- A december fontos kulturális eseménye volt a Trafó előadása, amelyben Udvaros Dorottya személyesítette meg Jérôme Bel világhírű francia koreográfust.
- Ennek apropóján karácsonyi nagyinterjúnkban 2023 néhány érdekes történéséről és saját meghatározó élményeiről is kérdeztük a Nemzeti Színház művészét.
- Összemérhető a füstifecskék problémája az emberi kiszolgáltatottsággal? Tiltakozna a meztelen Pumped Gabóval a természetkárosítás ellen? Mi a tanulsága a Rákosi-érában ellehetetlenített színésznő édesanyja pályájának? Mit üzen azoknak, akik gyakrabban szeretnék látni őt a független színházi műhelyekben? És milyen érzésekkel gondol a jövő évi kerek születésnapjára?
Tud róla, hogy egy újságíró kolléga szerint Jérôme Bel szerepéért…
Erős versenyben voltam Pumped Gabóval? Igen, és mit mondjak, dagad a keblem a büszkeségtől, hogy én nyertem!
Pumped Gabo milyen lett volna a szerepben?
Sajnos nem ismerem Gabo ilyen irányú, művészi munkásságát, úgyhogy ezt nem tudom.
És önnek milyen volt elmerülni ennek az 59 éves párizsi férfinak, a világ egyik ünnepelt konceptuális koreográfusának az univerzumában?
Kezdjük azzal, hogy nagyon szerettem volna táncos lenni, de a szüleim nem engedték. Amikor a gimnázium vége felé már szabadabban dönthettem a dolgaimról, egy nagyon jó balettmesterhez kezdtem járni, de az már késő volt. Odavoltam Seregi László koreográfiáiért is, Bel viszont teljesen más utat járt be, ő azt mondta, táncoljon inkább a labda, a porszívó, a hajszárító. Elég makacs fickó lehet, bár sokat ír arról, hogy ő is köt kompromisszumokat, ami persze megúszhatatlan ebben a szakmában. Sokat gondolkodtam azon is, nekem hol a helyem ebben a megszemélyesítésben. Mert ha valaki azt olvassa, hogy Udvaros Dorottya a Trafóban játszik, valószínűleg elvár tőlem valamilyen színészi teljesítményt, de én biztos voltam benne, hogy itt nem színésznőként kell jelen lennem.
A produkciónak ráadásul volt egy nagyon helyes előzménye: Bel egy önnek címzett levélben arról írt, hogy rájött, valójában már „találkoztak” egymással korábban: a 80-as évek végén Budapesten látta a Katona József Színház legendás Három nővér előadását, önnel az egyik szerepben. Mit szólt a levélhez?
Igen, ez nagyon érdekes véletlen, hogy nem is Párizsban látta, ahol szintén vendégszerepeltünk a darabbal. A budapesti előadásból viszont, ahogy a levelében is írta, egyetlen szót sem értett a nyelv miatt, mégis magával ragadta, és azóta is a Három nővér a kedvenc darabja, ahogy egyébként nekem is. Az előadással bejártuk a fél világot, de az ilyen visszajelzések talán még fontosabbak.
A fenntartható előadás ötlete, azaz hogy minden országban egy helyi színész vagy táncos játssza el Jérôme Belt, abból indult, hogy a koreográfus és táncosai ökológiai megfontolásokból 2019 óta nem ülnek repülőre. Bel azt mondta, próbált addig sem túl sokat fűteni és bioélelmiszert fogyasztott, de képmutató volt, mert a munkájával nagyban hozzájárult a klímaválsághoz. Elkötelezett környezetvédőként ön hol tart ebben a szigorú önvizsgálatban?
