Kemény Zsófi: Próbanapló (Extázis)

10. 25.

Ez így nem jó.

Ez az első mondat, ami elhangzik Jakab (Tarnóczi) szájából. Az olvasó ülésrendjére gondol.

Hospitálni jöttem. Terápiának tervezem használni ezt az ölembe hullott nehéz és eddig pont így még sose tapasztalt megfigyelői pozíciót. Meg persze tanulásra.

Jakab beszél: 600 oldal volt, mostanra csak 134, de még szelídülni fog ez a monstrum. Domesztikálódik ez az ogre. Megkomolyodik ez a Godzilla. Kertvárosba költözik ez az óriás. Hihetővé válik ez a Hihetetlen Hulk.

Zsófival (Varga) januárban kezdtek el beszélgetni az Extázisról. Hogyan lehet egy előadás esemény? A cél a szimultaneitás megteremtése a színpadon. Párhuzamos jelenetek, folyamatos munkálkodás. A lakásból szórakozóhelyet nyitunk. Kamera segíti majd a fókuszt. Mi a felelőtlenségünk a felelősségben?

Mi. A. Baj.

A színészek hosszú imprói adták a szöveg alapját (amit aztán Zsófi és Jakab fejlesztettek drámává); sötét hangulatú házibulik. Tánc és beszélgetés lesz. A tánc egyenlő azzal, ahogy az ember tölti az idejét, éli az életét. Ezzel szívesebben nem értek egyet, ha így lenne, cseszhetném. Nincs történet, kis ívek és nagy ívek vannak. És ha ismerjük a KRESZ-t, elkerülhetjük a karambolt. A lényeg a loop. A zsákutca, a megakadás, a nagy beérések nem létezése.

Nem lesz függöny. Megnyitjuk a színpadot. A nézők teljesen szabadok: az első részben fent lehetnek, a másodikban nem lehetnek fent, a harmadikban megint fent lehetnek. (Szóval nem teljesen szabadok.)

Botond (Devich) jön a díszlet makettjével. Nyersfa díszlet lesz, és színes fények. Ilka (Giliga) a jelmezekkel. Budapest összes homárszínű használt ruhája a Katonában fog összpontosulni.

Kezdődik az olvasás. A mondatok nem kották, a lényeges nem legényes, vagy fordítva. Sok a pontpontpont és a nem tudom, de nem több, mint a valóságban. A színészek között oda-vissza pattog a hang. Ránézésre mindenki meg van illetődve, és keresi a viszonyát a szöveggel (aminek jó nagy része a sajátjuk). Egyelőre nem tudom, mit gondoljak, úgyhogy úgy döntöttem, nem gondolok semmit, aztán meglátjuk. A darab úgy feel good, hogy feel bad.

10. 26.

Gondosan kiválasztom, melyik sorba üljek, amíg teszek-veszek, addig is olyan, mintha lenne dolgom.

A Janka–Virginia boltos jelenettel kezdenek. A végére az, hogy vegyen-e kosarat Janka, ne poén legyen, hanem életbe vágó kérdés.

Ahogy mondják, olyan dolgok válnak viccessé, amikről nem gondoltam volna, hogy viccesek. De semmi nem poénra van kihegyezve. A lényeg a fullasztás. Szarokba sorítás, botlik a nyelve valakinek. (Sick! /Sic!/)

Mennyi idő telik el az elejétől a végéig? Petinek egy nap. Verának négy hét. Virginiának nem létezik idő. Egyébként pár hét.

Próbáljuk meg az összefésülést! Csússzon össze megszólalásonként a két párhuzamos jelenet. Megpróbálják. Ebből semmit nem lehet majd érteni, jó lesz – mosolyog Jakab.

A montírozás, az ide-oda vágás, a folyamatos monoton zene bódít. Maga a struktúra fogja megteremteni az életérzést, amiről az előadás szól, mert szorongást kelt, miközben old.

