Apu kirángatott a szobámból, kést tartott a torkomhoz, aztán nullásra nyírta a hajamat

Szégyen, bénító rettegés, állandósult önértékelési zavar, szeretetlenség, teljesítménykényszer, szorongás, folyamatos önvizsgálat, bizalmatlanság, a spontaneitástól való félelem, hordozott szülői minták – ezek majdnem mindegyike szerepel azoknak a felnőtteknek a levelében, akik a gyerekbántalmazásról szóló cikksorozatunkhoz megírták nekünk történetüket. Leveleiket, őszinteségüket, bátorságukat ezúton is köszönjük szépen!

A fizikai, verbális vagy érzelmi bántalmazás társadalmi beágyazottságát jól jelzi, hogy a levélírók többsége csak álnéven vállalta a vele történtek publikálását, tartva attól, hogy ő vagy bármely családtagja kellemetlenségbe keveredhet a munkahelyén, ismerősi vagy családi körben, ha kiderül a bántalmazás. Olvasóink nemcsak az átélt traumáikról, hanem azok következményeiről is írtak – olyanok is jelentkeztek, akik úgy döntöttek:

inkább nem vállalnak gyereket. Azért döntöttek így, hogy megszakítsák a bántalmazói családi örökséget.

Ma Magyarországon minden tizedik gyerek bántalmazott lehet. Bár már a kétezres évek előtt voltak törekvések arra, hogy a gyerekbántalmazást mérsékeljék az országban, 2004. december 31-én még legálisan lehetett a fizikai fenyítést nevelési eszközként alkalmazni a gyerekekkel szemben. A bántalmazás látenciája, azaz rejtettsége még 2022-ben is nagyon magas: a jelzőőrök, így a családokkal találkozó védőnők, pedagógusok, háziorvosok feladata ezt kiszűrni. De a bántalmazás épp az azt körüllengő szégyen, titokérzés, a nyilvánosságra kerülés miatt érzett szorongás, a megtorlástól való félelem miatt tud sokáig rejtett maradni.

Ennek a visszaszorításán dolgozik a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, amely 1993 óta működtet lelkisegély-szolgálatot gyerekeknek, fiataloknak. Két ingyenes, anonim telefonszámon éjjel-nappal fogadják a 24 év alatti megkeresőket és azokat a felnőtteket, akik aggódnak egy gyerekért és az ő érdekében szeretnének konzultálni. Az érdeklődők, segítséget kérők írásban, online is elérhetik a lelkisegély-szolgálatot. Az alapítványtól azt írták: 2022 október végéig közel 2000 hívás szólt bántalmazásról.

„Idén már több mint 250 esetben volt szó szexuális bántalmazásról, kb. 500 alkalommal fizikai erőszakról. Ezek nagy többsége családon belüli történet. Évente több mint 1000 beszélgetés szól öngyilkossági gondolatokról, és ezekben a konzultációkban az esetek többségében kiderül korábbi vagy jelenleg is zajló gyermekbántalmazás”

– írták.

A bántalmazást Magyarországon nyilvánosan a társadalom jelentős része elítéli, ám sokan mégis könnyen legyintenek egy-egy odacsapásra, pofonra vagy akár a verbális erőszakra. Dr. Krivácsy Péter, Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinika sürgősségi osztályának főorvosa úgy fogalmazott, hogy „a magyar társadalom kétarcú”. A Telex e témát körüljáró cikksorozatának negyedik részéhez olvasóink leveléből válogattunk.

A bántalmazások egy részét a gyerekeinknek is átadtuk

„Hatvannyolc évesen még ma is érzem gyerek- és ifjúkori bántalmazásaim hatását, illetve ennek generációról generációra történő halmozódását” – kezdi levelét legidősebb levélírónk, Kristóf, aki gyerekkorát szülei rossz házassága miatt állandó csatatérként élte meg. Anyját túlérzékenynek, apját üvöltőnek látta, őt kis felnőttként kezelték. Aztán szülei válása után Kristófot anyja új férje rendszeresen bántalmazta verbálisan és néha fizikailag is.