Naponta ezer dologgal kapcsolatban jut eszembe, hogy miben vagyok vétkes: mennyit pazarlok, mennyi szemetet termelek, hogy autóval járok. Már évekkel ezelőtt felmerült bennem, hogy milyen jó lenne valahol a Duna-parton venni egy házat, és egy kis hajóval járni be a városba, de mivel nem tudok a Nemzetitől Vácig felevezni, a hajónak is kellene használnia valamilyen káros üzemanyagot. Korábban nagyon megörültem az elektromos autóknak is, de kiderült, hogy az akkumulátorgyártás is egy gigantikus probléma. És miközben vannak ezek a tényleg bonyolult kérdések, még mindig hiszek abban, hogy minden egyes PET palack, amit nem dobok el – én, ön, meg ő –, azzal is előrébb vagyunk. A filmforgatások különösen kiborítanak: elmegyünk egy gyönyörű helyszínre, és félig üres kis műanyag palackokkal árasztjuk el azt, mert még szelektív kuka sincs. Miért nem kaphat minden stábtag mondjuk egy névre szóló palackot? És mellé vihetnénk egy vízautomatát. Egyszerűen nem értem.
A környezetkárosítás abszurditásaira eddig nagyjából két eszközzel reagált: civil akciókkal, mint mikor például két éve a Fertő tónál az állami beruházások miatt lebontásra ítélt cölöpházakról vágták le a füstifecskék madárhálóit, és humorral, amit a Litkai Gergellyel közös videóikban láthatunk. Az előbbinek mondjuk lett is következménye: elsőfokon bűnösnek találta önt és társait a bíróság. Szóval mi lehet az ellenállás és a figyelemfelhívás hatékony eszköze?
Mindkettő hatékony lehet, de azért nagy szerencsém, hogy Litkai Gergő is beszállt ebbe a projektbe, mert tényleg rettenetesen vicceseket írt. Bár amikor tavaly a Mátrában forgattunk a Kárpátok erdeit megmentő projekt részeként, Gergő azt mondta:
nehezen megy a móka.
Túl torokszorító a helyzet, már nehezen megy neki a móka. Mégis, a humornak elképesztő ereje van, a tévébemondós felvételünk rengeteg emberhez eljutott, és rengeteg üzenetet is kaptam utána. Persze arra is felfigyelnek néhányan, amikor hajnali négykor, kezünkben bannerekkel állunk, és nagyon komolyan azt mondjuk, hogy nem szabad itt ezt tovább csinálni, kérjük, hogy azonnal fejezzék be! A Betononfüred viszont tényleg azonnal beakadt mindenkinek.
Meg a Térkővágóőrs. A Fertő ügye hogy áll azóta?
Azóta a projekt Lázár miniszterhez került, az utolsó tárgyalásunkon megjelent három jelentős férfi, azt mondták, ők tulajdonképpen nem szeretnék, hogy minket elmarasztaljanak, nem is haragszanak ránk. Egy ideig nagyon boldogok voltunk, de egyszer csak kiderült, hogy pontosan ugyanazt a közbeszerzést adták ki újra. Ezen kínomban már csak röhögni tudtam. De mindegy, akkor majd megint lemegyünk, Pumped Gabo és én,
Gabo újra odaáll anyaszült meztelenül, én a pufidzsekimben, és tartjuk a táblákat, hogy hagyjátok békén a természetet!
Pedig szerintem nem kell nagy környezetvédőnek lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogy egy tópartot nem szabad körbe betonozni. Szóval elmegyek még akárhány tárgyalásra és hajnali tüntetésre. Nemrég láttam egyébként egy megrendítő Greenpeace-filmet arról, ahogy Németországban egy gátépítés miatti tiltakozásképpen kivonult egy nagyzenekar, és a már ledózerolt pusztaságban székekre ültek, köztük idős zenészek, játszani kezdtek, mire megjelent a rendőrség, és elcibálták őket.
A festékkel megdobált műtárgyak akcióiról mit gondol?
Azokat nem értem. Szellemi alkotásokat semmilyen ügy érdekében nem szabad bántani.
És amikor emberek kerülnek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint a füstifecskék? Amikor őket bántják és zsákmányolják ki, érzi magában ugyanezt a dühöt?
