Hamarabb gyógyul a beteg, ha normálisan beszélnek vele, és az ország is spórol egy csomó pénzt

• Háromrészes cikksorozatban nézünk utána annak, miért annyira sivár és embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód az egészségügyben. Első cikkünkben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket.
• Második, aktuális cikkünkhöz szakembereket hívtunk, és velük jártuk körül az okokat, amelyek az évtizedek óta egyre csak romló, mára már tarthatatlan állapothoz vezettek.
• Az egészségügy közismerten katasztrofális állapota magyarázat sok mindenre, de nem innen ered minden; és a témát végigkísérik az ellentmondások.
• A frusztráció, a túlterheltség, a kiégés a rossz kommunikáció melegágya, de jó hír, hogy lehet tenni ellene, ráadásul teljesen ingyen.
• Harmadik cikkünkben átadjuk a szót az orvosoknak és ápolóknak, hogy megtudjuk, ők hogy élik meg a helyzetet, és miben látják a kiutat.

„Ha tehetnénk, az lenne a kórházak homlokzatára írva, hogy együttérző kórházak” – kezdi Mezei Andrea, aki egy egyesületet is létrehozott azért, hogy egyszer elérje ezt a célt. Személyes tapasztalat vitte el idáig: tíz évvel ezelőtt egyetlen év alatt 7-8 kórházi osztállyal találkozott hozzátartozóként, miközben két közeli családtagját kísérte az egészségügy közmondásos útvesztőjében. Emlékei szerint előbb kultúrsokkot kapott, aztán kiborult.

„Hozzátartozóként is kikészít az a tárgyiasítás, amin a beteg családtagod átmegy. Plusz minden egyes helyzetben meg kell küzdeni nemcsak azért, hogy egyenrangú partnerként tekintsenek rád, hanem azért is, hogy egyáltalán észrevegyenek” – magyarázza. Miután feldolgozta hozzátartozói elvesztését, megalapította a PAF-ot, azaz a Pozitív Attitűd Formálás – Az emberibb egészségügyért alapítványt, amely az együttérző orvoslásban hisz. A szervezetfejlesztő tanácsadó Andrea és önkéntes társai elsősorban változásmenedzsmentet végeznek olyan kórházi osztályokon, amelyeken megvan az akarat a belső működés megváltoztatására. Egyik meghatározó forrásuknak dr. Robin Youngson aneszteziológus, egészségügyiszervezet-fejlesztő Együttérző gyógyítás című, magyarul is olvasható könyvét tartják.

Személyes tapasztalat hívta életre az eleinte Babagenetikaként ismert, ma már Élet.Érzés néven működő egyesületet is. Vezetője Sevcsik M. Anna nyolcgyerekes anya, akinek három gyereke úgynevezett átsuhanó baba; Anna öt babának adott életet. „Három átsuhanó baba után pontosan ismerem az érzést, hogy milyen nehéz, ha szülőként nem mindig kapjuk meg a megfelelő támogatást, a kellő információt vagy az empátiát a környezetünktől” – áll bemutatkozásában.

Cikkünkben velük és dr. Varga Katalin pszichológussal, az ELTE egyetemi tanárával, az MTA doktorával keressük közösen a választ arra, miért olyan a kommunikáció az egészségügyben, ami végső soron az egészségügyi dolgozó–beteg–hozzátartozó háromszög egyik tagjának senkinek sem jó.

Jobb bánásmód = gyorsabb gyógyulás

Itthon és külföldön is több kutató kiszámította már, milyen költségekkel jár, ha egy beteget nem vesznek emberszámba, nem beszélnek vele méltó módon, megalázzák vagy infantilizálják; és mennyivel gyorsabban gyógyul az, akivel szeretetteljesen vagy legalább csak normálisan bánnak. A kommunikáció minősége tehát nemcsak etikai, hanem milliárdokban mérhető népegészségügyi kérdés.