„Egyszer véletlenül fültanúja voltam az akkor már nagybeteg anyám megerőszakolásának, ami hosszú ideig súlyos problémákat okozott későbbi kapcsolataimban. Ezen kívül kurvázott, zsidózott, de józanul egészen kedves is tudott lenni” – írja a férfiról. Anyja halála után, 14 évesen az apjához került, ahol ő és annak új felesége tette tönkre a mindennapjait. „Előfordult, hogy a nő megtalálta ‘titkos’ naplómat, melyben megírtam róla a véleményemet. Ezért kb. egy évig úgy éltünk egy fedél alatt, hogy nem vett rólam tudomást, nem szólt hozzám, levegőnek tekintett. Ez életem egyik leglidércesebb élménye. Apám, ha néha beolvastam neki vagy pimasz voltam vele, gyakran felpofozott. Kamaszként többször jött rám mindenfajta szervi ok nélküli ájulás, melyet vegetatív neurózis okozott. (Így próbáltam menekülni.)”

Párkapcsolataival is sok nehézsége volt. Első felesége 3 éves koráig egy nevelőotthonban élt, ő is bántalmazott gyerek volt.

„Két gyerekünk lett, s sajnos a bántalmazások egy részét – legjobb szándékaink ellenére – mindketten, gyerekeinknek is átadtuk, nem tudtuk, milyen a normális család, a konfliktusokkal nem tudtunk mit kezdeni. (Bár szentül elhatároztam, majd én megmutatom, ha nekem családom lesz…) Hosszú ideje járok terápiára, immár 5 és fél éves ráktúlélő vagyok, igyekszem változtatni, még amin tudok.”

Hogyan lehet így megverni egy ilyen kicsi gyereket?

„Az első emlékem a bántalmazásról az volt, és nem tudom, hány éves lehettem, hogy anyai nagymamám sír és azt mondja: hogyan lehet így megverni egy ilyen kicsi gyereket? A verésre magára nem emlékszem, de a nagymamám sírására igen. Óvodás koromtól kezdve vert rendszeresen az anyám. Fakanállal, puszta kézzel. Volt egy három lábú puff-szerűségünk, arra kellett ráfeküdnöm és úgy vert meg” – írja levelében Krisztina, aki egyedüli gyerek lévén senkivel sem tudott véd- és dacszövetséget kötni. Amikor iskolás lett, a bántalmazás megszaporodott.

Anyja egyszer azért büntette meg, mert nem akarta, hogy az adott időpontban lánya kutyát sétáltasson. „Nem emlékszem, de ő azt állította, hogy tiszteletlenül beszéltem vele, ezért nagyon megvert. Letérdeltetett a sarokba. Közölte velem, hogy most át kell mennie a közértbe, és azért, mert ilyen rossz voltam, addig nem jön haza, amíg nem talál valakit, hogy áthívja hozzánk és megmutassa neki, milyen egy rossz gyerek. És megcsinálta. Összefutott a kolléganőjével és (gondolom) addig erőszakoskodott vele, míg szerencsétlen át nem jött. Az arcát soha nem felejtem el, amikor meglátott. Anyám még rám is rivallt, hogy köszönjek. Felnőtt koromban jöttem rá, hogy ez a helyzet anyámra sokkal rosszabb fényt vetett, mint rám” – idéz fel egy mélyen beégett esetet.

Egy alkalommal anyja ököllel verte a fejét, miután egy nyaralás alkalmával a rokongyerekekkel kivitték az ágyneműt a gyerekek hálójából a szülőkébe, és letették az ágyukra. „A fal felé voltam fordulva, az arcát nem láttam. Másnap, amikor beugrottam a Balatonba, a fülem annyira megfájdult, hogy azt hittem, elájulok. Valószínűleg a dobhártyámmal történhetett valami, talán megrepedt.”

Krisztinát az anyja rendszeresen alázta meg mások előtt, máskor pedig szeretetmegvonással, némasággal büntette. Abból, ahogyan visszaköszönt az anyja, már tudta, milyen a hangulata, ekkor inkább bemenekült a szobájába. Anyja ma is él, nyugdíjasként, Krisztina támogatja őt, és könyörög, hogy elvihesse orvoshoz. Krisztinának két vetélése volt, gyermeke nem született. Önbizalomhiánnyal küzd, indokolatlan dühkitörések gyötrik, mindig rosszul választott párt magának. „Nem hiszem el, hogy megérdemlem a jót, ha véletlenül jó periódusom van, belül rettegek, hogy mikor üt be a krach. És be is szokott ütni” – írja, és azt is, hogy nagyon próbál megfelelni másoknak, nem tud kiállni magáért.

