Nehéz felismerni a problémákat és azt kiáltani magunkról: helló, bántalmazó vagyok

Legfontosabb

2022. december 21. – 07:11

Nehéz felismerni a problémákat és azt kiáltani magunkról: helló, bántalmazó vagyok
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus – Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A gyerekbántalmazás tágabb spektrumban nézve nem egy különálló esetsor, hanem a családon belüli erőszak egyik válfaja, és már csak azért is ideköthető, mert például a szülők közötti, gyerek előtt zajló erőszakban nemcsak a nő vagy a férfi, hanem a gyerek is áldozat pusztán attól, hogy szemtanúja az erőszaknak. De miért lesz valaki bántalmazó? Hogyan veheti észre, ha az? Mi az önfelmentés, és miért csináljuk? Tényleg nem tud terápiák ellenére sem normálisan funkcionálni az, aki bántalmazó? A gyerekbántalmazásról szóló sorozatunk zárórészében Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal beszélgettünk nem kizárólag a gyerekbántalmazásról.

„Apám nyomán magam is verbális bántalmazóvá váltam a párkapcsolataimban egy időben” – írta egyik olvasónk a gyerekbántalmazásról szóló sorozatunkra küldött levelében. Gyerekként verbálisan, érzelmileg vagy fizikailag bántalmazott olvasóink közül többen is beszámoltak arról, hogy indulatkezelési nehézségekkel, bántalmazási mintahordozással küzdenek, és habár mostanra felismerték, volt, hogy alkalmazták a mintaként beégett erőszakot akár párjukkal, akár gyerekükkel szemben. A témában megkérdezett szakértők egyetértenek abban, hogy a gyerekbántalmazás, a családon belüli erőszak ezért rendszerszinten kezelendő. Orvos-Tóth Noémivel, a mintahordozással közérthetően foglalkozó Örökölt sors című könyv klinikai szakpszichológus szerzőjével erről beszélgettünk.

Az utóbbi években egyre több szó esik a családon belüli erőszakról, és nagyon fontos, hogy az áldozatok kiemelt figyelmet kapnak, ugyanakkor ritka a rendszerszintű megközelítés, így arról is kevés szó esik, hogy gyakran azért válik valaki bántalmazóvá, mert maga is ezt a mintát látta.

Szomorú tény, de a bántalmazás a kultúránk szerves része, amit nemzedékről nemzedékre adunk tovább, nagyon sok emberi történet úgy kezdődik, hogy „engem bántottak”. Mára a kutatásoknak köszönhetően egészen egyértelműen látszik, hogy a bántalmazók legnagyobb része valamikor maga is bántalmazott volt, megélte, hogy őt is bántották, elszenvedte, hogy egy hozzá közel álló személy visszaélt a hatalmával, fölé kerekedett és verbálisan és/vagy fizikailag bántalmazta. A bántás és bántottság, az elkövető és áldozat tehát tulajdonképpen ugyanannak az éremnek, a bántalmazásnak a két oldala.

Az Örökölt sorsban a továbbörökített mintákkal foglalkozik. A bántalmazók hány százalékánál lehet gyerekkori sérülés, szülői bántalmazói minta vagy akár konkrét megélt gyerekkori bántalmazás a háttérben?

Azt, hogy egy emberi kapcsolatban mi engedhető meg, mit tehetünk meg egymással, hogyan bánhatunk a másik emberrel, a szocializáció során sajátítjuk el. Ilyen formában mondhatjuk azt, hogy a ma tanúsított viselkedésünknek múltja van. A tanuláselméleti megközelítés szerint az agresszió tanult válasz, amit kora gyermekkortól megfigyelés és utánzás útján sajátítunk el.

Vegyünk példának egy kisgyereket, aki mondjuk 1-2 évesen megharapja a szülő vállát. Ha erre a szülő dühösen, ingerülten reagál, erőteljesen megfogja a gyereket, netán egy pofon is elcsattan, akkor ebből a gyerek nem azt tanulja meg, hogy fájdalmat okozni nem szabad, éppen ellenkezőleg: a gyerek számára világossá válik, hogy az erőszak megengedett, csak az nem mindegy, hogy ki alkalmazza. Már ebben a korai életkorban beíródik, hogy az erősebb lehet agresszív a gyengébbel szemben.

