A megalázásra mentek a rendőrök, amikor lefújták gázspray-vel a hajléktalanokat

• Mindenkit ugyanolyan rendőri bánásmód illet meg, függetlenül attól, hogy szegény vagy sem – az Utcajogász Egyesület ügyvédei szerint ez a legfontosabb üzenete annak a pernek, amelyben két mohácsi rendőrt ítéltek el hajléktalanok bántalmazása és megalázása miatt.
• Az egyik sértettet megrugdosták, amikor magatehetetlenül feküdt a földön, máskor éneklésre és léggitározásra kényszerítették, a másik sértettet pedig gázspray-vel fújták le. Mindezt még fel is vették a mobiljukkal a rendőrök.
• A rendőröket október közepén első fokon két év felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság. Végig tagadták bűnösségüket, védőjük azzal érvelt a tárgyaláson, hogy az áldozatok agresszívak voltak.
• Interjú Molnár Noémi és Dietz Henrietta ügyvédekkel.

Hogyan értékelik az ítéletet, mennyire elégedettek a kirótt büntetéssel? Az ügyészség eredetileg három és fél év letöltendő börtönbüntetést kért a rendőrökre, ha beismerik bűnösségüket.

Molnár Noémi: Nem szeretnénk a kiszabott büntetés mértéke alapján értékelni az ítéletet. A sértettek képviselőjeként nem is erre helyeztük a hangsúlyt, hanem arra, hogy bemutassuk azt a társadalmi kontextust, ami a bántalmazásokhoz vezetett. Nem is azt indítványoztuk, hogy minél súlyosabb büntetést kapjanak a rendőrök, hanem igyekeztünk feltárni a rendészeti szerveken belül uralkodó viszonyokat és bemutatni azokat a kockázatokat, amelyek végül ahhoz vezettek, hogy a rendőrök elkövették ezeket a bűncselekményeket.

De amikor bíróság mondja ki, hogy a rendőrök visszaéltek a hatalmukkal, nem jelent mégis egyfajta elégtételt az elmarasztaló ítélet?

Dietz Henrietta: Az Utcajogásznak az a célja, hogy az emberi méltóságot képviselje ezekben az eljárásokban. Nehéz megtalálni azokat az alkalmakat, amikor ennyire egyértelműen kiderül a nyilvánosság számára, hogy az általunk képviselt emberek mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak, például a szegénységük, az egészségi állapotuk vagy a lakóhelyük miatt. Ugyanakkor egyik tényezőnek sem kellene befolyásolnia a méltóságukat, vagy hogy mások miként bánnak velük, főleg, ha közszolgálatot ellátó személyekről van szó.

Az én szememben az egész eljárás az emberi méltóságról szól, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a sértetteknek ugyanúgy joguk van az emberi méltósághoz, mint bárki másnak.

De a rendőrök méltóságáról is szólt ez az ügy, hiszen olyan szintű közfelhatalmazással bírnak, aminek elvben azt kellene erősíteni, hogy bárki bizalommal fordulhat hozzájuk.

A rendőrök védőügyvédje többször is azzal érvelt, hogy a sértettek agresszívak voltak, nem úgy viselkedtek, ahogy a társadalom elvárná. Az ítélethirdetéskor pedig úgy fogalmazott: „nem voltak úriemberek”, amivel kvázi azt sugallta, hogy a rendőrök jogosan jártak el velük szemben. Eközben többször hivatkozott a rendőrök előléptetéseire és makulátlan előéletére. Hiányosnak tartotta a tényállások felderítését, noha videók és hanganyagok is rendelkezésre álltak.

Dietz Henrietta: Azt gondolom, hogy pont az ilyenfajta megnyilvánulások miatt alakulnak ki negatív előítéletek a különböző társadalmi csoportokkal szemben. Sokan lehetnek szegények vagy betegek, de senki nem szeretne a hajléktalan vagy az alkoholista emberek közé tartozni. Azzal, hogy hajléktalannak nevezzük a sértetteket, az emberek fejében már meg is jelennek a velük kapcsolatos negatív előítéletek, ami eltávolítja tőlünk, hogy mi is történt velük.