Száz-százötven évvel ezelőtt az orvosláskultúrában az volt az alap, hogy a doktor úr mindent tud, nem kell elmagyaráznia semmit; a betegnek amúgy is csak gyógyulni van joga, kérdezni nem. „Amikor belépsz a kórházba, rögtön ér egy fejnyomás, elidegenítenek az ódon falak. Az ember összemegy egy ilyen helyszínen” – tapasztalta Mezei Andrea.

Ugyanakkor a gyökérokot nem a százéves falakban, hanem a közéjük ivódott mentalitásban érdemes keresni: „A magyar társadalomnak van egy olyan része, amely teljesen beleszorult a feudalisztikus viszonyokba, és van egy része, amelyik kiszabadult onnan. Az a része, amelyik kiszabadult,

nem érti, hogy amikor bekerül egy kórházba, miért repül vissza az időben.

A pénztárost a közértben már megtanították köszönni és mosolyogni, és arra is, hogy ne csesszen le, ha kérdezel tőle valamit; elszoktál attól, hogy olyan hierarchiában találod magad, amitől nemcsak te, de a benne dolgozók is szenvednek. A kórházak egy részében mégis ilyen körülmények közé kerülsz vissza” – magyarázza Mezei Andrea.

Dr. Varga Katalin évekkel ezelőtt egy külföldi hipnóziskonferencián hallott egy érdekes esetről: az előadó arról számolt be, hogy ha egy altatott beteghez beszélnek, az javítani fogja a műtét utáni gyógyulását. Miután hazatért, kollégáival és dr. Jakubovits Edit aneszteziológussal az egyik magyar kórházban is alkalmazták a módszert, és hamarosan ők is ugyanerre az eredményre jutottak:

„A kutatásaink azt mutatták, hogy pozitív szuggesztiók hatására a betegek jobban gyógyulnak, a fájdalmuk annak ellenére csökken, hogy kevesebb gyógyszerre van szükségük, együttműködőbbek és lerövidül a gyógyulásuk időszaka; tehát minden mutatóban jobbak, mint a kontrollcsoport.”

Jakubovits Edittel a kutatásaik eredményét publikálták, ebből nyilvánvalóvá vált, hogy ha az orvoslás bármely területén bevethető módszer normává nőné ki magát, rengeteg pénzt spórolhatna a magyar egészségügy.

Meg is nőtt az érdeklődés a módszer iránt, ezért elindították a SASOK-at: a Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés kezdőbetűiből összeállt mozaikszó egy képzést takar, amely olyan hatékony szuggesztiós technikákkal ismerteti meg a résztvevőket, amelyek beépíthetők a szomatikus gyógyítás mindennapjaiba. Sok helyen alkalmazzák ma is, még több helyen nem.

A pozitív kommunikáció maga a mozgósított szupererő

A nekünk nyilatkozó szakemberek már annak örülnének, ha a gyógyító–beteg–hozzátartozó közti kommunikáció legalább olyan lenne, mint amikor két alapvetően jóindulatú ember szóba elegyedik az utcán. A gyógyító oldaláról pedig különösen fontos, mi és hogyan hangzik el, hiszen akár egy ember élete is múlhat azon, ahogyan beszél.

Nem mindegy például, hogy hogyan ismertet egy diagnózist: negatív vagy pozitív körítésben? A pozitivitás – hangsúlyozza mindhárom szakember – természetesen nem azt jelenti, hogy bármit elkendőznének vagy cukormázzal öntenénk le, hanem például azt, hogy az orvos biztosítja arról a páciensét, hogy egy hajóban eveznek, és arra irányítja a figyelmet, mit szeretnénk együtt elérni a gyógyítás folyamata során. És nem azt emeli ki, mi az, ami tilos. „Konkrét esetben például azt mondjuk, hogy »lazuljon el« ahelyett, hogy »ne feszítsen«. Ez egy teljesen elemi szint, mégis sokan már itt elvéreznek.

Gyakran a beteg és a hozzátartozója is beszűkült tudatállapotban van, és ebben a módosult kritikus állapotban nem értjük a tagadást, tehát az olyan kifejezéseket, mint, hogy »ne izguljon« vagy »nincs semmi baj«. Ebben az állapotban az ilyen felszólításokat úgy értelmezzük, hogy »baj van!«

– magyarázza Varga Katalin, majd folytatja:

Egy hajóban evezünk, ideális esetben tehát e gondolat alapján zajlik a gyógyítás. Amíg van esélye valakinek arra, hogy meggyógyuljon vagy javuljon az állapota, addig érdemes azt hangsúlyozni, hogy a gyógyulásában ő is aktív partner. Tehát nem a berögzült modellt követjük, hogy ott a beteg, itt az okos gyógyító, megszereli a beteget, kigurul a garázsból.”

És itt nem csak arról van szó, hogy a tónus, ahogy kommunikálunk, kellemes-e, hogy milyen érzelmi hangulatot teremt. „Arról is szó van, hogy közvetlenül tudjuk színezni azokat a folyamatokat, amiket a szomatikus orvoslás tart kézben. Például, ha valaki kap egy gyógyszert, jó, ha elmondják neki, hogy mi az, mire való, és miért tesz jót neki, és ne pusztán a lehetséges mellékhatásokat sorolják.”

Nehogy itt haljon már meg nekem!

Az üdítő kivételek ellenére a magyar egészségügyi kommunikáció inkább negatív töltetű: gyakori a lekezelő hangnem, a magyarázat hiánya, a semmibevevés, a beteghibáztatás.

„Ha most itt sír, kiküldöm”

– kapta meg az egyik átsuhanó babájának elvesztésekor az ügyében eljáró nőgyógyásztól Sevcsik M. Anna. Ez a mondat annyira traumatizálta, hogy később, amikor ugyanoda kellett vizsgálatra mennie, minden porcikája tiltakozott. Ekkor a saját szülész-nőgyógyász orvosa lendítette át a helyzeten, hogy képes legyen belépni a rossz emlékű falak közé. Szerencséje volt, csakhogy nem áll minden páciens mellett egy ilyen támogató, empatikus orvos. Egyik megszólalónk a saját fülével hallotta, amint egy súlyos betegnek azt mondták a kórházban: „Nehogy itt haljon már meg nekem!”

Nem kell orvosi diploma hozzá, józan paraszti ésszel is bőven belátható, hogy az efféle kommunikációnak súlyos lenyomatai lehetnek a betegben – kivéve persze, ha ellenszegül az orvos kérésének, és mégis inkább ott helyben meghal.

Emellett a fájdalmas vagy kellemetlen beavatkozáshoz gyakran negatív töltetű kommunikáció társul, mint a „Ne haragudjon, most meg fogom szúrni!”. Ez Varga Katalin szerint a placebo ellentéteként, úgynevezett nocebóként hat az emberre, és csak tovább súlyosbítja a helyzetét. Alternatívaként említ egy ilyenkor bevethető másik megfogalmazást: „Mindjárt jobb lesz, hamarosan könnyebben lélegzik, ehhez adok most egy injekciót.”

Életre szóló traumák

Sevcsik M. Anna egyesületéhez szó szerint naponta érkeznek olyan esetek, amelyek azt jelzik, hogy a rossz orvosi kommunikáció miatt traumatizálódott valaki. „Nem gondolom, hogy egy orvosnak joga van azt mondani, hogy »ha maga a lányom lenne, biztosan elvetetném ezt a gyereket«. Önmagában az elég traumát tud okozni, amikor valakinek odavetnek egy ilyen mondatot, hogy »szakítsa meg a várandósságot!«”

Ősszel például azzal kereste meg egy várandós kismama, hogy bemondta neki az ultrahangos orvos, hogy a baba szíve beteg. A kétségbeesett anya alig tudta kivárni a hetekkel később esedékes genetikai tanácsadás időpontját, ahol megtudta, hogy igazából nincs semmi komoly baja a kisbabájának. A kismama most panaszt tervez tenni az intézménynél. „Az ilyen helyzetekben a kismama akaratlanul is elkezd távolodni a babájától. Az egészségügyben szerzett traumákon nehéz felülkerekedni, és a trauma nehezítés lehet egy következő babaváráskor” – mutat a szavak erejére Sevcsik M. Anna.