Mintha a rémes tegnap estémet, amiről nem is tudnak, belepróbálnák az előadásba. A szünetben aztán rántott löncshúsról beszélgetnek. Arra gondolok, hogy én magam vagyok a rántott löncshús. A belső szerveim össze vannak turmixolva, ez a löncshús, a bőröm pedig a panír, ami még összetartja ezt a pirosas rózsaszín turmixot. Folyamatosan forró olajban sülök.

Ne vásári mutatvány legyen – evidensen történjenek a dolgok.

Skizofrén állapot lehet Jakabnak egyszerre az összes szereplőnek, plusz a kameráknak, plusz a nézőknek, plusz saját magának lenni. Melyik szereplő érdekli vajon a legjobban?

Azokat az instrukciókat írom le, amik tetszenek. Nem azokat, amik hasznosnak bizonyulnak, mert azt hiszem, nem is tudom (még) megállapítani, mi hasznos a színházban. Azért vagyok itt, hogy megtanuljam. Egyelőre nem ismerem a természetes buktatókat, a fázisokat, a kötelező felesleges köröket. Ez a napló teljesen szubjektív. Állandóan fázom. Valakin olyan parfüm van, ami arra a lengyelországi kirándulásra emlékeztet, amin először rúgtam be. Ez egy jó szag. Keveredik a kisboltos jelenet kínjával.

11. 20.

Jakab hátrafordul, és azt mondja, írjam le, hogy azért kezdődik negyedórával később a próba, mert a büfében felmerült a „para lesz-e, ha elhangzik, hogy Orbán Viktor kill” problémakör. Fuck. Marry. Kill.

Adél (Jordán) körbeénekli a teret. Felvonás végi hangulat van.

11. 29.

Mintha feszültebb lenne minden, ahogy közeledünk a bemutatóhoz. Ezzel azért nem mondok túl meglepőt valószínűleg.

Gyakran van olyan érzésem, hogy ők hallanak és érzékelnek valamit, amit én nem, és ami nekem tetszik, azt szándékosan egyre nehézkesebbre csinálják. És amikor már tényleg nem jó, valami átkattan, és hirtelen a helyére csúszik, működni kezd.

Szünet után Kata (Kanyó) hanyatt fekszik a földön. A hasát ütögeti.

– Ezt lehet csinálni?
– Itt mindent lehet csinálni – mondja Jakab.
– Hitegette a fiú a társait – mondja Kata nevetve.

11. 30.

Ma vannak kamerák is, és a kivetítők kétoldalt. Kocsányon kell lógatni a szemünket, hogy mindent lássunk. Vagy ne akarjunk mindent látni. Odakint az első hó esik. Eszter arról beszél, hogy a harminccal indul el az utazás. Ma lettem 29, úgyhogy ez húsba vágó. Lassan elkezdek akkor bepakolni arra az utazásra.

Janka és Vera szakítanak a gangon. Kihúzzák Vera angol mondatait, mert magyar ember szakítani csak magyarul tud. Az elmúlt hónapokban hetente szakítottam, de nem emlékszem, használtam-e nem magyar szavakat. A többieknek szünet van, de én maradok. Megnézem, nekik hogy megy a szakítás. Nekem egyre jobban: a hétfői már profi volt.

Barna (Bányai Kelemen) eközben rament csinál a büfében.

Ma először áll össze kórussá a négy-öt szólam. Vagy egyszerűen csak a harmadik felvonás a kedvencem. Sodor.

12. 05.

Jakab Vándor Évával álmodott. Én rossz döntést hoztam az éjjel. A kettőnek semmi köze egymáshoz.

Pisti (Dankó): Nem vettétek még észre, hogy amíg bizonytalanok vagyunk, mindig van valami kellék a kezünkben? Aztán magabiztossá válunk, és végül megkérdezzük, hogy „ez kell?”. A kellék kikerül, aztán meg jönnek az ajtófélfának dőlések és széktámlafogdosások.

„Ami felfele húz, az egy cérnaszál, amik lefelé, azok meg kötegek, huzalok, amik erősek és evidensek” – azt akarod mondani igazából, hogy evidensek.

Ábel–Imre, terápia. Imre kissé elveszti a türelmét az ülés elején. De ahogy Ábel elmondja a cérnás hasonlatot, Imre megérti. Finom hullámzások. Az elején azt hittem, Imre másképpen lesz szakmaiatlan. Amikor nem akarja, hogy Ábel jöjjön még és fizessen, mert nem tud neki segíteni, akkor szimpatikusan volt szakmaiatlan. Közben egy időre antipatikusan volt szakmaiatlan, mostanra pedig balfasz lett belőle. Összeolvad Ábellel, és – mintha a személyiségek is úgy keverednének, mint a színek, hogy két színből lesz egy harmadik – új személyisége jön létre.

Jakab olyan zenét kér Levitől (Bencsik) és Mátétól (Hunyadi), amiben nincs semmi disszonáns. Nem esik jól. Sokszor hangzik el, hogy valami jólesik vagy nem esik jól. Mintha ez lenne a fokmérő. Zsiger? Hatás? Érzet?

– Elég jó akarjon lenni magának, ne a legjobb! – mondja Imre, és arra gondolok, hogy bejelentkezem hozzá, pontosan azzal a problémával, mint Ábel.
– Nekem jól kell lennem, nagyon nehéz ez.
– Szerintem sok minden nehéz az életben – így gecibb, úgyhogy legyen így.

Nem volt rossz az a kis bazmeg, Pisti. Az otthagyott kamera nem lesz jó, jobban esnek az arcok.

Megint a jólesés. Intuíció – ezt a szót kerestem.

12. 07.

Megjött a díszlet, nagyon szép, faszag van tőle. Ünnepi.

Zsófi nincs ma, úgyhogy Kata saját magával szakít a gangon. Bernát (Gloviczki) és Dani (Pásztor) Emesével (Cuhorka) gyakorolják a fenéktekerést. Emese fáradhatatlan.

Miklós stand-upjától megyünk a veszekedés végéig. Balázs (Jakab) csinálhatja, amit akart, csak vigyázzunk egymásra. Balázs kajánul mosolyog. Na, vajon mi lesz ez?

– Good vibes only – suttogja valaki a mikrofonba.

Lemegy. A végén Donát ráugrik a Peti elől menekülő Alexre, eldőlnek. Donát azt üvölti, hogy állj már meg. Először úgy értem, hogy halj már meg. Sokk. Ez nem volt megbeszélve, ez volt a vigyázzunk egymásra, gondolom; Balázson kívül csak Jakab tudott róla. Balázs fél, hogy fájdalmat okozott Bernátnak. Vagy bárkinek. Ő van ki legjobban, mintha saját magát sokkolta volna leginkább. Ugyanúgy kérdezgetik egymástól, hogy jól vannak-e, nincs-e baj, mint a darabban annyiszor. Az állj meg jó, de a többi, hát, ezt még csiszoljuk. Érdekesebb, ha a levegőben megállított emberek egymásra néznek, hogy na akkor most mi a szar van.

12. 09.

Lettek jelmezek, sminkek, hajak és még több berendezési tárgy a díszletben. Teljes átváltozás. Ma már hat óra a próba délelőtt, és még négy este. Csöndben elkezdődik a főpróbahét. Mindig hallottam ezt a szót, és most fogom megtudni, mit jelent.

Szünetben arról megy a beszélgetés, hogy az új hajakkal és sminkekkel Balázs úgy néz ki, mint Dzsúdló, Dani Pogányinduló, Bernát Majré, Zsófi (Tóth) Sisi, Kata Solére.