Könnyebb azt gondolni, hogy ne foglalkozzunk ezzel, úgyis az ő hibájukból alakult így, hiszen agresszívak vagy ittasak voltak. Ez az eljárás pontosan megmutatta, hogy ezekben az esetekben is a tényeket kell figyelembe venni. Ha valakivel szemben gázspray-t használnak a rendőrök, annak az előírások szerint kell történnie. Ha nem így jártak el, azt nem lehet szabályosnak minősíteni. A vádlottak jelentésében sokszor nem is szerepelt a gázspray használata, hiszen nem az volt a céljuk, hogy szabályosan járjanak el ezeknél az intézkedéseknél, hanem az, amit például a léggitározásra való kényszerítés is megtestesít.

Molnár Noémi: Nem tudjuk, miért azt a stratégiát választotta a védő, hogy a vádlottakat próbálja sértettként beállítani, a sértetteket pedig elkövetőként. Mi ezzel szemben amellett érveltünk, hogy a rendőri intézkedések jogszerűtlenek voltak, amit egyébként korábban az alapvető jogok biztosa, majd a közigazgatási bíróság is kimondott. Ráadásul nemcsak hogy jogellenesek voltak az intézkedések, hanem egyenesen bűncselekménynek számítanak, kimerítették a bántalmazás fogalmát. A védő mégis azzal érvelt, hogy a vádlottak kvázi csak védekeztek, amikor lefújták gázspray-vel a sértetteket, próbáltak jogszerűen intézkedni.

Szerintem a bíróság sem így látta, mivel szó sem volt jogos védelmi helyzetről. Egyszerűen annyi történt, hogy a rendőrök jogszabálysértően, és egyben bűncselekményt elkövetve próbáltak néhol megalázó módon intézkedni a sértettekkel szemben. Azért is volt meglepő számunkra ez a védekezési stratégia, mert jól dokumentáltak voltak ezek a cselekmények: egyrészt ott voltak a lehallgatási anyagok, másrészt maguk a rendőrök vették videóra a bántalmazásokat.

Ha nem hajléktalan emberekről lett volna szó, vajon akkor is így érvel a vádlottak ügyvédje?

Molnár Noémi: Ezt nem tudhatjuk. Viszont úgy gondoljuk, hogy az áldozathibáztatás nem szükségszerű része a védekezésnek. A védő olyan létező társadalmi előítéletekre támaszkodott, ami összhangban áll a nyilvánosságban egyre terjedő, szegény embereket megbélyegző beszéddel. Jó példa erre a Metropol koldustérképe, ami miatt eljárást kezdeményeztünk, és a végén el is marasztalták a kormányközeli újságot. Lehet, hogy ha a sajtóban nem lenne ekkora tere a szegény embereket megbélyegző beszéd- és ábrázolásmódnak, talán a védőügyvéd is más stratégiát választott volna. De nem így van, és az önkormányzati választások közeledtével arra számítunk, hogy egyre inkább napirenden lesz ez a téma.

Az ügyészség mennyire volt elszánt, hogy elszámoltassa a rendőröket? Ez azért kérdezem, mert a Magyar Helsinki Bizottság kutatásai szerint a hatóságok sok esetben nem tettek meg mindent az igazság kiderítéséért, ha rendőri bántalmazásról vagy túlkapásról volt szó. Eleve nagyon kevés ügy jut el vádemelésig, és még ritkább, hogy ténylegesen el is ítélik a rendőrt.

Molnár Noémi: A nyomozás közben világossá vált, hogy pontosan dokumentálták az egyes cselekményeket, ezekre alapozva emeltek vádat a rendőrök ellen. Ezek után nem volt meglepő, hogy az ügyészség a tárgyalásokon már viszonylag passzív volt. Nincs ebben semmi különös egyébként, mert az ügyészség váderedményessége viszonylag magas. Tehát az ügyészség bízhat abban, hogy az általa előkészített ügyek sikeresek lesznek. Az ügyészség ebben az ügyben is a közérdeket képviselte az államhatalom részéről, nem pedig kifejezetten a sértetteket – az a mi feladatunk volt. A bíróságról pedig azt gondolom, hogy humánusan, tiszteletteljesen, az eljárási szereplők helyzetének megfelelően kommunikált az eljárás minden szereplőjével.