Azt hiszem, valóban erősebb az indulat bennem, ha állatokat bántanak. Mert arra gondolok, hogy egy embernek még egy kiszolgáltatott helyzetben is marad talán valamennyi döntési lehetősége – persze csak ha nem olyan szélsőséges a helyzet, mint amikor mondjuk lebombáznak egy egész falut. De az állat- és növényvilágnak semmi esélye velünk szemben, totálisan kiszolgáltatottak nekünk, amikor letaroljuk, megöljük, kiírtjuk őket. Az emberiség olyan rohamosan tört a tápláléklánc élére, és olyan elementáris erővel gyűri le a környezetet, ami bekapcsolja bennem ezt az ellenállást. Mindehhez az is hozzátartozik, hogy
amikor nem táncosnő, akkor Cousteau kapitány szerettem volna lenni.
Az otthonomban élt már kutya, nyúl, macska, kakas, sündisznó és papagáj is – nekem egyszerűen szükségem van arra, hogy állatok életvitelszerűen legyenek a közelemben. Ha pedig szeretnék kikapcsolódni, akkor nem egy buliba megyek el sok ember közé, hanem egy erdőbe vagy vízpartra, mert ott tudok megnyugodni, ott tud az összecsomózódott idegrendszerem kisimulni.
Krasznahorkai László a napokban ezt úgy fogalmazta meg: „ülök a teraszon, nézem a tájat, és arra gondolok, hogy a teremtés tényleg csodálatos, és akkor hirtelen besétál a képbe egy ember – és vége.” De egy színész, aki mégis csak az emberi lélek összetettségével foglalkozik, nem tudja az embert is a természethez hasonlóan csodálatos lénynek látni?
Az ember egyfelől csodálatos, másfelől rettenetes, szörnyű. Színészként is az a dolgom, hogy a nagyon pozitív karakternek is meglegyen az összes kis mocskos háttere, az elszánt gonosztevőnek pedig meg kell keresnem az igazát. Az emberiség döbbenetes tudást és értéket hozott létre évezredek alatt, és pont emiatt érthetetlen, hogy egy ilyen rendkívüli lény nem képes megérteni, miben és hogyan kéne korlátoznia önmagát. Olyan elképesztő rendszer a föld, és olyan felfoghatatlanul szép, ahogyan egymáshoz kapcsolódnak és egymásból fakadnak benne az egyes elemek. És akkor jöttünk mi, és az elmúlt pár száz év alatt mérhetetlen pusztítást végeztünk ebben a rendszerben.
A humor első számú hazai rocksztárjával, Bödőcs Tiborral is dolgozott idén, amikor az új könyve egy részletéből készült animációs videóhoz adta a hangját.
Arra nagyon büszke vagyok! Kérdezte, drága művésznő, akkor mennyi legyen a gázsi? Mondtam, de hát négy mondat, most akkor mondjak egy percdíjat? Vagy inkább fizethetek én azért, hogy megcsinálhassam? Csodálatos fickó. Amikor a pandémia alatt házi feladatként videófelvételeket kellett készítenünk az otthonainkban, a színházi monológjaim mellett felolvastam egy Bödőcsöt is. Imádom őt. Az új könyve azért már nagyon karcos, szóval itt is érvényes, amit Litkai mond: nehezen megy már a móka.
A Bödőcs-etűd főhőse az 52 éves Saci, aki harminc évvel ezelőtt nagy reményekkel indult a tanári pályán, mostanra a macskájával él, nyolc éve elvált, kilenc éve nem volt nyaralni, és az ön tolmácsolásában lényegében azt mondja: eddig itt mindenki mindent elbaszott, a világnak kampec, aztán halkan elköszön, nem fog többet tanítani. Ismer Sacikat, akik feladták?
Az egykori osztályfőnököm, Vajda Anna is történelemtanár volt a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, vele is rengeteg rossz történt, de ő mondjuk kitartott. Az apukámat, aki színházrendező volt, és mellette több ezer irodalmi estet tartott szerte az országban, őt is ellehetetlenítették nem egyszer, többször kirúgták, de mindig talált valamit, ahol folytathatta a kreatív tevékenységeit. Saci szerintem egy darabig üldögél majd otthon a konyhájában, nézi az eltört bögréje fülét, aztán lehet, hogy elkezd majd egyedi kézműves bögréket készíteni.
