(Képtelenség spoilerek nélkül írni a Paradise-ról, úgyhogy ez a cikk a sorozat első epizódjának végét hamar elárulja.)
Nem néz ki túl jól, néhány fordulat bugyuta, a részek végére pakolt zenék arcpirítóan bénák, de egyszerűen nem tudtam ellenállni a Paradise-nak. Minden döccenőt megbocsátottam a nyolc rész alatt, mert hiába vérzik a történet több sebből, az alkotók olyan háttérsztorit írtak a három főszereplőnek, amitől a néhol nevetséges alapsztori is működik.
A Paradise fő alkotója, Dan Fogelman, korábban a Pitchben és a Rólunk szólban (This Is Us) is tökélyre fejlesztette az első rész végén bedobott csavart, ugyanezzel az eszközzel a Paradise is kihúzza a szőnyeget a néző alól a nyitóepizód végén, amivel teljesen más megvilágításba helyezi az addig látottakat. Szerencse, hogy csak az első részt kell kibírni a sorozat valódi tétjének megismeréséig, mert a Paradise laposan indul, egy közhelyes alaphelyzettel. A volt amerikai elnököt, Cal Bradfordot (James Marsden) holtan találja testőre (Sterling K. Brown), és az addig adagolt infók alapján maga a testőr és még legalább féltucatnyi ember is simán gyanús az ügyben.
Az első rész azonban csak ravasz felvezető ahhoz, amíg kiderül, hogy a korábbi amerikai elnököt nem egy eldugott kertvárosban, hanem egy városra kísértetiesen emlékeztető óriásbunkerben ölték meg, ahova egy világkatasztrófa elől menekítettek ki több ezer kiváltságos embert. Láttunk ilyen típusú sorozatból is többet, a Siló vagy a Fallout is hasonló, posztapokaliptikus világban játszódik, ahol a túlélők elzárt helyen élnek tovább, és fogalmuk sincs arról, hogy a föld felszínén mi történik. Fogelman azonban nem sci-fi író, így a Paradise sem az aprólékos világépítésben vagy a tudományos megalapozottságban, hanem a karakterépítésben, a főszereplők motivációinak feltárásában jó.
A dögunalmas, fegyverektől, bűncselekményektől mentes világvége utáni kisváros lakóinak életét érthetően felkavarja, hogy még ebben a biztonságosnak hitt világban is megölhetnek valakit. Innen pedig adja magát, hogy a sorozat a szereplők múltjában kezd el kutakodni, hogy kinek lehetett motivációja az elnök megölésére. A Paradise így akkor találja meg igazán a ritmusát, amikor a már mesterséges városban játszódó, jelen idejű jelenetek párbeszédbe lépnek a katasztrófa előtt történtekkel – igen, Fogelman a Rólunk szól után megint ezzel a történetmesélési módszerrel él.
Az eleinte rasszistának és ignoránsnak tűnő, alkoholba és nosztalgiázásba menekülő Bradford elnökről például kiderül, hogy egyáltalán nem az a fekete-fehér politikusparódia, akire az első rész alapján gondolnánk. Hiába ölik meg már az első részben, az elnök a múltban játszódó részek miatt az egyik fő mozgatórugója marad a sorozatnak. Az örök mellékszereplőnek elkönyvelt, nem túl komolyan vett James Marsden karrierje a nyers, de érzékeny elnök megformálása után simán új lendületet kaphat akár Walton Gogginshoz hasonlóan (a korábbi Jury Dutyt is nagyon ajánlom az új Marsden-fanoknak). Marsden azért is él nagyon a szerepben, mert a Paradise főleg az elnök és a testőre közötti bonyolult viszonyra épít, utóbbi szerepben, titkos ügynökként pedig Sterling K. Brown is nagyon meggyőző. Brown már a Rólunk szólban is együtt dolgozott Fogelmannal, a Paradise-ban is érezhetően ráérzett a kocka, nagyon szigorú morál szerint élő testőr szerepére, aki tökéletes ellentéte az extrovertált, szókimondó elnöknek.
