Akár több, akár kevesebb gázt használnak, a távhőcégek akkor is rosszul járnak

Az elmúlt napokban cikkek jelentek meg arról, hogy a szegedi, vagy a miskolci önkormányzat azért járt rosszul, mert az enyhe időjárás és a kormányzat által előírt energiatakarékossági programok miatt kevesebb gázt fogyasztott. A megkötött szerződés szerint Szegednek az év végén 190 millió, Miskolcnak 174 millió forintot kell fizetnie az MVM-nek, mert két hónapban kevesebb gázt használtak el az enyhébb időjárás miatt. Az ellenzéki pártok közleményei és a cikkek „kötbérről”, illetve „büntetésről” beszéltek. Eközben akadt több olyan város is, amely megúszta a fizetést, például a fideszes vezetésű Szekszárd, Székesfehérvár, de más esetek is előfordulnak, ahol nem kellett fizetni.

Cikkünkben részben általánosabban (energiakereskedelmi szerződések), részben konkrétan (az állam aktuális fokozottabb szerepe felől) vizsgáljuk meg a kérdést. Sajnos, végül arra a nem túl pozitív végkövetkeztetésre jutunk, hogy a felborult energiapiaci környezetben az ügyfelek (például a távhőt termelő cégek) helyzete pocsék. Ugyanakkor az árak, vagy az átvett (felhasznált) volumen kilengéseiből fakadó kockázatokat a kereskedők sem tudják átvállalni, hiszen ez egy lánc: ha a kereskedő energiát ígér valakinek, akkor azt ő is beszerzi valahonnan, azért ő is fizet valakinek, illetve a szerződéseihez bankgaranciákat is le kell tennie.

Így végül mindig az államra marad a helyzet kezelése, igaz, a konkrét esetben eleve az állami kereskedő MVM-csoport maradt az egyetlen, amely a felborult világban még egyáltalán szerződik a nagy ügyfelekkel. Az óhatatlanul megérkező állami segítség alapján legalább abban lehet bízni, hogy az utólagos segítségek legalább további energiahatékonysági lépésekkel össze vannak kötve, vagyis jól jár a társadalom.

Stabil piac volt, aztán borult minden

A „boldog békeidőkben” a kutyát nem érdekelte, hogy miképpen szerződik egymással egy energiakereskedő, illetve egy távhőtermelő. A gáz ára hosszú éveken át 20 euró/MWh plusz-mínusz 10 euró volt. A kereskedők nagyjából 1-1,5 eurós nyereséget (margint) építettek az áraikba, azon kívül ők is lefedezték magukat, azaz beszerezték valakitől a szükséges gáz (vagy áram) mennyiségét.

Aki kicsit spekulált, azaz megpróbált egy kis extranyereséget eltenni, az nem szerezte be az egész ígért mennyiséget. Ő abban bízott, hogy lesz a későbbiekben alacsonyabb is az ár, hogy akkor majd nagyobb profittal kipótolja a hiányzó, szerződésekkel még le nem fedett mennyiséget.

Az elmúlt másfél évben azonban az ár kilőtt az égbe, belekóstolt az ötszörös, tízszeres régiókba, naponta 20-30 euróval, havonta pedig akár 100 euróval ingadoztak az árak. Azok a kereskedők, amelyek szerettek játszani, spekulálni, hamar tönkrementek, amikor szerződéssel le nem fedett mennyiségeket kellett tízszeres áron megvenniük. A maradók onnantól már csak úgy vállaltak értékesítést, ha maguk már meg tudták szerezni az eladásra kínált mennyiséget.

Állandó pofonok

Az energiakereskedők és a távhőtermelők viszonya pedig a sajtó folyamatos témájává vált. Ehhez képzeljük el, hogy az input (gázár) tízszeres, de a távhő ára a rezsiharc jegyében be van betonozva. Ez csak úgy oldható fel, ha a gázt szállító kereskedő, illetve a távhőt termelő vagy szolgáltató cégek valamelyikénél veszteség keletkezik.

Ebből a helyzetből három nagy konfliktus is támadt. Csak emlékeztetőül: még az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt a távhősök azt mondták, hogy a régi energiaárakon kötött, számukra kedvező szerződéseket az energiakereskedők mondvacsinált okokból felmondják. A kereskedők közben azzal érveltek, hogy az időjárás változékonysága miatt van ugyan a szerződésekben egy rugalmas elem, de az nem arra való, hogy a távhős cég áramot termeljen a gázból, és azt haszonnal értékesítse.

