Írott-kő: a hegy, ami a német nevén nagyobbnak hangzik

Legfontosabb

2022. szeptember 17. – 01:01

Írott-kő: a hegy, ami a német nevén nagyobbnak hangzik
Írott-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Két ország, egy közös csúcs, két külön túra: irány az Írott-kő, azaz a Geschriebenstein. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)

Kétszer másztuk meg az Írott-kőt: 2010-ben a két nagyobb fiúval, és 2014-ben az augusztus 20-i hosszú hétvégén. Az utóbbi túrát megfejeltük a vasaljai retyerutya meglátogatásával is, ezért a legkisebb és középső fiam mellé betársult a nagymama is, megörvendeztetni a ritkán látott rokonságot.

Vasalján egy vidám estét töltöttünk, majd másnap átgurultunk az osztrák határon és az 56-os úton Rechnitznek, az Írott-kő déli lábánál fekvő, Kőszeg nagyságú osztrák városnak vettük az irányt. A városka Rohonc néven Magyarországhoz tartozott, aztán Trianon után átkerült a határ túloldalára. 1945 márciusában volt itt egy csúnya mészárlás is, aminek a részleteiről a Legbizarrabb mulatság címen a Múlt-kor történelmi portálon lehet olvasni.

Minket azonban nem a vérzivataros múlt, hanem az állítólag bűbáj rohonci tó vonzott ide, ami mellett el kell sétálni, ha az ember az osztrák oldalról akarja megközelíteni a 882 méter magas Írott-kőt, vagy ahogyan az osztrákok mondják, a Geschriebensteint.

Út a csúcsra Ausztria felől

A tó (üres) parkolójában tettem le az autót, majd behatoltunk a néptelen strandra. Sajnos elég hűvös volt az idő, ezért szinte senki nem volt a víznél, mi sem erőltettük a fürdőzést. A Badesee valóban szép hely, nyilván kánikulában tele van emberrel, de így, késő nyári csendes mélabújában is volt valami különösen megkapó benne.

Rohonci tó – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Rohonci tó – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A tavat tápláló patak mellett baktattunk tovább észak felé a Faludital-ban, azaz a Faludi-völgyben. A völgy az utolsó éveit itt töltő Faludi Ferenc (1704-1779) jezsuita szerzetes, költő, nyelvújító nevét viseli, ő találta ki például a nyelvbotlás szót is. Pipás verse nagy kedvencem.

A térkép alapján egy öt kilométeres, 300-400 méter szintemelkedésű sétára számítottam. Ezért egy óra elteltével már azt gondoltam, hogy közel a hegytető. Legnagyobb megrökönyödésünkre lejteni kezdett az út, egészen le a völgybe. Röviden megtanácskoztam a helyzetet két arra járó osztrák turistanővel, akik felvilágosítottak, hogy még félúton (a Kohlbrücken környékén) vagyunk.

A Kohlbrückennél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A Kohlbrückennél – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Ez azért volt baj, mert a 10 éves Vilin jól láthatóan kiütköztek a fáradtság és az unalom jelei, ami a „Mikorérünkmároda?” kérdés mantrázásával párosult. Hogy még kellemesebben érezzem magam, anyám elkezdte a vészmadárkodást, miszerint „Tudodteegyáltalánholvagyunk?”, Leó pedig malíciával vegyes lakonikus tömörséggel foglalta össze a helyzetet: „Apa megint eltévedt.”

Azonban engem ezekkel nem lehet eltántorítani, erőt vettem a kétkedőkön, és tovább mentünk. Sajnos az erdei ösvény, miután elhagyta a patak völgyét, valóban elég unalmassá vált. Semmi olyasmi nem volt rajta, amire a gyerekszem felfigyelt volna, hegyvonulatok, völgyek, majd megint vonulatok és völgyek követték egymást, nagy távlatok nélkül. A csúcsot és a kilátót egyelőre nem láttuk egyáltalán.

Már több mint két órája gyalogoltunk, amikor egy kanyar után, a Finstergratról megláttuk a kilátót. Itt hangzott el Leótól az ominózus mondat, miszerint az Írott-kő a német neve (Geschriebenstein) alapján sokkal nagyobbnak hangzik. Az út azonban nagyon nem a kilátó irányába vitt. Mint kiderült, jelentős kerülővel kellett felkapaszkodnunk a gerincre, ahonnan még jó 20 percnyire volt a csúcs. Innen már végre egész szép kilátás terült elénk. Csapataink harci morálja azonban erősen gyengült.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A gerincen jól gondozott murvás út vezetett az Írott-kő felé. Megszaporodtak az emberek, két fekete bőrgúnyában baktató motoros tanúsította például, hogy a hegycsúcs megközelítésének vannak rövidebb és kényelmesebb útjai is. A közelség nem érdekelte a fiúkat, akik minden lehetséges pillanatot kihasználtak a pihenésre.