Szerintem a szellem erejét nagyon nehéz korlátozni – kemény munkával persze le lehet törni, megölni, de csak átmenetileg.
Bedobom az első hírt az évből. Tavasszal volt egy kis kavarodás Szálasi Ferenc feleségének sírköve körül. Ez nem lenne túl fontos, mégis azért hozom be, mert Lutz Gizella 1950-53 között együtt ült a kistarcsai internálótáborban az ön édesanyjával, Dévay Camilla színésznővel. Ezt Almási Tamás egészen kiváló, Ítéletlenül című dokumentumfilmjéből tudom, amit a rendszerváltás környékén olyan nőkkel forgatott, akik negyven év után találkoztak az egykori ávós parancsnoknőjükkel, Piroskával. A filmben többen elmesélték, milyen koholt vádakkal kerültek a táborba. Dévay Camillának mi volt a bűne?
Anyám mielőtt a Színművészeti Akadémiára került, a kereskedelmi iskolában gyors- és gépírónak tanult. Amikor negyedéves lett, a nyilas csendőrök bementek a Színművészeti igazgatójához, Kiss Ferenchez, aki szintén nyilas párttag volt, hogy pár napos munkákra kikérjenek akadémistákat. Mivel látták anyám korábbi képzettségét, kihallgatási jegyzőkönyveket gépeltettek vele három napon át. A kommunista fordulat idején anyukám már fiatal sztár volt, és amikor a Csongor és Tündét próbálta Básti Lajossal a Nemzeti Színházban, egyszer csak érte jöttek, és elindult ez a téboly: a sajtóban ő lett a fasiszta Tünde, aki korbáccsal vert embereket. Anyám először azt gondolta, ezek annyira képtelen vádak, hogy úgysem eshet baja, illetve a jó barátja, Vitányi Iván akkori MSZMP-képviselő majd úgyis elmondja, hogy még egy illegális baloldali csoporttal is összejártak néha.
De semmit nem ért, mert három év börtönbüntetésre ítélték, majd amikor azt leülte, még aznap átszállították Kistarcsára, és bizonytalan időre internálták. Ott tört össze. A három év börtönt még összerakta magában, de a bizonytalan időt már nem bírta. Hiszen nem lehetett tudni, hogy ’53-ban általános amnesztia lesz, és kiengedik. De csak '75-ben rehabilitálták és kértek elnézést tőle.
A négy elemit végzett ávós nőt Dévay Camilla a filmben úgy jellemezte, mint „primitív embert a hatalom gőgjével”, aki élvezte, hogy grófoknak és művészeknek parancsolhatott, Piroska viszont azt állította, hogy mindent „a rendszer csinált”, nem ő. Meg lehet találni Piroska igazságát?
Nehezen. Az biztos, hogy a jó ávós fizetéséből tartotta el a rokonait, és néha emberséges volt, például amikor az egyik terhes elítélten segített. Alapvetően nehéz elképzelni azt az agymosást, amin Piroska és a hozzá hasonló nők a hitleri Németországban is keresztülmentek, és a végén maguk is elhitték, hogy a fogvatartottak alantas lények. Az egyik kedvenc filmemben, A felolvasóban mire az egykori lágerőr nő idős korára szabadult volna a börtönből, akkor értette meg, hogy mit tett, és nem maradt más választása, mint hogy fölakassza magát. Az biztos, hogy az édesanyám rettegett Piroskától, és lehet mondani, hogy színésznőként túl hisztis, vagy túl érzékeny volt, de ha Piroskának csak a neve felmerült, sírógörcsöt kapott.
