont már 12 deci, hosszú éveken át. Rájöttem, hogy az előadás utáni büfézésben amúgy sem az ivás a lényeg, hanem hogy együtt legyek a kollégákkal. És nyugodtan elvagyok közben egy citromos vízzel is.