Csúcskereszt az osztrák oldalon, nem messze a kilátótól – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Csúcskereszt az osztrák oldalon, nem messze a kilátótól – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Végre három óra gyaloglás után felértünk az Írottkő-kilátóhoz. A három emeletes épület pont a határon ül. Igazán gyönyörű volt, amikor épp a kilátást éveztük, begördült a kilátó elé egy magyar városi terepjáró, egy pocakos férfi meg egy nő kászálódott ki belőle és láthatóan jó érezték magukat, hogy felpöfögtek a hegy tetejére a kocsijukkal. Nem tudom, merről jöttek, egyáltalán fel lehet-e jönni oda gépkocsival, mindenesetre elég illúzióromboló volt.

Panoráma az Írott-kő kilátóról, távolban a Schneeberg – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Panoráma az Írott-kő kilátóról, távolban a Schneeberg – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Vissza az időben 4 évvel: a magyar út

A sokkhatás miatt az időgép írói eszközével élek: otthagyjuk a potrohos fickót a nőjével 2014-ben (csapatunkkal együtt, hiszen a lesétálásban már nem volt semmi igazán érdekes), és 2010 november elején bukkanunk ki ugyanott a hegytetőn, a négy évvel fiatalabb Leóval, bátyjával, és barátnőmmel, Gabival.

Az időjárás szinte ugyanolyan: enyhén hűvös, napos idő. Ekkor már túl voltunk egy, az osztrák útnál sokkal kényelmesebb, és látványosabb úton, ami Velemből indul, a Hosszú-völgyben halad szép nyugodtan felfelé a Szerdahelyi-patak mellett. A különbség még annyi, hogy sárgábbak voltak a fák, és avarban gázoltunk az úton.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Mint mondtam, az 1913-ban épült kilátót pont kettészeli a (trianoni, 1922-es) határ, ezt az épület közepén jelzi egy határkő. Sajnos a rendszerváltás előtt a kőkilátót egy drótkerítéssel az osztrákokhoz rekkentették, csak arról az oldalról lehetett megközelíteni. A bejárat felett egy napóra van, osztrák és magyar zászlóval a két alsó sarkában, a felirat rajta: Nap nélkül elnémulok.

A kilátó, homlokzatán a napórával – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A kilátó, homlokzatán a napórával – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Maga az Írott-kő (németül Geschriebenstein) a Kőszegi-hegység és egyben Dunántúl legmagasabb, 882 méteres pontja. Magyarország legmagasabb hegycsúcsai között a 44. A wikipedia szerint első említése a 14. századból származik. Akkoriban Fenyőhegyként emlegették. A 17. században a Szálkő nevet kapta a csúcs. A mai Írott-kő nevet egyes feltételezések szerint az itt áthaladó Batthyány–Esterházy határ feliratozott határkövéről kapta.

Hogy fizikailag is átérezzük, mekkora a különbség a szocializmus idei Magyarország meg a mostani között, a határ mentén haladó, zöld jelzésű Vasfüggöny-turistaúton indultunk el lefelé (déli irányba). A szögesdrót helyett ma már csak határkövek jelölik az országhatárt szerencsére.

Természetesen nem tagadtam meg magam, és itt is egy kicsit tovább mentünk véletlenül a kelleténél, azaz nem kanyarodtunk rá kék jelzésű útra idejében, ezért vissza kellett kapaszkodnunk párszáz métert. Az akkor 8 éves Leó ezen úgy felháborodott, hogy eltört a mécses, a fáradtság könnyekben tört ki. Keksszel, csokoládéval és kis pihenéssel gyógyítottam a kedélybajt, negyedóra múlva semmi probléma sem volt.

Apostolok fája – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Apostolok fája – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Lefele menet elkanyarodtunk az Apostolok fája nevű fatörzs-együttes felé, ami onnan kapta a nevét, hogy pont tizenkét fa tör az ég felé egy pontból. Ha közéjük áll az ember, olyan, mintha egy kis természetes szobába lépne be.

Nem messze onnan megálltunk az Asztal-kőnél egy kicsit hülyéskedni. Ennivalónk már nem volt, amit a nagy kőasztalon elfogyaszthattunk volna, ezért csak fölmásztunk a tetejére.

Asztal-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Asztal-kő – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az Asztal-kőtől még három kilométernyi séta vitt le a Szerdahelyi-patak mentén Velembe, ahol a kocsit hagytuk.

Konklúzió: Az Írott-kő az ország egyik legszebb panorámájával, és egyik legszebb kőkilátójával büszkélkedő hegycsúcs, mindenképpen el kell menni felmászni rá. Velem felől egyszerűbb és érdekesebb az út, Rohoncon viszont ott van a tó. Ha jól emlékszem, 2010-ben 4-5 óra alatt kényelmesen megjártuk az utat, a tavalyi osztrák verzió viszont fárasztóbb volt, mint a képen is látszik:

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Utánaszámoltam, majdnem 600 méter szintet kellett leküzdenünk, az út pedig 16 kilométer és 6 óra hosszú volt, ami gyerek- és nagymamatérdeknek nem ideális. Fel lehet kapaszkodni Bozsok felől is, arra még nem jártam, ott a Kalapos-kőn és a Holler-barlangon keresztül visz az út, vagy pedig Kőszeg irányából, ami már viszont kétszer-háromszor hosszabb túra. Mondhatnám még az osztrák oldali Passhöhe parkolóját is, de az az a könnyű útvonal nem a túrázóknak, hanem vasárnapi kocakirándulóknak való.

A két túra térképe:

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!