Aztán abból lett balhé, hogy a távhősök sokáig nem tudtak fix szerződéseket kötni. Végül az energiahivatal egy brutálisan magas, 300 eurós gázár mellett elégelte meg a bizonytalanságot, és így sok céget egy nagyon előnytelen, még a magas árszinten belül is kimagaslóan rossz árba kényszerített bele.

Végül jött az újabb feketeleves: a legújabb konfliktus abból adódik, hogy az enyhe tél miatt és a kormány által előírt energiatakarékosság miatt az önkormányzati cégek sokszor kevesebb gázt fogyasztanak, viszont emiatt „fizetniük” kell.

A negatív tálalás

Az tényleg rosszul hangzik, hogy a távhőtermelőket azért büntetik, mert spórolnak, megújuló energiát használnak gáz helyett, hiszen ez nagyon fontos országos cél. Felkapható az a szlogen is, hogy a távhőtermelőket mindig büntetik: ha van rajtuk sapka (többet fogyasztanak), akkor azért szívnak, ha nincs rajtuk sapka (kevesebbet fogyasztanak), akkor azért járnak pórul.

Mindebben van igazság, de kezdjünk egy kicsit távolabbról!

Egy működő piacgazdaságban a szerződés fontos dolog. Az a lényege, hogy be kell őket tartani, és be lehet őket tartatni. Akkor azonban eléggé felborul egy gazdaság működőképessége, ha a szerződésből később az lesz, hogy

„amennyiben neked kedvez, de nekem fáj, akkor betartod, amennyiben nekem kedvez, de neked fáj, akkor nem tartod be”.

A klasszikus példa a lakáshitel-szerződések esete, amikor is a bank azért ad hitelt, és az ügyfél azért kap pénzt és vesz abból lakást, mert a felek tudják, hogy amennyiben később esetleg az ügyfél nem tud törleszteni, akkor a bank elárvereztetheti a lakását. Ez a biztosíték.

Igen ám, de ha hideg van, vagy Covid van, és a család elveszti a munkáját, vagy erősebb felháborodás kísérné egy többgyermekes család kilakoltatását, akkor a bank nem könnyen él ezzel a jogával, sérül a szerződési biztonsága. Ennek persze egyenes következménye, hogy a bank legközelebb már óvatosabban, vagy drágábban hitelez.

Ha megfigyeljük az államot, ő szeret így gondolkodni: van egy anyagilag erősnek vélt szereplő (a legtöbbször ez egy bank), és ha ezzel a szavazóknak segíthetünk, akkor nyúljunk bele a magánszerződéseikbe kamatstoppal, fizetési haladékkal, egyebekkel.

Az energiaszerződések: take or pay

A gáz- és áramszerződések árat is és mennyiséget is tartalmaznak. Ha a kereskedő ad az önkormányzatnak gázt vagy áramot, akkor azt ő is valakinél lekötötte. Ez egy lánc, a kereskedőnek is kötelessége azt a mennyiséget átvenni.

Mindenki próbál természetesen a rugalmassággal játszani.

• A kereskedő próbál úgy venni, hogy kérek 1 milliárd köbméter gázt, de a mennyiséget plusz/mínusz 10 százalékkal módosíthatom az igényeknek megfelelően.
• A felhasználó is próbál úgy szerződni, hogy kérek 100 ezer köbméter gázt, de a mennyiséget az időjárás függvényében plusz/mínusz 10 százalékkal lehet módosítani.

A rugalmassági sávon kívüli mennyiségre azonban érvényes a take or pay elv, vagyis én megszerzem neked a gázt, de azt később vagy vidd el, vagy hagyd rám, de mindenképpen fizesd ki.

Az egy külön érdekesség, amelyre Balogh József energetikai szakember kitér a VG.hu-n, hogy a megmaradt gázzal sok jót nem tud kezdeni most a kereskedő: vagy aktuálisan alacsonyabb ár mellett értékesíti, vagy tárolja, hátha később jobb árat kap érte, de rövid távon egyik sem segíti igazán.

Különösen nehéz idők

Most különösen nehéz a helyzet. Amikor ugyanis zavaros a piac, a kereskedők csökkentik a rugalmasságot. Például már nem 20 százalékos rugalmasságot, hanem csak 10 százalékos mennyiségi játékteret hagynak. De nagyon fontos, hogy ilyenkor maga a kereskedő is nehezebb helyzetben van. Egy nehéz, változékony piacon a bank kisebb hitelkeretet ad, pedig a kereskedőnek éppen sokkal nagyobb kéne, hiszen ha drága az áram vagy a gáz, akkor neki is nagyobb letétet kell adnia.