A szülői empátiának és mentalizációs, vagyis elmeolvasási képességnek kiemelkedő szerepe van abban, hogy idővel a gyerekek is képesek legyenek olvasni mások és a maguk érzelemvilágában, illetve megfelelően tudják szabályozni saját érzelmi világukat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy harmonikus, bántalmazás nélküli emberi kapcsolatokat tudjunk fenntartani egymással.

Az az ember, aki jól tud olvasni a másik érzelmi világában, és rá tud hangolódni mindarra, ami a másikban végbemegy, az sokkal kisebb valószínűséggel fog másokat bántani,

hiszen a másik fájdalma neki magának is szenvedést okoz, így igyekszik majd elkerülni az ilyen helyzeteket.

Mit tapasztal, sokaknak okoz problémát az empátia gyakorlása?

Van még mit tanulnunk ezen a téren. Szavak szintjén talán még megy is az együttérzés, ám amikor például egy csoportfoglalkozás során az a feladat, hogy képzelje magát egy közeli hozzátartozója helyébe valaki, és mesélje el, vajon hogyan érezheti magát az illető, akkor rendszeresen kiderül, hogy vaksötétben tapogatózik, és fogalma sincs róla. Ezzel párhuzamosan elmondhatjuk, hogy a saját érzelmi életünkben sem igazodunk el sokkal jobban. Rengeteg érzelmet fojtunk el, hárítunk, tagadunk. Ha mindezt önmagunkkal meg tudjuk tenni, akkor mások érzéseit – fájdalmait, félelmeit – is könnyebben bagatellizáljuk, és könnyebben fordítjuk el a fejünket, ha szenvedést látunk.

A hárítás, elfojtás a legtöbb esetben védekezést szolgál. Itt is erről van szó?

Igen. Ha egy érzés reflektálatlan marad gyermekkorban, vagyis a szülő nem képes arra, hogy érzékenyen és megnyugtató módon reagáljon a gyerek bármiféle frusztrációjára, félelmére vagy fájdalmára, akkor a gyerek ebből azt tanulja meg, hogy ezek az érzések rosszak, ezekkel nem lehet mit kezdeni. Erre válaszul megpróbálja elfojtani őket, és védekezésül leválik az autentikus énjéről, eltávolodik valódi önmagától, így látszólag könnyebben elviselhetővé válik a helyzet. Ez egy ideig ugyan megkönnyebbülést hozhat, hosszú távon azonban a testi és lelki egészség az ára. A generációkon keresztül gyűrűző, feldolgozatlan traumák újra és újra megakadályozzák, hogy felnőjön végre az a nemzedék, mely többségében olyan tagokból áll, akik fejlett érzelmi intelligenciával rendelkeznek, képesek érzelmeik és indulataik megfelelő szabályozására, tudják, hogyan kell a konfliktusokat asszertíven kezelni, és a másikban nem ellenséget vagy riválist látnak, hanem egyenrangú partnert.

A családon belüli bántalmazást elszenvedő felnőtt áldozatok közül egyre többen mernek kiállni, segítséget kérni. Mennyire jellemző, hogy maguk az elkövetők felvállalják, felismerjék a hozott mintázatot, és segítséget kérjenek? Van ebben változás?

Bár elindult egy változás, még mindig nagyon kevesen merik felvállalni a bántalmazást. Működik az önfelmentés, a másik hibáztatása, a magyarázatgyártás. Azt gondolom, elképesztően nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember akár csak önmagának bevallja, hogy helytelenül cselekszik, és merjen segítséget kérni. Ha ritkán is, de előfordul, hogy azért keres meg valaki, mert bántalmazó családban nőtt fel, és most, amikor maga is szülővé vált, érzi, hogy bizonyos helyzetekben bekapcsolnak a gyerekkorban elsajátított minták, amiket mindenképpen szeretne átírni.

És mi kell ahhoz, hogy valakinek legyen rálátása a bántalmazói attitűdre saját magában? Hallani olyat is, hogy „ja, de hát szándékosan nem akarja észrevenni, hogy bánt másokat”.