Talán ez a film legerősebb rétege is: a traumafeldolgozások különbözősége. Az egykori internáltak a tankönyvi eseteit adják a változatos megküzdéseknek: Esterházy Péter nagynénje kemény racionalitással nézett szembe az egésszel, Vámos Magda írónő azt mondta, két év börtön még jót is tesz egy ember fejlődésének, Sarlós Zsuzsa újságíró viszont negyven év múlva sem tudott megbirkózni azzal, hogy egykori hithű kommunistaként így bánt vele a rendszer.
Ahogy az édesanyám sem. De tegyük hozzá, hogy amikor az írónő kijött a börtönből, írhatott tovább. Anyukámnak viszont azt mondták: a színházba soha többet be nem tetszik tenni a lábát. Ekkor egy ideig villanyszerelőként dolgozott. Majd Békéscsabán egy bátor igazgató szerződtette, és végül szép pályát futott be – de csak vidéken. Minden egyes papíron, ahol felterjesztették egy díjra, még húsz év múlva is úgy húzták ki a nevét, hogy kiszakadt a papír, és rendes filmszerepeket sem kaphatott.
Biztosan nagyon sok dologtól függ, hogy ki hogyan dolgoz fel traumákat. A nagypapám az orosz fogságból megszökve egy jeges folyón átúszva Kínában kötött ki, ahol szintén hadifogságba került, majd onnan szabadulva egy mandarin családnál lett házi tanító, mert öt nyelven beszélt. Aztán három év után azt mondta, lassan hazautazna megnézni, él-e még valaki a családból. Hazajött, de abban a jeges folyóban összeszedett egy olyan tüdőgyulladást, aminek a későbbi szövődményeibe harmincvalahány évesen belehalt. Apukám ekkor hatévesen árvaházba került, de egész életében mindenen átverekedte magát. Anyám törékenyebb típus volt.
Ön inkább az apja habitusának tűnik.
Azért néha az anyai is előtérbe tud kerülni, olyankor napokig csak ülök magamban. De aztán valóban mindig felállok.
Az édesanyja pályájának végül is mi a tanulsága? Mit lehet tenni, amikor egy rendszer ellehetetlenít?
Jérôme Bel készített egy portréelőadást egy Veronique Doisneau nevű balerináról, aki a Párizsi Opera hatalmas üres színpadának csöndjében elmondja, hogy 42 éves, volt egy gerincsérve, azóta nem is szabadna táncolnia, és hogy háttértáncosként sosem lett sztár, életében pedig most fog utoljára fellépni. Mégis azt mondja, hogy a balett a legszebb dolog a világon. Az ember nézi azt a gyönyörű nőt, aki éppen nyugdíjba megy, és összefacsarodik a szíve. Anyám is képes volt minden mást a háttérbe szorítani, amikor egy szerepre készült, olyankor az élet más nehézségeivel nem foglalkozott. Majd amikor nyugdíjba ment, minden visszahullott rá, bezárta maga mögött az ajtót, és többé nem volt hajlandó tudomást venni a külvilágról. Mint Bartis Attila Nyugalom című regényének hősét, Weér Rebekát, akit mintha az anyukámról mintázott volna az élete utolsó tíz évében, pedig nem is ismerte őt. Ez volt az egyetlen szerepem, amit színpadon és filmen is eljátszottam.
Érzett olyasmit, hogy tartozik neki azzal, hogy bejárja helyette azt az utat, amit ő nem tudott?
Nem. Vagyis nem gondoltam, hogy cipelnem kellene az ő terhét. De azt megörököltem tőle, hogy bármibe belefogok, azt nagy odaadással teszem, és amennyi tehetségem van, azt minden munkába bele akarom pakolni. Nagyon korán, 36 évesen kaptam meg a Kossuth-díjat, és mondhatjuk, hogy töretlen volt a pályám, szóval a világmindenség talán mégis ezzel kárpótolta őt.
Az úszószövetség elnöke szerint viszont Milák Kristóf tartozik Magyarországnak azzal, hogy eddzen. Egy színész tartozik a tehetségével az országának?
