2025. március 20. – 10:41
Bár a túraleírásoknál kerülöm a politikát, legutóbbi utunkon akaratlanul is belecsúsztunk a közepébe. Március elején ugyanis a Soproni-hegységben jártunk, és ha már ott voltunk, felmásztunk a Poloskás-bércre, ahonnan, milyen véletlen egybeesés, a térség legszebb kilátása nyílik nyugat felé. A névadó rovar aztán egy hét múlva a politikai közbeszéd első számú szava lett, így valószínűleg semmi se mentheti meg a szép hegytetőt attól, hogy ellenzéki érzelmű túrázók zarándokhelyévé váljon.
A Soproni-hegység nem tartozik az ország legnépszerűbb közvetlen túracélpontjai közé, ennek ellenére sokan kirándulnak az erdeiben – főleg soproniak és környékbeliek. Nekünk is várni kellett az első úttal addig, amíg éppen erre volt dolgunk. Ha már ott voltunk, akkor rögtön két napot is maradtunk, és hol szálltunk volna meg, ha nem fenn az egyik hegyen, az erdő közepén egy turistaházban. Első napra egy combosabb kirándulást néztem ki, ami magamban csak Csücsök-túrának kereszteltem el, hiszen nagyjából az ország nyugati kiszögellésének határvonalát követi. Lássuk, hogy is néz ki:
Startpontunk a nemrég átadott, modern Muck turistaház, amit nem a mesebeli apró legénykéről, hanem Muck Endréről, „a soproni erdők atyjáról” neveztek el, és ami közepes árfekvésben kínál magaslati szállást kirándulóknak. (A házig fel lehet menni kocsival, a ház mellett álló romos Muck-kilátó le van kerítve.)
A felfestett jelzések közül kiválasztjuk a kék sávot (K) és azt követjük a közeli magyar-osztrák határ eléréséig. Minimális kitérővel elmegyünk a Hubertus-kápolnáig, aminek építését Frey Ilona brennbergi természetjáró kezdeményezte még az előző században.
A zömök kápolnától indulva a Nyírfa-keresztnél jutunk vissza a K túraútra. A magasban lógó keresztről annyit tudni, hogy a vasfüggönyön, illetve annak 1965 és 1989 között működő elektromos jelzőrendszerén sikeresen átjutók állították az „éles” határ közelében hálából a Jóistennek, egy akkor még kicsi nyírfára. A fa megnőtt, így került a kereszt a magasba. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, a határátkelés halálos áldozatainak emlékműve kicsit arrébb áll, de arról majd akkor, ha odaérünk.
A K jelzésen a Matyi-kapuig maradunk, ami se nem kapu, se nem más, ugyanolyan erdőrész, mint máshol, de a térképen így jelölték meg. Itt fordulunk rá egy jelöletlen útra (rengeteg ilyen van a hegység láthatóan kézben tartott erdeiben, ösvény alig), hogy azon leereszkedjünk a völgybe, Brennbergbányába. Itt van ugyanis Magyarország egyetlen kocsmatemploma, azaz olyan épülete, aminek a földszintjén kocsma, az emeleten templom működik. Ez egy olyan kuriózum, amiért érdemes egy kanyart tenni, mielőtt visszatérünk a határsávra.
Az Égő-hegyet megkerülve futunk be a falu Óbrennberg nevű részébe, és a hegyet nem véletlenül említem. A német brennberg ugyanis égő hegyet jelent magyarul, és a név pedig onnan jön a legenda szerint, hogy az 1700-as évek végén egy pásztor nem tudta eloltani az itt rakott tüzet reggel, mert a magasan fekvő szénrétegek is izzani kezdtek. Az eset után a pásztorok elmentek, a bányászok megjöttek, tárókat vágtak a hegyoldalba, és megalapították Magyarország első szénbányáját: Brennbergbányát.
Az egyre inkább Sopron agglomerációjaként működő egykori bányászfaluban egy kisbolt is működik a kocsmatemplom mellett, szóval ebben a kis oázisban minden beszerezhető, ami Soproni-hegység többi részén nem. A kocsmának mi más lenne a neve, mint Bányász pince, és Janival, a tulajjal hosszasan elbeszélgetünk a hely történetéről. Ami annyira érdekes, hogy elhatározom, később visszajövök ide, amikor a templom nyitva van (vasárnap délutáni misekor), és külön írok egy riportot a környékről.