Vannak, akik csupán mások elnyomásán, bántásán keresztül képesek megélni a saját erejüket, tehetnek szert hatalmi érzésre, nekik nem igazán áll érdekükben lemondani a bántalmazás számukra pozitív hozadékáról, így inkább felmentik magukat, és úgy érzik, joguk van mások bántalmazásához.

Ahhoz, hogy egyéni és társadalmi szinten is változást érjünk el, társadalmi diskurzusra van szükség. Beszélnünk kell a traumákról, világossá kell tenni, hogy a gyerekkorban elszenvedett bántalmazásoknak akár egész életünkben ott marad a nyomuk. Egészen megdöbbentő, hogy az első igazán nagy kutatás, ami azt vizsgálta, hogyan hatnak a gyerekkorban elszenvedett kedvezőtlen tapasztalatok az egészségre, csupán 1995-ben indult el. Ez nem volt olyan régen. Ilyen sokáig egyáltalán nem láttuk, hogy milyen komplex hatása van a gyerekkori bántalmazásnak. Az már önmagában segítség, hogy beszélünk róla, hogy behoztuk ezt a témát a közbeszédbe. A tudás a legelső lépés.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Rendben, de mik azok a konkrét jelek, amikre érdemes figyelni, ha valaki mondjuk felnőttként ránézne magára? Szondázza az ismerőseit? Kérjen tőlük visszajelzést?

Önreflexió nélkül nem fog menni, az egészen biztos. Jó, ha az ember időnként nagyító alá helyezi önmagát és megnézi, hogyan viszonyul a gyerekeihez, hogyan viszonyul azokhoz az emberekhez, akik gyengébbek, kiszolgáltatottak. És ha azt tapasztalja, hogy van olyan helyzet, amikor visszaél a hatalmával, amikor fenyegetőzik, erőszakos, megaláz, becsmérel, odamond, odacsap, odavág, akkor érdemes megállnia és segítséget kérnie. Ugyanígy érdemes végiggondolnia, hogy egy nap vagy egy héten hányszor válik indulatossá, hányszor „szalad fel benne a pumpa”, hány alkalommal bánt szóval vagy fizikailag másokat, hányszor érzi úgy, hogy elveszítette a kontrollt önmaga fölött. A barátok, ismerősök szondázása szintén járható út lehet, bár ők sokszor csak a társadalomnak, a külvilágnak fenntartott énnel találkoznak, így nem biztos, hogy érvényes visszajelzést adhatnak. De

a szembenézés nem egyszerű, mert a bántalmazást egyrészről stigmatizáljuk – másrészről mégis felmentjük az elkövetőt.

Márpedig bármennyire elítélendő viselkedés, kétségtelenül nehéz felismerni a problémáinkat, és azt kiáltani magunkról, hogy „helló, bántalmazó vagyok”. A helyzet kezeléséhez fontos lenne megérteni a téma mély összefüggésrendszerét. Hogy akkor, ha valaki segítséget kér, mert azt érzi, hogy belecsúszott a bántalmazásba, ismétli a hozott mintáit, akkor ne bélyegezzék meg rögtön.

Mire számíthat, aki elkezdi gyakorolni az önreflexiót?

Kezdetben csak utólag lát rá az ember, hogy pontosan mi is történt, akkor kezdi összekötni egymással a történet egyes epizódjait. Vegyünk egy példát: esténként a gyerekek fektetésekor rendszeresen elcsattan egy pofon vagy beindul az ordibálás. Abban a családban, ahol ezt természetesnek tartják, és nem gondolkodnak el önmagukon, ez akár évekig is így mehet. Amikor valaki elkezd önreflexíven élni, vagyis figyelmet szentel a viselkedése megfigyelésének és megértésének, első körben csak azt észleli, hogy jé, nálunk minden este cirkusz van, aztán rájön, hogy minden este van egy kritikus pont, ahol mondjuk elcsattan az a bizonyos pofon. Ekkor érdemes az a pontot kicsit alaposabban is szemügyre venni. Mi történik ott pontosan, milyen gondolatok kúsznak be, amik talán nem is tudatosulnak, mégis hatnak a viselkedésre. Később már az is lehetségessé válik, hogy ne csak utólag lásson rá a helyzetre, hanem kidolgozzon olyan forgatókönyveket, amik segítenek elkerülni a nem kívánt végkifejletet, mondjuk amikor érzi, hogy egyre ingerültebb, akkor kilép a helyzetből, néhány percre bezárkózik mondjuk a fürdőszobába, ott például légzőgyakorlatokat végezve lehiggad, majd visszalép a helyzetbe.