Leülnek a színpad előtti lépcsőre. Enyhe vita kezdődik az első dalról. Furcsa hangok szűrődnek be kintről, és közelednek. Jakab nem szeretné a felvezetőt. Mikor a végszó elhangzik, már a dob legyen. A föld mélyéről dobogó hangok. Előbb induljon a felvezető. Mikor lement négy butterfly, akkor indítsák a beszélgetést. A negyedik butterfly másszon be a fülön, és kezdje el módszeresen megenni az agyat. A második egység még később kezdődjön. Addig folytatódjon a butterfly-loop, amíg a megrágcsált agy kifolyik az összes testnyíláson. Mindenfelé hullák. Egy a vécén ül, a saját sípcsontjával szúrták szíven, egy a Love your problems alatt, kitekeredett végtagokkal: csak droggal elérhető magaslatokból zuhant le, és halt szörnyet. Egy az ocelotmintás puffon kettéfűrészelve. Végre mindenki megérti, mit akar a másik. Csináljuk, Kata feláll, de visszaültetik, még fél óráig biztosan csak teoretikus dolgok lesznek. Elméleti trancsírozás.

Jakab azt kérdezi tőlem, horrorrá változott-e már a napló, és benne ő szörnnyé. Persze, mondom: trancsír és hullák mindenütt. Aranyos horror, decens szörny. Olyan szörny, ami magát falja fel, ha nem úgy haladnak a dolgok, ahogy akarja. Nem tudom, lehetséges-e létrehozni egy ilyen nagy volumenű cuccot anélkül, hogy szörnnyé válna, aki a folyamatokat irányítja. Jó esetben, és itt ez áll fenn, kedves szörnnyé.

12. 10.

Szövegmódosítgatás zajlik. Meg a kurva ország se hangozzon többet el.

Jakab elkérte a könyveimet a díszletklotyóba. Jó érzés, hogy a díszletben lesznek darabok belőlem. Egyre jobban szeretem az egészet.

Csak ekkor jön az első nagybeszéd arról, hogy több koncentráció kell és pontos szövegtudás. Színházi próbafolyamatot nem láttam még végig egyben, de láttam már nagy projekteket révbe érni, és mindig eljött ez a beszéd. Úgy tűnik, ez a folyamatok organikus része.

Donát monológja jön, a második felvonás záróakkordja. „Nincs már olyan, hogy egyszerű jó.” Tételmondat. Ez hat rám. És főleg az, hogy (nem félig üres a pohár, nem is félig teli, hanem teljesen) tele van; tele van, és folyik ki belőle a szar. Bárcsak hozzámondaná, amit zárójelben írok.

12. 11.

Körülbelül két órája pánikszoba nyílt a teremből.

Mindenki itt van.

A verekedés után nagyon kellemes lejövő zene jön, és ennek ellene kéne dolgozni: ne a zenére induljanak el. Hányás, vízivás, pakolás. Praktikus tevékenységek legyenek. A cél, hogy mindenki elhagyja a lakást, kivéve Ábelt és Jankát. Van egy olyan érzése, hogy valaki megölelhetne valakit. De ne essünk túlzásba. Nem kell kapkodni. A dal végéig kell csak elszivárogni.

Amíg megjön a hányás, lejárják.

– Nagyon csúszik a linóleumon – mondja Hanna (Pálos).
– Adjatok valami szárazat!
– Gint!

Az esti összpróbára beülnek a behívósok.

„Megfoghatatlan azonosulást érzek. Minden jelenetben van egy ilyen kínosság, és ez jó.”

15-16 éves gyerek mondja mögöttem, hogy „azért durva, hogy így beleállnak a kormánykritikába. Nem lesz ebből baj? Azért a Katona nem szokott ennyire egyértelműen beleállni…”

Egyrészt de, szokott. Másrészt para, hogy a gimiseknek természetes az öncenzúra. Harmadrészt az orbánozás háromnegyede rég ki lett húzva. Mi lett volna, ha marad?

Gyors tapsrendmegbeszélés.

Igen, ez így jó lesz.

Ez az utolsó mondat, ami elhangzik Jakab szájából, pedig ő nem is tudja, hogy az első az volt, hogy ez így nem lesz jó. Micsoda felfelé ívelés, micsoda progresszió! A monstrum szelídült ugyan, de az óriással, az ogréval és a többiekkel táncolni kezdtek, és nem hagyják abba. Úgy érzem, be kell állni.

(Az Extázis című darabról írt kritikánkat itt lehet elolvasni.)