2024. április 14. – 18:42
A kilencvenes évek második fele izgalmas időszak volt a videójáték-iparban. Az otthoni pécék piacán egymás után jöttek a fejlődési ugrások, emiatt feltörtek új, a korábbiaknál akciódúsabb, háromdésebb műfajok, amiket többek közt olyan zászlóvivők képviseltek, mint a Quake vagy a Starcraft. A nyugisabb zsánerek háttérbe szorultak, a szerepjáték és a kalandjáték átmenetileg kiment a divatból. 1997 végén aztán megjelent a Fallout, fityiszt mutatott a trendnek, és beindította azt a szerepjáték-reneszánszt, ami olyan klasszikusokkal teljesedett ki, mint például az első két Baldur’s Gate.
A Fallout minden volt, csak akciódús nem. A szerepjáték eleve egy mászkálós-beszélgetős műfaj, de amikor a játékban csatázni kellett, azt is körökre osztva kellett lelépegetni, mint valami asztali társasjátékban. Nem is ez volt a játék óriási sikerének a titka, hanem a környezete: egy ötletes, posztapokaliptikus világ, amiben a kliséktől kicsit elütő karakterek hepajkodtak. A Fallout egyszerre tudott vicces, nagyon véres és helyenként elgondolkodtató lenni, és már az első rész olyan erős volt, hogy a későbbi folytatások nem is nagyon tértek el a lefektetett alapoktól. Még olyan apró részletek is kötelezően megjelentek minden újabb részben, mint az alapjáték mémmé vált két nyitómondata: „Háború. A háború soha nem változik.”
Ami viszont szerencsére változik, az a filmes és tévés videójáték-adaptációk színvonala. Ezek a feldolgozások évtizedekig legendásan ócskának számítottak, aztán a 2010-es évek közepére a filmstúdiók ráeszméltek, hogy érdemes esetleg valamennyire tiszteletben tartani az alapanyagot – illetve ekkorra már a videójátékok történetmesélése is más minőséget képviselt, mint akár tíz-tizenöt évvel korábban. Elkezdtek megjelenni előbb a nézhető, majd a tisztességesen összerakott feldolgozások, és 2023 már fordulópontnak tekinthető: tavaly látványosan túlsúlyba kerültek a kimondottan jó adaptációk. The Last of Us, Super Mario Bros.: A film, Tetris, Laserhawk kapitány: Egy Blood Dragon-történet, Twisted Metal, Castlevania – Démonkastély: Noktürn – mindegyik teljesítette a lehetetlennek tűnő küldetést, azaz úgy ültetett át egy interaktív játékot egy passzívan befogadható médiumra, hogy attól a gémerek nem akartak filmstúdiókat felgyújtani.
A csütörtökön az Amazon Prime Videón megjelent Fallout-sorozat is ezt a sort gyarapítja, és az eredettörténetében megjelennek a korábbi ótvar adaptációk tanulságai. Mert az elmúlt 27 évben voltak jelentkezők egy Fallout-tévésorozatra, de nem véletlen, hogy eddig kellett várni rá. Miután ugyanis a játékok jogai 2007-ben a Bethesda kiadóhoz kerültek, a cégnél éppen azért vetették el a mozgóképes feldolgozást, mert látták, hogy korábban milyen pocsékul sikerült például a Doom vagy az Alone in the Dark mozis bemutatkozása.
A jeget Christopher Nolan testvére, Jonathan törte meg, amikor bejelentkezett a saját falloutos sorozatötletével. Ő akkor már feleségével, Lisa Joyjal túl volt a Westworld sikeres bemutatkozásán, ami elég jó referenciamunka volt, ráadásul a játékokat is ismerte és szerette. Így a Bethesda belevágott a közös munkába, Nolan és Joy saját produkciós cége készítette a sorozatot, de a producerek közé bekerült a Bethesda kreatív atyaúristene, Todd „Hazug” Howard is.
A showrunneri feladatokat az eddig főleg vicces sorozatokon dolgozó Graham Wagnerre és a 2018-as Tomb Raider-film forgatókönyvét jegyző Geneva Robertson-Dworetre osztották, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy Joy és Nolan árgus szemekkel felügyelték a forgatásokat, sőt Nolan három epizódot rendezett is. Az Amazon pedig a végeredményt látva annyira bízott a sikerben, hogy még a premier előtt berendelte a második évadot.