Mit üzen a többségi társadalom számára ez az ügy? Milyen tanulsága lehet azok számára, akik sosem kerültek hasonló helyzetbe, mint a sértettek?

Dietz Henrietta: Ez attól függ, melyik társadalmi csoportba soroljuk be őket. Mondhatjuk, hogy ők hajléktalan emberek, de vannak más tulajdonságaik is. Az egyikük egy idős, beteg ember, a másik egy fogyatékossággal élő, kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal. Ezek ugyanúgy hangsúlyosak lehetnek és közelebb vihet minket ahhoz, hogy együttérezzünk velük és tapintatot mutassunk feléjük. Az egyik üzenet talán az lehet, hogy mindenki ugyanazt a bánásmódot érdemli, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi csoporthoz tartozik.
Molnár Noémi: Szerintem ez az ügy rámutatott bizonyos kockázatokra a rendőrség működésével kapcsolatban, amivel mind a nyilvánosságnak, mind a rendőrségnek foglalkoznia kéne. Főleg, hogy ennél az ügynél szerencsétlen módon egyszerre több tényező volt jelen. A bántalmazások a Covid idején éjjel történtek, amikor kijárási korlátozás volt érvényben, vagyis nem voltak emberek az utcákon, nem voltak szemtanúk. Másrészt nem Budapesten, hanem egy kisvárosban történt mindez, szerintem ez is számított.

Az is egy kockázat, hogy a sérülékeny társadalmi csoportokhoz tartozó emberek, mint amilyen a két sértett is, kisebb eséllyel tesznek feljelentést, ha visszaélést tapasztalnak a rendőrök részéről. Ezek együtt járultak hozzá ahhoz, hogy a rendőrök egyáltalán elkövethették ezeket a bűncselekményeket. Ha nem rendelik el a rendőrök lehallgatását, akkor talán sosem derül fény a bántalmazásokra.

Lehet az egy üzenet, hogy a rendőrség sem tehet bármit, igenis következménye van a visszaéléseknek?

Molnár Noémi: Igen, és a nyilvános tárgyalás a társadalmi kontroll egyik eszköze. A büntetőeljárás egy látványos és szimbolikus elemekkel telített műfaj, ahol a társadalom kifejezheti a figyelmét és rosszallását is a jog révén. Szemben a panaszeljárással, ahol meghallgatások nélkül, pusztán az iratok alapján mondták ki, hogy a rendőrség eljárása sértette az emberi méltóságot. Mi azt tapasztaltuk, hogy az eljárás közben végig nagy volt a médiaérdeklődés. Szerintem ez azt mutatja, hogy az emberek tudni akarnak a mostanihoz hasonló esetekről, például azért, mert az 1989 előtti politikai rendszerben voltak előzményei a rendészeti szervek által elkövetett visszaéléseknek.

Az Utcajogásznak előzetesen az volt az álláspontja, hogy a mohácsi ügy rendszerszintű problémákra mutat rá. Az ügy kimenetele mennyire erősítette meg ezt a feltevést?

Molnár Noémi: Ennek több szintje van: milyen a rendőrség szervezeti kultúrája, milyen a morál, ami meghatározza a rendőrök identitását, és azt, hogy miként viszonyulnak a polgárokhoz. A rendszerszintű problémák másik része, hogy a sértettek olyan emberek, akik állami segítségre szorulnának. Ebben az ügyben tehát két súlyos rendszerszintű hiányosság találkozott: van a rendőrség rossz szervezeti kultúrája és van egy alulfinanszírozott, gyenge szociális intézményrendszer, ami képtelen arra, hogy lakhatáshoz juttassa a rászorulókat.