Amikor a témában megjelent előző cikkünkhöz gyűjtöttük a történeteket, több megszólalónk nem értette, hogy olyankor, amikor az ember amúgy is elesett, hogyan lehetséges, hogy még bele is rúgnak egyet. Az elsőre érthetetlen jelenség mögött racionális okok húzódnak. „A háttérben van egy gyökérok, ami lehetetlenné teszi, hogy az adott kórházi dolgozó tisztelettel kezeljen bárkit, hiszen őt sem kezelik tisztelettel és ugyanúgy tárgyiasítva van, mint ahogy ő tárgyiasítja a beteget. Így egy idő után már nem marad energiája arra, hogy előhozza magából ezt a fajta empatikus, tiszteletteljes hozzáállást, amit segítőként várnánk tőle. Amíg ezeket az embereket nem emeljük oda, hogy a szakmai tartásukat visszakapják, addig szerintem nem nagyon lesz ebben változás” – mondja Mezei Andrea. Amikor a kórházakba meghívják őket, éppen arra törekednek a személyzettel együtt, hogy ez a tárgyiasítás megszűnjön.

Emberséges hangnemmel az orvosi kiégés ellen

Azokra az egészségügyi dolgozókra, akik itthon maradtak, és nem valamelyik nyugati országban próbálnak boldogulni, nagy teher rakódik. Az emberhiány miatt sokszorosan túlterhelt orvosok és ápolók pedig gyakran a kiégés felé robognak.

„És ebben az állapotban találkozik az orvos az elcsigázott, veszélyesen kései időpontot kapott beteggel. Nyilván a legkisebb szikra is hatalmas feszültségeket válthat ki köztük ilyenkor – amit tekintsünk átmenetinek, mert nem hiszem, hogy hosszú ideig el tud így működni a magyar egészségügy”

– vélekedik Varga Katalin.

Nincsenek sokkal jobb helyzetben a nővérek és az ápolók sem. A túlterhelt, egyszersmind felelősségteljes hivatásukért nem kapnak kellő szakmai és anyagi elismerést: „Alacsony fizetés, három műszak, nincs elég eszköz, és sok olyan feladatot terhelnek rájuk, amelyek voltaképp az orvosok hatáskörébe tartoznának. A nővérek sok helyen tényleg ki vannak zsigerelve, és innen náluk is egyenes az út a kiégéshez” – sorolja Mezei Andrea. A helyzet további paradoxona szerinte az, hogy „ugyanúgy zokognak az orvosaink és a nővéreink, amikor betegként vagy hozzátartozóként ők kerülnek kórházba. Ugyanúgy átélik, hogy mennyire sivár és lelketlen az ellátás.”

Ha úgy tetszik, a kiégés a rossz kommunikáció előszobája. A téma szakemberei ugyanakkor más fénybe helyezik a kiégés jelenségét: szerintük ugyanis pont hogy az emberséges, empatikus orvos-beteg kommunikáció segítene elkerülni ezt a nihilállapotot. Ahogy Mezei Andrea fogalmaz, „mániánk, hogy az együttérzés nemcsak meggyorsítja a gyógyulást, de az egészségügyi személyzetet is megvédi a kiégéstől”. Mert ha valamiben igazán el lehet fáradni és ki lehet égni, az pont a tárgyiasított betegkezelés, ám ha normálisan bánik a betegével, az a gyógyítóra is visszahat – állítják a szakemberek.

A beteg eltolása félreértett önvédelmi reakció

Ha ez valóban így van, akkor miért az ellenkezőjét tapasztalja a sok beteg Soprontól Nyíregyházáig? Önsorsrontó lenne az orvosok egy része?

Varga Katalin szerint másról van szó: „Az orvos-beteg viszony során lehet úgy csinálni, mintha ez nem egy emberi találkozás lenne, de az. Úgy vagyunk huzalozva a természet által, hogy ezek élő emberi interakciók, ha úgy tetszik, automatizmusok, és ezeknek az automatizmusoknak a víz alá nyomása rettentő sok energiát vesz el, emellett feldolgozatlanul ott marad az érzelmi igénybevétel.” A beteg eltolása tehát egy félreértett önvédelem, hiszen ezek a találkozások – még ha a rendszer hibájából fakadóan futószalagon zajlanak is – egyik felet sem hagyják hidegen.

És azért sem szerencsés, ha a gyógyító munkadarabként tekint a betegre – véli a szakember –, mert nem tudja megélni az emberi találkozások jutalomértékét. „Az emberi interakcióknak ugyanis jutalmazó értékük van. Ennek kicsit már értjük a biokémiáját is, és ez a kiégés megelőzésének is a záloga.”

A hosszú távú megoldás a szakember szerint az lenne, ha a gyógyító is törődne a saját érzelmi érintettségével, éspedig szakszerű keretek között, például esetmegbeszélések, feldolgozó csoportok igénybevételével.

Mi lenne a jó gyakorlat?

Például már önmagában az, ha az orvosképző egyetemeken kiemelt terület lenne az orvos-beteg kommunikáció. A nekünk nyilatkozó orvosok egytől egyig keveslik azt a kommunikációval kapcsolatos oktatást, amelyben a képzés során részesültek (az orvosok, ápolók észrevételeit a következő cikkünkben olvashatja).

Mint megtudtuk, a Semmelweis Egyetemen (SE) például tananyag az orvosi kommunikáció, a valódi tudást mégis a terepen szedik magukra a hallgatók, idősebb, gyakorlott orvosok mellett. Egy hosszú évek óta praktizáló orvos viszont úgy emlékezik vissza az egyetemi éveire, hogy a kommunikáció elhanyagolt terület volt: „Sajnos a kommunikációra nem vagy mondjuk úgy, hogy nem jól tanítanak minket az egyetem során. Az egyetemi évek alatt kétszer kellett kötelező, a tantervbe épített kommunikációs gyakorlaton részt vennem, mindkettő nagyon rossz élmény volt, gyakorlatilag megalázó módon, szinte eltanácsoltak a hivatástól. A gyakorlatok során beépített, amatőr színészekkel kellett helyzeteket eljátszani, ez akkor szerintem keveseknek ment (rossz hír, illetve halálhír közlése), mindezt úgy, hogy az egyetem alatt a kiváló magyar oktatási rendszernek köszönhetően viszonylag sokáig alig látunk beteget.” Hozzáfűzi, hogy ő az ingatag alapok ellenére úgy érzi, jól kommunikál a betegeivel, és ennek fortélyait az idősebb kollégáitól leste el a tényleges munka során.

Sevcsik M. Anna szerint alap kellene, hogy legyen, hogy a beteg érezze, az orvos, az ápoló vagy a nővér együttérez vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kifejezheti ezt akár egy maszk fölötti pillantás vagy egy érintés.

A beteg kérdez, az orvos – jó esetben – válaszol

A témát övező paradoxonok sorában az egyik leggyakoribb, hogy néhány orvos nem igazán szereti, amikor a beteg kérdéseket intéz hozzá a saját betegségét vagy gyógyulását illetően.

„Azokat az orvosokat tisztelem, akik hagynak lehetőséget, hogy tudjál kérdezni, miután közölnek veled valamit. Vagy ha akkor nem is jut eszedbe semmi, vagy az orvosnak kell sietnie, ad rá lehetőséget, hogy később ráírj. Nem mindenki érkezik kérdéslistával” – mondja Sevcsik M. Anna. A valóság azt mutatja, a beteg gyakran azért nem tud kérdezni, mert a hír, amit éppen közöltek vele, sokkolja. És olyan is gyakran előfordul, hogy azért nem kérdez, mert nincs információja: sem szóban, sem írásban nem tájékoztatják rendesen, pedig ez mindhárom szakember szerint elengedhetetlen.

Minden megszólalónk fontosnak tartja mindeközben, hogy a beteg aktívan részt vegyen a saját kezelésében, és ne kerüljön a tanult tehetetlenség állapotába. Varga Katalin szerint tipikus esete ennek az, amikor nem árulják el, milyen gyógyszert kapunk, de be kell, hogy vegyük.