„Sajnálom, hogy nem volt igazi anyám. Sok évembe telt, mire be mertem magamnak vallani, hogy nem szeretem az anyámat.”

Rendszeresen megkaptam, hogy megyünk az intézetbe, ha rossz vagyok

Endre 36 éves, ránézésre, ő úgy fogalmaz, hogy „teljesen normális családból” jön, még válás sem volt benne, épp ezért lehet jó példa a megbújó esetekre. Kisgyerekkorától kezdve nagyokat kapott a fejére apjától, ha rossz volt, amitől Endre csak még feszültebb lett, ezért még többet verték. „Jellemző emlékem ebből a korszakból, hogy az íróasztal alatt próbálok elbújni a papuccsal való ütés elől. 12 éves koromig legalább évi egy idegösszeomlásom volt, és maradt kezeletlenül. Cserébe folyamatosan azzal voltam megbélyegezve, hogy idegbeteg vagyok. A hibáztatás nagyon ment az egész családnak, de segíteni senkinek nem jutott eszébe” – írja.

Mélyen meggyökerezett benne a meg nem értettség élménye, az, hogy bármit csinál, ő a rossz, miatta van veszekedés, ő a szemtelen. „A konfliktust a szüleim megbélyegzéssel, gondolatolvasással és kiparodizálással kezelték, így elég hamar elhittem magamról, hogy gonosz és rossz vagyok. Egy »szerencsétlen szarjankó«, akit nem fog a világ elfogadni.”

Endre óvodás volt még, amikor rendszeresen megkapta: ha ilyen rossz, viszik az intézetbe. „Egyszer egy veszekedés másnapján, annak ellenére, hogy a haragtartás nem jellemző a családomra, apám azzal búcsúzott munkába menet, hogy kérte anyámat, pakolja a cuccaimat. Mert megyünk az »intézetbe«. Nyilván nem mentünk, de óvodás voltam, basszus! A mai napig összerezzenek az intézet szó hallatán, pedig azért elég széleskörű jelentéssel bír.”

A történtek ellenére Endre úgy gondolja, így is rengeteg értéket hozott otthonról, de vannak problémái a mintákkal. „Nem volt soha gondom az elköteleződéssel, azonban az intimitás nehezen megy, úgy a spontánságból fakadó kiszolgáltatottság, mint a saját erőmtől vagy épp az agressziómtól való félelmem miatt. A húszas éveimet kitöltő párkapcsolatomban én magam is verbális bántalmazóvá váltam: a működésemben, konfliktuskezelésemben kénytelen voltam felismerni apám retorikáját.” A szociális hálóját jónak tartja, de örökké szorong, és

„fárasztóan sok időt töltök azzal, hogy vajon elég okos, elég szerethető vagyok-e, és nem fognak-e megbélyegezni azért, mert »rossz« vagyok.”

Személyiségfejlődésében sokat segített neki 11 évnyi terápiás munka, ebben komoly sikerélményeket is elkönyvelt már.

Apu kirángatott a szobámból, kést tartott a torkomhoz, aztán nullásra nyírta a hajamat

Csenge első emléke a verésről egy fekete ponttal kapcsolatos, amit a szorzótábla miatt vitt haza: ekkor apja övvel ütötte. A legdurvább eset az volt, amikor 14 évesen bolti lopáson érték egy pár barátnőjével. Sírva könyörgött a rendőröknek, hogy inkább levélben értesítsék a szüleit. „Végül a falu családfelelőse jött át személyesen és közölte a szüleimmel, hogy bolti lopás, 5000 forint felett, stb. Amíg ott volt, tagadtam.

Amint elment, apám a hajamnál fogva rángatott ki a szobámból, végigrugdosott több szobán, kést tartott a torkomhoz, hogy neki ilyen tolvaj gyerek nem kell, végül leültette a három kisebb testvéremet a kanapéra, engem velük szembe a székre, és anyám kezébe nyomta a hajvágó gépet. Anyu sírt és nem tudta megtenni. Végül apu nullásra nyírta a hajamat. A testvéreimnek meg végig kellett néznie. 14 éves tini lány voltam, aki egyik nap vállig érő hajjal, másnap kopaszon, fejkendővel ment suliba. 3 hónapig »csúfoltak«, évekig a skinheadlány voltam. Az iskola semmit nem tett.”