Minden tehetség csak önmagának tartozik elszámolással. De ez a legerősebb dolog. Nagy-Kálózy Eszter mondta nekem egyszer, hogy a fiatalokkal ellentétben mi nem tehetjük meg, hogy elkésünk vagy nem készülünk egy próbára.
Másképp kérdezem: mit üzen azoknak, akik gyakrabban szeretnék látni Udvaros Dorottyát a független, kísérletező műhelyekben, mint most a Trafóban, vagy mint amikor korábban Schilling Árpáddal dolgozott?
Azt, hogy ha hívnak, akkor általában megyek. Boldog voltam például, amikor Tasnádi István, akivel először éppen Schilling Árpival közösen dolgoztunk a Bárka Színházban, majd a Terápia harmadik évadában, elhívott a Szkénébe a Kartonpapa című előadására. Engem csak a művészi produktum érdekel, és ha elég tehetségesnek gondolom a csapatot, akkor megyek. Előfordul persze, hogy én is kötök kompromisszumokat. A mi kis falunk előtt hallani sem akartam kereskedelmi tévés sorozatról, aztán néztem magam körül a világot, és hogy a legnagyobb színészek is sorozatokat csinálnak – ez azóta az egyik legnézettebb műsor lett. Jérôme Bel meséli, hogy amikor Down-szindrómás fiatalokkal dolgozott, látta rajtuk, hogy mikor önfeledten produkálják magukat, mindent odadobnak azért, hogy sikerük legyen. És ahogy Bel meghajolt ez előtt, úgy hajoltam meg én is.
Miközben az elmúlt években sokan szerették volna megtudni az ön pontos helyét az Ascher Tamás–Vidnyánszky Attila tengelyen, a Nemzeti Színház tagjaként nyílt levélben állt ki volt mesterei mellett, tüntetett az SZFE elfoglalásakor, felolvasott a Meseország mindenkié című könyvből. Fontos volt, hogy szuverén maradjon?
Megmondom őszintén, bennem ezek a történések olyan erős érzelmeket váltottak ki, hogy közben nem azon gondolkodtam, hogy szuverén vagyok vagy sem. Egyszerűen muszáj volt megírnom azt a nyílt levelet, amikor támadni kezdték Székelyt és Aschert; az nem lehetett, hogy arra én nem reagálok. Ahogy az sem volt kérdés, hogy vállalom-e az SZFE-s diákok chartájának a felolvasását, amivel elindult a tüntetéslánc. Muszáj volt hangot adnom a dühömnek.
De az is igaz, hogy a pályám eleje óta egy csomó, látszólag hülye döntést hoztam. Például a korai években nem mentem el a szolnoki színházból Budapestre, amikor a nagynevű rendező, Vámos László hívott. Anyám teljesen ki volt akadva, megőrültél? De én abban a szolnoki színházban akartam maradni, aminek akkoriban fantasztikus társulata volt. Aztán kaptam volna egy tévés szerepet Dömölky Jánosnál, de azt sem vállaltam el, mert éppen Jurij Petrovics Ljubimovval, a világ egyik legnagyobb rendezőjével próbáltam, pedig csak egy kétmondatos szerepem volt a darabban.
Ezeket a döntéseket nem nagyon értette a környezetemben senki.
Pedig ha korábban eljövök Budapestre, nem hívott volna Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Katonába, és nem lettem volna az ország legsikeresebb színházának az alapító tagja. De azt sem értette senki, amikor tizenhárom év után eljöttem onnan, mert már nem éreztem azt az izgalmat, amit a kezdetekkor. Mindig úgy döntöttem, hogy valami nagyon erős érzés volt bennem, valamiben nagyon hittem, még akkor is, ha a körülmények mást mutattak
Ez történt Vidnyánszky Attila érkezésekor is, amikor a kevesek egyike volt, akik a 2013-as igazgatócserénél maradtak a Nemzeti Színházban?
Amikor Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti igazgatója, tudtam hinni abban, hogy különleges előadásokat fogunk létre hozni, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz az ő különös, költői színháza. Ez az expresszív megközelítés egészen más, mint az a realista színházcsinálás, amit viszont Ascheréknél tényleg senki nem csinál jobban. És ott van még a Nemzeti nagy lehetősége, a nemcsak az országban, de Európában is egyedülálló színpadtechnika, amitől sok rendező megmámorosodik. Ennek a technikának volt egy drámai pillanata ez a mostani baleset. A nagyszínpadon nagy és bonyolult díszletek vannak, de akkor sem történhet meg, hogy három méter magasan egy szereplő kiléphet hátra a vak sötétbe, a semmibe, és nincs ott egy védőkorlát. Ezért ennek az ügynek precedensértékűnek kell lennie, keressék tovább a felelősöket, nem lehet mismásolni, mert nem szabad, hogy még egyszer ez megtörténjen.
Egy éles váltással, mert mégis is csak a szeretet ünnepét tartjuk éppen: a karácsonyi ráhangolódással hogy áll? Alföldi Róbert tavaly ilyenkor azt mondta, néha nagyon csinálja a karácsonyt, néha nagyon nem.
Én akkor vagyok boldog, amikor ki tudok szakadni abból az őrületből, ami a Black Weekkel kezdődik és a Cyber Monday-jal folytatódik, amiktől nekem fulladásos tüneteim lesznek. Ilyen karácsonyt én nem akarok. Egyszer az Őrségben, egy kis faluszéli házban töltöttünk pár napot karácsonykor, kint hó volt, bent begyújtottunk a kis kályhában, és készítettünk valami egytálételt. Az ünnep szerintem az együttlétről szól, nem arról, hogy elhalmozzuk magunkat és a rokonainkat egy csomó teljesen felesleges holmival.
Idén több élelmiszerlánc sem lesz nyitva december 24-én. Ez a hír mennyire érintette rosszul?
Hurrá, az élelmiszerláncok dolgozói legyenek csak otthon 24-én. Tessék szíves a Black Friday-en bevásárolni a kaját is!
Hány fogással készül ilyenkor?
Nem főzök jól, mert nem gyakorolok eleget. Amíg a fiam pici volt, egész jó szintre jutottam, de mikor már nem volt kinek főzni, ellustultam. Nem is merek belevágni bonyolultabb ételekbe. Karácsony előtt két szabadnapom lesz, akkor megpróbálok valami kis kaját összerakni, és nem kétségbeesetten állni a konyhában reggeltől estig. De az fontos, hogy szenteste összejöjjünk nálam.
Idén megválasztották a Nemzet Színészének is, így a jelenlegi gárdából most ön a legfiatalabb tag. Pedig jövőre kerek születésnapot ünnepel, ezért mindenkit beelőzve megkérdezem: milyen érzés lesz?
Csodálatos!
Mégis, honnan kell nézni ezt a hetvenet? Említette a balerinát, aki 42 évesen nyugdíjba vonult, Meryl Streep viszont 74 évesen vált el idén, 39 év házasság után.
Mert egy bátor asszony; azt mondta, 39 év, szép volt, de kész, vége, most már legyen valami más. Szerintem sehonnan nem kell nézni. Reggel felkelek, fáj a derekam, legördülök az ágyról, kicsit üldögélek, hogy fel kéne állni, aztán felállok, és számba veszem, hogy mi mindent fogok csinálni aznap, majd nekiindulok. Szerintem manapság hetvenévesnek lenni nem olyan nagy cucc. Én egy fiatal hetvenes vagyok. Apukám is élete végéig aktív maradt, és ha nincs a pandémia, talán még 96 évnél is tovább él kicsit. Tegnap éjjel az egyik természetfilmes csatornán egy olyan görögországi falut mutattak be, ahol szinte mindenki kilencven fölött jár, de dolgoznak, lépcsőkön rohangálnak, túrják a földet. Mert erre vagyunk kitalálva: futni, szaladni, túrni, csinálni. Ilyesmiket tervezek én is.