A Fallout világában nincs semmi, amit korábban ne láttunk volna posztapokaliptikus filmekben, de ezeket az elemeket olyan ügyesen keveri, hogy mégis saját, azonnal felismerhető karaktere lesz. A kiindulópont egy olyan retrofuturista jövő, amiben konzerválódott az ötvenes évek esztétikája és kultúrája. Sőt, a hidegháborúja is, ami nem ér olyan szerencsés véget, mint a valóságban. Amikor 2077-ben kitör a harmadik világháború, és a gombafelhők megjelennek a nagyvárosokban, a túlélők egy kivételezett csoportja Menedéknek nevezett, önellátó, föld alatti bunkerekbe húzódik, és ott él tovább. A maradék pár milliárd ember többnyire meghal, a kevés túlélő, illetve általában az élővilág nagy része pedig mutálódik a háború nukleáris utóhatásai (angolul fallout) miatt.
Mindez csak előzmény, mert a Fallout-játékok több mint egy évszázad elteltével, a 22. század végén vagy a 23. században játszódnak. Több játékban alapfelállás, hogy a főhős bunkerlakó, aki a felszíni dolgokról mit sem sejt, de kénytelen elhagyni az idealista falansztert, ahol addig élt és szembesülni a Pusztasággal, ami az odafenti világból maradt. A sorozat is így indul, de szerencsére nem valamelyik játékot vette alapul, hanem saját sztorit mesél el (bár egy rajongónak folyamatos déjà vu érzése lesz).
A pontos évszám 2296 (ekkorra már az összes játék letudta a maga sztoriját), ekkor nyílik ki a 33-as számú Menedék páncélajtója, hogy egy Lucy nevű bunkerlakó először pillantsa meg a kaliforniai napfényt. Lucy az apját keresi, akit felszíni terroristák raboltak el a Menedékből, és persze útja során egyik kulturális sokkból esik a másikba.
A második főhős Maximus, aki a háború utáni Amerika technokrata félkatonai szervezetében, az Acéltestvériségben kadét, amíg a sors úgy nem hozza, hogy egyedül kell megállnia a helyét a Pusztaságban. A harmadik főszereplő a legérdekesebb, már csak azért is, mert személye összeköti a sorozatbeli múltat és a jelent. Ő valaha Cooper Howard volt, menő hollywoodi színész, de a háborút követő sugárzás miatt ghúllá vált, egy hosszú életű rémséggé, aki még 2296-ban is aktív, főleg, ha fegyver van a kezében (márpedig általában van).
A forgatókönyv hamar összehozza a szitut, hogy mindhárom főhős ugyanazt a dolgot keresi, de ez a központi küldetés a legkevésbé érdekes. Sokkal izgalmasabbak a néha egészen ötletes fordulatokat villantó mellékszálak, amik a világról mesélnek, például két Menedék viszonyáról vagy arról, hogy mit keres egy irdatlan nagy bombatölcsér Shady Sands helyén, ami az első Fallout-játékban még prosperáló település volt.
Ezek a szálak nemcsak jól visszaadják a Bethesda-féle Fallout-kánont, de ki is egészítik azt, miközben a rajongók rengeteg apró sztorielemnek, kikacsintásnak is örülhetnek. Azt pedig, hogy a sorozat története is a kánon része, maga Todd „Hazug” Howard jelentette ki, neki pedig elhihetjük.
A cselekmény viszont megsínyli, hogy a dramaturgiának ennyi különböző dologgal kell zsonglőrködnie. Szerencsére a sorozat elkerüli a Westworld betegségét – korábbi nevén Lost-betegség, amikor minden válaszra két új kérdés jut –, de így is nagyokat bukdácsol néha, és a tempója is egyenetlen. A sztori a közepén kicsit leül, aztán a végkifejletre szépen felpörög, de a három szereplő közül Maximus karaktere mindvégig erőtlen marad. Ráadásul a fináléra jó néhány erőltetett magyarázattal és megoldással meg kell barátkozni, mert a készítők feláldozzák a logikát a hatásvadászat oltárán. Például el kell fogadni azt, hogy a biztonsági intézkedések egységesen rosszak gyakorlatilag mindenhol a sorozat világában, ezek az emberek akkor sem őriznek rendesen valamit, ha az életük múlik rajta.
Az is probléma lehet, hogy ami videójátékban működik, az tévében nem mindig. Pedig a sorozat erre direkt rájátszik, poént csinál akár abból is, hogy egy lövést simán lehet azonnal gyógyítani, ha kéznél van egy gyógyszercsomag. De nem biztos, hogy ez a szándékosság minden nézőnek leesik, főleg azoknak nem, akiknek nem ismerősek a Fallout-játékok. Nekik egyébként is sok dolgot kell megemészteniük egyszerre, pedig a sorozat gondol a Fallout-szüzekre: az első több mint egyórás epizód gyakorlatilag csak bemutatja a világot. De a falloutság ilyen dózisban nem könnyen befogadható, a sorozat hangulata ugyanis éppen olyan, mint a játéké:
drámai pillanatok válthatnak a legnagyobb kreténségekbe, hogy a következő snittben már véres cafatokra lőjenek valakit lassítva, andalító zenére.