Apját a barátai fel akarták jelenteni a gyámügynél, de meggyőzte őket, hogy ez csak egy lecke, így végül semmi sem történt. Csenge azt írja, négyük közül nem őt, hanem a húgát érte a legsúlyosabb trauma, ám máig sem derült ki, hogy mi volt az, ami miatt öngyilkosságot is megkísérelt. „Az egyik öcsémnek is volt egy öngyilkossági kísérlete. Apu lebeszélte az orvosokat arról, hogy megfigyelésre bent tartsák és hazavitte saját felelősségre, mielőtt az öcsém bármi okot is mondhatott volna. Amikor felvágott csuklóval megtaláltam, nekem azt mondta, hogy az élete semmit sem ér, apu mindig ezt mondja neki, így meg akar halni, hogy mindenkinek jobb legyen. Senki nem tudott erről, csak mi.”

Csenge felnőttkorára a megfelelési kényszer, a hibák utáni vélt retorzióval számolás, a rendszeres szorongás jellemző. Most vendéglátósként dolgozik, akárcsak apja egykor. „A megjátszott kedvességet szerintem már 6 évesen szuperül tudtam, és 1,2 másodperc alatt meg tudom saccolni, hogy milyen hangnemben szólítsam meg az előttem állót, mert a gyerekkorunkat azzal töltöttük, hogy figyeltük, apu hogy jön be az ajtón. És onnan tudtuk, hogy hogyan kell viselkednünk. A férjemnek sokáig tartott, míg megértette velem, hogy nem a megjátszásra kíváncsi és hogy hibázhatok. Hogy ha gond van, akkor beszélhetünk üvöltözés nélkül. Ha nem értünk egyet, akkor kompromisszumot keresünk és nem »nem beszélünk, amíg a másik bocsánatot nem kér«. Hogy rendben van, ha nincs kedvem minden nap takarítani, minden nap főzni. Nem kell emiatt bűnösnek éreznem magam” – írja.

Volt, hogy verés helyett penészes ételt etettek velem és a testvéreimmel

„24 éves fiatal felnőtt vagyok és ért verbális, fizikai bántalmazás gyerekkorom és tinédzserkorom során” – írja Kitti, akit anyja és apja is rendszeresen megvert büntetésből. Első emléke erről négyéves korából származik. Előfordult, hogy hozzávágtak egy tányért, emiatt olyan sebe keletkezett, amit össze kellett varrni. „Előfordult, hogy verés helyett penészes ételt etettek velem és a testvéreimmel. Ez egészen 16 éves koromig kísérte a mindennapjaimat, azóta »csak« verbálisan van jelen. A »húzz a picsába«, »egy lusta disznó vagy« és egyéb végtelenségig sorolható mondatokat kapok.”

Kitti 12 éves koráig bepisilt éjszakánként, ennek szervi okát nem találták. Hétéves kora óta terápiára jár. Foglalkozott vele kineziológus, majd gyermekpszichológus. Jelenleg felnőtt pszichológushoz, illetve pszichiáterhez jár, mindennapjait depressziós szorongás és evészavar nehezíti meg. Gyógyszerre is szüksége van, mert időnként öngyilkossági gondolatai vannak. „Szüleim sikeresen bevésték az agyamba, hogy nem vagyok senkinek és semminek sem jó, nem vagyok szerethető és sose lehetek boldog, mert nem érdemlem meg. Ezek jelenleg rendkívül megnehezítik a társas kapcsolataimat, a szerepemet egy kapcsolatban, mint nő/társ. Ezenkívül küzdök az önelfogadással is.

Azon nagyon sokat dolgozom terápiám során, hogy én ne viselkedjek úgy azzal akit szeretek, mint ahogyan ők tették, mert sajnos elemeket átemeltem tőlük. Például egy időben az akkori barátommal kiabáltam, megütöttem”

– írja.

A bántalmazástól való félelmet az idő nem oszlatja el

Péter 52 éves. Harminc évig élt távol az apjától, mire vette a bátorságot és visszaköltözött hozzá. Éppen néhány hete fogalmazódott meg benne, hogy a gyerekkori félelmei feloldódtak, és apját – bár elítéli a tetteit –, már inkább esetlennek, a körülményei áldozatának tartja. „Már nem félek, és egyre ritkábban érzem szükségét annak, hogy meneküljek, elbújjak. Olyan érzés, mintha most először oldódna fel bennem igazán egy gyermekkorom óta lelki béklyóban tartó varázsige”.

Péter nyolc éve, egy terápiás folyamat során egy apjának címzett levélben írta ki magából, mit hordoz magában. „Egy olyan pártnak vagy szimpatizánsa, amely ignorálja, kritizálja, elítéli, megalázza, elnémítja és bünteti a másként gondolkodókat. Úgy tartod, ez a keménykezű megközelítés nehéz időkben jogszerű és kívánatos
A gyermekkori ignorálás, kritika, megaláztatás, elnémítás és büntetések, ütlegelések tapasztalata jelenleg is kísért. A bizonytalanság, értéktelenség – és néhány siker ellenére – a haszontalan selejt érzése nem oszlik el. Nem gondolod, hogy ezek a dolgok összefüggenek? Szerinted mik lehetnek az efféle »keménykezűség« kihatásai?
Már serdülőkorban terveztem szökésem egy barátságtalan, rideg otthonból. Anyám – elmondása szerint – többek között az impulzív természeted miatt hagyott el. A legkisebb fiad mesélte, mennyire megviselték a rendszeres agresszív kitöréseid.”

Az apjának szóló levélben Péter azt írja, vágyott a szülei szeretetére, a családi békességre, megértésre, támogatásra, családi melegségre, vágyott az elfogadásra.

„Neheztelek rád a gyermekkori félelmek, szenvedések és izoláltság érzései miatt. Neheztelek rád, mert indulatosságra és depresszióra vagyok hajlamos. Neheztelek rád minden zátonyra futott kapcsolatom miatt, amelyet nagyrészt az indulatosságom okozott. »Ebben a családban a gyermek neve kuss«, »Nézz körül, ki sajnál?«
Anyámtól: »te seggarcú barom állat, idióta, a kurva anyád picsája, az isten basszon meg!« Anyám szerint »mit rinyálnak a metoo tüntetők, hiszen a nők arra születtek, hogy széttegyék a lábuk«. De a legrosszabb tőled: »ki fogsz kapni« – majd a rettegéssel töltött percek, órák, napok. Most is a hányinger kerülget, amikor eszembe jutnak a verések; ezek emlékére az idő nem borít fátylat. Anyám egyszer mumpszos volt, de ez nem állított meg téged abban, hogy kékre-zöldre püföld. Csak akkor hagytad abba a verést, amikor megfenyegetett: »hogyha még egyszer hozzám nyúlsz, beléd verek egy kést álmodban«” – írja.

Péter ugyan nyolc éve is sikeres volt, terápiára is járt, mégis voltak öngyilkossági gondolatai. Apja szerint ez csak hangulati ingadozás volt. És Péter hiába volt már 44 éves, felnőtt, önálló ember, amikor a levelet írta, abban ez is állt:

„Nem érzem magam biztonságban amikor egy térben vagyunk vagy telefonálunk”.

A levelet pedig így zárja: „Többet nem adom meg neked a lehetőséget hogy megalázz, bántalmazz. Nem barátom, aki gyermekét bántalmazza. A bántalmazástól való félelmet az idő nem oszlatja el. Egy negyed évszázada, több mint 9000 napja lett volna lehetőséged megbánásodnak hangot adni.”

Anyám az én létemet tette felelőssé azért, hogy nem élhette azt az életet, amit szeretett volna

Úgy gondolja, nem kívánt gyerekként született, és szerinte később anyja azért verte és bántalmazta, érzelmileg, verbálisan is rendszeresen, mert őt tette felelőssé azért, hogy nem élhette azt az életet, amit a születése előtt eltervezett magának – mondja egy kétgyerekes, sokak által ismert influenszer, aki olvasói felhívásunkra reagálva jelentkezett, de nevét nem szerette volna vállalni, így most Zsófiként hivatkozunk rá.

Zsófi vér szerinti apját nem ismeri, az általa apjának tekintett férfival anyja az ő másfél éves korában ismerkedett meg. Negyedikes volt, amikor a szülei elváltak, addigra anyjának már volt egy szeretője, akihez éjszakánként átbiciklizett. „A teljes szétcsúszás akkor kezdődött, amikor a válás megtörtént. Ez, és az alkohol felerősítették anyámban a bántalmazásra való hajlamot. A válás is érdekesen zajlott. Miután elváltak, elmentem otthonról egy nyári táborba, olyan negyedikes lehettem. Mire hazajöttem, egy másik lakásba kellett menni, ahol ott volt anyám szeretője is. A költözésről sem tudtam.

Volt olyan, hogy berúgott, bejött a szobámba, és egyszerűen megvert. Kérdeztem tőle, hogy most ezt így miért kapom. Volt egy tipikus mondata, amit ilyenkor mindig mondott: »amíg én szartalak téged, nem te engem, addig befogod a pofádat.«”

Kisebb korában Zsófi nem érezte olyan különlegesnek, hogy megverik, mert a „köztudatban úgyis az volt, hogyha anyád vagy apád lever egyet-kettőt, az tök oké.” Aztán egyre többet találkozott azzal más osztálytársainál, hogy milyen a szeretetteljes közeg. Hetedikes volt, amikor eldöntötte, hogy egyszer biztosan elköltözik. Anyagi támogatást az anyjától nem igazán kapott, „a pasijai ugyanis elvitték a pénzt.” Egy másik városba járt középiskolába, éjszakánként pedig dolgozni, például vendéglátásban is felszolgált. A középiskola után a főiskolára szeretett volna menni, de nem vették fel, így haza kellett költöznie. Másfél évet bírt otthon. „Nagyon sokat veszekedtünk, ő meg nagyon sokat ivott. Volt olyan, hogy a pasija hívott fel, miközben dolgoztam vendéglátásban hajnalban, hogy menjek már haza, merthogy anya azt mondta, hogy megöli magát, és hogy nem éri el telefonon, mert ki van kapcsolva.”

Zsófi ma már nem beszél az anyjával, miután felnőttként is többször megalázta nyilvánosan. Idén lett végül annyi pénze és ereje, hogy pszichológushoz kezdjen járni. Most már tudja, hogy nehezen megy neki a határhúzás (korábban sehogyan sem ment), és kapcsolatfüggő is volt. 13-14 éves korától 20 éves koráig mindig volt valakije, akkor volt először szingli. Kapcsolódási nehézségei nincsenek, sőt, inkább túl hamar megbízik másokban, bár ma már erre igyekszik tudatosan figyelni.

Általános félelme, hogy a férje bármelyik pillanatban elhagyhatja. Sosem mer igazán önmaga lenni, mondja, mert attól fél, hogy talán túl nyers, túl sok, túl bármilyen ahhoz, hogy mások azt okénak tarthassák. Hogy sosem elég jó ahhoz, hogy elfogadják olyannak, amilyen valójában. A gyerekeivel is igyekszik tudatosan viselkedni, és általában sikerül is. Majdnem mindig. „Épp a napokban történt, hogy már másfél órája üvöltött a bölcsis gyerekem, mert fölöltöztettem, én meg visszaüvöltöttem. Aztán azután ő visszasikított, és már lendítettem a kezem, majdnem megütöttem.

És akkor láttam az arcán, hogy megijed, én meg saját magamtól ijedtem meg. Elkezdtem zokogni, hogy úristen, ezt így nem tehetem, ilyet nem lehet. Eddig a pontig sosem jutottam még el. Egy utolsó, gusztustalan embernek éreztem magam. Szörnyű volt”

– idézi fel a történteket Zsófi, aki az eset után bocsánatot kért a gyerekétől.

Az én történetem nem tragikus, nem szívszorító, sőt, fájdalmasan átlagos

„Az emberek nem veszik komolyan, mit okozhat a gyerekeiknek egy válságban lévő házasság, néhány tettlegesség, némi indulatból kiejtett szó vagy pár hét, hónap, amikor nincs idő a gyerekre figyelni. Velem nem történt nagy dolog, nagyon ritkán ütöttek meg. Tőlem az önszeretet képességét és a bizalmat vették el” – írja Brigi. Felnőttként jött rá, hogy azért nem érzi magát sehol sem biztonságban, mert az otthona, a szülei sem nyújtottak menedéket számára.

„A házunk egy csatatér volt, ahol a szüleim harcoltak egymással, teljesen kiszámíthatatlan időpontokban, bizonytalan ideig. Engem persze nagyon szerettek, erről mindig biztosítottak. Életveszélyesen fenyegették egymást, dulakodtak is néha. Attól féltem, hogy meg fogják ölni egymást. Ilyenkor kimentem hozzájuk békéltető szándékkal, de sokszor csak sírva kérleltem őket, hagyják abba. Nem nézték jó szemmel, zavartam őket, ez a felnőttek dolga. Teher voltam.”

Brigi évekig félt egyedül aludni. Később rájött, azért, mert gyakran villanyoltás után kezdtek üvöltözni a szülei, viszont ha egyikük vele aludt, akkor béke volt. Az apja volt, hogy napokra eltűnt: hol horgászni, hol a műhelyébe ment, inni.

„Anyukám pár évig munka után a szobájába vonult el, nekem pedig síri csöndben kellett lennem, nehogy megzavarjam a pihenésben. Nyugtatókon élt. Sokszor jöttem haza félve az iskolából, hogy mi van, ha egyikük megölte a másikat, vagy öngyilkosok lettek, mert nem bírják elviselni ezt az életet. Egy nagyobb veszekedés után megkérdeztem anyukámat, hogy elváltak-e volna, ha én nem vagyok. A szemembe nézett, és annyit mondott: »Igen. De nagyon szeretünk téged«. Így már biztos voltam benne, hogy azért szenvednek, mert megszülettem. Ekkor úgy ötödikes lehettem.”

A mindennapokról azt írja, kaotikusak voltak. Sosem tudta, mit várnak el tőle. Néha baj volt, ha nem mosogatott el, máskor az, ha habos maradt a mosogató, legközelebb pedig, ha rossz időpontban mosogatott.

„Nem volt mihez igazodni, ez mindig anyukám pillanatnyi hangulatától függött. Ha jó kedve volt, lebeszélt a feladataim elvégzéséről, vagy megcsinálta helyettem. Ha rossz, akkor lusta, haszontalan, mocsok dög voltam, aki semmit se tud egyedül megcsinálni. Ha jó kedve volt, nagydumás vagány kiscsajnak nevezett, meg szépnek. Ha rossz, akkor pofátlan hülyegyereknek, közben utánzott, gúnyolódott rajtam. Ha sírtam, vagy dühös voltam, sokszor azt mondta, fejezzem be, mert így csúnya vagyok.”

Brigi hatosztályos gimibe járt, élete legtraumatikusabb időszakaként emlékszik az első évre. „Akkor már az eszemmel is tudtam, hogy egyedül vagyok és nincs segítség, bárkihez is fordulok. Az ott kapott bullying engem is bullyvá tett pár évvel később.” Később rászokott a cigire, az alkoholra is, és bulimiás lett. Évekig volt depressziós és alkoholista, a bulimia ma is tart. 25 évesen kezdett önismerettel foglalkozni.

„A szüleim megadtak nekem mindent, amit tudtak, beszélgettek velem, segítettek, tanulhattam, szórakozhattam, bármikor hazamehettem. Azóta is együtt élnek, jóban vagyunk. Lediplomáztam, dolgoztam, lett egy szerető férjem és egy csodás gyermekem, egészségesek vagyunk, vonzó nőnek számítok. Szinte mindenem megvan, amire 32 évesen vágyhatok. Szeretet vesz körül” – írja.

„De van egy titkom. Amit én is csak pár éve tudok megfogalmazni. Amit gyerekfejjel értettem meg, és azóta sem változott, hiába szeretnék tenni ellene. Ami miatt szinte minden éjjel rossz álmok gyötörnek, amiért nincsenek bizalmasaim, igaz barátaim, ami miatt a házasságomban konfliktusok vannak. Ami miatt rettegek: ha kiderül, elhagynak. Ami miatt félek, hogy a gyerekem nem fog szeretni.

A titkom pedig:
Okosnak hisznek, pedig csak egy hülyegyerek vagyok,
szépnek látnak, pedig valójában csúnya vagyok.
Tehetségesnek gondolnak, pedig haszontalan lusta dög vagyok,
szórakoztató társaságnak vélnek, pedig én teher vagyok.
Szerethetőnek tartanak, pedig mindenkinek jobb lett volna, ha meg sem születek.

Nincs az az ölelés, nincs az a szó, nincs az a szerelem, ami elhiteti velem, hogy másképp van, mint ahogy mélyen, legbelül tudom:
»Engem nem lehet szeretni, és aki mást mond, az hazudik!«”