Lett-e bármiféle következménye az ügynek a mohácsi rendőrségen belül azt leszámítva, hogy még a tárgyalás előtt kirúgták ezt a két rendőrt. Egyikük maga mondta el: abban szocializálódtak, hogy nem mindig kell jelentést írni kényszerintézkedésekről. Nekem ez arra utal, hogy nem csupán velük lehet probléma. A kollégájuk például látta a bántalmazásokról készült videókat, mégsem jelentette az esetet.

Molnár Noémi: Nem tudunk ilyesmiről. Azt gondolom, az egy jó megoldás lett volna, ha a mohácsi ügyre reagálva az Országos Rendőr-főkapitányság átfogó vizsgálatot indít, aminek eredményeit kormánytisztviselőkkel, rendészeti szakemberekkel, civil szervezetekkel közösen megtárgyalja, és a végén születik egy szakpolitikai válasz vagy megoldástervezet a problémákra. Kialakulna egyfajta társadalmi diskurzus, feldolgozódna a nyilvánosságban a trauma, mert azt hiszem, senki nem vitatná el, hogy az egy trauma, ami ezzel a két emberrel történt. Az egyenlőtlen hatalmi viszonyok mindig magukban hordozzák a visszaélés lehetőségét. Ez teljesen természetes, a szociálpszichológiai kutatások már nagyon rég alátámasztották ezt. Tehát a visszaélések természetszerűleg következnek egy olyan erőszakszervezet, mint a rendőrség működéséből. Ezeknek a kockázatát lehet csökkenteni, aminek egyik feltétele például az lenne, hogy feltárják az ehhez hasonló eseteket és válaszokat adnak rá.
Dietz Henrietta: Reményteljes, hogy ebben az ügyben megszületett ez az ítélet, és nyilvánosságra került, milyen következményei lehetnek, ha valaki visszaél a rendőri hatalmával. Ugyanakkor azon el lehet gondolkodni, hány olyan eset lehet, amiről nem tudunk, és aminek nincs semmilyen következménye.

Hogyan élték meg a sértettek az eljárást?

Dietz Henrietta: Ugyanúgy, ahogy életükben nagyon sok más helyzetet: aggódtak, hogy valamilyen hátrány éri majd őket. Egy bírósági eljárás mindenkinek megterhelő. Nekik is az volt, hogy időről időre foglalkozniuk kell ezzel, meg kellett jelenniük a meghallgatásokon.

Molnár Noémi: Ha csak a hang- és videófelvételekre gondolunk, senkinek nem lehet kellemes, ha kiszolgáltatott helyzetben látja magát. Egyikük fel sem ismerte, hogy abban a szituációban mennyire kiszolgáltatott volt, nem volt tudatában annak, hogy mi történik. A másik sértett viszont kifejezetten jelezte a rendőröknek, hogy hagyják békén, még sírt is.

Nagyon nehéz lehet ezzel újra szembesülni, főleg, ha közben a vádlottak képviselője megpróbálja az illetőt hitelteleníteni a nyilvánosság előtt.

Ezért is volt humánus megoldás, hogy a sértetteknek nem kellett végigülniük a tárgyalásokat. Egyébként sem igazán bíztak az igazságszolgáltatásban, amit jól mutat, hogy nem tettek feljelentést a történtek után, mert egyszerűen nem látták értelmét. Annyi változás történt az életükben az eljárás elindulása óta eltelt két évben, hogy nem nagyon intézkedtek velük szemben a rendőrök. Igaz, egyikük egészségügyi állapota annyira leromlott, hogy nem nagyon szokott az utcán tartózkodni.

Hogyan folytatódik az ügy?

Molnár Noémi: Az ügyészség súlyosbításért, a védő felmentésért és enyhítésért fellebbezett. Erről másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla dönt majd. Azt még nem tudjuk, mikor lesz az első tárgyalás, de elképzelhető, hogy nem is tartanak tárgyalást. A bíróság elsősorban azt nézi majd, megfelelő volt-e az elsőfokú eljárás, a bíró az eljárási szabályoknak megfelelően állapította meg a vádlottak bűnösségét.