Az orvosok is ugyanúgy szenvednek a rosszul működő rendszertől, mint a betegek

• Háromrészes cikksorozatban nézünk utána annak, miért annyira embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód. Első cikkünkben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket.
• Második cikkünkben szakemberekkel jártuk körül az okokat, amelyek az évtizedek óta egyre csak romló, mára már tarthatatlan állapothoz vezettek.
• Harmadik cikkünkben átadjuk a szót az orvosoknak és ápolóknak, hogy megtudjuk, ők hogy élik meg a helyzetet, és miben látják a kiutat.

Előző két cikkünk után rengeteg levelet kaptunk egészségügyi dolgozóktól. Majdnem 50 oldal gyűlt össze, melyben kórházi szakemberek, háziorvosok, mentősök, ápolók, nővérek, pszichológusok írták le a gondolataikat, volt, aki közel fél évszázados tapasztalattal. Minden nekünk nyilatkozó egészségügyi dolgozó teljes anonimitást kért, mivel az aránytalanul szigorú – a leggyakoribb olvasat szerint a visszásságok elfedésre szolgáló – szabályozás alapján minden nyilatkozat engedélyköteles. Bár a kórházakból a sajtó gyakorlatilag ki van tiltva, a nekünk mesélő orvosoknak köszönhetően mélyen beláthattunk a kórházi falak közé. Nemcsak elképesztő történeteket hallottunk, de sok mindent megértettünk abból, miért beszél úgy egymással orvos és beteg, ami senkinek sem jó.

A levelekből egyértelműen kiderült, hogy bőven van mondanivalójuk a témában az orvososoknak és az egészségügyi dolgozóknak. Az írásokból megkapó, szívszorító, néha abszurd történetek rajzolódtak ki, és az is egyértelművé vált, hogy az orvosoknak sem jó a kiüresedett, szófukar vagy elmérgesedett orvos-beteg viszony. Néhány téma ismétlődően előbukkant a levelekben, ezeket sűrítettük cikkünkbe.

„A magyar egészségügyet orvosként, de sokszor tudatosan felülről szemlélve azt látom, hogy a betegek és az orvosok sokszor elvesztik egymást” – írta nekünk egy kórházi szakorvos, aki kiégéskutatóként is vizsgálja az egészségügyet.

• „Az orvosok elfáradtak abban, hogy a betegek türelmetlenek, nem felkészültek az alapvető személyes információikból, nem osztják meg aggályukat, de később kiderül, hogy nem követik az orvosi javaslatokat.”
• „Ezzel szemben a betegek elégedetlenek, hogy az orvosok egyre kevesebbet beszélnek, feszültek, nem adnak információkat.”

Mindkét oldalnak változnia kell – érvel –, és ehhez az első lépés az, hogy felismerjék és megértsék a kialakult helyzet ok-okozati összefüggéseit és mindenki a saját oldalán legyen képes fejlődni, a másik oldallal szemben pedig több megértést tanúsítani.

A betegre nem képes személyként tekinteni

A WHO és a világ számos orvosszervezete aggódva figyeli a növekvő kiégést, ami nemzetközi szinten legalább minden második orvost érint. Ez az arány Magyarországon ennél is magasabb – jegyzi meg a kiégéskutató szakorvos. Ez pedig nagy gond, lássuk miért.

„A kiégés esetén az orvos empátiája csökken, deperszonalizáció jön létre: a betegre nem képes személyként tekinteni, csak mint az elvégzendő munka tárgyára. Ennek ismeretében szomorú, de tény, hogy egy orvosi viziten vagy kétszemélyes vizsgálaton nem lesz képes megértő türelemmel kikérdezni a beteget, informálni és válaszolni a kérdéseire. A tartós stressz hosszú távú következménye az agresszió, ez is sok esetben megjelenik” – összegzett.

A kiégés okait előző cikkünkben már részletesen taglaltuk, most újak is felbukkantak; nagy vonalakban:

• munkaerő-, idő- és kapacitáshiány – az egészségügyben maradtak végtelen leterheltsége;
• rossz munkakörülmények, részben eszközhiány;
• a lakosság általános rossz egészségügyi állapota, tájékozatlansága;
• elhanyagolt pszichológia és kommunikáció oktatás az orvosi egyetemeken;
• az oktatás hiányosságai például a szakosodás során: túl kevés információ alapján döntik el a hallgatók, milyen szakirányba menjenek, noha teljesen más személyiségre és adottságokra van szüksége egy sebésznek, mint mondjuk egy gyermekgyógyásznak vagy egy onkológusnak.