Brennbergbányáról a P+ túraúton térünk vissza a határvonalat követő P turistaútra, és pár lépés után egy mini határátkelőbe botlunk. A műút az ausztriai Ritzingbe vezet, ennek távoli üdülőrésze a pár házból álló Helenenschacht (Ilona-akna) rögtön a határ mellett. Besétálunk száz métert, hogy megnézzük a szépen megőrzött aknatornyot, valamint a már említett Vasfüggöny áldozatainak emlékkövét, amit 2009-ben állítottak fel egy tárót formázó bányászati emlékmű előtt.
Az Ilona-akna után újra a hegység főgerincén húzódó határvonal széles erdei útján folytatjuk, a P jelzés nyomában. Látszik, hogy a hó nemrég tűnt el a tavasz eleji erdőben, de a fák még nem ébredtek fel téli álmukból. A madarakra nem mondható el ez, hangos füttyszóval kísérnek. Itt kapaszkodunk fel a Soproni-hegység legmagasabb (magyar oldali) hegyének, a Magas-bércnek (557 m) a széles hátára. A hegytetőn tágas rét terül el sárgálló fűvel, rajta pár pihenőasztal áll egy faszerkezetű kilátó társaságában.
A kilátó egyik gerendáján írás: „Menj fel! Megéri!” Így teszünk. Azt gondoltam, innen lesz a legszebb a kilátás, de sajnos az osztrák irányt teljesen benőtték a fák, lényegében csak a hegység magyar részének belsejébe látunk be. Rendben, az viszont nem megvetendő látvány. Közben odalent kerékpárosok, túrázók érkeznek, úgy tűnik, hogy ez a hegység egyik legforgalmasabb pontja.
A kilátótól csak 3,5 kilométer, azaz egy kényelmes órányi séta az ország nyugati csücskének csücske, ami az Asztalfő-Urak asztala (Herrentisch, 550 m) nevet viseli. Áll is ott egy kőasztal, amit úgy helyeztek el, hogy pont kettévágja a határ. Így amikor leülünk a két oldalára szendvicsezni, Gabi Ausztriában eszik, én Magyarországon. Helytörténeti adatok szerint régen is állt itt egy asztal, de akkor nem a két országhatár, hanem négy községhatár találkozott ezen a ponton. Határjáráskor ezekből a községekből érkező nagyuraknak ezt az asztalt megterítették. Máskor vadászati sikereikhez koccintottak ezek az urak az asztal felett. Innen ered a hely német neve: Herrentisch.
A határcsücsökből a Fürtös Bodza tanösvényen ereszkedünk be a Hidegvíz-völgy völgyfőjébe, ahol az ország legnyugatibb menedékháza, a nemrég helyrehozott (viszont csak egyben kivehető, így pároknak irtó drága) Roth turistaház foglal helyet. Ha már itt vagyunk, megtöltjük a palackunkat a Hidegvíz-forrás valóban hideg és tiszta vizével, majd a P+ túraúton visszakaptatunk a határvonal menti P turistaútra. Az itteni hűvös-csapadékos szubalpin klímának köszönhetően gazdag a völgy flórája, óriás bükkfák és szálegyenes magas fenyők, sőt, fehér nyírfák között kanyargunk.
A Felső-Tödl nevű, egyébként kilátással nem rendelkező, erdős csúcsnál kanyarodunk be ismét a hegység belseje felé, ahol az első állomás egy nagyon jó pihenőhely: a Fehér-úti-tó. A nyugodt tópart egyik oldalán horgászok, a másik oldalán egy hangosabb társaság sütöget. A víz mellett leülünk mi is egy padra, előkerül a második szendvics. Egy negyedóra után a tó melletti műúton poroszkálunk be a közeli Görbehalomra, ami egy kis bányásztelepülésből ma már inkább Sopron üdülőkörzetévé vált.