Ez természetesen nem egyszerű folyamat, sőt akár nagyon kegyetlen is lehet, hiszen a hibáink, nehézségeink beismerése negatívan hathat az önbecsülésre, így megint belecsúszhatunk abba, hogy elkezdjük magunknak magyarázgatni, hogy nem is úgy volt, nem is azt csináltam, nem is volt rossz, amit csináltam, vagyis felmentjük magunkat.

Az önfelmentés persze érthető, hiszen mindannyian követünk el hibákat, hozunk rossz döntéseket vagy viselkedünk megkérdőjelezhető módon. Az önfelmentés az olcsó megoldás az önbecsülés helyreállítására, olcsóbb, mint a szembenézés, olcsóbb, mint a változás. A változáshoz ugyanis le kell mondani a tökéletesség mítoszáról, szembe kell nézni a saját hibáiddal, ami egy megterhelő folyamat.

Az önfelmentéssel együtt azonban az ember a másik fájdalmát, érzéseit is érvényteleníti, hiszen azzal azt is mondja, hogy a másik túlreagált, túlérzékeny, vagy akár le is tagadja az eseményeket.

Hogyan lehet változtatni a bántalmazói attitűdön? Egyáltalán lehet változtatni?

Igen, sokkal kevesebb a terápiarezisztens, vagyis akivel nem lehet mit kezdeni, mint akivel lehet. Az emberek nagy része meg tudja tanulni azokat a technikákat, módszereket, amik segítenek neki elkerülni a bántalmazást, másrészt a terápia során ki tudnak épülni olyan új idegpálya-hálózatok, amik segítik a viselkedés kontrollját. Mindezek mellett az is megtanulható, hogy a család bántalmazás nélkül is működhet, nincs szükség arra, hogy bárki visszaéljen a hatalmával.

A bántalmazói mintázatok ugyanis úgy működnek, hogy van valaki, aki a kontrollt, hatalmat gyakorolja, mások meg alávetettek. A hatalmi viszonyok nagyon tisztán látszanak. De meg lehet tanulni, hogy lehetséges egymással mellérendelt szerepben is létezni.

A bántalmazást kiváltó sokféle ok, a multikauzalitás miatt a terápiás beavatkozást is több oldalról érdemes elindítani, hogy tényleg ki lehessen lépni abból a mintázatból, amit az ember átvett a saját gyerekkorából. Ha módszerekben gondolkodunk, akkor említhetjük a sématerápiát, de a gyerekkori traumák feldolgozása szempontjából például az EMDR-terápia (Eye Movement Desensitization and Reprocessing, vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) is eredményesnek bizonyult. Hasznosak lehetnek a módosult tudatállapotban történő terápiák is, illetve minden testalapú terápia is, hiszen a trauma szinte a testbe ég bele. Ha nem súlyos bántalmazásról van szó – amikor kifejezetten ellenjavallt –, akkor a családterápia mint a rendszer egészére fókuszáló módszer is sokat segíthet.

Akkor ezek szerint nem igaz az, hogy aki egyszer bántalmazó volt, az mindig az marad, és sohasem fog megváltozni, még ha akar sem? Csak mert ez gyakran elhangzik például a narcisztikusokkal kapcsolatban.

Legfeljebb az extrém esetekben lehet azt mondani, hogy nem tudunk mit kezdeni az érintettekkel, de az tényleg a jéghegy csúcsa. Egyébként a legtöbb kutatás azt mutatja, hogy még az erősen narcisztikus vonásokkal rendelkezőkben is felkelthető az empátia, ha megfelelő edukációt kapnak.

Hogy mennyire nem kilátástalan a helyzet, arra Svédország példáját említhetnénk. A skandináv ország jogalkotói 1978-ban döntöttek úgy, hogy zéró toleranciát hirdetnek a gyerekbántalmazás minden formájával szemben. Ekkoriban a gyerekek szülők általi bántalmazása, testi fenyítése még a lakosság széles körében elfogadott gyakorlat volt. A büntetés kilátásba helyezése mellett – ami önmagában nem sok eredménnyel kecsegtet – komoly edukációs programot is indítottak a szülőknek. Ennek keretében például fejlődéslélektani ismereteket tanítottak, vagyis azt, hogy mi várható el egy adott életkorú gyerektől, mire képes és mire nem képes egy kisgyerek. Mindezek mellett arra is kitértek, hogy a testi fenyítésen kívül milyen más nevelési eszközöket lehet alkalmazni egy adott helyzetben. Az edukációs program mellett minden szülőnek hozzáférhető terápiás segítséget és telefonos segélyszolgálatot is biztosítottak. Ide a szülő betelefonálhatott, amikor azt érezte, hogy „elszakad a cérnája”. Ekkor a segélyvonal túloldalán a segítő szakember igyekezett őt megnyugtatni, és lehetőségeket kínált neki, hogy az adott szituációban mit tehet még. Hiszen egy probléma kezelése azon is múlik, hogy milyen repertoár áll a rendelkezésünkre ebben. Ha úgy jövünk ki a gyerekkorból, hogy a probléma megoldásának egyetlen módja a pofon vagy az üvöltözés, becsmérlés, szeretetmegvonás, akkor nyilván mit tudunk csinálni, azt használjuk.

Mára elmondható, hogy Svédországban a lakosság túlnyomó többsége elutasítja a gyerekek bántalmazását, ami a jelentősen csökkent gyermekbántalmazási ügyekben is tetten érhető.

Ha a svéd mintát vesszük alapul, rendszerszinten vagy állami oldalról hogyan lehetne javítani a hazai helyzeten? Hiszen mint mondta, szinte alig van olyan felnőtt, aki ne szenvedett volna el valamiféle bántalmazási formát gyerekként.

A svéd minta ragyogó kiindulási alap lehetne nálunk. A szülők képzése mellett hasonlóan fontosnak érzem azoknak a szereplőknek a képzését, akik szoros kapcsolatba kerülhetnek a családokkal: a háziorvosok, a védőnők, a pedagógusok, az óvodapedagógusok.

Azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy akár már az óvodától kezdődően az adott életkornak megfelelően kezdjük el a gyerekek mentálhigiénés képzését, hiszen egyszer majd belőlük is szülők lesznek, így már idejekorán jó lenne megtanítani őket különböző indulat- és konfliktuskezelési technikákra, hogy ha a családban ezt nem sikerült elsajátítaniuk, akkor legalább az oktatási intézményben kapjanak erre vonatkozó információt, példát, élményt, tapasztalatot. Ezek nyomán ráláthatnának, hogy otthon mi történik, megtanulhatnák, hogy azokat a helyzeteket máshogy is lehet kezelni.

Sajnos jelenleg a feltételek nem adottak ehhez, az iskolapszichológusi ellátottság katasztrofális, ráadásul sajnos még mindig tapasztalunk az oktatók részéről is megalázást, a gyerek kifigurázását, megkérdőjelezésüket.

Mi a különbség bántalmazás megélésében egy gyerek és egy felnőtt között? Míg a gyereknek ez a norma, addigra a felnőttnek már van tapasztalata a világról, ha meg nem is élte, legalább hallott róla, hogy másképpen is lehet párkapcsolatban létezni, nem?

A gyerekek úgynevezett egocentrikus világban élnek: azt gondolják, hogy mindennek ők az okozói. Ez a bántalmazás esetében sincs másként. A gyermeki logika szerint mindaz a rossz, ami velük történik, azért van, mert ők maguk rosszak, így megérdemlik a bántást, a fenyítést, a megszégyenítést. A gyerekek feltétel és kritika nélkül fogadják el a szülők tetteit, de ha még egy idő után érzik is, hogy nem teljesen helyes az, ahogy a szülő velük bánik, menekülési útvonaluk nincs, viszont a csökkentértékűség élményét megszerzik a bántalmazó mellett, aki akár akaratlanul is meghatározza viselkedésével a gyerek világképét.

A különbség felnőttkorban valóban az, hogy addigra már van némi rálátás arra, hogy a bántalmazás nem törvényszerű velejárója a kapcsolatnak. Ennek ellenére sokszor a felnőtt bántalmazottnak sincs túl sok mozgástere, hogy kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból. Az okok szerteágazóak lehetnek: anyagi kiszolgáltatottság, félelem a bosszútól, félelem az egyedülléttől, traumás kötődés, bűntudat.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Egyúttal mondjuk ki: az ismert adatok szerint leggyakrabban a nők az áldozatai a bántalmazásnak, és leggyakrabban férfiak követik el azt, miközben nők is bántalmaznak általában más, nem fizikai formában. Ott leginkább a verbális, érzelmi bántalmazás, a másik lekicsinylése jelenik meg bántalmazási formaként.

Mit gondol, vannak olyan hajlamosító tényezők a bántalmazásra, amik régióspecifikusak?

A bántalmazás a világ minden területén megjelenik, gyakoriságát, mélységét tekintve van inkább különbség. Minél hierarchizáltabb és patriarchálisabb egy társadalom, minél nagyobbak a társadalom különböző rétegei közötti különbségek, minél nagyobb az egyenlőtlenség, annál jellemzőbb a bántalmazás is, akár intézményes formában, akár a családi közegben.

A bántalmazás járulékos hatása, hogy lerombolja az emberek közötti szolidaritást. Csupán kitüntetett esetekben történik meg, hogy valaki úgy érzi, fel kell emelne a hangját, és oda kell állnia az áldozat mellé – pláne tömegesen.

Ön hogyan látja ma a magyar családokat? Körbenézve úgy tűnik, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak, sokaknak megélhetési gondjaik vannak, az infláció egyre emelkedik, ezért egyre többet kell dolgozni, de mivel a bérek nem egyenlően oszlanak meg a nemek között, az anyagi teher főleg a férfiakra hárul. Ők így egyre többet dolgoznak és még inkább kivonódnak a családi életből. A háztartási és gyereknevelési feladatok sokszor a munka mellett a nőkre maradnak, az anyagi megbecsültségük viszont jóval alacsonyabb, ami eleve egyenlőtlenséget idéz elő a szülőknél, párkapcsolatokban. Beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne egyenrangúan létezni, de például ez nem veti vissza az egyenrangúságot?

De, ezt nagyon jól látja. Vegyük csak egy kisgyerekes család átlagos napját: a férfi reggel elmegy a munkahelyére, ahol egész nap küzd az elemekkel, mire hazaér, már csak morzsák maradtak az erejéből, a figyelméből. Közben a nő otthon igyekszik ellátni a gyerekeket, általában teljes izolációban, mire a férfi hazajön, már belőle sem maradt túl sok. Esténként fáradtan, elgyötörten találkoznak, fizikai és lelki erejük végén vannak. Ebben az állapotban egymástól várnának segítséget, töltődést, támogatást, ám erre nem sok esély van.

A modern család nagy bajban van, mert nem erőforrásként jelenik meg az egyén életében, hanem pluszteherként.

Ezért nagyon könnyű kilépni belőle. Éppen nemrégiben beszéltem egy három gyerekével egyedül maradt édesanyával, aki úgy fogalmazott, hogy „a férjem elfáradt az életünkben”. És valóban: az a helyzet, hogy egyszerűen elfáradunk az életünkben, nem tudunk egymásnak támogatást biztosítani. Miközben a társadalmi üzenetekben a család szentségéről és a család erejéről beszélünk, addig a realitás az, hogy a család jelenleg nem vagy csupán limitáltan képes ellátni a védő, énmegerősítő, megtartó funkcióját.

Mi az oka annak, hogy törékennyé váltak a párkapcsolatok?