Simán el tudom képzelni, hogy lesznek, akiknek túl sok lesz a sorozat eklektikussága, erőszakossága vagy debilsége (őszintén szólva az utóbbi nekem is kicsit sok volt, mint ahogy kevesebb lassított jelenettel is meglettem volna).
Viszont aki a játékokat szereti, örömtüzet gyújthat. A Fallout-sorozat rekordot dönt a rajongók kiszolgálásában, mert apróságokban is a lehető legjobban igyekszik az alapanyaghoz igazodni. Felfoghatatlan mennyiségű apró utalás van a játékokra, ami persze a külsőségekben is megjelenik. A sorozat több mint 150 millió dollárból készült, de minden cent meglátszik rajta. A díszletek és kellékek tökéletesek a Menedékek enteriőrjétől kezdve az utolsó Nuka Cola-kupakig, a trükkök pedig szinte végig színvonalasak (azért csak szinte, mert van két jelenet, ahol én nagyon éreztem a CGI-t). Ilyen jó kiállású videójátékos adaptáció még nemigen született.
A zene is hozza a kötelezőt: a játékokban hallott összes rohadt negédes, ötvenes évekbeli dal felcsendül. (De mi marad akkor a második évadra?) A Last of Us tévés adaptációjának nagy mutatványa volt, hogy a néző elfelejtette, hogy videójátékos adaptációt néz. A Fallouté az, hogy soha nem engedi ezt elfelejteni.
A látvány mellett a szereplőgárda is parádés, különösen a Coopert/ghúlt játszó Walton Goggins, akit legtöbben talán az Aljas nyolcasból ismernek. Ő a sztori motorja, és nem csak azért, mert a karaktere mindkét idősíkban jelen van. Goggins lubickol a szerepben, és fantasztikusan hozza a lányáért aggódó apát, a jövőjéért aggódó állampolgárt és a következő adag drogjáért aggódó mutánst is. A legjobb dumákat is ő kapja, valahogy minden dialógus jobb lesz attól, ha ő is közbeszól. (Egyébként akár magyarul is, mert a fordítás jó és gördülékeny, nem érezni rajta erőlködést. Én angol felirattal szoktam nézni mindent, de kíváncsiságból egy epizód erejéig átváltottam magyarra, aztán három résszel később kapcsoltam, hogy nem váltottam vissza.)
A Lucyt alakító Ella Purnell is remek választás volt, alkatilag is tökéletes a Pusztaság aljasságaira bociszemekkel rácsodálkozó naiv bunkerlakónak, de jól is tudja árnyalni a befejezésre érezhetően megkeseredő karaktert. Aaron Moten Maximusa kicsit súlytalan, de ez részben a forgatókönyv hibája – részben meg azé, hogy Moten nem sokat mutat a színészi képességeiből az „úgy nézek, mint aki mindjárt sírva fakad” maníron kívül.
A mellékszerepekben viszont nehezen találni hibát, Kyle MacLachlan szuper Lucy apjaként, Moisés Arias Lucy testvéreként vagy akár A célszemélyből ismerős Michael Emerson mint űzött tudós. Apró szerepekben pedig a legváratlanabb pillanatban bukkanhatnak fel olyan nevek, mint Michael Rapaport, Chris Parnell vagy Fred Armisen, és azon se lepődjünk meg, ha egy szervgyűjtő robot Matt Berry hangján szólal meg.
Szóval a Fallout régóta várt tévés mutációjában sok dolgot lehet szeretni, főleg, ha az embernek van egy kis előképzettsége a világból. Messze nem tökéletes sorozat, engem például a cselekmény egyenetlenségei mellett az is zavar, hogy a posztapokaliptikus környezet veszélyei (sugárzások, mutációk, élővilág) nem elég hangsúlyosak, inkább ezek is csak a díszlet részei. Más gémert más fog zavarni, mert ez az a fajta sorozat, amibe könnyű belekötni, aztán együtt kibeszélni, hogy mi miért volt szar benne – végül megegyezni abban, hogy oké, de így is mennyire jó már, hogy igazi, hamisítatlan Fallout az egész. És ebben tényleg megegyezhetünk.
(A Fallout magyar idő szerint április 11-én került fel az Amazon Prime Videóra, mind a nyolc rész egyszerre.)