Az elnök és a testőr karakterének azzal is mélységet ad a sorozat, hogy aprólékosan bemutatja, milyen áldozatok árán, milyen élethelyzetben jutottak el a mesterséges városba, és hogy hogyan mérgezte meg örökre egy súlyos veszteség a baráti, bensőséges kapcsolatukat. A kettejük közti konfliktus az egész évad legizgalmasabb, legjobban megkomponált epizódjában, a hetedik részben jut el a csúcspontjára, abban az epizódban, ami azt a napot meséli el, amikor a Föld lakosságát elpusztító katasztrófa elől kisvárosnyi embert menekítenek ki a titkos búvóhelyre.
A simán csak The Day címen futó epizód önálló katasztrófafilmként is megállná a helyét, de ez a rész azért üt igazán, mert a közhelyes műfaji elemek (feszült kabinetülés a Fehér Házban, pánikoló riporterek a tévéközvetítésben) mellé mindig érkezik egy olyan részlet, ami a főszereplők egyéni sorsára, saját tragédiájukra fókuszál. Az elnököt érthetően az feszíti, hogy elbír-e azzal a súlyos teherrel, hogy az emberiség utolsó óráiban is vezetőként viselkedjen, úgy hogy a fontos döntéseket már előre meghozta helyette egy milliárdos érdekcsoport. Collins ügynöknek pedig úgy kell az elnök biztonságát garantálnia, hogy a felesége és a két gyereke nincs vele a legdrámaibb órákban.
A jelenünkre talán legjobban rezonáló rész a Paradise-ban egyértelműen az a szál, ami az emberiség jövőjéről döntő, milliárdosokból álló csoportot és a világvége utáni menekülést kitervelő női vezető sorsát mutatja be. Ebben a történetben a katasztrófa elkerülhetetlenségéről és a bunkerváros építéséről egy beavatott réteg pontosan tud, ám ezt a tudást szűk körben tartják. Az emberiség sorsáról tehát nem a végzetes napon, hanem már évekkel a katasztrófa előtt döntenek, ettől igazán feszült az a rész, ahol ezt a tervet valóra is kell váltania az elnöknek és szűk körének.
A Sinatra néven emlegetett (sokáig lebegteti a sorozat, hogy miért is ez a beceneve), árnyékelnököt alakító Julianne Nicholson sem egydimenziós főgonosz, aki istenként dönt arról, ki élheti túl a katasztrófát. Az ő karaktere is olyan háttérsztorit kap már a sorozat első felében, amiből hamar világos lesz, hogy egy saját tragédia formálta kegyetlen, pragmatikus vezetővé, aki még a milliárdosokat és az elnököt is becsicskítja. Sinatra a világvégére is kézzelfogható választ akar, mintha ezzel a tervével végre legyőzhetné az emberi sors kiismerhetetlenségét. Csakhogy akármennyire jól tervezett is ez a mesterséges város, hiába válogatták ki egyesével az ebbe a társadalomba illő embereket, a közösen átélt trauma miatt a városi lét inkább közös csoportterápiára hasonlít, amit az elnök meggyilkolása megint felkavar.
A Paradise a legtöbbször véresen komolyan veszi magát, csak egy-egy mellékszereplő szintjén enged meg magának néhány poént, néhány fordulata könnyen megjósolható, de a készítők nagyon ügyesen vonják be a nézőt a szereplők egyéni sorsába, onnan pedig már nehéz elereszteni ezt a világot. Az első évad vége sem pofátlanul cliffhangeres, egy fontos történetszálat elvarrnak a nyolcadik, utolsó epizódban, de a készítők ügyesen nyitva hagytak elég kérdést ahhoz, hogy a már megrendelt második évadra is bőven maradjon muníció. Fogelmant ugyanis nemcsak a főszereplői, hanem a családtagjaik sorsa is érdekli, így a folytatásban még nagyobb szerep juthat Bradford elnök és Collins ügynök gyerekeinek is, akik akár a bunkerváros jövőjét is meghatározhatják.
A Paradise első évada a Disney+-on nézhető.