A házak közül már megpillantjuk a Poloskás-bérc meredek emelkedőjét. Nem nagyon fűlik hozzá a fogam: sötétedik is, a hegy kényelmesen kikerülhető, sőt, a név sem éppen csábító, valljuk be (legalábbis akkor még nem volt az), de Gabi meggyőz, hogy talán még a naplementét elkaphatjuk fent. Nekivágunk és már az út felénél olyan kilátással találkozunk, hogy szavam se lehet. Fent a tetőn egy szintén faszerkezetes épület, a római castrumok fatornyaira utaló Béke-kilátó vár, teraszáról tényleg elképesztő alkonyi kilátással Ausztria felé.
Nyugat felé a Soproni-hegységet az Alpokkal összekötő Rozália-hegység 600-700 méteres hepe-hupáin túl a kétezres Schneeberg terpeszkedik kevélyen a 180 fokos panoráma közepén. Sajnos kelet felé a fáktól nem sokat látni, de Sopron felett több kilátó is van, ami azt az irányt kitűnően belátja, ezekre másnap tervezünk felmenni. Lényegében megállapítható, hogy nyugat felé nem sok kilátó néz, de abból is valószínűleg a legszebb a Poloskás-bércen található.
És akkor rá is térhetünk arra, hogy a fenébe lehet elnevezni egy bércet Poloskásnak, miután teljesen nyilvánvaló volt, hogy poloskát egy szemet se fogunk rajta látni, legfeljebb törpekuvikot. A régi kataszteri térképeket böngészve két régi magyar mezőgazdasági dűlőt is találtam, amit Poloskásnak hívtak az 1700-1800-as években. Az egyik Nógrádsipeknél, a Vakarás-hegy aljában feküdt, a másik pedig nem máshol, mint a Poloskás-hegy aljában folyó Kovács-patak (korábban Altbach) mellett, igaz, régi német nevén: Wanzingként (Poloskás).
Nyilván ezek a földek azért kapták ezt a szép elnevezést, mert egy időben bőven tenyészett rajtuk a poloska. Az pedig, hogy egy hegyet az alatta fekvő terület alapján neveznek el, egyáltalán nem ritka a magyar földrajz történetében, elég csak a Magas-Tátra csúcsaira gondolni. Így alakulhatott ki a Poloskás-bérc neve is előbb Wanzingriegel formában, majd magyarra tükörfordítva. Mindenesetre ne tévesszen meg a rovarra utaló név, a hegycsúcs tényleg szép.
A bércet a Köves-hátnak nevezett széles gerincen hagyjuk el, és már sötétben érünk vissza a már ismerős Matyi-kapuhoz, majd onnan a főgerincre és a Muck turistházhoz, ahol egy kiadós vacsora után jót tudunk aludni.
Ha valaki túl hosszúnak találná a túrát: a Poloskás-bérc a görbehalmi autós pihenőtől is megmászható, odavissza 3 kilométer, körülbelül egy óra menet. A Magas-bérc Brennbergbányáról indulva esik közel, ami bő 5 kilométeres, másfél órás sétát jelent, kevés szinttel. A Magas-bérc bringával is meghódítható Sopronból indulva, és a csücsökbe, az Asztalfőhöz is ki lehet tekerni.
Látomásos hobbivár, ördög-Sztálin és láncfűrészes edzőpálya
Másnap egy jóval könnyebb túrát tervezünk levezetésnek a hegység keleti, Sopron felőli oldalán. A menet lényege, hogy minél több városra néző kilátót látogassunk meg, abból pedig itt van elég. Ezen a napon csatlakozik hozzánk két környékbeli Szépkilátás-olvasó, Nándi és Roland, akik sok helyi infóval dúsítják körutunkat.
A Hajnal téren tesszük le a kocsit, ott találkozunk és indulunk el az Ady Endre úton a városba ékelődő zöld domboldal, a Nándor-magaslat felé, ami a bőkezű és természetkedvelő gyertyamártó és szappanfőző lokálpatriótáról, Braun Nándorról kapta nevét. A 324 méter magas magaslatra már Z jelzésű erdei turistaúton kanyargunk fel, de a Gloriette-kilátó előtt még útba esik a Cserkész-kápolna kis orma, ahonnan jobb a kilátás, mint kicsit feljebb a kilátó teraszáról.