Az előbb említett túlhajszoltság mellett azon is érdemes elgondolkodni, hogy az önismeret mellett vajon a társismerettel hogyan állunk. Nekem úgy tűnik, alig értünk valamit a másik ember érzéseiből, motivációiból. Nem tanulunk meg kapcsolatban létezni, nyitottan fordulni egymás felé, ezzel párhuzamosan pedig egyre egocentrikusabb a világunk, és mindent akarunk a párkapcsolattól. Főleg a saját igényeink jelennek meg, a másiké kevéssé. Gyakori eset, hogyha a saját igényeink nincsenek maximálisan kielégítve, akkor már lépünk is.

Nagyon gyakran a párterápiás üléseken derül ki, hogy évtizedek óta együtt élő párok sem ismerik egymás félelmeit, vágyait, titkait, gyerekkori sérüléseit, aktuálisan elszenvedett munkahelyi megaláztatásait. Nem kérdezünk vagy nem jól kérdezünk, így hiába vágyunk lelki társra, maximum egy frusztrált embert találunk magunk mellett, akinek idővel elege lesz, mert úgy érzi, nem figyeltek rá. Közben ezernyi elvárással is megterheljük a párkapcsolatunkat. Számos mítosz van, amihez makacsul ragaszkodunk. Itt van rögtön a gondolatolvasás. Elvárjuk, hogy a másik fél találja ki, mire gondoltunk, mert „ha szeret, akkor kitalálja”. Hát, nem találja ki.

Emellett számos játszmát lejátszunk, amikben csak még tovább sérülünk, bántjuk egymást. Ezt néha tévesen bántalmazásnak címkézzük, de fontos tudni, hogy a játszma és a bántalmazás között az a különbség, hogy míg a játszmában mind a két fél aktívan részt vesz, és a szerepek változnak, addig a bántalmazásban egyértelműek a hatalmi viszonyok, egyértelmű, hogy ki gyakorolja a kontrollt és hatalmat a másik felett.

Egyébként érdekesen kileng az inga. Amíg hosszú évszázadokon keresztül nem lehetett kilépni a házasságokból, addig most szinte nem lehet bennük maradni. Korábban azt ítéltük el, aki kilépett, most pedig azt, aki benne marad egy olyan kapcsolatban, ami nem működik tökéletesen. Eleve a párkapcsolatok is megváltoztak: míg korábban azokra gazdasági szövetségként tekintettünk, ma már lelki szövetséget keresünk bennük, csak éppen mintánk nincs rá, hogyan is kellene így létezni. Ezért mondtam, hogy az edukáció, az oktatás, az ön- és társismeret, az emberismeret oktatása elengedhetetlen lenne.

És mit gondol, mikortól kellene ezt oktatni?

Akár már óvodáskortól, hogy mire eljutunk odáig, hogy valakivel párkapcsolatba lépünk, már tudjuk, mit várhatunk el, mi reális, mi irreális. Már az is téves elképzelés, hogy a párkapcsolatokról azt gondoljuk, csak akkor érdemes bennük maradni, ha problémamentesek, és ha már felüti a fejét egy kis súrlódás, akkor az a szerelem –ezzel együtt a párkapcsolat – végét jelenti. Mindeközben önmagunkkal is rengeteget súrlódunk, hát hogyne súrlódnánk egy másik emberrel, aki ki tudja, honnan jön. Fel kell ismernünk, hogy mi is sérülten lépünk a párkapcsolatba, és a párunk is hozza a maga sebzettségeit. A párkapcsolatra tekinthetnénk úgy is, mint a hozott sérülések közös gyógyulási lehetőségére. Mert ha úgy tekintünk rá, mint valamire, ami az összes, kielégítetlen szükségletünket kielégíti, az biztosan zsákutca lesz, közben pedig a gyerekeinknek is ezt a mintát adjuk át.

Van segítség! Ingyenes, anonim, a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-123 és 06-80-810-600 telefonszámon. Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt, mielőtt kárt tenne magában. Ha másvalakiért aggódik, ezen az oldalon talál tanácsokat, mit tud tenni.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!