Amikor Eva Fuglei, a norvég sarkkutatási intézet munkatársa 2018 nyarán meglátta egy GPS-jeladó pozícióját, azt hitte, valami tévedésről van szó. A kollégáival elkezdte visszanyomozni, hogy merre és milyen földrajzi viszonyok között haladt a jeladó és végül kizárt minden olyan lehetőséget, ami emberi beavatkozást feltételezett volna. A GPS-jel annyira fenn északon vándorolt, hogy arra már nem járnak hajók és nincs más, csak jég, jég és esetleg még egy kis jég is. Egyetlen magyarázat maradt: tényleg az a sarki róka vitte magával a jeladót, amire eredetileg felszerelték.
A kutatás eredménye 2019 júniusában jelent meg a Polar Research szakfolyóiratban, a poétikus „egy nőstény hosszútávfutása a tengerjégen” alcímmel. Azt a biológusok korábban is tudták, hogy a sarki róla (Vulpes lagopus) óriási távolságokat képes megtenni, miközben élelmet keres, de amit a tanulmányban szereplő nőstény művelt, az később a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült.
A fiatal rókára 2017 júliusában szerelték fel a jeladót a Norvégiához tartozó, az országtól északra található Spitzbergákon. Az állat ott élt 2018. március 26-ig, amikor elhagyta a szigetcsoportot és megkezdte nagy menetelését. 21 nap alatt 1512 kilométert tett meg, aztán elérte Grönlandot. Ezután folytatta vándorútját nyugat felé, majd június 10-én megérkezett az Ellesmere-szigetre, Kanada legészakibb részére. Vagyis 76 nap alatt jutott el Norvégiától Kanadáig, ezalatt kisebb-nagyobb kanyarokkal összesen 3506 kilométert tett meg (légvonalban 1789 kilométert).
Ez átlagban valamivel több mint 46 kilométer naponta, ami egy ultrafutónak is becsületére vált volna, elvégre ez több egy maratoni távnál; és akkor nem is beszéltünk az ordító hidegről. De volt olyan nap, amikor a róka a Grönland északi részét fedő jégtakarón 155 kilométert haladt – ekkor merült fel a kutatókban, hogy esetleg a jeladót már nem az állat viseli. A jel későbbi mozgása viszont kétségtelenné tette, hogy a kis nőstény tett meg ekkora távolságot. Valószínűleg a haladást az is segítette, hogy az állat olyan jégképződményen ügetett, ami amúgy is Kanada felé mozgott éppen. Fuglei úgy nyilatkozott, hogy ez a faj vizsgálata történetében a leggyorsabb vándorlási sebesség.
A rekorder róka a faj kanadai populációjában telepedett le, további sorsa ismeretlen, mert a jeladó 2019 februárjában megszűnt működni. A tanulmány a róka március 1. és július 1. közötti mozgását vizsgálta, ebben az időszakban – tehát négy hónap alatt – a nőstény 4415 kilométert tett meg. Feljegyeztek már hasonlót: egy 2010-es tanulmány egy másik sarki rókát dokumentált, ami 4599 kilométert haladt öt és fél hónap alatt.
A sarki rókára tehát szó szerint igaz, hogy a jég hátán is megél, az evolúció tulajdonképpen erre tökéletesítette. Kis testű állat, nagyjából akkora, mint egy macska, egy kifejlett példány 3-7 kilót nyom. Pofája és fülei rövidek, ami előnyös a hőveszteség szempontjából, többrétegű bunda óvja a hidegtől, és még a talpai is szőrösek. Mínusz 50 fokos hideget is gond nélkül kibír.
Életmódja változatos, a táplálékai között megtalálhatók különféle madarak, lemmingek, kisebb rágcsálók, rovarok. De akár algákat és gyűrűsfókakölyköket is elfogyaszt és a jegesmedvék maradékát sem utasítja vissza. Hogy mit eszik, az nagyban függ az élőhelyétől, vándorútjaira is általában a táplálékkeresés hajtja. Az Ellesmere-szigeten sok lemming él, valószínűleg ezért állapodott ott meg a jeladót viselő róka.
A sarki jég kulcsfontosságú a sarki rókák vándorlásának szempontjából, hiszen az egybefüggő jégtakaró teszi lehetővé akár a kontinensek közti helyváltoztatást is. A klímaváltozás hatásai természetesen egyre nehezebbé teszik ezt, és egyre inkább korlátozzák a vadon élő sarki rókák mozgási lehetőségeit. A faj viszont egyelőre nincs veszélyben, már csak azért sem, mert jól tenyészthető. Több északi országban is vannak sarkiróka-telepek, igaz, ezek célja nem a faj fenntartása, hanem a különleges rókaprém eladása.