Ráadásul sem a kereskedő, sem a felhasználó nem tudja előre az időjárást, ezért több év átlagos fogyasztásával számol, vagy csak azért csökkent a mennyiségeken, mert betervez valamekkora energiahatékonyságot. Aztán, ha jön az enyhe idő, akkor üröm az örömben, hogy a végül felhasznált gázmennyiség még a rugalmas intervallumból is kilóg lefelé. Az mindenképpen fontos, hogy az állam természetesen segíthet a felhasználókon, a kereskedőtől viszont azért jogtalan elvárni azt, hogy a szerződés szerint neki járó összeget ne kérje el, mert akkor ő menne tönkre.

A mostani eset

A jelen helyzet kicsit összetettebb. A távhőtermelők ugyanis valójában úgy élhetik meg a helyzetet, hogy ők mindenhol az állammal találkoznak. Az állami MVM-csoport ad még nekik egyáltalán gázt, és az állam (a kormány) írt elő számukra 18 fokot az intézményekben, vagy más energiahatékonysági programokat, árakat. Vagyis a fenti, ideális szabad piacra leírt összefüggés ott módosul, hogy az állam összevonhatja a különböző – szabályozó, kereskedő, ármeghatározó – pozícióit, vagyis valóban választhatja azt, hogy beavatkozik valahol.

Hiszen az államnak van abban felelőssége, hogy csökken a gázfogyasztás, de akkor vállaljon az állam többet az esetleges negatívumokból is.

Abban beszélgetőpartnereink egyetértenek, hogy az egyes szereplők szorult helyzetét ilyenkor érdemes valami jóra is kihasználni. Például az államnak előbb-utóbb úgyis be kell avatkoznia, a városok nem maradhatnak meleg nélkül, de a segítséget érdemes további energiahatékonysághoz kötni, hogy azzal a jövőt építsük.

Jó, de akkor mit tud tenni a vevő?

Az egész történetben ez a legszomorúbb, hogy nem sokat. A közösségi forrásokból gazdálkodó cégektől jogosan várható el, hogy próbáljanak a legjobb áron, a legjobb feltételek mellett vásárolni. De ez a két paraméter ellentmondásban van. Ha jobb az ár, akkor nehezebb kijönni a mennyiségi vállalásokból, ha kiszámíthatatlanabb (változó, prompt piaci) az ár, akkor könnyebb ugyan nem kérni a pótlólagos tételeket, de nagy kockázat lesz az ár alakulásában.

Ne feledjük, a rezsiharc eleve piactorzítás: ha a távhő továbbra is eltérített áron megy, akkor valahol veszteségek fognak keletkezni, ez nem kikerülhető. Az energiahivatal, vagy egyedi rendelettel a kormány ezt valahova beállíthatja, minden évben meghatározza, hogy a következő októbertől egy gázévig (tehát jelenleg a 2022. október és 2023. október közötti időszakra) mi az a gázárszint, amellyel a távhőtermelők és a távhőszolgáltatók el tudnak boldogulni.

Ám a kereskedők képtelenek kezelni saját kockázatukra az árak mozgását, ez túlmutat a vállalható rizikón. A vevők természetesen ezt soha nem fogják elfogadni. Ők úgy érzik, hogy amikor a kereskedők jártak jól, akkor soha senki nem jelentkezett náluk, hogy extraprofitjuk van, osszák meg, mire a kereskedők válasza ugyanaz: akkor is, most is csak a szerződésnek megfelelően szeretnénk eljárni. A baj csak az, hogy a távhőtermelők nem tudnak versenyeztetni, azt tudják most aláírni, amit az állam kínál.

Róka fogta csuka helyzet, de álljon itt még pár (valamennyire azért pozitív) megjegyzés:

• Mindenképpen örüljünk, hogy enyhe az idő! Ha hideg lenne, az mindenkinek rosszabb lenne, több gázra és áramra lenne szükség, és a világpiaci ár biztosan magasabb lenne, vagyis többet kellene venni drágábban.
• A gázpiacnak annyi előnye van az árammal szemben, hogy a gázt a kereskedők, erős megszorításokkal ugyan, de legalább tárolni is tudják.
• Ha a kereskedelmi szerződés változó árú (például tőzsdei árhoz kötött), akkor több tere van a kereskedőnek is, mert vélhetően az adott áron el tudja adni az energiát. Ha a szerződés fix áras, akkor a kereskedő nehezebben enged, hiszen úgy érzi, ő vállalta a fix árat, a vevő pedig az adott áron megvett mennyiséget, itt nincsen „ajándék”.