„Úgy történnek jelentős, akár az életünket érintő dolgok velünk, hogy nincs benne semmi szerepünk”

– magyarázza Varga Katalin, hozzátéve, hogy ez a fajta titkolódzó eljárás az egészségügyi törvénnyel sem kompatibilis, amely szerint a kezelés mozzanatainak tájékoztatás és beleegyezés alapján kellene történnie.

Természetesen nem mindenhol ez a megszokott, és itthon is vannak jó példák. Némely országokban pedig egyenesen a jó példa a standard. A PAF több olyan magyar orvossal van kapcsolatban, aki váltásban dolgozik itthon és Nyugat-Európában. „Azt mondják, hogy a külföldi munkahelyükön olyan protokoll- és kommunikációs fegyelem van, amitől nem lehet eltérni. Olyan hanyag slendriánság, ami akár csak a megszólításokban tetten érhető nálunk – »Drága Kovács néni!«, »Anya!«, »Csüccs ide!«, »Bácsika!« – kizárt. Egy Amerikában is dolgozó magyar orvos mesélte, hogy olyan ott nincs, hogy őt nem lehet elérni. Alap, hogy amint lesz egy kis ideje, visszahívja a páciensét.”

Van remény

„Sokat gondolkodtam azon, hogy eltérhet-e egy kórház vagy más közintézmény kultúrája az ország kultúrájától.

Azt vettük észre, hogy ha olyan főorvos vezet egy osztályt, akibe szorult elég civil kurázsi vagy olyan kultúrát hozott magával otthonról, akkor át tudja alakítani az osztálya kultúráját még akkor is, ha körülötte az egész kórház vagy az ország kultúrája teljesen más”

– csillant fel Mezei Andrea némi reményt.

Mindhárom szakember ismer orvosokat, nővéreket és ápolókat – fiatalokat és időseket egyaránt –, akik a súlyos leterheltségük/kiégésközeli állapotuk mellett is ragaszkodnak az emberhez méltó bánásmódhoz (és a SASOK honlapján is lehet olvasni remek példákról, ahogy az Élet.Érzés Egyesületnél is sok a szívderítő történet). A szakemberek úgy látják, hogy az elmúlt, nagyjából tíz évben frissen végzett orvosokon egyértelműen látszik, hogy örömest szakítanak a régi reflexekkel; nem akarnak mindent meghatározó hierarchiát, nem tartják sérthetetlennek az esetleg elavult helyi kórházi kultúrát, elutasítják az „így szoktukat”, és elhivatottak; ezért a generációváltás mindenképp ígérettel teli. „Ezek a szakemberek messziről megismerik egymást és összetartanak. Így lesz ugyanannak a betegnek az egyik nap borzasztó kórházi tapasztalata, a másik nap pedig alig győzi dicsérni a dolgozókat” – számolt be nekünk tapasztalatairól egy több kórházat is megjárt ápoló.

„Európai polgárok, tanultak külföldön, nyelveket beszélnek és információs sztrádán ülnek, nemzetközi konferenciákra járnak, szóval hozzák magukkal a friss levegőt” – sorolja a háttérben meghúzódó okokat Mezei Andrea.

Mit tehet a beteg annak érdekében, hogy a kiszolgáltatottságát csökkentse? Bármilyen orvossal fújja is össze a szél, jó, ha az ember ragaszkodik a felnőtt énjéhez, ha naprakész a saját állapotával kapcsolatban, ha ismeri a gyógyszereit, ha vannak korábbi leletei, és ha kérdezik, lényegre törően válaszol. És bátran jelzi, ha az adott hangnem nem elfogadható számára, vagy ha valamit nem ért. És még egy dolog: az orvosnak is jólesik, amikor a páciens visszajelez neki arról, ha valami jólesett neki.

Befejező cikkünkben megmutatjuk az orvosok, ápolók oldalát is, akiktől már az első cikkünk után is sok levelet kaptunk. Ha Ön orvos, ápoló vagy nővér netán, és szívesen hozzáfűzne valamit a témához, várjuk levelét: ugyelet+orvosvagyok@telex.hu.