Nem véletlen a jó kilátás, régen elbányászták a hegyoldalt, a szakadékos szirtet pedig sokan ideálisnak találták az 1930-as évek világválsága idején az öngyilkosságra. A bunkerszerű kis kápolnát azért építették ide 1937-ben, hátha visszarántja az embereket a szakadék széléről. A neve pedig azért Cserkész, mert cserkészek segítettek összegyűjteni az adományokat az építéséhez.
A Z+ jelű túraúton folytatjuk a kulturált parkerdőben, a fő kilátópontnak számító Károly-kilátó előtt Rolandék javaslatára még teszünk egy rövid kört a tágas Fáber-rétre. Az egykori legelő tulajdonosáról elnevezett terület a hegység túlnyomó részét borító parkerdő, kevés rétjének egyike. Ritka növényei miatt országosan védett, kedvenc virágom innen a közönséges oroszlánfog és az orvosi szemvidító, mindkettő nyáron virágzik.
Erdőbarátként kicsit szemöldökráncolva olvasom a rét oldalában álló faépület feliratát: Fáber-réti motorosfűrészes tanpálya. Mint megtudom, itt edz a magyar fakitermelő válogatott. Nagy sikerük volt, amikor a magyar csapat egyik tagja, Rittlinger Róbert világrekorddal nyert aranyérmet motorfűrészlánc-csere és -szerelés versenyszámban a 2015-ös brienzi fakitermelő olimpián.
A közeli Károly-magaslaton (a 403 méteres Dalos-hegy Sopron fölötti ikercsúcsán) jövök rá, miért olyan ismerős nekem a környék: kicsit olyan ez a hegy, mint Budapesten a Gellért-hegy vagy a János-hegy. A magaslaton álló Károly-kilátó a hegység legnépszerűbb kirándulóhelye, gyalog és autóval is fel lehet menni, ennek köszönhetően itt a legtöbb az ember. A Fáber-rét felől csak a K▲ jelzést kell követni.
A Romwalter Károly soproni nyomdászról elnevezett, 23 méter magas, terméskőből épült kilátó tetejére 800 forintért lehet felmenni. Magasságának köszönhetően kis teraszos-korlátos tetejéről tényleg innen a legszebb a kilátás: egész Sopron a lábad alatt, távolabra a Fertő-tó víztükre csillan.
Szinte ugyanez – bár cseppet sem unalmas – látkép van előttünk száz méterrel lejjebb a karcsú, faszerkezetű Sörházdombi-kilátóról, ami szinte észrevétlenül bújik meg a városszéli fenyves sudár szálfái között. Ide a Z▲ jelű ösvényen ereszkedünk le a Károly-magaslatról. A Lővérek legújabb kilátója az utolsó kilátónk, innen városi környezetben vágunk át a hegyek lábánál a kiindulópontunk felé.
Visszefelé csak beugrunk a Taródi-vár udvarára. Nemrég elhunyt tulajdonosa, Taródi István 1951-ben egy gyümölcsöskert közepén kezdte el építeni a várat a két kezével, saját elképzelései alapján. A látomásos látványépítészet (igen, van ilyen) egyik csodájaként emlegetik Magyarországon. A valóban érdekes hobbivár műemléki értéke nyilván nem túl jelentős, ezért is nevezik a helyiek Bagolyvárnak vagy Bolondvárnak is.
Az utolsó szakaszon egy temető mellett ereszkedünk le a Hajnal tér fölötti Pálos-Karmelita kolostorhoz, ami a budai Karmelitához hasonlóan többször is volt (kihelyezett) kormányülés helyszíne. Persze nem erről kell megítélni a szép műemlékegyüttest, ami ma elsősorban múzeumként, étteremként és hotelként funkcionál.
Sajnos nem tudunk bemenni a templomrészbe, így nem láthatjuk azt a világon egyedülálló vallásos falfestményt, amin Sztálin busong (az ő ábrázatát viseli állítólag az ördög, akinek a nyakán Szent Mihály arkangyal tapos). Az 1950-ben készült freskójelenet Básti Zoltán festőművész bátor, sőt, abban az időben inkább vakmerőnek mondható húzása volt. A kolostortól a szentek szobraival díszített Barokk lépcsőn lépdelünk le végállomásunkra, a Hajnal térre.
A két útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További túráink a nyugati határszélen:
