Budapest legdepisebb házibulijában leveseztem a Katona színpadán

Amikor január 5-én este elindulok a Katona József Színházba, éppen semmi kedvem nincs színházba menni. Talán még soha nem éreztem ennyire munkának a munkámat. Fáradt vagyok, kedvetlen és abszolút motiválatlan. A színház felé tartva az esélytelenek nyugalmával próbálom felhájpolni magam a színlapot olvasgatva (igen, az én ötletem volt, hogy ezt meg kell nézni, és írni kell róla – ezt akkor éppen nagyon bánom), miközben elmajszolok egy szelet szar pizzát, hogy kibírjam a három és fél órát, és már előre sajnálom magam, hogy este tizenegykor még a kutyát is le kell majd vinnem.

A lehető legjobb hangulatban kapott el az Extázis.

Amikor végre átverekszem magam a tömegen, betuszkolom a kabátomat a lehető legkisebb ruhatári szekrénybe az alagsorban (akasztóra kéne tenni, nem érdekel), visszaverekszem magam a lépcsőn, és bejutok a nézőtérre, még mindig nem ülhetek le.

Tarnóczi Jakab író-rendező ugyanis kinyitja a színpadot: az előadás előtt, a szünetekben és az előadás végén is fel lehet menni, be lehet járni a díszletet, lehet beszélgetni, zenét hallgatni, akár táncolni is a színészekkel. A végén pedig még levessel is megkínálnak. Érdemes is leküzdeni a „lámpalázat”, és felmenni a deszkákra, az Extázis ugyanis ezzel együtt lesz az, ami: színházi előadásba oltott esemény, dramatizált házibuli egy olyan lakásban, amelybe boldog-boldogtalan felmehet egy kicsit levezetni a feszkót, vagy legalább egy kicsit – három és fél órára vagy pár hétre – eltűnni abból a fránya külvilágból. Miközben kamerák és a nézőtéren lapuló ismeretlenek figyelik minden mozdulatát. Nyomasztó 21. századi színházterápia.

Minden energiámat összeszedve én is felmegyek (az előadás előtt harminc percig nyitott a színpad). Tömeg. A színpadon nem csak a nézők nyomorognak, a térben már ott vannak a színészek is, beszélgetnek, táncolnak, habfürdőt vesznek, főznek a konyhában. A tér: egy lakás, benne olcsóbb fajta IKEA-bútorok és minden bizonnyal lomizott dizájnerdarabok, a falakon polaroidok (díszlet: Devich Botond). A ruhásszekrénnyi kisboltban rózsaszín hajú boltos lány (Mentes Júlia) táncikálva pakolászik. A vécé tele van ragasztva matricákkal. A nappaliban Jordán Adél zenél, Tóth Zsófia és Kanyó Kata táncol. Néha egy-egy nézőt is bevonnak. A konyhában Pálos Hanna főz. Az egyik nézőt elugrasztja a kisboltba hozzávalóért. A néző megy, kér, Mentes Júlia ad is, de „Jaj, neked itt nincs felírás!”, nem baj, végül kiegyeznek egy cukorkában. Jakab Balázs a díszlet mögött a sötétben cigizik. Pásztor Dániel kiszáll a kádból, megtörülközik, felöltözik. Lassan kezdődik az előadás, itt az ideje kitakarodni ebből a fura mini-Budapestből, vissza a nézőtérre. Most már leülhetünk.

Nem akarja feltalálni a spanyolviaszt Tarnóczi Jakab még a saját rendezői munkásságában sem, a 2021-es Isten, haza, családdal és főleg a 2022-es Magányos emberekkel szépen megágyazott már az Extázis témájának, nyelvének és formájának is. Ennek az építkezésnek, folyamatos kísérletezgetésnek is köszönhető, hogy az Extázisban már egy majdnem tökéletesre járatott színpadi gépezet, egyre csiszoltabb rendezői-írói szándék működteti a drámát.

Az Extázis szövegkönyve a színészek improvizációi alapján állt össze (dramaturg: Varga Zsófia). Peti (Pásztor Dániel) történelem szakon tanul, hogy majd „írogathasson a többi történésznek”, Janka (Kanyó Kata) elkezdte az anglisztikát, de félbehagyta, hogy olyasmit tanulhasson, ami igazán érdekli. Most éppen nem tanul semmit. Vera (Tóth Zsófia) táncos lesz. Ha felveszik. Alex (Gloviczki Bernát) félig magyar, félig francia, mindenki megrökönyödésére látszólag nem depressziós, és még Magyarország is „feltölti”. A pszichológushallgató Donátról (Jakab Balázs) nehéz eldönteni, hogy miben van, de nem jóban. És ott van Ábel (Béres Bence), akinek „jól kell lennie”, mert körülötte mindenki rosszul van. De persze ő sincs jól.

Mégis mennyi esélye lehet (neki, vagy bárki másnak) a gyógyulásra, ha a pszichológusa még nála is jobban kivan? Imre (Dankó István) simán rossz szakember, vagy szélhámos? Minél több szó esik ki a száján, annál bizonytalanabbak vagyunk a válaszban, de egy idő után már abban sem vagyunk biztosak, hogy Ábelen bármilyen csúcsszaki segíthetne. Ahogy a fiú ágya feletti kép hirdeti: Love your problems (Szeresd a gondjaidat). Lehet, hogy tényleg nincs más megoldás.

Ebben a pesti lakásban mindenesetre mintha összesűrűsödne minden léleknyavalya.

Kapunyitási pánik, egy helyben toporgás, nulla jövőkép, szorongás, depresszió – minden adott egy remek hangulatú estéhez!

Ábel és féltestvére, Janka otthonában vagyunk. A lakás persze nem a sajátjuk, Ábel bátyjáé, Lehelé, aki éppen Amerikában váltja valóra az álmait. Ez a biztonságosnak vélt zug a fiatalok menedéke, ahol a jelek szerint rövidebb-hosszabb ideig bárki meghúzhatja magát. És itt alakul ki az a spontán házibuli is, amelyen aztán egyre többen ragadnak ott, Virginia (Mentes Júlia), a kedves boltos lány, aki a pult alól árulja az extázist a szomszédságnak, a kicsit fura, kicsit zavaró, de ártalmatlan kukkolója, Miklós (Lengyel Benjámin), a goakirálynő Mistic Detox (Jordán Adél), a testvére (Pálos Hanna) és az Amerikából váratlanul hazatoppanó Lehel (Bányai Kelemen Barna).

Mintha megszemélyesített esettanulmányokat látnánk – mondhatnánk –, de szerencsére az Extázis szereplői ennél (még a maguk extravaganciájában is, amihez nem keveset tesznek hozzá Giliga Ilka jelmezei) sokkal jelentéktelenebbek. Tulajdonképpen semmi különleges nincs bennük, és semmi különös nem történik velük. Épp csak olyan dolgok, amik bárkivel megtörténhetnek, a Katonába eljutó 20-as, 30-as közönség nagy részével legalábbis szinte biztosan. Az egyik szünetben a mosdó előtti sorban előttem álló két lány részletekbe menően boncolgatja, melyik szereplő melyik ismerősükre hasonlít jobban. Magukra kegyesen nem ismernek rá.

Nem véletlenül három és fél órás az Extázis, és nem véletlenül tűnik még ennél is hosszabbnak. Nem véletlen, hogy a szünetek nem is igazán szünetek, csak röpke negyedórák, amikor éppen kinyitják a nézőtér ajtajait. Nem véletlen, hogy a színészek látszólag soha nem hagyják el a teret, mintha mindig is itt lettek volna, és mindig is itt lesznek. Nem véletlen, hogy mintha maguk a szereplők se tudnák pontosan, hogy órák teltek-e el az életükből, vagy hetek. Az Extázis célja, hogy minél hosszabbnak, minél végeérhetetlenebbnek tűnjön.

Végtelenített buliban próbáljuk kivédeni a valóságot.

A buliban pedig van minden, de leginkább tánc és zene, az Extázis pedig mindkettőben kiemelkedő minőséget nyújt. Az előadás egyértelmű mozgatórugói a spontánnak tűnő, de nagyon is gondosan megkoreografált táncbetétek, amelyeket hol a Jordán Adél-féle Mistic Detox pszichedelikus zenéje, hol Béres Bence érzelmes éneke kísér. De még Bányai Kelemen Barnának is jut egy emlékezetes magánszám, és Mentes Júlia és Lengyel Benjámin nagyon meglepő, de annál jobb duettjét sem könnyű elfelejteni.

Az Extázisnak nemcsak a színpadra modellezett lakásbelső ad valóságshow-jelleget, de a színészeket végig közvetlen közelről videózó két operatőr (Török Marcell és Kovács Bálint) jelenléte is. A nézőtérről nem belátható tereket a kamerák teszik láthatóvá. A színpad két szélén elhelyezett kivetítőkön szinte folyamatosan történik valami, kinagyított arcokat, szemeket látunk, eldugott sarkokban elsuttogott párbeszédeket hallgatunk ki. Miközben a színpadon is legalább két-három dolgot lehet egyszerre nézni.

Hányféleképpen lehet kukkolni? Kukkoljuk ezeket a szerencsétlen embereket a nézőtérről, a kamera objektívján keresztül, és akkor is, amikor bemászunk a lakásukba, bekukucskálunk a vécéjükbe, amikor leskelődünk a habfürdőben ázó ismeretlenekre, és amikor megesszük a vacsorájukat. Rettenetesen sajnálunk, kicsit talán le is sajnálunk mindenkit, akit a színpadon látunk, mégis mindennél jobban szeretnénk legalább egy kicsit, legalább pár órára az ismerőseik lenni. Talán csak azért, hogy megveregessük a vállukat, talán, hogy ők veregessék meg a miénket. Hogy semmire se gondolva táncoljunk velük a goa trance-re. Hogy együnk. Hogy drogozzunk. De leginkább azért, hogy sírjunk együtt egy jót.

Mert mi a sírás, ha nem extázis?

Az Extázis az az előadás, amivel a Katona József Színház fiatal színészei, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia, minden kétséget kizárva bizonyítják, hogy náluk most éppen senki sem tudja jobban – igyekszem ezt úgy leírni a 27 éves fejemmel, hogy ne tűnjek menthetetlen boomernek –, hogyan kell fiatalokról fiataloknak színházat csinálni. Ha nem jönnek erre rá sokkal többen sokkal gyorsabban, elbúcsúzhatnak a kőszínházak a harminc alatti nézőktől.

Az Extázisról Kemény Zsófi írt próbanaplót, amelyet itt tud elolvasni.