Hiába érthető az ok-okozati viszony, hiába őröli fel az időhiány még a legjobb szándékú orvosokat is, a nekünk önkritikusan nyilatkozó gyógyítók szerint az empátia hiánya, a rossz kommunikációs technikák, a beteg megalázása, minősítése és számonkérése – ahogy egyikük fogalmaz – „semmiképpen sem megengedhető és elfogadható az orvosi ellátás során, és az egészségügyi dolgozó nem menthető fel a felelőssége alól ezekben a helyzetekben.”

Több sürgősségin (SBO) dolgozó orvos is írt nekünk, egyikük azt mondja, néha van olyan érzése, hogy maga a jó kommunikáció talán még fontosabb a szakmájában, mint az, hogy pontosan meg tudja mondani a betegnek, mi a baja. A sürgősségin szerinte hangsúlyozottan fontos lenne a jó kommunikáció, hiszen „az esetek többségében senki nem úgy kel fel reggel, hogy majd este 6-kor beviszi a mentő az SBO-ra”.

Abból dolgozunk, amink van – a kórházak belülről

Lássuk, milyen körülmények között gyógyítanak az orvosaink. Vélhetően nem újdonság, hogy a kórházak többsége düledezik, és egy jó részüket utoljára valamikor úgy negyven évvel ezelőtt lehetett modernnek nevezni. Azt azonban csak az ott dolgozók látják belülről, milyen a munkavégzés a szétmálló kulisszák között.

„Vitathatatlan, hogy a kórházi betegellátás sokszor – egyébként legnagyobbrészt a dolgozók önhibáján kívül – valóban nem a legjobb minőségben zajlik – írja az egyik budapesti kórház szakorvosjelöltje. – Sokszor a gyógyszerek és a betegellátáshoz vagy a betegek ápolásához szükséges eszközök, illetve emberi erőforrások korlátozottan állnak rendelkezésre, ezért sokszor gyakorlatilag abból dolgozunk, amink van.”

Talán még nagyobb gond a szakápolók hiánya. Aki még megmaradt – és az ellátás minimális szintjét biztosítja –, azt a rendszer a végletekig kifacsarja. Egy több kórházat is megjárt szakápoló szerint

„már jó ideje nincsenek meg az ellátáshoz szükséges minimumfeltételek, elsősorban a személyi feltételek terén”.

Az egyik orvos beszámolója szerint az osztályukon előfordul, hogy harminc-negyven fekvőbetegre egyetlen szakápoló és egyetlen segédápoló jut egy 12 órás műszakban. Nem meglepő, hogy ilyen létszámmal nem biztosítható minden egyes beteg rendes fürdetése, táplálása, ha szükséges, tisztába tétele. Az említett kórházi szakápoló szerint a személyzet-, anyag- és eszközhiány miatt „sok mindent sufnituningban kell megoldani”, és ez az ellátás minőségére is kihat.

Nem javított a helyzeten a bérreform sem, amely az orvosoknak ugyan meghozta a régóta esedékes nagyobb anyagi elismerést, „de egyben óriási bérfeszültséget generált az ápolószemélyzettel szemben, akiknél mindennel együtt elenyésző volt a béremelés”. A következmény: korábban nem látott ellenséges hangulat az orvosok és az ápolók között az osztályon.

Egy másik szakápoló ugyanakkor azt írta, hogy náluk, egy másik kórház másik osztályán – ahol sok műtétes beteg is fekszik – az orvosok és ápolók közti kommunikáció elég jó. „Kevés kivétellel úgy érzem, tényleg egyenrangú partnernek tekintenek minket a gyógyításban. Vannak, akik támaszkodnak is a tudásunkra és tapasztalatainkra. Mi is bármikor tudunk kérdezni tőlük.” Ebből a beszámolóból is látszik, amit a második cikkünkben többen megfogalmaztak: kórházak és kórházak, de akár egyes osztályok között is hatalmas eltérések lehetnek. Az alacsony bérezés következménye viszont mindenütt azonos: elvándorlás, munkaerőhiány.

„Sajnos nem vicc, hogy minden Aldiban és Lidlben dolgoznak ápolók” – mondta forrásunk. A munkaerőhiány következménye az orvosi, szak- és segédápolói kompetenciahatárok elmosódása is, a helyzetek spontán vagy kalákában történő megoldása, ami végső soron egyetlen érintettnek sem jó.

Miért nem lehet elérni az orvost?

Írtunk arról, hogy az orvosok gyakran szabályosan rejtőzködnek a betegek elől, az első cikkünkben pedig azt nehezményezte az egyik beteg, hogy a reggeli viziten alapból nem lehet kérdezni, utána pedig már nem lehet, így végső soron sosem lehet.

Nem az elefántcsonttornyukba vonulnak vissza az orvosok ilyenkor, a háttérben egészen prózai okok állnak: „A délelőtti vizitek után számos konzíliumot és vizsgálatot kell a betegeinknek szervezni, a vizsgálati eredményeket értékelni, diagnózist felállítani, a szükséges terápiát meghatározni, adott esetben beavatkozásokat végezni, új betegeket osztályra felvenni, zárójelentéseket írni, és minden történést pontosan dokumentálni, ezenkívül olyan, nem tisztán orvosi kompetenciákat is elvégezni, mint például a beteg szociális elhelyezésének a szervezése” – sorolta egy kórházi orvos. És természetesen vannak olyanok is, akik műtenek. Több orvos az osztályos betegei mellett még járóbetegeket is fogad az ambulancián, illetve konzíliumot ad más osztályoknak; a leterheltségük összességében jelentős.

„Amikor külföldi kollégákkal beszélgetve szóba kerül, ki hány beteget vizsgál egy nap, még a közvetlen szomszédaink is elszörnyednek azon, hogy mi, Magyarországon mennyit dolgozunk” – mondja egy radiológus orvos, hozzátéve, hogy míg egy holland mammográfus egy nap 15 beteget vizsgál meg, nálunk a duplája ez a szám – és ez az arány bármely szakterületről elmondható.

A műtétes betegeket is ellátó ápoló azt tapasztalja, hogy

az orvosok valóban nagyon keveset beszélnek a betegekkel vagy a hozzátartozókkal, és ezt sem szívesen teszik. Szerinte ennek az az oka, hogy sokszor a betegek és a hozzátartozók is megkérdőjelezik az orvosok szakmai döntéseit. Hogy ki milyen stílusban teszi ezt, az változó, de tény, hogy gyakori a számonkérő hangvétel.

Több orvos számolt be arról, hogy az eleve nagyon sűrű napba a hozzátartozók és azok kérései legtöbbször csak akkor férnek bele, ha egy orvos önként – és ingyen – túlórázik. Egy gasztroenterológus rezidens orvos arra az ellentmondásra mutat rá, hogy a hozzátartozók mindig délután 4-kor találják meg a kérdéseikkel az orvost, hiszen akkor van látogatási idő, ha viszont netán napközben mennek be, akkor azért vannak leszidva, hogy zavarják az ellátást. Az orvosnak viszont délután már lejárt a munkaideje, és rohannia kell a gyerekeiért.

„Igazából a hozzátartozókkal való kommunikációra nincs kijelölt időkeret a napban, így mindenki máshogy próbálja megoldani. Nálam például az vált be, hogy szólok a betegnek, másnap 3-ra hívja be a hozzátartozókat, mert szeretnék velük beszélni. De van olyan kolléga is, aki az ebédje közben szokta felhívni a hozzátartozókat.”

A szobatársát élesztették újra éjjel, ő meg kérte, hogy kapcsolják le a lámpát

Az eddigiekből már bizonyára látható, hogy a rosszul döcögő rendszerben a gyógyítók helyzetét tovább nehezíti a betegek vagy hozzátartozók számonkérő kommunikációja. Számos olyan történet érkezett hozzánk, amelyből kitűnik, hogy az emberi együttérzés hiánya nem csak a sokat kárhoztatott orvosokra jellemző, ugyanígy a hozzátartozók, de még a betegek is gyakran érzéketlenek.

„Tempósan siettem egy infúziós állvánnyal és két zacskó vérrel egyensúlyozva a folyosón a súlyos vérszegénység miatt vérátömlesztést igénylő betegem kórterme felé, amikor bátran elém lépett egy másik beteg hozzátartozója, hogy az egyébként teljesen stabil állapotú rokonáról érdeklődjön, akit nem is én kezelek”

– számolt be egy esetről egy fiatal orvos. És olyan látogatók is akadnak, akik nehezményezik, ha 10-15 percre kiküldik őket a kórteremből, mert az orvosnak éppen meg kell vizsgálnia egy ellentétes nemű beteget vagy bizalmas egészségügyi kérdésekről kérdezi ki. Sokszor a betegek sem sokkal empatikusabbak: egy férfi beteg a kórteremben hangosan követelte éjszaka, hogy kapcsolják le a lámpát, mert nem tud aludni, miközben az orvos az ápolókkal együtt épp a szobatársát élesztette újra.

A jelenlegi rendszerben a türelem az egyik legfőbb erény. Egy SBO-n dolgozó orvos szerint azonban teljesen érthető, ha egy beteg türelmetlenné válik, mire hosszú órák után végre sorra kerül, „csak nem tudhatja, hogy a bokarándulása előtt egy kritikus szívinfarktusos beteget láttak el”.

Komoly kettős mérce alkalmazását érzi gyakran az átlagemberek részéről egy radiológus orvos, ha az egészségügyet összeveti az élet bármely más területével. Mint mondja,

tagadhatatlan, hogy az embernek az egészsége a legfontosabb, de sok ember mégis azokkal bánik a legdurvábban, akik az egészsége érdekében próbálnak cselekedni, „ugyanakkor egy gipszkartonos szakembernek mindent hajlandó eltűrni”.

A súlyos leterheltség és a szakember- és eszközhiány mellett volt egy motívum, ami rendre kiszólt az orvosok leveleiből:

a reggeltől egészen késő estig szünet nélkül csörgő kórházi telefonok.

Amiből a külvilág annyit érzékel, hogy nagyon nehéz információt szerezni a kórházban fekvő hozzátartozóról. „Bár igyekszünk minden hívásra válaszolni, ha minden egyes telefont azonnal felvennénk, gyakorlatilag nem tudnánk érdemi munkát végezni – magyarázza az egyik orvos. – Emellett nincsenek kétségeim afelől, hogy sajnos valóban sok helyen nem kapnak a betegek és hozzátartozóik megfelelő tájékoztatást, pedig a betegek edukációja elsősorban orvosi feladat, így a mi felelősségünk.”

Dr. Google az orvosok oldaláról

Bár rengeteg árnyalat van, nagyon leegyszerűsítve két szélsőséges betegtípus körvonalazódott a beszámolókból: az egyik, aki Dr. Google-nek köszönhetően az orvosnál is jobban képben van a valós vagy vélt betegségéről; a másikat a legegyszerűbben a beleszarós szóval lehetne jellemezni.

A Dr. Google-hívők értelemszerűen inkább a fiatalabbak közül kerülnek ki. Amióta a netorvos megjelent a gyógyításban, megosztja az orvosokat, de a többség inkább nem szereti. „Sok beteg részinformációkat talál, és ezek alapján komplett diagnózissal felvértezve, a terápiáját is kitalálva érkezik az egészségügybe,

nem egyszer voltam tanúja, hogy az orvosi rendelőbe érkező beteg, mint az étteremben, konkrétan megrendelte az orvostól a vényköteles gyógyszert: »2-szer 1 tabletta Zinnat lesz egy hétig«

– meséli egy sürgősségi betegellátásban dolgozó orvos. – Ha van időm, ilyenkor visszakérdezek, mi az ő foglalkozása, mondjuk kőműves. Erre mondom, hogy én nem vagyok az, de mit szólna, ha én mondanám meg neki, hogy ő rosszul betonozik; nem 4, hanem 6 lapát cement kell bele? Erre általában értetlen csend a válasz.”

Egy régóta praktizáló, különösen empatikus orvos szerint Dr. Google-nak zavaró hatása is van: sokszor ugyanis relevánsabb, modernebb tudásanyag tárul fel a beteg előtt – különösen a bárki számára hozzáférhető nyugat-európai szakmai oldalakról –, ami adott esetben a magyar protokollnak még nem része, még a szükséges laborvizsgálatokra sincs TB-támogatás; és ha ezzel az okossággal felvértezve nem egy lelkes és nyitott orvosba botlik az idegen nyelveken tájékozódó beteg, könnyen pórul járhat. Ha viszont egy orvos kellő önismerettel és érzelmi intelligenciával rendelkezik, akkor nem azt érzi, hogy az önbecsülését sértették meg, hanem megérti, hogy a beteg a saját félelmei által vezérelve nyúlt Dr. Google-höz.

A sürgősségin dolgozó orvos egyébként úgy érzi, az egészség is egy árucikk lett, az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy ha este 10-kor pizzát akarnak enni, 10.30-ra ott a pizza. „A gyógyulással is így vannak” – mondja.

Akik a saját gyógyulásuknak tesznek keresztbe

És ott a másik oldal: szintén visszatérő elem, hogy mennyire frusztráló az orvosnak, amikor részletes és közérthető tájékoztatás ellenére a beteg önkényesen elhagyja a gyógyszereit / nem megy el az előírt vizsgálatokra / nem jelenik meg a kontroll időpontokon / nem változtat az életmódján, majd újabb és újabb rosszullétek miatt visszakerül a kórházba. Sok beteg kezelése válik így szélmalomharccá.

„Nem egyszer éreztem és érzem azt a munkám során, hogy hiába küzdök a beteg gyógyulásáért, miközben ő szinte önmaga ellen dolgozik, így nyilván nem tudunk eredményes munkát folytatni.”

Nem csak emiatt lehet eleve borítékolva a kudarc, Magyarországon alacsony – különösen az idős betegek – egészségismerete, sok ember gyakran az alapvető szerveivel nincs tisztában, 10 idős betegből 9 nem tudja felsorolni, milyen gyógyszereket szed – tapasztalják az orvosok. „Ilyen helyzetben nagyon nehéz egy partnerségre alapuló felnőtt-felnőtt kommunikációt kialakítani” – magyarázza a korábban idézett kiégés szakértő.

A másik probléma, amikor a páciens nem együttműködő, buta, netán agresszív. Tegezi az orvost, elmondja neki, mit kellene csinálnia, vagy például – ahogy egy fogszakorvos mesélte – a kezelés közben szól bele az orvos munkájába.

Egy kórházi orvos hétköznapjaiból is kaptunk kis ízelítőt:

• „Traumatológiai ügyelet, éjszaka 1 óra. Bejön a beteg, hogy most jött vissza a távol-keleti nyaralásából, és a tücsökterrárium takarítása közben belement a sáskaürülék a körme alá, vegyük ki. Nem, nincs kedvem egy reggel 7 óra óta tartó szünetmentes ügyeletben kedves lenni ezzel a beteggel.”
• „Erősen szennyezett seb ellátását követően a kötelező tetanusz beadását a beteg nem volt hajlandó elfogadni. Többszöri elmagyarázás ellenére sem tudtam meggyőzni. Rettenetes frusztráció, hogy mi lesz, ha véletlenül tényleg beteg lesz?”
• „Térdműtét után rögzítő és mankó használata mellett kötelező a véralvadásgátló adása. A beteg önkényesen megtagadta, elfogadta, aláírta, és persze trombózist kapott. Akkor most ki a hibás? Rettenetesen frusztráló dolog.”
• „A sürgősséggel elvégzett felső végtagi műtét után néhány órával a kórteremben cigarettázva, üvöltve közölte a beteg, hogy ő most azonnal hazamegy, a rögzítőt nem viseli – ezzel természetesen komolyan veszélyeztetve a soron kívül elvégzett műtét sikerét. A szóváltás fizikai kontaktusba való fajulása nem volt teljesen lehetetlen a beteg részéről.”
• „Amikor egy héten belül már többedszerre jön be ugyanaz a beteg az SBO-ra fulladásos panaszokkal, de sem a cigit, sem az alkoholt nem hagyja abba, gyógyszereket nem szedi. Természetesen megpróbál az ember segíteni, de kb. a 10. alkalom után már lehetetlen empatikusan hozzáállni a beteghez.”

Mint írja, a sor hosszan folytatható.

És mi a helyzet az egészségügy más területein? A beszámolók szerint ott is akadnak furcsa vagy szomorú helyzetek. Egy gyógyszerész például azt írja, hogy a röpke 8 éven át zajló pályakezdő időszaka alatt sokat ügyelt éjszaka a gyógyszertárban, és az „adj egy óvszert”, az „add ide recept nélkül” vagy az, hogy lekurvázzák, állandóan visszatérő élménye volt.

Volt, aki azért rugdosta a patika ajtaját éjjel 2-kor, mert csak szálas gyermekláncfűtea volt készleten, és nem filteres;

és, mint írja, az emberek egy jó része egyébként is képtelen felfogni, hogy azzal, „hogy vényköteles gyógyszerért hisztiznek vény nélkül, szélsőséges esetben a gyógyszertár működési engedélyébe is kerülhet”.

A nekünk nyilatkozó orvosok összességében kifejezetten átérzik a páciensi oldalt is, az egyik doktornő ezért közszolgálati és érzékenyítő jelleggel – és talán a saját kiégése megelőzésére is – blogot ír a munkájáról. Egyik legizgalmasabb bejegyzése arról szól, milyen az, amikor egy háziorvos metaforikusan és eredeti jelentésében is a beteg negatív oldalát látja.

Gyakran az orvosoknak is szükségük van segítségre – nem csak akkor, ha megbetegszenek

A rossz rendszer amellett, hogy kizsigereli az egészségügyben dolgozókat, trükkösen használja ki őket. „Divat lett a közösségi médiában az orvosok »hivatástudatára« hivatkozni, valahányszor kétségeink vannak az ellátással és az egészségügy működésével kapcsolatban, de sokszor mi is ugyanúgy szenvedő alanyai vagyunk egy rosszul működő rendszernek, mint a betegek. Valóban azok tudják a legjobban végezni a munkájukat, akik tényleg szívvel és lélekkel dolgoznak a betegek érdekeit szem előtt tartva, de

nem lehet örökké a »hivatástudatot« zászlóként lengetve a végtelenségig kitolni az egészségügyi személyzettel kapcsolatos elvárásokat”

– sorolta aggályait egy kórházi orvos.

Ahogy a betegeik, úgy az orvosok is emberek családdal, sokszor gyerekekkel, magánélettel: „Megérdemeljük a nyugodtabb, zavartalanabb munkakörülményeket, a szabadidőt, hiszen a mostanában népszerű közvélekedéssel ellentétben nagyon sokat dolgozunk azért, hogy a betegeink a lehetőségekhez mérten a legjobb ellátást kapják.”

A munkával járó stresszhatásokat elfojtó, a fokozott igénybevétel miatt rövidebb életkilátások elé néző, netán alkoholért nyúló orvos alakja nem idegen Magyarországon. Az orvosok jóllétét pszichológus, különösen egészségpszichológus tudná támogatni, aki ideális esetben a team része kellene hogy legyen, de itthon kevés ilyen szakember dolgozik még kórházi csapatokban. Jelenleg körülbelül 200 egészségpszichológus van az országban.

„Én már 1-2 hónap után állandó gyomorgörccsel jártam reggel munkába, ha egy rokonom nem mondja, hogy ez nem biztos, hogy normális, előbb-utóbb a gyomorfekély következett volna”

– mondja egy orvos, aki egy budapesti kórház intenzív osztályán kezdte a pályafutását.

Később el is jutott a túlhajszoltságba és a kiégés szélére, és csak terápiás segítséggel tudta elkerülni a teljes megcsömörlést. „Szomorú, de alig ismerek kollégát, aki szintén vállalta volna az önismereti terápiás munkát, és találta volna meg így a saját egyensúlyát” – mondja. Egyes területeken, mint például az intenzív osztály vagy az onkológia, fontos, hogy egy orvos időről időre segítséget kérjen.

Ez háromrészes sorozatunk zárócikke. Első cikkünkben azt írtuk, hogy az egészségügy voltaképp már csak lélegeztetőgépre kapcsolva működik, és az egészségügyi dolgozók szerint már réges-rég változtatni kellett volna. Ha pedig csak a bánásmódra fókuszálunk: ott is legfőbb ideje a szemléletváltásnak, és legalább ez nem függ állami akarattól vagy annak hiányától.

Tőlünk nyugatabbra az orvoslás már nem alá-fölérendeltségi viszonyként van meg a fejekben, sokkal inkább szolgáltatásként értelmezik, és ekképp is kezelik, ehhez igazodik a kommunikáció is. Ez partnerséget és kölcsönös tiszteletet hoz magával. Nálunk lassú az átmenet, aminek több oka is van. Egyrészt az idősebb orvosgeneráció és betegek – ahogy a második cikkünkben már szó volt róla – még a korábbi szellemiséget képviselik, másrészt a partnerségen alapuló orvos-beteg kapcsolatot nálunk hosszú időn át megakadályozta a hálapénz rendszere. Magyarországon 2021-től tilos hálapénzt adni és elfogadni a kórházakban, a tisztulás folyamata jelenleg is tart.